Eleink - Árnyak X.

November jő ismét, kertünk hátra marad,
jó rokon most otthon, tűznél múlat időt,
s dédünknek tanít ismerős-új szavat,
mesét mesél neki, álomba szédítőt.

S a csöppség kis fejében fordul tán gondolat:
dédapa a nagyszülőkkel vajon hol lehet,
mennyben reá várva, rózsákat oltogat,
vagy elfáradt már, s fejet párnába temet?

Fúj-e szél, mint náluk, az égi udvarán,
szakállán lógnak-e más huncut gyermekek,
s botja nem hiányzik, mi a sutban áll,
hová együtt bújva jól esett a meleg?

Boldog kincsem, játssz még, felhőtlen, gondtalan,
ha vihar is dúl felül, ott van a menedék,
rút vég ez bezárva, földdel elegy, alant,
vágyam visszatérni ábránd csak, nem elég!

Örök éjjel oltott bennem lélek-lámpát,
szemed szivárványát látnom már nem lehet,
kövesd hát apádat és szeresd anyácskát,
csak tudd, ősöd ki volt, és merre szendereg!

Várunk mindahányan, e vaduló gazosban,
(köztünk mennyi napot sem ért picúr gyerek!)
Távol óvó kéztől, bomlón, elhagyottan
dedem, hiányodtól mily nagyon szenvedek!

Versfolyam - 9 év - egy matróz emlékiratai

Fel, hajóra, fel!
Éledjen hát minden szívben élt,
s rút habba fúlt kalóz pillanat!
Folyamon túl az óceán hív,
s árbócra feszült orr-vitorla dagad.

Fel, hajóra, fel!
Hadd lássam Sir Drake elborult,
elemmel vívó, dicső ábrázatát,
háborgó hegy-vizek előtt
kardpengéjén a fény mint villámlik át!

Fel, hajóra, fel!
Lábalni kicsiny lett a tér körül,
már nem elég e keskeny meder,
végtelent járni roppant égbolt alatt:
bátort próbáló messzeség ez, mit merni kell!

Fel, hajóra, fel!
Csatornák menny és föld között
szilaj-áradón újra megnyíljanak,
éledjen hát minden szívben élt,
s rút habba fúlt kalóz pillanat!

2012-11-06

Versfolyam - új évadnyitó

Újranyitom tehát álmaim nagy könyvét,
hogy álmodásában ki-ki részt vegyen,
lejegyezve gátolt, s tisztán zengő zöngét,
láthatóvá téve, mit láthatatlan terem.

Tűz csiholóit hívom ismét énekelni,
mint ős-elődöm hívta bátorságra készen,
de én a feledett szóért harcra kelni,
nem pongyolán, ímmel-ámmal, hanem egészen!

Hisz Csak akkor születtek nagy dolgok,
ha bátrak voltak, akik mertek,
s ha százszor tudtak bátrak lenni,
százszor bátrak és viharvertek.

Bátorságos szavakból lesznek újabb szavak;
Költő mondá, igaz, s a folyam ekként kanyarog:
medret vág a tájba, melyen áthalad,
magot vet a biztos kéz el, s ki szólni akar, nem dadog.

Újranyitom tehát álmaim nagy könyvét,
hogy álmodásában ki-ki részt vegyen,
lejegyezve gátolt, s tisztán zengő zöngét,
láthatóvá téve, mit láthatatlan terem.

2012-11-05

idézett vsz. Ady Endre: A Túz csiholója c. verséből (1912)

F. világa II. kötet: 11.- 20. rész

 F. világa 11. rész

Az orvosi rendelőben túl sokan zsúfolódtak össze. Fél hét felé az asszisztens kijött és begyűjtötte a később érkezők kártyáit és úgy tűnt, mintha találomra választana ki két, nemrég óta várót, hogy a doktornő kegyeiben részesíthesse őket.

Vagy tévedett volna? Annyiszor átélte már ezt a megalázó helyzetet: sokadikként belibben a kisimult, üde arcú, jókedvű beteg, kényszeredett mosolyt hamisít az arcára, és sajnálkozva betolakszik mindenki elé a berregő hívó szóra. Legtöbbször azonban a fáradságot sem veszi efféle színjátékra. És akkor marad a mélybe fojtott gyűlölet, és a tehetetlen megalázottság érzése. Mert az igazságtalan választás- és kiválasztottság nem sokban különbözik egymástól. Persze rosszul esik, a fájós lábú nénire gondol, akit ismer, és akiről tudja, hogy egy perccel is tovább várnia micsoda kínt jelent neki. Mióta létezett a telefonos időpontos bejelentkezés, már nem csodálkozott semmin. Ki tudja, tényleg halaszthatatlan és fontos annak, aki így intézi az ügyeit, bár olyanról nem hallott még, hogy egy heveny görcsöt, vagy felszökő lázat előre be lehet jelenteni, sőt időpontot is lehet kérni hozzá.

B mellette ült, türelmesen lóbálta lábait a fehér kórtermi váró nehéz, cirádás padja alatt, kis kóccal kitömött szarvas bábuja lekötötte, látszólag nem is tudott máshova figyelni, beszélt, hozzá, énekelt neki, ahogy őneki is énekelhetett édesanyja, mikor szerelmes álomba ringatta a hosszú nap után.

Olyan megható és édes, amikor bepillanthat a gyermek világába a felnőtt, mintha egy sok-sok éve elsüllyedt földrésznek, - Atlantisznak egy településén fekvő utcájába tévedne valaki, és ott meglelné azt, amitől a vízként bezáruló idő elválasztotta hajdan: az egyszerű és természetes igazságot, a naiv, hittel teli látást, azt a félelem nélküli csodálkozást, ami mindenféleképpen jellemzi az ilyen B korú gyermekeket; akik szüleik hangja után szaladva rálelnek a boldogságra és kétség nélkül várják a holnapot.

Ám a türelem is fogyott és a piciny lázrózsák hevült foltokat festettek B arcocskájára, szeme is rendellenesen csillogott. Miért őneki kell várnia itt? Szinte ökölbe szorult jobbja, de a bizonytalanság és a dolgok hiába valósága feletti keserűsége nem engedte kinyílni a bicskát.

- Apám! Mikor mehetünk be? És az a néni miért ment be, aki most jött? - kérdezte.

Persze... nem hülye a gyerek, világos, logikus eszecskéjével felfogta, hogy valami nincs rendben. Aztán eszébe jutott, mit is mondtak neki? Mint egy zuhatag, úgy gördült le első szava: Apám! Pedig nem is volt az, mostohája, legfeljebb. És ez a szó ismét elindított benne egy érzéslavinát, melynek édes legördülését most meg kellett állnia. Az aggodalom hangján szólt hozzá:

- Kisfiam! Mindjárt megvizsgálnak és elmúlik ez a baj. Mondd csak: torkodban égnek-e még azok a lángok? - hol volt már, amikor házhoz lehetett hívni a doktort! Hogyha nem sürgős, életveszélyes esetről volt szó, hallotta a kényszeredett hangot: apuka, legyen olyan kedves, fáradjon be a gyermekkel, mert a doktor úr csak órák múlva tud kimenni. Eleinte eljátszotta a súlyosságot, de a keresztkérdéseken sokszor elbukott és később egyre nehezebbre esett a hazugság. Túlterhelt volt a rendszer és nem lehetett feszegetni a húrokat. Egyébként meg úgysem nézett volna Istent, sem embert, ha azonnali beavatkozás kellett volna B.-nek és útját állja valaki.

Aztán bejutottak mégis. A vizsgálat nem tartott soká.

B. furcsán megméregette az ősz orvost, mintha azt latolgatná, hogy talán neki is inkább kezelésre volna szüksége, mintsem hogy másokat vizsgálgasson. Persze a kérésre szépen kitátotta száját és garatból ááá-zott. Mégsem békült meg vele. Valahogy nem találta szimpatikusnak, sem a tréfát, hogy azt a csúnya zöld mandulabékát majd kiveszi egy nagy csipesszel.

- Doktor néni! Csak add oda a gyógyszert, és apám majd meggyógyít! - jelentette ki határozottan, hogy F. is meglepődött. És ellentmondást nem tűrően leszállt a görgős ülőkéről.

Lám, nem csak a gyerekek utálják, amikor ilyen helyre kell menni.

Akkor érezte F., hogy ez az együtt töltött három év nem volt hiábavaló.

F. világa 12. rész

Szótlan bandukoltak hazafelé, egyiküknek sem akaródzott mondani is valamit, de a kisfiú kézszorítása mindent elárult. Felébresztette évtizedekkel azelőtt eltemetett érzéseit. Sohasem lett barátja, aki előtt nyíltan vállalni merte volna valódi, belső világát, és akiről fogékony korában azt hitte az, ő meg később szépen kisiklatta életét. Gyermekként azonban másképp gondolta. Őszinte ragaszkodással vette körül azt az egyet, aki néha odadobott pár percnyi-órányi morzsát idejéből, hogy együtt játsszanak, Napkirályt, vagy a Liget ölén boksz zsákként használja őt, de megtalálta a szomorú, esős szombatok délutánjain, ha felment hozzá zenét hallgatni az akkori slágerekből. Megítélésében igazságtalan volt vele így utólag, hiszen együtt kezdték el írni azt a jövő-regényt, mely azután megfeneklett valahol fiókjában, befejezetlenül, s ami kétségtelenül beállította érdeklődését a betűvetés tudománya felé. Iskola után messze elkanyarodott pályájuk és érdeklődésük más irányt vett, nem is találkoztak össze, csak nagyritkán.

És jöttek kíméletlen, valódi magányt osztó évek, melyek kiégették még reménnyel kecsegtető társas kapcsolatait, mint gyilkos nyári napsütés a füvet és akkor igazi felüdülés volt visszagondolni a napközi udvarán eltöltött hónapokra.

Nem akarta, hogy ez a kis kölyök is hasonlóan nőjön fel.

Azért is szorította vissza.

Sorsuk összefonódott azon a tavaszi napon, amikor a költöztetők meghozták C. holmijait és így véglegessé vált, hogy a sebtében verbuvált kis család a lakótelepi lakásban kezdi el új életét.

Persze előtte alaposan kitakarított, az edény-romhalmazt eltüntette egy mély ajtós polc mögött, szétszerelt pár, amúgy is használhatatlan bútort, hogy helyet készítsen, a régi, törött törzsű páfrányon sokáig gondolkozott, "de hát élőlény az is"- jutott felismerésre jobb híján, ezért kijelölte számára az ablak körüli napos helyet, elkoptatott fotelje mellett. Ahogy bejárta a lakást elcsodálkozott, milyen nagy is voltaképpen. A lezárt szoba már áporodott szaggal csapta meg, amint a kulcs nehezen elfordította a beállt zárat és nyikordulva feltárult az ajtó. Hamar a fürdőszobájába sietett és illatosítót keresve csupán egy hónaljdezodort talált. Mindet kifújva is lehetett érezni immár a kettős elegy émelyítő gázát, úgyhogy inkább ablakot nyitott.

Úgy élt itt, mint vaddisznó a makkosban. Rengetegét azonban most részben ki kell vágnia; nem szívesen, de belenyugodott a változásba, amit az újdonság ígért. Azt gondolta, megtart pár ismerős holmit, tárgyat, kialakít egy visszavonulási zónát, ahol továbbra is fürdőzhet az avaros, dagonyás megszokott hétköznapjaiban.

Akkor még hitte, hogy lehetséges ez, sőt helyes, ha az ember ragaszkodik megállapodott létkörülményeihez, de hamarosan kiderült, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek.

F. világa 13. rész

B visszanézett rá, pont úgy, mint az első nap, amikor belépett a lakás ajtaján, mikor nagy, bársonybarna szemeiben reménységet csillantott meg a fasorok mögött nyugvó Nap sugara.

Mint egy meghatározhatatlan bűntény társ-tettese, cinkos mosollyal emelte fel jobb kezét vízszintesbe, csak a hüvelyk-, mutató és kisujját kinyújtva, fekvő "A" jelként.

Ez a kimondatlan szövetség a két férfi között megköttetett akkor, amikor először dobta vissza a játszótérről kirúgott labdát, és állt be közéjük középhátvédként focizni.

B-vel nem foglalkozott részeges apja, nővérével elmenekültek otthonról gyakorta a Liget kies fái közé, és a park elbújtatta nagy, gesztenyés lombjaival. Ott ismerkedtek meg, még jól emlékezett.

De a távol  - ez a hamiskás, huncut nagyítós öregúr - mindig szépíti a történéseket, mintha egyéb nem is lett volna közben. Varázsütésre eltünteti a várakozásban töltött órák keservét, a nyűggel és vajúdással átküszködött tartalmatlan napok terhét és megenged egy röpke nosztalgikus amnéziát. Eltereli a figyelmet arról, ami ma ugyanúgy gödörbe taszítana. Ezért hát szívesen és gyakorta látta vendégül.

Ha megkérdezték volna, hogy mi az, ami értelmet adott a közömbös és fásult napok sorában, miért nem a szorongás elleni tablettákat, vagy a Szabadság-híd égbe kanyarodó és vízbe veszejtő egyik zöld tornyát választotta, hát ott volt nyelvén a válasz. C. szerelme és B. barátsága erős kötéllel tartotta a világban. Történelmük, mint egy rég megírt könyv, olyan zökkenőmentesen kezdődött el és haladt előre, mintha nem is két, teljesen más közegben éltek volna addig és a változatlanság boldog ringásával andalította el, hogy az élet ezek szerint nem is olyan gyötrelmes dolog. Mint egy kellemes nap az iskolában, amikor érti az anyagot és tetszik is neki a tanító néni magyarázata, amikor még nem heves és kánikulába hajló, csak amolyan felhőt hajszoló az idő, amikor még nem hívja csillapíthatatlan vágy, hogy meghemperedjen a kövér füvön rövidnadrágos pajtásaival.

A jövő beláthatatlannak tetszett akkoriban és a jelen vége olyan messzire nyúlt, mint egy nyugodt tó vizébe vezető végtelen stég.

Kétségkívül megtalálta életének e pontján, amire vágyott; meleg hullámok paskolták arcát, amint a fotelbe süppedve olvasott, érzékelve C. sürgölődését a konyhában. B. éppen edzésen volt, de gondolatban elkísérte és tudta, hogy hamarosan elindul elé. Míg átadta magát a gondolatok további bizsergető áradásának, a múlás észrevétlen sodorni kezdte magával, de ez olyan jól esett most! A páfrány közben oldalról bedőlve figyelt, mit sem törődve a tízpercek ketyegésével.

F. világa 14. rész

Gondolataiban gyakran visszatért az édes múlt idézéséhez, afféle nem fogyó nyalókaként szopogatva és élvezve a selymes ízt. Talán túl sokszor is. Félt, hogy elveszíti valóságérzékelését, és könnyű drogként menthetetlenül rászokik.

Lassan hazaértek.

B.-nek egyre nehezebbre esett a járás, úgyhogy mókát tettetve felkapta a hátára, mint aki incselkedni akar csak vele. Aztán kipirult maga is, és fújtatott, mint egy régi gőzmozdony, mire a harmadik emeletet elérte. Már a félemeletnél átbillent fejben, és valóságosan egy közös játék résztvevőjeként maga is elhitte, hogy csupán egy másik gyerek - kissé nagyobb kamaszgyerek - ő is, akinek nem szégyen efféle játékokba keveredni. Még akkor nem tudta, hogy az apukák természetes hivatását gyakorolja valaki más helyett.

C. egyik kezében merőkanállal, (másik keze csípején) kicsit aggódó, de azért rejtélyes félmosollyal várta őket, kontyba volt kötve hajzuhataga. Megjelenésében, határozott, ugyanakkor nőiesen törékeny kiállásában mindig volt valami buja érzékiség és készen állt a szóra.

Csókja volt a mámor, az eszméletvesztésbe szédülés első és utolsó foka, reménye és beteljesülése vágyainak. Hogyha ránézett a szerelem olyan erővel lüktetett át szívétől halántékáig, hogy elfutotta a könny a szemét. Még mindig, három év múltával is ölelésre indult jobb karja és az asszony dereka is felé hajlott, amint felfedezte ezt. Öntudatlan volt és bódítóan jóleső érzést okozott. Csak szemeik néma cikázása megtöltötte forrósággal a teret és bizonyosság égett pillantásaikban: azoknak az embereknek a sajátja ez, akik ismerik egymás minden egyes gondolatát.

Most azonban C. gyakorlatias énje szólította meg őt és kérte, hogy azonnal fáradjanak beljebb, ha jót akarnak.

A meleg levestől B. megnyugodott és hálásan nézett anyjára. Ki tudja, talán bármilyen gyógyszernél többet ért az a gondoskodás, ami tőle jött. A kisgyermek feltétlen odaadással itta szavait és hagyta, hogy vezessék, öltöztessék, vetkőztessék, langyos fürdő után ágyba helyezzék, puszilgassák, ölelgessék. Nem is bírta végigvárni a mesét, pipacsos álommező könnyű zsombékosára hullott, álommanó-anyu folyamatos varázspor hintése közepette.

Láza még elég magasan állt, ott maradtak mellette.

Beszélgetésük, mely most az aggodalomból fogant, szép lassan az együvé tartozás és szeretetük kifejezésébe torkollt. Az éj pedig szoros, elszakíthatatlan csillagkoszorúként fonódott összeolvadó alakjuk köré. A gyerek lázát leszámítva minden rendben volt akkor.

F. világa 15. rész

Késő őszi kényszer szabadságolása úgy érte őt, mint egy villámcsapás: nem volt ideje felkészülni rá, sem célját, sem értelmét nem találta akkor, amikor energiával telve és munkakedve csúcsra járt. A reggel kisikló vonatként gázolt át szorosan illeszkedő, talpfáihoz rögzített életvonalán. Kedvese a munkahelyére ment, B. pedig az iskolába, ahogy szoktak mindig, ő azonban nem találta a helyét ma a világban. Gyanúperrel élt, hogy ez valamiféle alattomos előkészítése végleges eltávolításának és csak ürügy volt ez a "szorgalmas dolgozók pihenési programja" elnevezésű valami, aminek áldozatául esett. Igaz ugyan, hogy a középkáder friss emberként megpróbálta a lehetetlent: felfelé ÉS lefelé is egyszerre benyalni magát, a nyalás-taposás megszokott metódusával szemben, hát meglátja majd, mi sül ki belőle. Különben jó szándékúnak mutatta magát eddig, de hát ki tudja? Ehh, megint ez a régi beidegződés!

Egyszer átélte már a hosszúra sikerült "pihenőt", keservéből mégis új életforma és csodálatos kapcsolat született. Tehetetlenül forgolódott a kényelmes ágyban és nem tudta, mitévő legyen.

Talán, ha rendet csinálna és így kedveskedne párjának, megnyugtatná. Azonban C. kifogástalan rendet tartott, így a teendők listája igen rövid lett, így azok végeztével - természetesen a kötelező higiéniás gyakorlatok teljesítése után - az ablakhoz lépett és kibámult egy távoli, meg nem határozható pont irányába. Több sem kellett, az észrevétlen körülötte keringő gondolatszárnyak és érzelemhullámok felemelték, elrepítették megint, hogy még bosszankodni sem maradt ideje.

Szerencsésnek mondhatta magát, mert azzal foglalkozott, amit szeretett is. El sem tudta képzelni másképp. Pályája kezdetén, mely jótékony felhők közé tűnt, lelkes és naiv bolond módjára első szóra elvégezte a rá bízott feladatot, sőt túlórában is örömmel vállalt ellenszolgáltatás nélküli ténykedést. Később ez utóbbi annyiban változott, hogy utasítást is kapott rá, persze ugyanúgy ellenszolgáltatás nélkül. A zsenit az őrülttől, a szorgalmast a munkamániástól és a naivot a hülyétől, lám nem sok választja el.

Amúgy ki normális? Amúgy meg mit számít?

Ez a kéretlenül jött idő megint csak a gondolatszövés kártékony mocsarába húzta. Talán, ha végre hasznosulna valami abból a sokévi, önmarcangolásnak nevezett kommunikációs zsákutcából, amit egyszerűen csak "Beszélgetések magammal" címmel jegyzett, már előrébb lenne.

Mert relatív normálisabb, józanabb én-fele ilyenkor tanáccsal próbálta ellátni a végfokot kiütő túlpörgő, vagy apátiába zuhant én-felét -valljuk be, nem sok sikerrel

Mint döntési képességét vesztett, hirtelen jött vagyonával megbirkózni képtelen ember, úgy hányódott szabadságának fogságában. Mi jöhet még? És ez még csak az első nap!

F. világa 16. rész

Túllendülve ezen a holtponton végre elővehette kedvenc régi olvasmányait: a Verne regényeket, Asimovtól Bradbury-ig az összes létező Science-Fictiont, de hogy ne feledkezzen el más klasszikusokról sem, Sallinger Zabhegyezője é s a 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója se maradhatott ki bohó ifjúsága emésztés nélkül felfalt darabjai közül. Érdekes módon Stendhal Vörös és Feketéjét annak ellenére is megszerette, hogy kötelezően előírták neki, igaz, V. H. Nyomorultak élményét már nem sikerült ilyen jól feldolgoznia és a Háború és béke szégyenteljesen sötét folt maradt - talán nemcsak neki, hanem több egész generációnak is.

Ám a briliáns megoldást, a kulcsot mégis egy amerikai századelői, szerencsétlen sorsú írónő mottójában lelte meg:

"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben. " - írta: Jean Webster.

Ezután természetesen nem menekült meg Nyakigláb Apó sem - posztumusz gyerekkori retró - érzésének áldozatául esve az elolvasás alól. A Kis Herceg ártatlansága, tiszta lelke előtt pedig olyan katartikus élmény volt meghajolnia, mintha ő testesítette volna meg az emberiség rég elveszett, naivitását, s az most őbenne realizálódott volna. Bár rendkívül sokat olvasott, valahogy a verses, költészeti közeg sokáig teljesen hidegen hagyta, de azután betört az életébe és új medret vágott bele. Főleg az érzelmi szálakkal nagyon operálni tudók vonzották: Arany, Radnóti, Villon, akik először eszébe jutottak. Azután megpróbálkozott maga is, de hitvány kis faragványoknál egyebekre nem jutott, így megmaradt laikus szemlélőjükként a vakon profi játékosoknak, élvezetét inkább az olvasásban, mintsem az alkotásban lelte meg.

Fel sem ocsúdott, a második nap is a végére járt. Pedig a húzósabbak, a Bevezetés Szociálpszichológiába, és Aronson művei még hátra voltak. Külön kategóriába tette a hitéleti "tankönyveit" a Gyehennát, és Peretti regényeit, így tervei szerint a rendelkezésére álló idő még kevésnek is bizonyult. Szelektálnia kellett.

F. világa 17. rész

...a sorsszerűségekről, véletlenekről és végletekről szerettem volna beszámolni Önöknek.

Vajon determinált-e létezésünk? Kiszabadulhatunk-e tudomány karmaiból? Az örök kérdések vajon nem hidalhatók át egy lépésben a nagybetűs Szellem világánál?

Tekintsük át, hogyan fordul az ember sorsa egy hétköznapi élethelyzetből egy egészen különleges, mondhatni kitüntetett, más sorsokra is kiterjedő kulcshelyzetűbe!

Kezdjük a premisszákkal. Elsődlegesen adott az információ, mely mindenki számára rendelkezésre áll, s amely feltételez intuíciót, hitet és elrugaszkodást a köznapi, tapasztalható, kísérletileg bizonyítható dolgoktól. Megközelítésünk központi eleme az elfogadás, lojalitás egy ismeretlen, mégis a szívhez (semmint az észhez) közel álló entitás iránt, melyet/akit Istennek szokás nevezni.

Olyan paraméterek állnak még rendelkezésére, melyeket bárki elérhetett abban a két évezredben, amikor lehetőség nyílt a változásra: az idő, az ismeret Róla, és ismeret a világról, próféciák és természettudományos tanok, erkölcs és tudat egymásnak feszülő és egymást csendben támogató erők árnyékában.

A mindenkor emberének a misztikumok elleni harcban időről-időre rá kellett jönnie, mennyire bizonytalan a világ szerkezete, és bár az ismeretet keresők igazán szoros ösvényen csakis az elfogadott és bizonyított, megismételhető kísérleteknek voltak hajlandók "hinni", egyúttal kizárták másféle hit útját és minden folyamatot már megismert vagy előbb-utóbb megismerhető (esetleg a pesszimistább ágazataik a sohasem megismerhető) kategóriába sorolták be. Logikus pajzs volt ez a századok sötétjében elsősorban hiedelmek rémárnyai között tapogatózó ember számára, aki végre bizonyosságot akart és nem ismeretlen isteneket, tudást és nem hitet. Ám az emberi jellemzők jelentős része nem a racionalitáshoz kötődött, hanem inkább az irracionalitáshoz, mely évezredeken át inkább bizonyult jobb segítőtársának az elemekkel vívott harcában.

Az idők alatt a központi idegrendszer, az agy komplex változáson - tudásgyarapodáson ment keresztül, mely elhomályosította a szellemi kötődését a természetfelettihez, olyannyira, hogy megkeseredett a rá nehezedő logika súlyától: miszerint egyedül van a világban és nincs más, aki viselhetné helyette terheit, melyet egyedül viszont képtelen. Társadalmi berendezkedése többé nem volt okolható misztikus erőkkel, uralkodóinak uralkodása többé volt nem magyarázható isteni kegyelemmel és akarattal. Meggyengült az egy és központi irányító / felelősségvállaló szerep és kénytelen lett egyenlővé válni uralt és vezetett. Persze csak papíron. Mert az egyenlőtlenség fennállt továbbra is, de most már, mint ember és ember és nem, mint Isten és ember között, így indokolhatatlanná és egyúttal folytonos feszültségforrássá téve az ebből fakadó hatalomgyakorlást. Az emberi, mint tökéletlen, a történelemben minduntalan instabilitást is jelentett, ami gyakori bizalomvesztéssel járt. Ráadásul az idő, mint hajlamosító tényező, jelentős szerepet töltött be a tendenciák erősítésében. A(z egzakt) tudományok nem pótolhatták és nem is akarták indokolni a hatalom emberi létezését, legfeljebb levezetni a belőle eredő helyzetet, így, amikor az emberiség azt hitte, a létezés tudományos megközelítése a világbékét hozza közelebb, alaposan tévedett. Nem szándékok és naiv képzelgések okozták a végső összeomlást, hanem a tények nem-ismerete, a szociálpszichológia, a valódi emberi motivációk és tulajdonságok figyelmen kívül hagyása és az eredendően változatlanul megmaradt hatalmi strukturálódásra való hajlam -

Pont

Az alábbi statisztikák bemutatják....

Még egyszer átfutotta a kéziratot. Hú ez túl erős lett, tanára azt mondaná, hogy húzza ki belőle az áltudományoskodó maszlagot, (vagyis szerinte legalább a 80%-át) és próbáljon meg saját szavaival érvelni. Tökfej! Hiszen pont ezt tette, ráadásul logikus volt minden. Vagy logikája csupán vallásra épülő okfejtés volt? Komolyan el kellett gondolkoznia, hogy disszertációjánál mely irányvonalat tekintse vezérelvnek. Mert ha az érzelmi húrok, vagy ködös vallási tanok pengetésébe kezd, könnyen kinevetheti a bizottság, kötelezve az évismétlésre. Elég sokat járt iskolába ahhoz, hogy felfogja: a tökfejeknek a jól bevált ősleves-káposzta főzeléket elég beadnia, hivatalosan az esik a legjobban kényes gyomruknak. Tehát kihúzta az előbbi fejezetrészt és ezt írta helyette:

Teljességgel megalapozott az a feltevés, hogy a tudományos szemlélet mindenkor alkalmas volt és marad a társadalmi problémák előrejelzésében. A tudatot kísérő empatikus jelenségek, világképek, erkölcs kialakulásának és elhatalmasodásának kérdései, stb. sajátos módon visszacsatolhatók a tudomány köréhez, annak vizsgálati területévé tehetők. Korunk sajnálatos válsága ezért nem más, mint tudományos világképek harca...

...fúj, szembeköpte volna magát most. Ám a diplomázás sürgető igénye visszatolta a gusztustalan nyelvet szájában és fölényesen elmosolyodott a láthatatlan testület előtt.

Hát nem, dokikáim, nem szerzem meg az örömet nektek..

...sorsszerűségek tehát nincsenek, csak fel nem ismert lehetőségek, a véletleneket pedig a tehetetlenek és döntésképtelenek említik úgy, mint eszközt, homályos vallási téveszméik alátámasztására. Sokan azt tartják, hogy a vallás a pszichikailag gyengék egyetlen menekülési stratégiája a valóság elől.

Na ez is durva, már-már a másik véglet. Durva, de tény: kit érdekel a magánvélemény? Sablon tézisek egy sablongyártásra specializált szellemi műhelyből. Hasonló hasonlónak örül. Csak nehogy ráfaragjon ezzel meg.

Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy jobb lett volna az előbbi verzió, de a bizottság előtt hiába próbált alakoskodni, alternatívákkal játszani, Dr. Podrohovszky kelletlenül intette le:

- Több volt magában, kedves F. Kár érte, hogy a tankönyv ennyire gúzsba kötötte a fantáziáját, kolléga!

- De prof...!

- Nem, ne folytassa, kérem! Itt, ezen a szinten az elemi rögtönzéseknek van helye, a megragadott gondolat és véletlenszerű kifejtése... pszichológia és valláselmélet! 

Itt van vége, gondolta.

Nem is tévedett. A következő szemeszterbeli sikeres szerepléséhez jelentős mértékben hozzájárult volna ez a kis leforrázás, mely ironikus és elkerülhetetlen volt. Aztán úgy alakult, hogy halasztott és néhány újabb kudarc végleg elvette a kedvét a folytatástól. Rájött, nemcsak hogy nem ismerte ki az előadók észjárását, de egyáltalán nem ismerte őket. Ez pedig egy személyes beszélgetésbe torkolló vizsgán kétségtelenül hátrányt jelentett. Aztán elfogytak, vagy nem is gyűltek össze a megfelelő kreditek? Mindenesetre felőrlődött és hamar a kapun kívül találta magát, az újrakezdéshez pedig fáradt volt. Az egyetemi státusz nem védte meg saját sorsszerűségeitől, s az, hogy felidézhette a múltat egy röpke fél órára, nem mentesítette a mai kötelességei alól.

Az egyetemi évek egy kis ponttá összezsugorodtak emlékpalettáján és már nem fájtak az akkori sebek, ahogy már nem okoztak frenetikus gyönyörűséget, ha a szellemi hajnalkorának első rácsodálkozásaira visszaemlékezett, csak megbizsergett egy szál, ami azt mondta benne, hogy így kellett lennie és ne törődjön vele, hogyan lehetett volna másképp.

B. edzése hamarosan véget ér és jót fog tenni a mozgás ezen a tavaszi délelőttön.

F. világa 18. rész

B. nővéréről nem esett szó rég. Igaz, ő már nem költözött velük. Egy kollégiumba és onnan albérletbe ment, amikor középiskolái végeztével úgy döntött, hogy munkába áll. Történetének folyama kikerült figyelmünk központjából. Pedig eljárt az "új" lakásba, vendégeskedett és beszélt újdonsült barátjáról, akivel még úgymond nem érett meg teljesen az együttélésre. Szemében viszont már látszott a teher, amit fiatalságára idejekorán ráhalmozott az élet. Megviselte apjával való rossz kapcsolata, melynek szenvedő alanya volt, semmint formáló részese. Elítélte őt - joggal, de a számtalan sérelem ettől sérelem maradt és nem könnyebbült meg, amint végiggondolta rövid életét. A lányok annyira szeretnék, ha példaképként hordhatnák szívükben az első férfiideált, de ez nem adatott meg neki. Pedig K.-ban is bizonyára feléledhetett tisztább pillanataiban az apaság érzése - már töltött annyi időt gyermektársaságban maga is, hogy legalább elképzelni megpróbálja ezt. K. azonban érzelmi kötelékeit nem tudta kezelni és otromba lett, amikor szeretetre vágyó szöszke kis csipet-csapat vette körül. Inkább elbújt a gyárban még egy munkadarabot fogva a marógépbe, és nem ment haza, nem részesült a mindennapok csodáiból, melyet a családja jelenthetett volna neki.

Aztán persze hazament, amikor a kisdedek már aludtak, és akkor rohanták meg a nehéz, mély érzések, férfikönnyeket ejtve maga számára is értelmetlen viselkedése miatt. Ekkor kerültek elő a hűtőből a sörök, a kettes rumok, és vált visszataszítóvá is előttük. Minden pohárral, minden féldecivel egy lépést téve az úton, mely lejtősen haladt a kétségbeesés elkerülhetetlen végállomása felé.

B. nővére pedig felnőtt, eleinte nehezen találva és sokat támaszkodva C.-re, később függetlenedve és önálló utakon járva már. Látta, ha nem is a kezdetektől, de öccsének felvigyázójaként, amikor futólag megismerkedtek, már karakteres leányzó volt, büszkeséggel, öntudattal, rendkívül szövevényes érzelmi világgal. Nyilvánvaló volt, hogy az első csokrot visszautasította, amit a téren adni akart neki, de azért észrevette, hogy milyen vágyódással néz utána. Sírásai olyan mélyről fakadtak fel és olyan kiadósak voltak, hogy F. azt hitte, nyomban elájul a lány, vagy legalábbis valami szörnyű tragédia következik be mindjárt. Amikor "kihallgatható" állapotba került, végtelen szomorúsággal ecsetelte, hogyan dönti romba apjuk iszákossága a családi idillt, melyet hármasban, kisöccsével, B.-vel éltek C. védelme alatt.

Végre odaért az edzőteremhez. Odabenn harsány parancsszavakra húsz-harminc szöszke kis kölyök lengette karját, lábát, éppen mit kellett, miközben piros arcukon mímelt düh ült. Úgy beszélték meg, hogy csak a végére fog megérkezni (talán mégis szorult egy kis szégyenlősség az ifjú titánba?) Egyébként észrevette, hogy a hozzá hasonló, kamaszodó fiúk is előszeretettel távolítják el maguktól a még óvni igyekező kezeket. Milyen érdekes: szinte kizárólag nagymamákat látott körülöttük. Figyelt és tanulta, mint változik, mint érik kisgyermekből, kamasszá. Kifelé jövet, már látta, hogy B.-nek jókedve van. Már a narancssárga öv lázában égett, pedig még igencsak a fehér feszült a derekán.

- Képzeld, azt mondta a szenszej, hogy néhány hét múlva vizsgázhatok! Ugye gyakorolhatok otthon... és segítesz,...Apám? - és szeme olyanmód csillogott, mint a csiszolt igazgyöngyé.

F. világa 19. rész

Jövő héten együtt ebédeltek négyen. C. isteni húslevest főzött, melyből nem hiányozhattak a fűszerező keverékek, bőven répával, és a szokásos többi zöldséggel, tészta helyett a húsok töltéséhez használatos tölteléket főzve bele, ami sejtette, hogy a következő fogásnál is köszönni fog ez a betét a sült főtt oldalasnál. Parádés zöld köret és sült zsírral olvasztott petrezselymes burgonya kísérte, és ünnepi alkalomra fehérbor is került az asztalra, mely igen kellemessé tette az utóízt, könnyítve az emésztést is. C. kitett magáért és F. nem győzte dicsérni. De észlelte, hogy elsősorban nem is neki szól ez, hanem nagylánya kedvéért és talán vigasztalásul az elmúlt évekért. Pedig senki sem érzékeltette, hogy szükség volna erre és aggódó kérdésére a lány szinte türelmetlenül, de a szeretet hangján nyugtatta:

- Ugyan, anyám, tudod, hogy nagyon ízlik, mindig is ízlett s így is marad! De ha egy szendviccsel, vagy pizzával vársz, akkor is örülök neked!

B. még nem értve a felnőtt felhangokat, egyenesen C. szemébe mondta:

- Mama, finom volt, szeretlek! Miért sírsz?

És most B.-t kellett nyugtatni, hogy nincs semmi baj: anya elérzékenyült kicsit.

A sütemény teteje csupa porcukrosra sikerült, és amint B. beszippantotta, azonnal prüszkölnie kellett. Ez volt az a pont, ahol a palástolt feszültségek egy kiadós hahotában feloldódtak végre. B. csak egy jó pohár víztől csillapodott le. Ahogy körbetekintettek, szavak nélkül egyszerre érezték meg, amit külön-külön tudtak is: hogy ők egy igazi család.

Az összeölelkezéstől csak az apró konyha és az edényekkel megrakott asztal "mentette meg" őket.

- Együk meg hamar a desszertet, aztán ki-ki a dolgára!- próbált erélyes lenni C., ami láthatóan nem nagyon sikerült neki - és tiszta vizes poharakat osztott szét, leszedve az asztalt.

A kaputelefon csengője ekkor szólalt meg, teljesen váratlanul.

Összenéztek:

- Vársz valakit? - én nem.

- Én sem, talán postás, vagy a lakógyűlésről valaki?

Mire F. beleszólhatott volna, már elengedték a beszélő gombját. Azzal visszaült.

- Biztos téves, múltkor mondtam a szórólaposnak, hogy dobja abba a gyűjtőbe, de hát beszélhetek - mióta beütötte valaki az automata nyitó lapját, időközönként magától is meg-megszólalt. Talán mégis a szerelő lehet?

Szinte el is felejtették már, amikor mintegy tíz perc múlva kopogtattak. Ezúttal C. volt gyorsabb, meg sem nézve a kitekintő ablakot, lendületesen odalépett és sarkig tárta a szárnyat:

- Igen? Ki az??? - kérdezte, de csak ezután pillantott fel.

K. állt az ajtóban.

F. világa 20. rész

Leírhatatlan volt az érzés. Akár egy csöndes, még nyárutónak ígérkező reggelen az ablaküvegen dermedéssel szétfutó jégvirág. Vagy ahogy a jégcsap hegye a ruha szövetén a háton, a bőrön és a testszöveteken keresztül - átütve a tüdőt is - lassan, de könyörtelenül belefúródik a még lüktető szívbe

- Te,...te ... mit.... keresel... itt? - a szavak lassan koppantak le, egyesével, tompán ütődve a márványmozaik lépcsőházi kövezetre, majd onnan lebukdácsolva a lépcsőn, ki a kapuig.

Tulajdonképpen értelmetlen volt a kérdés, mindeggyé vált az okozat, a jelen valósága tetszett csupán abszurdnak. De K. ott állt, és mint egy vágóhídi barom, akit félig már levágtak, ereje még taglózásra készen ott feszült inaiban. Félelmetes, ellentmondást nem tűrő fenyegetés ült tekintetében, de valahogy mégis esetlenül és szerencsétlenül állt ott, mint akit voltaképpen már agyonütöttek, csak még el kellene dőlnie. Viszont így öntudatlan valójában is potenciális veszélyt rejtett.

- Elég volt ebből - mondta - most rögtön hazajössz - ez a minden kérdésen felül álló kijelentés, akár egy kinyilatkoztatás, kétségbe vonhatatlannak tetszett, mint a feltámadás, vagy a tízparancsolat. Jogossága másban megbénította volna az ellenállást. Az asszonyt azonban nem lepte meg. Hirtelenjében kijózanodott első döbbenetéből. Válaszolni akart, nyelvén is volt a szó, ám ekkor F. bukkant fel az ajtóban.

- Parancsol valamit? -kérdezte egy félig elrágott süteménynél tartva és az "r" betűket azzal együtt elharapva, de a birtokon belül levő bizonyosságával. Amikor felszegte fejét, találkozott pillantásuk. Ez a két nézés a történelem előtti, asszonyért megvívni kész, elszánt emberek nézése volt. Egy pillanatig úgy tűnt, a nyers erő dönti el ezt a küzdelmet is, mint amazokat a múltban. De ez a helyzet gyökeresen más volt. Mint ahogy mások az eszközök és a lehetőségek is és nem utolsó sorban a helyszín. Mielőtt K. felmérhette volna ezt, lesújtottak a szavak. Nem erőszakkal, sőt inkább szánalommal (ezúttal már sütemény nélkül):

- Ugye, jól emlékszem, hogy mi már találkoztunk? - mondta F. - Ott a kocsmában, igen. Jóember, nem emlékszik, miről beszélgettünk akkor? Maga pont engem talált meg, hogy elmesélje, miképpen tette tönkre a családját. Mit akar most? Folytatni ezt tovább? Láthatja: ez az ügy lezárult, nincs mit tennünk. Adok egy tanácsot: menjen el és gondolja át a dolgait! Be fogja látni, hogy így lesz a legjobb. Én gondját viselem ezen túl őnekik. - mutatott jelképesen körbe - Tehát hagyjon békét nekik. És ha azt akarja, hogy valaha emberként tekintsenek még magára, akkor alaposan szedje össze magát!

Egyszerűen beszélt, röviden tagolt mondataiban, és hangjának színében volt valami cseppenként ható pszichotikus méreg, amitől K.-n lágyan elömlött a kétségbeesés. Nem szokta ezt a csöndes, nyugodt, lehengerlő stílust és nem is tudott mit kezdeni vele. Indulatának élét elvette a nyilvánvaló igazsággal való szembesítése és nem maradt oka az ellenállásnak. Még ösztönösen felhördült, de követelésében már a fájdalom dominált és nem a harag:

- Ez... ez nem a... maga dolga... itt!... én... én sajnálom... már megbántam... gyertek vissza hozzám! - próbált küzdeni még K., teátrálisan felvonultatva teljes érzelmi skáláját.

De C. hidegen, érzelem nélkül, mintegy ítéletet mondta ki:

- Ezen túl vagyunk. Eljátszottad a becsületed. Alkoholista lettél. A gyerekek félnek tőled. És nem láttuk sem én, sem ők, nem tapasztaltuk azt, amit egy apának meg kell mutatnia a családja felé. Nem éreztük, hogy szeretsz bennünket. Elhagytál, magunkra hagytál! Szóval ezen túl így lesz, én itt maradok. Menj haza, nem akarlak látni többet!

Ez blokkolt. K.-nak valahogy nem tudott több gondolat megfogalmazódni a fejében. Az érvek és az őt irányító szavak súlya sokkal erősebbnek tűnt az akaratánál. Igazságmagvuk pedig elháríthatatlanul kicsírázott benne és régi szégyenérzetét ébresztette fel. Az idegen előtt pedig összetört maradék reménye is.

- Hát akkor... - próbálta lezárni K.

- Hagyja csak, menjen!- intett le F. - és megnyugtatom, én nem tartom vissza őket. Ha ők is úgy gondolják és maga is alkalmas állapotban lesz, talán még találkozhat is velük.

Végül teljes zavarában K. még mondani akart valamit, de szavai motyogásba fúltak:

- Sajnálom, ...és köszönöm, hogy ilyen... ugye nem haragszik... én nem akartam...- és megfordulva a lépcső felé indult. Még az alsó emeletről is hallani lehetett mélyről jövő felzokogását. Ebben legalább mindketten találtak némi őszinteséget.

Hosszan megálltak az ajtóban, ahogy egyszerre tört rájuk az elmúlt évek vegyessége, melyet itt és most felidéztek számukra. Szinte egyszerre mondták is ki: - ...szerencsétlen!

F. kontrázott rá:

- Én viszont a világ legszerencsésebbje vagyok! - azzal átölelte C. derekát és visszakísérte a lakásba. B. riadtan tekintett édesanyjára, nővére csak annyit tett hozzá, hogy "csak a szokásos műsor". Bár a maradék desszertet ezután egyikük sem akarta elfogyasztani, jól esett ismét egymás körében lenni. Messze volt még az a jövő, amit a maga idilli felhőtlenségében mindannyian elképzeltek maguknak, de történetszáluk összefonódott, családjuk élt, túlélte az első komoly csapást és ma ez volt a legfontosabb.

Vége a II. kötetnek

2012. 10. 16.

Picurka-versek XVI. -- Hintaló

Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.

Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?

Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?

Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.

Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.

Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!

Hidak X. – Kapcsolati híd

… hidakról mily régen írtam nektek,
hol a víz felett átkelni szeretnek
bámész népek sietős autókkal egybe,
s őket mind esti fények foglalják keretbe.

Pedig a hídnak, mely két partot összeköt,
létezett a terve idő-kezdet előtt,
ahogy végtelenbe egy kéz kinyúlva vár,
arra egy másik mily örömmel rátalál!

Elnézek távolba mélán én is egyről,
Arra, honnan érként fut le meredekről,
s csendes, tiszta medrű, kristályos a vize,
s még csak álmodik, hogy egyszer hajót visz-e?

Pilléreken nyugvó roppant tartók felett
még nem szemlél nyújtózva kék csillagos eget,
ágacska hasal át útként kis hangyának,
s virágszirmok hullván rajta csónakáznak.

Ilyen volt egykoron, könnyen lábolható,
nem eresztett titkos mélyet közé való,
nem fúltak habjába véget ért remények,
kézen fogva jártunk, szerettelek Téged.

Új hidat vetnék ím, idegenült partnak,
hogy szaladjanak át, kik játszani akarnak,
s viszont: földem nekik tarkálló rét legyen,
míg a folyó körül újra meggyűlünk elegen!

Hogyha hívnak...

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:

nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!

Kóboroljunk egyet, háztól, úttól messze,
lerúgva szabályt, s feszes ruhát, cipőt
- a szellő lobogását hajadba eressze -
hagyd, hogy megkívánjon, mint férfi a nőt!

Játssz most, játékod örök jelen legyen,
ártatlanul, akár gyermekek a fényben,
s szórja a május kacajod szertelen,
mint fogolyét, ki szabadságban reményked’!

Szerelmes szóval születtem világra,
mert akart engem két ember nagyon,
s e bódító illatot hagynám neked hátra,
mikor elbúcsúzom tőle egy hajnalon.

Játssz, kérlek, örömed semmi ne vehesse el,
oly szép e viszontagságos kék öböl,
szavaink felhők, miket égre festve fel
ott idők alkonyáig emlékként tündököl!

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:
nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!

Gondolatok a szabadságról II.

Hogyha halott betűket fúvok a világra,
beléremegnek a házfalak,
de megélednek a sóhajtozó fák,
a fázókhoz szólok, hogy ne fázzanak!

S a halottnak hittek életre kelnek,
mint lapról a betűk, úgy terjedve szét,
felfogva és megittasulva tőle
szavalják zsoltárom tiszta énekét!

Szabadságukat hozom el e Földre,
mely nem pátoszosan zengő szavak,
s nem holmi bánya meddő kincse,
de megvilágosult és felbolydult akarat!

Merjetek ma kissé bátrabbnak lenni,
és keresni a sorokba rejtett igét,
várni, míg Szellemtől lángra gyúlnak,
s megfesteni e tűz csodálatos színét!

Merjetek most bolond módján látni,
másképp, mint szívszorongón ezelőtt,
s az út menni lábaitok alá terem,
kívánva lépést, mint ölelést szerető

Merjetek kinyílni, s fogni egymás kezét,
mint minden romlatlan kisgyerek,
s hogyha hívnának vissza sürgős mába,
mondjátok mosollyal, csitt! Mindjárt megyek!

Gondolatok a gyújtogatásról

Mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot,
s hogy elébb izzottál-e, voltál-e már ott,
hol élő birtokául érte majd megveszel,
és csillagokat szórva nem ereszted el

Csak nálam legyél egy hosszú pillanatra,
mikor várok révedve a puszta falakra,
fogjon meg édes látomásod íze,
megigéződöm, s nem kérdem: szelíd-e!

Csak vágyom-vágyom, hogy még fogva tartson,
múljon nyüzsgő reggel, itt érjen az alkony,
s ha szelíden szólít, s ha feldúlja lelkem
szerelmesen csügg majd rajtad figyelmem!

Sodró szabadság lesz szívemen a neved,
a szavak ölelni téged, úgy kellenek!
Hogy megmutathassalak az alvó világnak,
Tüzet okozva, mint fellobogó fáklyak

Győztes öröksége együtt menni veled,
hallgatlak, mint bölcset hallgatják gyermekek.
Itatsz, tiszta szeszként részegítesz tejjel,
ragadj meg, súgod, s minden mást felejts el!

Eképp szállunk feljebb-feljebb a Napba,
s nincs szükség többé már esetlen szavakra,
érzem, hogy szerelem, s csuda ábránd vár ott,
mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot!

re: Amoriana-nak - (Cinke)

Zsuzska szemével - Árnyak IX.

Emlékezem még rá, a tisztaszobában,
hol kiterítve feküdt, s csak egy fehér ágy van,
ablaktalan csendben beszélgetett velem,
hogy miről folyt a szó, már nem emlékezem…

Néztem arcát, sír-e, s hogy súg-e majd titkokat,
s éreztem tenyerét, amint megsimogat,
vágytam közel lenni, hozzám mindig jó volt,
aztán menni kellett, s hosszan arcon csókolt.

Nem láttam többet, csak hideg temetőben
mutatták a követ, hol fekszik a földben,
s olyan szomorúság lepett meg hirtelen,
hogy nem lesz többé ilyen kedves bácsim nekem.

És sírtam csendesen, s nekibátorodva,
s emlékeztem már a múlt hétköznapokra,
mikor fogócskáztunk, s labdáztunk a kertben,
és pihés kacsákat fürdeni tereltem.

És szétnyílott felettünk a tágas égbolt -
"Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt"
Így mondta a bácsi, s közben úgy felhevült,
szivárványt mutatva a fűbe mellém ült.

Máskor babát hozott – éneklőst!- játszani,
szerettük, s küldött át sütit neki Mami.
Ő meg, ha elromlott valami a házban,
megszerelt, javított, s anyával "hurrá"-ztam

Néha úgy hiányzik, bár lassan megszokom,
és sírni azóta már van másra is okom,
de emlékezem még rá és ha arra járok,
viszek a bácsinak egy csokor friss virágot.

Kicsi lányom

Hát elhagytál Te is…!
Pedig hogy dédelgettelek
szívem aranyrojtú, veres bársonyán!
Elröppentél, mint madártollú vágy,
Színes, cseperedő, egyszeri nyár-csodám.

Elébb ölemben ültél
és nagyokat kacagva
szemezgettél egy gyümölcsös tálból velem,
majd hátamra ugrottál, hogy
szobáról-szobára nyargaljunk hirtelen.

S hozzám is bújtál,
mikor bújni támadt kedved,
s nem mondtad akkor, óh, hogy nem szeretlek!
Csak pihentél szív-veréseinken,
nyálcsöppöd itt maradt az ingen helyetted.

Fájnak most a szavak,
s nélküled lett csendek
emésztenek a fal túloldalán.
Hiányodba sebesülten lüktet a vér,
és nincs más, aki gyógyírt rakhatna rám.

Kincsem, szép virágom,
kiszakadtál belőlem,
mint párnából szakítják a bélést-
hitvány huzat módján félredobva,
s nem folytathatjuk többé az édes mesélést.

Eltört az idő-mécses,
nem lesznek holnapok,
mikor arcocskádra féltő csókot lehel,
s hangod, mint részegítő muzsikát issza:
apádat ne így lásd, hogy sírva enged el!


*

Semmi baj, kicsi lány:
a méz íze elmúlik hamar,
ne szánj, majd megszokom.
Csöndes alázatára hív, s feledni álmot
a világ megtanít, elég egypár pofon…

Mondj egy szót

Mondj egy szót, folytatom,
hisz szóra vár a lélek!
Hangod színétől oly ősi e talány!
"Lehet"-ed már biztos, s ha tetszel is nagyon,
"nem"-ed akkor is legfeljebb csak talán.

Szerelmes vagyok Beléd hát!
(De ezt így nem mondhatom),
csak elültetve kedves, virágszirmos bókba,
ha színes szemüveget adok fel elébb Rád,
úgy vihetlek be e selymes vizű tóba.

Ne szólj semmit, várj, kitalálom,
elég nekem, ha ilyen szép maradsz!
Mit érdekel, hogy más mit mondogat?
Tiéd a legformásabb macskaféle lábnyom,
homokpadba írott kísértő gondolat!

Mondj egy szót, folytatom,
dalra váltom érted
szívem minden különc hangjegyét,
s rímes kincsem eléd szórva adom,
legyen, legyen szerelmesem, Tiéd!

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,

S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!

De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!

Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,

Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!

Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!


A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján

Múzsámnak

Lelkem, szép múzsám, óh, annyira akarlak,
Szív nem bír parancsolni karnak,
Mint a józanságnak áradó indulat,
Szerelmi szerekkel módosított tudat,

Hogy bezárva azonnal meg ne öleljen,
Szavakhoz alig lel hű formát a szellem,
Mert benne vagy minden lázas dobbanásban,
Vágyaimtól fűtött édes látomásban,

Bizsergő ujjam mind ajkaidra tapad,
Álomban csókollak, s hullámban ring hajad.
Fekete éjeddel hívsz, lágyan betakarsz,
Azt teszel velem, amit csak akarsz.

Pillantásod szédít, buja, elvarázsol,
Érzékeim fölé hajolsz, mint egy sátor.
Hogy is írhatnám le vad szerelmemet?
Gyötrődve téblábol, mélázik és eped,

Elfárad becézni neveiddel játszván,
Hajót úsztat vágyon az éjjeli párnán,
Sivatagod ege délibábbal áltat,
S más önté meg vízzel drága rózsaszálad…

Kinőttél belőlem, bimbós smaragd rózsa,
Ragyogsz változatlan, szótlan-évek óta,
Nézlek és követlek: árnyékod, szüntelen,
Őrzőm és éltetőm, Te vagy titkos nevem.

Beszélgetések magammal - V.

Negyvenhármat minap elhagyta az óra;

az ember már nem tervez jövőre, hétre, hóra,
csak megy, merre terelik a gondok,
s nem számol félregombolt, leszakított gombot.

Legtöbb mondata "Nem"-mel kezdődik, igen,
végén meg nem illő, számított rím pihen.
S haj, kuszálódnak a véletlen lett sorok,
Mint szálló füst, s kapar kimondani torok

Szavakkal küszködöm, lásd, dőrék céljaim,
lassan elfogy sebem-varró veres cérna mind,
merre járok az úton, magam sem tudom,
majd az okos utókor megvitatja fórumon

Szavakkal küszködöm újra nekifutva,
föl-földobott kőként orcámra hullva
a kitaszított emlékek visszatérnek,
s megédesülnek a múlt keserűségek

Úgy vágyom leírni mindent, ami vagyok,
vigaszt leljen benne szerető, elhagyott,
mielőtt porba hajtom ágam, s menni kell,
még - jaj, de nem vagyok készen semmivel!

2012-02-18

A felhasznált versrészlet 

Ady Endre: A föl-földobott kő c. verséből van.

Nyolc éve már…

Nyolc éve már, hogy szeretlek,
te sosem hervadó rózsa:
ajkam önkéntelen nyitod
hő csókért epedő szóra.

Lobogsz, lobogsz időtlenül,
lángod véd a sötét ellen,
szemedbe merül a szemem,
s vigyázod gyönge szerelmem.

Hiányzol már, látni vágylak,
ha csak percre megyek távol,
s látni véllek bolyongva a
bolt-üveg kirakatából.

Semmiségért is felindul
és várásban nyugtalan lesz,
ha nem tudom, hol jársz, szívem,
s hangokra riad, felneszez.

Dalra fakad egy szavadtól,
s benne nyomban tavasz ébred;
mikor megérint mosolyod,
ölelkezni kell tevéled!

Nyolc éve már, hogy szeretlek,
te sosem hervadó rózsa:
ajkam önkéntelen nyitod
szerelmed dicsérő szóra.

Szélrózsa, ha szórnál…

(Fanninak és persze mindegyiknek)

Ott voltam - ott vagyok,
S a képzelet sóváran andalog,
kellettél volna - kellenél még
ma is királylánynak,
a felnőttségre rászólnék, hogy várhat!

Bárcsak veled volnék,
veled hosszú pillanatra,
törve zúznék a fogság-lakatra,
magamnak kikiáltanálak
függetlenségünk gyönyörű napjának.

Az az öt év igen,
nagyon jó volt veled,
lenn a téren, vagy akárhol,
apának gyötrelem elválni családtól,
s ha hazudnék, az Isten verjen meg!

Szélrózsa, ha szórnál
visszafelé hozzám gyermek-magot,
küldenélek értük, mondd, hogy mind úgy hiányzik,
kicsinytől fogva hozd vissza a nagyot,
mondd, hogy nélkülük oly egyedül vagyok!