Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…
Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!
Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak
Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!
