Villamosok rohannak egymásnak
valószínűtlen felhőhátterek ölén,
és vasfogak a földben mind mélyebbre ásnak.
És képződik az ige a városlakó ajkán,
mert élni nem való kort zúdított rá
a tisztességtelenül mindig gazdag javára
pártos holt idő. Cipő, s gyomor kell csak hozzá.
Az ám, de ott él a nyomorult is, kit nem érdekel,
bedőlt taligáján tegnap-romot tol hiába,
kezében nincs van, meg egy üveg rizling, feledni,
s kéregetni szorgos keze-lába meg nem állna.
Múlt-rózsát osztanak a Szabadság téren,
a Szentháromságon meg ostyás hitet,
de ki ad boldogabb jövőt a magyarnak,
ha öröksége ma nem kell senkinek?
Testrészeikből húst sütnek a népnek,
egynek talpát csiklandozva, hogy vetkőzzön:
előbb ingét, gatyáját, jó modorát egyben,
aztán mindenét is viszi a bőrére éhező szörny.
Csak a koldus muzsikus áll privát szobában,
intésre vár, hogy kezdje, abbahagyja-e?
A virágok pedig mind leszakításra érnek,
és csak mennek-mennek a vad buldózerek.
