Nyáréji szerelem

Hallgatom, mint zenél a nyáréji szerelem
Egy tücsök-lábacskák közt ciripelő dalon,
Borzoló simogatását, óh, úgy szeretem,
Mikor szellő érint, és játszadozva vakon

Megbódult szavakat súg ártatlan szeszéllyel
Nem törődve az őrt álló szigorú fákkal
Elindít egy folyót a fiúban, ki térdel
Csókban érve partot ölelkezve a lánnyal

Ott állok felettük, szárnyam takarja őket
Most álmodják először, igaz minden szavuk
Lázasan szőve közös jövendő időket
Egymáséba vágva, árad, reszket mondatuk

Együtt élem velük a sírva csókolt percet
Titokban téve szívükre azt a vallomást
Amíg ők választanak, pecsétképpen egyet
A csillagok közül, ahogy idelenn szokás

Hallgatom, mint zenél a nyáréji szerelem
Egy tücsök-lábacskák közt ciripelő dalon,
Borzoló simogatását, óh, úgy szeretem,
Mikor szellő érint, s játszadozik vakon…

Féltő szíved őrzöm

Féltő szíved őrzöm,
S vágyom hű sóhaját
Te vagy kincsem, s gyöngyöm
Meghallom halk dalát

Reszket falevélként
Csalogány a hangja
Felkölti az éjfélt
S aztán betakarja

Szerelmedben élek
Vigyáz szemed fénye
Ölellek, s remélek
Hozzád bújok, égve

A halál völgyében

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Hol vagytok most, Ti, jó barátok?
Csak sírok, s szüntelen vétkezem.

Már nem számolom, mennyi seben,
S gyönge vásznon téptem keresztül
Szétszakítva búsult életem,
Csalva azt is, ki nékem verest szült…

Kérleltek sokan, mind jóakarók,
Vezérelve a hit csillagától
Szentek, és élni rest talpnyalók
Prédikálva a szép elmúlásról.

De már nem látom utam; sötét,
Talán egy újabb fűcsomót tapod,
Vagy lábam elnyeli mély szakadék…,
Tapogatok körbe, mint a vakok.

S addig nem hagy nyugtot e szörny,
Míg megfizetem a büntetést
Fülembe vérfagyasztón üvölt
Mosolyogva nyújtva át a kést

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Elkísérnek, némán búcsúznak a lyányok,
Elengedve végül mind a két kezem…

Álmodtam egy más világot

Álmodtam egy más világot,
Szívem új dalra ébredt,
Arcodon a hajnal játszott
Szemedben csodás fények

Tükrözték a kelő napot.
S az üdén hajtó réten,
Ha rágondolok, ott vagyok,
Amint ölellek éppen,

Majd nevetve, mezitláb’
Elszaladsz, s én utánad,
Míg beérlek a hídnál
Hűs csókra váltva vágyad...

Álmok gyötörnek ismét
Szorongó holnap-bajok
Volt egy napfényes kis rét
Hol van már…, s én hol vagyok?

Most tél metsz fagyott ráncot,
Hajamba dér rak fészket:
Eljártuk rég azt a táncot
Eltemettünk sok emléket

Távol int csak bágyadtan,
Szürkén hunyorgat a Nap.
Kőn ülök: elfáradtam.
S ha megyek, csak a híd marad

Talán nem úr...

Talán nem úr a fagy, talán nem repeszt
Reménykedő szívnek új hajnala lesz
Talán a halál is egyszer végre ér
Talán felenged ott belül is a tél

Visszatér, simogat a nap századszor is
Ha nem hiszed, csodák vannak akkor is
Áttetszően tiszta vízcseppet ereszt
A zord jégcsapokból erecske lesz

S azok ölelkezve egymásba futnak
A patakok beszélnek, Te nem is tudtad?
Sok szavuk zúg folyamok mély ölén
S átdereng a fény a néma éj ködén

Versfolyam - Talán nem úr...

Talán nem úr a fagy, talán nem repeszt
Reménykedő szívnek új hajnala lesz
Talán a halál is egyszer végre ér
Talán felenged ott belül is a tél

Visszatér, simogat a nap századszor is
Ha nem hiszed, csodák vannak akkor is
Áttetszően tiszta vízcseppet ereszt
A zord jégcsapokból erecske lesz

S azok ölelkezve egymásba futnak
A patakok beszélnek, Te nem is tudtad?
Sok szavuk zúg folyamok mély ölén
S átdereng a fény a néma éj ködén

Emlékező

Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,

Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…

Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal

Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést

Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’immel, hátul a kertben,

Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…


Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek

Emlékező

Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,

Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…

Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal

Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést

Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’ immel, hátul a kertben,

Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…


Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek

Megállok most...

Megállok most kicsit, a pillanatra várok
Díszes kulcsára, mit a múltjára zárok
Eljövendő harcos mindennapjainknak
Álmodom, s az álmom a jövőbe ringat

Nem fogadkozom most: nincs miért és kinek
Nem is érdekel már, ki marad és ki megy
Hoz-e valamit, vagy csak elmúl’ a holnap
Belül, fáradt csendben néma hangok szólnak

Révedezve babrál, ujjam nem ró jelet
Elmotoz a kezem, simít a papír felett
Most a lant sem pendül, lábaimhoz dőlve
Őrzi békém, hagyva, átmentve jövőre

Most kell e tétlen, nyugodt, méla állapot
Mely bizsergve fejleszt holnapra áramot
Új dalokat szőve, kincset érlel, igen
Holnap aztán felkél, de ma még megpihen...