Én vagyok.
Vagyok a minden: oltárnak, szemfedőnek,
arcodra szóródó ezer izzó sugárnak,
boldog szülőanyja ébredő mosolyodnak,
remegő tenger, mely szemed éji tükrén
titokzatosan ragyog, s ajkadra
szerelmes dallamot igéz.
Vagyok a tánc,
ritmusok lázas, dobbanó heve,
a hajított ruhákért, meztelen testeken
lehunyt szemmel illatot kereső,
vörösen-kéken felvillanó lámpák
extázisában hajad suhanásába feledkező
vágyódó pillantás…
Én vagyok Teneked,
csak nem tudod, s ellibbensz előttem,
nem látsz, s nem vagyok ott, hogy elhiggy,
hiányzom belőled nagyon!
És futok utánad, üldözlek tereken át,
láthatatlan lényem hajszol érted,
a te kedves, láthatatlan lényedért.
Én vagyok!
Itt vagyok! Kiáltom, néma börtönömben,
de nem hallod, mert nem hallhatod;
hárfa vagy nekem, min nem játszhatok.
Hangodért megvesztem egyszer,
s azóta csönded kutatva ott csüggök
szavakkal talányosan játszó ajkadon.
Én vagyok a mező,
s min nyáridőben heverni jó nagyon,
a fák madársereggel, s picit kápráztató nap,
s mindaz lennék, mit szeretsz vakon,
vize szomjadnak, öböl, s kikötő, hogy hazaérj,
csodaszép liget, hol királynő lehetsz,
s friss rózsa, mit neked egy deli legény metsz
Vagyok és maradok
Neked, talán álom egy pillanatra –
vagy véletlen szó, mit belefűz szavadba,
szép idézet- mit nem látsz, valahol felírva.
Elhanyatló őszöm egyre több levelet terem,
körforgás ez, meg nem szűnő ábránd,
örök tegnapot rejtő emléktelen jelen.
