Kamrák, pitvarok

Vannak eltéve, elvétve, véletlen suttogott,

Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyeket az emlékezés magának megfogott,
Míg a komor idő ballagván továbbhaladt.

Olyanok, mint kamra polcán álló szilvalekvár:
Celofán alatt dunszttal őrzött romlatlan múlt,
Nem kérdez oktalan, dolgára nem siet, megvár,
De előbukkan kínálni egyszer csak hívatlanul,

S édes íze, szerelem-méz lesz újra a szájban,
Mikor hűvös télelőre reszketnek a csontok:
Elhiteti még egyszer, hogy ugyanaz a nyár van,
Amikor egymásnak daloltunk, mi, bolondok.

Dadog és beszélni kezd gyorsan valami másról,
Késő visszabújni már magány-félhomályba,
Csendes mérge szívre cseppen, s elvarázsol,
Szivárványfénnyel nyílik ki a pillangós láda.

Eloldódó szálon - akár sárkány - égre röppen,
Szabadon szárnyal, az hiszi, bár szél viszi előre,
S nézik-nézik, alágyűlve egyre többen,
Míg ismét csupán távoli pont marad belőle…

Lásd, vannak eltéve, elvétve, véletlen súgott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyek testvérre lelnek hívva bátyát, húgot,
Megállva, míg az idő mellettünk elhalad.

2008-10-21

Kézen fogva

Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.

Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.

Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:

Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,

Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.

Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.

Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!

Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.

Még mielőtt…- Árnyak VI.

Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve biztató félszavak.

Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.

Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.

A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!

Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.

Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.

Temetetlen holtak

Vajúdásban elvetélt, csontkemény napjaim
Temetetlen sorakoznak, kéken, kiterítve:
Átléptem mindet; némák, halottak velem,
Holdas hajnalra vár a kés, lehem hideg.

Felemelt karomban reménytelenség,
S sötétség van tűnő villanás gyanánt.
Kicsim rettenve néz, ujjat szopni felejt.
Nehéz csönd kúszik fölöttünk, lassan.

Te is, miért is lettél fájdalomra nekem…?
Hogy hiánytól jajgatva üvölts álomig?
Egy idegen világra születve, egyedül,
Hol csöcsöt keresnél, s újabb éhet találsz!

Megszánlak, s felvéve megringatom fejed,
Olyan vagy, akárcsak tegnap-testvéreid!
Zsíros tejfolyamra bukó telt ajkkal reggel
Ott rugództál álmokkal színes ágyamon.

Annyi mindent akartam mondani neked:
Hogy gyönyörű a kelő korong pírja,
S színeivel a holnapot felhőszélre írja,
Apró harmat lep be fűszálat, s levelet.

Nem érdekelt. Elfordítottad rívó arcod.
Enni akartál belőlem bőséggel, mohón.
Nem értetted: anyád helyett nem lehetek
Én óvó dadádnak, perceid pajkos-csókolón.

S jött a délután, játékkal dühödve vertél,
Pedig mosolyod hogy kellett volna nekem!
Drága negyedóráimat adtam elődbe, hogy
Megállj pillanatra, gyönyörködnöm benned.

Elszaladt véled az Idő, betelnem nem engedett,
Sebtében kötött batyujából árván néztél vissza,
Eltűntél előlem, kit enyémnek hittelek már,
Mintha megraboltak volna orvul, hirtelen.

S utánad vetettem magam, látni fogyó arcod,
Az enyém vagy, óráid el nem engedem!
S véled éj-sűrűbe úszott keresve túlsó partot,
Hátra vigyorodván kacsintott szemtelen.

Azután tőrbe csaltam, kiáltva ’holnap’ ot,
Ölembe ejtett rideg, nyíló vasmarkából, futva.
Még akkor is vigyorgott, mintha mondaná, hogy tudta,
Láthatatlan oldott el egy égszínkék csónakot.

Itt maradtál, hát nem szűnő fájdalomra,
Hogy lásd, jelképes késem magamra emelem,
Mert egy nappal rövidebb lesz az élet,
S hajnal árnyai közt az Idő ismét rám köröz.

Szeretlek, kicsiny, örök éjjelcsöndű perc!
Még neved hosszán elringatlak egyszer.
Hogy fáj látni, amint testvérid mellé heversz,
S nem tudom, a holnap mivel keresztel.

Irrezolúció

Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,

Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.

Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?

S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…

Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!

S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?

Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.

Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram

Lager

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?

Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!

De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?

Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?


2008.09.19.


dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

Kérsz-e még…?

Porcukorral hintett, fahéjillatú volt, tudod,

És belül hízlalt mazsolával dús a sütemény.
Villára szúrt falatját kérdő mosolyoddal kísérve
Még forrón, fújva ízlelgettem, ölelve téged

Ropogós-barnára pirult fényes hulláma,
Mint incselkedve arcomba hulló hajzatod
Szájamban olvadt el selymes, kívánatos mézzé
Hogy melleidre szédüljek gyermekedként

Aztán a konyha padlója reszketve felborult
Véle sok edény zuhant, s csörömpölt a merőkanál
Csokoládéval és eper-ízzel öntve le a falat
Tejszínhabos csók közt kérdve: kérsz-e még?

Kérsz-e még a tegnap kitöltött ó-borából,
Mely torkodat részeg, tüzes dallal töltötte meg
Szín-milliók lobbanását tükrözve bogárszemedbe,
Mikor öröknek hitted azt a múló pillanatot?

Mert megvannak az edények, s a sütőformák,
Konyhában felszítani való lángocska hunyorog.
Kérsz-e porcukorral hintett fahéjas tortát:
Olyan mazsolával dúsan rakott finomat, tudod?

2008.08.30.

Köszöntő

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!


Ray D. Bradbury közelgő 88. születésnapjára (aug.22)

Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán

Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!

Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:

Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!

2008.08.01.

Eszmélet

Megittasulva, mikor kinyúlnak az ég felé,

Mely rideg, embert nem tűrő, idegen,
Bolond és reszketeg, nyúzott ujjú kezek
Kitárulkozva mutatják, milyen idebenn,
S a jövőről addig megfeledkezem.

Némán szemlél, könnybe úsztat csillagködöt,
A kézgörcs oldódik, s a kötél engedi,
Szűnik a vakon kapáló, rángó rugdalás.
Egy arcot látok, mely egészen emberi,
Amit érezni bírok, nem tudhatja más.

Együtt indultunk el, hogy a szelíd és a vad
Meglelje hazáját, mielőtt a vég eltemet,
Mielőtt puszta anyaggá porladna a szív,
Eggyé lesz az emlék, időtlen idő, veled,
S öntudatlan csókkal a mélységbe taszít.

Itt várok rád, büszke sorsom, lét peremén,
Szemembe halott csillagködök néznek.
Megittasulva tör rám a szédítő eszmélet:
Hogy én vagyok! S értelme, célja mind e fénynek,
Ma még megérthetlek, bennem él az élet!


2008.07.10.

Első lépések

Kis, kék szemében már ott csillog
A tapasztalni született, kíváncsi vágy
Billen, megáll nézni, fogódz’ itt-ott
Hogy milyen a körül tornyosodó világ

Riadt arcodra nevet, hogy hogy félsz
Kezecskéje pedig semmibe tapint
És várod elzuhanni, mondva: hopp, kész
Elképzeled, amint karba kapva ring

Otthagy visongva, falon csüngő bohócért
Biztonsággal lépked játéka között
Hol megbotlanál utána… mi mindent szórt szét!
S megáll visszapillantani, ő győzött

Az első lépések, milyen csudák voltak!
Mint pillangót röppent fel égre vágy
Mikor szerelmes ajkak először csókolnak
S felhangzik az életre hívó szerenád

Szűzföld

Míg friss a hév, nyerítsen
Rugdaljon fel vad csikó
Patát dobbantva szirten
Fújtasson, mint tűz-csiholó

Zászlót tűz ki a lovag
És a múlton elmereng
Miként gyűrt le ág-bogat
Hogy küzdeni mit jelent

Elöl az ismeretlen völgy
Ködbe vont távolba vész
Talán kastély, s benne hölgy
Dinasztiát alapít a vitéz

Rajta hát! Ugratni fűcsomón
Imhol, új földre vágtat
Patakként kezdődő folyón
Szemlél békén úszó libákat

Nemesedjék a szűz erő,
Győzve elmúlandó koron
Mely gyomot, s homályt tűzzel öl
Csókkal oltson ó-borom!

Versfolyam - Képzeletjáték

Hiszen minden úgy van, mint képzelem

De át nem léphetem létezésem okát
Festett hölgyemre rajzolt legszebb ékszerem
Díszíti a finom gyolccsal elfedett bokát

S nem láthatom ívét, milyen is valóban
Márvány zöld fodrok omlanak reája
Elcsöndesülve egy tükörsima tóban
Ajkának mozdulatlan szegletéből várja

Várja a láthatatlan, igéző, pendülő szót
A kimondhatatlan, ébresztő varázsütést
Színezem a képen, hadd higgye, hogy ő szólt
Valója a valóba sosem lesz valódi áttűnés

Beleszerettem egészen: látomásom üldöz
Sosem látott arc kalappal takartan hajol
Óh, nem így akartam festeni, közel fűhöz
S nem úgy, hogy ne halljam, mikor szava szól

Álmodtam hófehér csöndet, szenvedélyes lilát
Festmény lett csupán, igaz színes tegnap
S hiába fonták át haját sárga pántlikák
S hiába volt minden, mert a színek belehaltak

2008.06.01.

Versfolyam - Az emlékezés hajói

Nem egy nap, sokak sora van előttem, s mögül,
S szélesre nyílik minden élt pillanat,
Hogyha olyanra tér, sóhajt, s könnyet dörgöl, törül:
Vetítőmből a film egyre gyakrabban kiszalad.

Toporgok tehetetlenül, mikor szembe talál
Fakult, vagy színpompás képek áramló raja
Körülvesz, rám teleped, mint kopasz ágra száll,
Hangos madárseregnek lesz álmodó pitvara

Mert az emlék mind csalóka, ismerős varázslat
Megvackolja helyét nálad, s előbúj hívatlanul
Mézet ígér ajka, s mikor nem várod, reád támad
Sajgó éhet hagy utána, s elfekszik ismét alul

Tudod, olyan nékem a szó, omló, illatos kalács
Ha mocorgat a lélek, betelnem vele alig bírok
Ízéből kínálnék, s még kívánok újabb harapást
Telhetetlen folyó, melyet egy csepp víz indított

Mely ríva patakzik el, hol dagadva hömpölyög
Emlékezés hajóit hátán hordva árad
Szárnyra kel billió molekulája a vízesés fölött
S lezuhanva ámulattal nyit meg sok-sok szájat

Aztán visszatér homlokráncos felhők közé
Holtig újraéledő, ingerlő talánynak
S a száraz, őszülő üstököt kacagva öntözé
Holnap ajándékot csókol szívébe a lánynak

2008-06-03

Versfolyam - Á, nem...

Á, nem, a jámbor nem-voltat nem tudna idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soka, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyen számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizetni
S tengerbe vesző szavait senki sem érti.

Múltidéző

Nem, a jámbor nem-voltat nem tud idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soká, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyén számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizet
S tengerbe vesző szavait senki sem érti

Nem lettem

Nem lettem híressé, mint oly sokan mások

Csak gurítottam lépni bíbor palástot
Kutyába sem néző, legyintő királynak
Ki tapsolt, ha mókázni kellettem, hármat

Nem lettem udvaronc, ingyen tál ételért
Hajlongva törpe hadban, mely bokáig felért
Hogy hűséget hazudhatott volna, mikor
Képére torzult az alázatos vigyor

Nem lettem, igaz, közkedvelt katona sem
Vagy szépen helyére hulló gabonaszem
Mely kincstárba téve aranyat ér másnak
Kedvére felvehet ékszernek, vagy eláshat

Nem lettem építész - tervezhetnék házat
Elbuktam, tanulni kevés volt az alázat
Öröm az ürömben: lehetek bajmoló
Más ötlet-szikráját papírra rajzoló

Nem lettem, pedig, mi minden lehettem volna!
Kár a fölös könnyért, eszem ezt gondolja
S közben szövésénél meghasad a szívem
Sírnivaló kedv dúl, de csönd van a felszínen

Nem lettem talán azért mégsem hiába
Lenni kell valamivé, belülről kiáltja
E gyújtott gyertyaszál velem itt a padon
Elfúhatná könnyen egy játszi szél, tudom

Talán költő lettem, szavakat koptató
Igával szájában ökörként nyomtató
Budapest kék egére révedő tekintet
Hogy vízében ringó álmom megírjam mindet

2008-05-24

Versfolyam - Mit ér?

Mit ér sokasága

Ha, mint szavak záporoznak
Rám az esőcseppek
De csak egy korty kell
Szomjam oltanom
S az mindent feledtet?

Mit ér, miből egy van
Bár gyémántja szénnél
Különb mívű alak
Ha nem az az ember-lélek
Kinél nyugalmam meglelem
S elfut tőlem, mint patak?

Mit ér a minden
Ha megérteni senki sincsen
A semmibe omló sóhajok
Zöngén kilehelt hangjai
Csak az űrnek zengnek
S páromnak párja nem én vagyok?

Versfolyam - Jogos a kérdés

Ne keresd a véget,
Örök vándorlás van,
Kezdet küldött téged;
Éledsz újra másban.

Mikor? Vajh, ki tudja?
Vízcseppnek is vezet
Szabott rejtekútja
Földön, alant, s felett.

Mindennek célja van:
Kérdés hoz kérdezőt
Halott, mi céltalan,
Mi eztán lesz, volt előbb.

Ám hiszek magamban
Hogy egyedi lélek
Van sablon anyagban,
S bűnt követ ítélet.

A vég hamar jön el,
Alig rúgkapáltál
Lehe mégis közel,
S pap már nevet kántál.

Kezdetnek életet Újra fiadban adsz,
Fogsz majd csöpp két kezet,
S zálognak itt maradsz.

Versfolyam - A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként Pattanva
szálljon vissza
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem tudom, mi volt e kép-jel,
De nem, nem értem, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehet beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem...

2008-05-21

A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként
Pattanva szálljon
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél, hogy visszatérjen
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem értem, mi volt e kép-jel,
De nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem…

Jövő-múzeum

Látod, csak a tárgyak maradnak utánunk,
S pár papírra hűlő barnás hevület
Hasznavehetetlenné lesz szerzett tudásunk
Száradt kalamáris mellett halcsont szemüveg

Az asztal, székkel, mely ó tölgyfából leend
Egyszer kordont vonnak köré kötélből
S nem tudják, hogy lázzal élni mit jelent
A támlán kifakul, s törik hajdan sötét bőr

Körbe minden úgy lesz: korhű szobabelső
Padló nyikor’g, ha lépik, s reccsen ízesen
Csak az üveg száján illant el a pezsgő
S ólomkristályon irányfény játszik el színesen

Szelence nyugszik, rajt’ gyolcs selyem kézelővel
A poháron ajakzsír, s kulcsolt ujjak nyoma
Csonkig folyt gyertyák közt képkeretben nő-fej
S leírt mondatrész, mely nem ért véget soha

Túl almárium roskad, poros, antik könyvvel
Bölcső most nékem, vágyott menedékhely
Forgatva lapjaik, oly bizsergő csönd lel
Végtelenné terjed a békés öblű éjjel…

Versfolyam - A folyó...

A folyó, ím, zabolátlan, szabad
S új életet ad rügyfakasztón
Merre csak fektében elhalad
Táplálva árad szerte szét
Bólint ismerős kakasszón
Csalitos, vadon rétekbe gázlón
Bejárja azok finom szövetét

Mint a ló, felhorkan gát előtt
Prüszköl és nyihogva tapodja
Nekifeszül félelmetes sodra
Ami gyengébb őnálánál
Bizony, állva nem marad
De megőrzi álmainál jobban
Az ivadékból kifejlett halat

Alant aztán hidak várják újra
Cseréptetős falvak, városok
S bár a kövekkel kirakott
Rakpartokon túlra nem tekint
Érzi mérgük, s űzi számos ok
Szeretné - s nem bírja – letenni
Bűzös mocsadékuk, s a habot

Estére párás ködök hevernek reája
Kisértetként benne fennakadt fa mozog
Egy kifordult tönk gyökerére mászva
Mégis továbbúszott véle a halott
Oszló, püffedt arca kajánul vigyorog
A partot kémleli segítségért, hátha
Szegedig kifogja egy varsa, vagy horog

Szótlan temetni, csak tenni, mi a dolga
Forró nyárban megjönni éltetőn
Egyedül meredni a sápadt Holdra
S marhacsordát itatni szomjas délelőtt
Így volt ez, s lesz minden holnapon
Míg kútágas áll fényes delelőn
A folyó folyjék mindig, úgy legyen dalom!

Egy esőcsepp élete II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet 

Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön 

Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet 

S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm 

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták: 

Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog 

S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át 

Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog! 

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg 

Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében 

Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek 

Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem 

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit 

Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól 

Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik 

Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból 

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder! 

Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab 

Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver! 

És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,… hát,… ott marad 

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek 

Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök 

De mára patakká duzzadt erőm, hmm…! - összesúgnak fenyvesek 

Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök 

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem 

Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat 

Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen 

Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad 

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek 

Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok 

Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek 

Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok 

2008.05.17.

Versfolyam - Egy esőcsepp élete -II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet
Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön
Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet
S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták:
Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog
S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át
Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog!

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg
Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében
Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek
Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit
Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól
Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik
Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder!
Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab
Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver!
És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,... hát,... ott marad

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek
Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök
De mára patakká duzzadt erőm, hmm..! - összesúgnak fenyvesek
Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem
Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat
Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen
Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek
Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok
Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok

2008-05-17

Útra való

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

Olyan hitványul szédülnek halálba emberek
Azért, mint börtön falát tapogatva menjetek

Nyirkos-mohos köveit hálásan csókolva

Feljajduljatok bátran, mikor véresre csíp bolha

Köszönjétek őt, mert még élni valóért mozog.

Taposni jók csak a földre elhullott tobozok

Vagy szobadísznek, elaggott szülők fényképéhez

Nekem ne mondd, hogy az emlék szebbé tesz

Ódon illatú ámítás, újabb zár börtönrácsodra

Hisz vakon születsz, s halsz, viszed-e kevésre vagy sokra

Azt is fölötted, újságot olvasva döntik el

S léted babja mosni, főzni tartott ölben kikel

De hamar letűnik az az édes kicsi csillag

Magolni görnyedhet, leckét sötét estig írhat

Az asztal fölött csöndboholynál egyéb nem terem

Visszanyelt szótüskék bizsergnek lázas tenyeren

Azt hiszi, kész, csak lázad, próbál szerelmet

Melyek csak ismét csöndes fogságba terelnek

Bolond módjára reménykedsz még mindig

Hogy szép lesz, ha véget ér, szemedbe hintik

Ezek az ócska, kiszolgált, hazug hétköznapok

Sebeidre hamis varázsgyógyszert kuruzsló papok

Mégis túléled valahogy, jámbor és hiszékeny vagy

Óh, nagyon. A lángsugarú nyár is egyszer megfagy

Szertelen csatangolásaid heve szokásba nyugosz

Egyre többet jársz temetőbe, szikkadt koszorúhoz

Ti is, mellettem versenyt futó múlandó árnyak

Hátaitokról az emésztő, farkas-kor letöri a szárnyat

De nem mondom, hogy megálljatok, menjetek

Feszüljetek rácsaitoknak hiába, s roskadva reszketeg

Várjátok a véretekből, büntetésből szívogató bolhát

Mert lenni nem mertetek igazán, csak, mint szolgák

Hajlongva jajveszékeltetek mindvégig az úton

Süket füleitekhez közel, hogy meghalljátok, ordítva súgom:

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

2008.05.16.

Akarlak

Akarlak. Most. Nem mondhatsz már nemet
Lágyan finom bőrödet tépni körömmel
Mígnem sikolyod serked, hajzuhatagod ára
Izzadt, izzó vörös párával eltemet.

Ajkam ajkad puháját szomjazón harapva
Kényeztető bilincs kúszik föl derekadra
S gyűrűző indaként ölelget, csókba fojtogatja
Megkínzott, részeg, belőlem-hiányodat

Gyönyöröm kútja, beléd hulljanak kócos éveim
Pillantásod gyöngéd délutánjában rabul ejtve
Eltévedtem, s meglenni nem akarok
Hangjaid szívembe mártott édes-szép dalok

Öröktől fogva vágyott, s míg élek, vége-nincs-
Szerelmes álmodásban zuhanunk az éjbe
Körös-körbe, időtlen, szédült keringéssel, hol
Melledre ájult hű magzatod elnyugodhat végre

Engedd, hadd simogasson e folyton bűnre kész
Verítékünk gyöngyén óvakodva sikló
Reszketést tapintó kígyó-ujjbegyem, mögötte
Combhúsodba markoló két férfikéz emészt

Halljalak hát, hogy zihál az erőtlen mellkas
S lássam, dobolva, hogy lüktet egy felajzott ér
Könnybe, kéjbe mártózó arcod kis szegletén
Süvöltök, mint zsákmánya fölé szálló szent sas

Mohón marcangollak, mint éhező tébolyult
Vágyódásom csak szerelmeddel csillapíthatom
Körülveszlek, s mint felborult hajóba halrajok
Úsznak, áthatolok rajtad, tengermély csillagom

2008-05-14

Otthonom

Valami ábrándos reményben járok még, fák öveznek fölül
S cipőm alá hűséggel simul a rendezetlen göröngy
Magas lombok rejtekében hosszan énekelget körös-körül
Párjának a fülemüle, s ismerősként figyel, köszönt

Az erdőre vágyik nyugodni mind, ki fáradt, balga lélek

Városi csatornabűzként feltörő bajokat felejteni

Ahol a holnap, mint tegnap volt, és lakói nem félnek

Sűrű kalászokban hullámzik vadkender, s a tengeri

Ez az én földem, hol mindig nyárfa pihés termése száll

Elhagyott, símatükrű tavon a nádasban kócsag bólogat

Egy nagyon rég voltat idéz, törékeny inda, mese-szál

Merre álmomban kalandozván csatangoltam sokat

S idehoz a ma is, ha csak kedvem támad, vagy bántanak

Komorsággal eltöltő balsejtelmes emlékezések

Ha nyomorult férgem fölé tornyosulnak rettentő házfalak

S átjárnak egészen félelmeim, mint hideg penge-kések

Csönd gyógyít. Pók fon körbe hálót egy tölgyág hóna alatt

Az idő is lefekszik mellém ide, megáll mérni most, pihen

Félhomályba vonja árnya az omladékos kastélyt, tavat

Tömlöcbe zárva néz a valóság, s a lehetetlen azt mondja: igen

Itthon vagyok. Szabad. Vigasztal a láncfű, virág, patak, lomb

Estebédre mézek, s lusta, kövér bárányfelhők várnak

Elringok a szavak fonta bársony-mohos képzelet-csónakon

S a béke az egy, minek megadom magam, ha reám támad 

2008-05-12

Örök várakozásban - Árnyak V.

Voltam egykor. Kevély. Földön kiéltem dühöm

Átgázolni se resten emberen, vízen, tűzön
Ütöttem hirtelen szóval, s mi számba akadt
Sok gyenge lélek tépve, miattam szétszakadt

Végül, mint gyűlölt végeztem, falnak veretve
Süllyedő koporsóm fájához szegezte
A Feledésre Bocsátó vértelen tagjaim
S göröngy hullott elég eltemetni arra mind’

Elhallgatott a kántáló pap, a szertartás zaja
Oltárfedélként borul rám szikkadt, örök éjszaka
Már elnyugod’ t, nem bánt gyilkos hajsza, megölt
Csak halvány gyertya fényét lobbantja fel elől

Új halottra készül a néma ravatal
S a testbe bezárt lélek még balgán küzd, kapar
Süket szentek előtt sírva kér, könyörög
Hangját elnyomja, az őt sirató zene zörög

Reggelre kisimul, koszorús lesz a hant
Biztosan őrizve csöndes rabját alant
A valóság ím, ez marad, mintegy jelül
Csak árnyak küzdenek még hiába felül

Rohantam egykor. Most várok. Epedve.
Talán fejfámra ismét odaszáll a lepke
S eljő hozzám kincsem, szép Zsuzska angyalom
Bárcsak élhetnék még! Várom, várom nagyon!


2008-05-05

Angyali visszaszámlálás

Tisztelettel Zs. K. megindító blogjára

Hívlak, hol vagy ismét, védő-őrangyalom?
Lelkem ostromolják fekete lidércek
Hogy alig hat fel belőlem rémült dalom
Ég feléig se ér fel, körül komor bércek

S katlanuknak mélyén fejemre visszahull
Ordít, visít, verve éles szárnycsapással
Köztünk lélektelen feszül, s én ott alul
Fekszem halálra szántként, kiről felül tárgyal

Engem sosem látott, vakbuzgó hivatal
Minek csak múltjából kinőtt akadály vagyok
Nem akarva tudni rólam, pőrére kitakar
Ostobán játssza, mit játszanak sokan, nagyok

De hívlak, ismét, védő-őrangyalom!
Lelkükre omoljanak fekete bércek
Ami az enyém, soha oda nem adom
Füstté lesztek ti lelketlen lidércek!

2008-05-04

Azt hiszem, tavasz van

Azt hiszem, tavasz van,
Odúmba cúgos szél helyett langyos lég simogat
Odakünn leánykar, s madárdal csivitel
Kinyújtóztatja magát a tespedt gondolat

Azt hiszem, tavasz van,

Május termékeny ölén új szerelmek nyílnak

S száll, száll mindenfelé a virágporral kevert

Tüdőt borzongató kövér esőillat

Azt hiszem, tavasz van,

Hunyorogva néz börtönök megszokott lakója

Rácsa felé int egy kedves kis liliom

Mily’ szörnyű nehezen múlik most az óra!

Azt hiszem, tavasz van,

Kedvetlen-nehézzé lett az iskolába cipelt táska

El-elkalandozgat a lankadó figyelem

A vérben játék zsibong, szabadságát várja

Azt hiszem, tavasz van,

Csak gazdátlan rongyok maradnak az aluljárókban 

Ligetbe hever már aludni délutánra

Sok nyomorult, s ellépnek mellettük szótlan

Azt hiszem, tavasz van,

Íróasztal fölött egyre inkább eltűnődve nézek

Én is a kirándulókkal tartanék

Kik az ablakon túl mennek gyűjteni a mézet

2008-05-03

A szeretet és fájdalom kötelei

Egyszer
Hagytam áramolni sötét rosszat bennem
Csapkodtam elvakultan, és nem feleltem
Öltem és gyűlöltem szavakkal kegyetlen
Kivágtam fácskámat, az árnyas, egyetlent
Sírboltba feküdtem, s énmellém temettem
Lerázva a hantot aztán továbbmentem
Országutat, mezőt, talp alá vetettem
Csillagföveny takarót fölém terítettem
Halálról álmodtam, s halottá is lettem
Mert nem szerettem igazán, nem szerettem!


Aztán
Egy napon, álmaimban eljöttél értem
Szerelmes hajnalon felitattad vérem
S nem tudtad, hogy várlak, mennyire régen
Téged nézett tüzesedve könnyes két szem
És szólni akartam, de mutattad, hogy még nem
Ragaszkodtál hozzá, hiába kértem
Mosolyogva mondtad, hogy még nem értem
Melled közé vettél elringatón, szépen
Angyalokkal táncolt odafenn az égen
Minden csillag akkor gyönyörűségében


Azért
Vakon napba nézni, szeretni és fájni,
Törött üvegcserepeken mezítlábbal járni
Veled megkötözve magányosan állni
Őrültségig imádni, s feledetten várni
Halálig őrizni és felzokogva fázni
Hulló csillagokból koszorút csinálni
Bolondul örökkön falnak rontva szállni
Torkom szakadtáig, váltig kiabálni
Végképp kimerülten melleiden hálni
S utoljára ismét csak szeretni és fájni
nagyon kell!


Nem vehet el tőled senki, vagy akárki
Kötözz magadhoz, és történjen bármi
Ne várd többé,
ne engedd,
hogy másképpen legyen!



Veva: A szeretet és fájdalom kötelei c. versére írt reflexió.
Cím az ő verse alapján.

Hogy megtaláljalak…

Ittam eleget már, hogy ismerjem, hazug
Minden megnyugtatni beadott felelet
Mert az igaz ott lapul pohár alján félve
Csak a sok csalódásban vissza-visszabuj’

A fölé féldecinként töltött kábítószert
Tovább hordja mégis a kekk kocsmapincér
Lyukas böllérarcán merev mosollyal
Kötényére írva, hogy: ez olcsó, jó ser!

S van igényeseknek megoldás, féláron
Hölgyeim fél tíztől hajnalig szeretnek
Az ön álma rózsaszín párnákon pihenhet
Csak hívja gyorsan az ingyenes számom

Miért ülök még itt? Kezemben pohár lóg
S félre gyűrött ingem; számból annyi tévhit
Elfüstölt, keserű csikkje, kiköpetlen
Ránőve féregként szívogat szokásból

Rémülten eszmélve nézek a kosárra
Aztán öklendezve reádülök végre
S csókkal enyhíti az asztal fája bajom
Mindig előbb fogy el a száraz pogácsa!

Kétségbeesetten küzdenék ellene
Mint felvonyít a szó széplelkű gyerekben
Ha fetrengeni élet mocskába dobják
S tudja, csak tenni nem bírja, mit kellene

Sírok, iszom tovább, nem is szomjúságért
Úgy zokogok, akár felvert húr a zongorán
S tompa csöndbe mállik el a válasz zöngje
A holnap fáj, mit eladtam a szajha máért

Ittam eleget már, hogy ismerjem, hazug
Minden megnyugtatni beadott felelet
Mert az igaz ott lapul pohár alján félve
Csak a sok csalódásban vissza-visszabuj’






(megj: mielőtt megkapnám, nagyon jól tudom, hogy a buj szótövet hosszan kellene írni és lehetőleg ikes végződéssel, de nem akarom)

Csend van egészen

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.
Másfelé járkálnak, dolgaikba mélyen
A szél bezárt ablakon levelet zizegtet
Elhagyott játékbáb vár a sötét erkélyen

Ma nincsen műsor, reklámlámpák égnek

Az út üres végig, házfalra betűt szór 

Melynek gazdátlan dűl egy szomorú részeg

S ismétli egyre a szöveget, mi belül szól

Járdára záporoz, az eső hull, nem ő sír, 

De ázik véle együtt kirakott pár doboz

S mintha arra fordulna a szobor kőszirt

Mely az színház párkányán állva omladoz

Kézzel tölcsért formál, úgy mered befelé

Arcát forrón rátapassza, ahogy ott áll

Évek kezdenek lassan peregni elé

Emléket idézni megreszketve próbál

Könnyre párát lehel, bár nem lát az ablakon

Olyanná lesz ismét - mint rég - csodássá e hely

Szerelmes Taminót Paminával vakon

Játssza, míg az éjjel kinyílik, mint kehely

Temetett, halott szavak élednek föld alól 

Varázsfuvola szól, lehull a nehéz lakat

Éj királynőjének hangját hallja valahol

És szabadon röppennek fel a madarak

Tapsvihar szédít, a karzaton hű tömeg

Éjét angyalok szárnyán álmodja végig

S nem akar napot, mely tegnapot követ

Mely újra koldussá tesz, s józansággal rémít

A szél bezárt ablakon levelet zizegtet

Elhagyott játékbáb néz a sötétben, vakon 

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.

Másfelé járkálnak, s hideg van, nagyon-nagyon

2008-04-25

Büntetés naponta

Százharminckétéves lettem én
nem meglepetés, hogy a föld kemény
de nagyon
nagyon

A cappucinó forró, tejhabos legyen!
Mocorgatom koporsószegem
magam
magam

Az évszázad gyorsan elszelelt
holt költő már kutyának se kell:
lazán,
hazám!

Lehettem volna jó pap, ó!
vagy kábítószerre szoktató
kemény
legény

De nem lettem, mert szívemen
csak sárga, gazos fű terem
magas
bogas

Fülemből, mint homok, altatódal pereg
hiába hívnál, Szeged, vissza nem megyek
nem ám
nem ám!

Nem örül az elvtárs, vagy úr?
gyerek már közpénzen sem tanul
csak gagyog
dadog

Másnak legalább hitvány apja van
nekem kétszáz forintot sem ér szavam
bizony
iszony!

Hallgassak inkább félve én?
Mint leöltből száll a szép remény
éj se-
tétre?

Népemet az élet vágja pofon
A katedráról új műszakba oson
takarí-
tani!


Parafrázis József Attila: Születésnapomra c. versére


2008-04-25

Az én történetem

A fagyott kék égbe fel-fel, hol a felhő foszlánnyá illan

Fehér-szürke füstöt lobogóz, büszke fémtesteden Nap jele csillan 

Előtted aranyrojtú, barna-drapp egyenruhák sora tiszteleg

Elsőként viszed szívedbe marva tarka álmaink, Isten veled!

A kislány kezében színes zászló, áll hevülve, integet feléd

A kép megőrizte őt is, ahogy őrzi ő is szívében a reményt

Ám a montázson a fénykör lassan kúszva továbbhalad

Szoknya fodrait pasztellbe kenve falak tűnnek elő alant

S pazar fények gyúlnak, a díszletek részlet gazdagok

Pohárkáért nyúl a dáma, Hold kel az ablakon túl, amott

Felsőruhája még a széktámlára vetve, az ágy szerelem-gyűrten pihen

Zöld selyem köntöséből fejér melle előtetszik, milyen

Nehéz függönye mögött huszárok vágtatnak el, trombita szól, csatazaj,

Egy nemes néz holtában felfelé, fegyver dörren, dobban pata, jaj

Mozdulatlan zajlik e porfelhőbe burkolt harci jelenet

Azonban tovább irányítva egy pillangós rétre vezeti a szemet

Mennyi szín! A kopár táj után a völgyben kankalinok nyílnak

Szinte érezni is, miként bódít a felém sodródó tavasz-illat

Bokrétakörbe fonva hajolnak bemutatkozva pingált rózsa-fejek

Időznék, kedvem volna szemlélődnöm onnan amaz ifjú helyett

Aki levévén kabátját, kalapban hever szegett kenyérrel, s borral, 

Biztosan tudom, hogy nem gondol most semmiféle gonddal

S az öreg paraszttal sem, ki a faggyúval tengelyig szekért ken

Én láttam mindezt: tudom, bár csak ecset voltam a festő kezében

versenytéma, témacím: ecset

Menedék

Mélyebbre álmodlak magamban kicsiny fészek
Törékeny boldogságodat óvni igyekezem
Mielőtt tűnő ködkezek gomolyaga szétszed
S puhán bélelt meleged nemlét homályába veszen

Csitt! Nem érted, belőlem miképp lettél, hogyan

Rejtve akarlak tudni. Így, ne moccanj, lebegj!

Hisz vad látomást kergetve minden csak rohan

Okád önnön mocskától a világ, s benne hempereg

Kezed: én-kezem, s fogni nagy-nagy biztonságot jelent

Megölelve elringat ez ismerős, vigasztaló, jó szó

Elmúltam partján békén időzöm, felejtve szúrós jelent

Mert nem akarom tűrni faggatását, s mi róla szóló

Menedékem leszel most, bárka, s mikor magasra csap

Szívembe szökken a megnevezhetetlen félelem

Üvölt ellenem a megveszett, s megtalálna harag

És felemelné lábát eltapodni tekergő, féreg-életem

Párna vagy, érzed? Mibe fejem elpihenve süpped,

Értelmetlen, zavaros zajtól védő gyöngéd vatta

Mi csirr-ré alakít hangot, vagy hallat vonatfüttyet

Vagyok csupán - te takaróm, s létezem alatta

E világ enyém, formáimból szépen egymásra raklak

Ívelt vonalán kocka egyensúlyoz, karikáznak körök

Belőlem van a tó, kedvére arany pikkelyű halaknak

És a dalnak sosincs vége, tisztán csendülő, igaz és örök 

2008-04-21

Mint az énekesmadár

Kőröz-kőröz fészke fölött, ideges vijjogással
Fiókát költ maga után az énekesmadár
Vértelen csapkod, zuhan foszló tollú szárnnyal
Mikor átütött begyén felpiroslik a halál

Tehetetlen a gondolat, körbe-körbe megy

Teli lesz a kosár meggyűrt, áthuzigált lappal, 

Bizonytalan vibrál ’ igen’, s ’ nem’ közt vívódó ’ lehet’

Éjjelből éled ismét az estébe hanyatló nappal

S fájdalmat szül az ezerszer elvetélt vajúdás

Kék vérfoltként terjed szederjes tinta szét

Ránduló kötelére szörnyed felakasztott Júdás

A pipa csak füstöl-füstöl, s ring üres hintaszék

Azzá lettem, mivé válik ostoba kétkedő

Ki legyőzetve, nagy szavak tengerébe fullad

Szenessé főzött ételre reárogyó fedő

Mi alól pusztulás fertelmes szagú tüze gyullad

Utadra indítlak, árva, nem tudtad meg, miért vagy

Széttárt karom ég, loboncos lánghajat táplál

Lobogtatva szórom magam hamu-martaléknak

S nézem-nézem az elhulló, riadt kis madárkát

2008-04-20

Attilával szabadon

Akkor hát tovább-tovább, hónom alatt Attilával

A munkásosztályba ébredve fölkelek
Valami világosság döng körül, szemet fájlal
Aranyszegélyű hajnal - hinném, de csak zöld legyek

Külvárosi éjem tömör sötétje, ha oszol is, nehezen
Valóságba ismét csörömpöléssel visszarángat
Nedves nadrágposztóba mélyed szilánk-vágta kezem
Hunyorogva követem az úton dülöngélő fákat

Hideg van, oszlopban száll a gőz a város peremén
Kemény röge a szép szónak ellenáll, nyakas
De elvtársam, kit reméllek, ma összefogunk, te meg én
S tudatos jövőnkbe írjuk e forradalmi tavaszt

Beszippantani frisset, s élni egy nappal tovább csudajó!
S nem gondolkodni még az este váró gondokon
Mikorra füsttel együtt vastagon lerakódik, mint guanó
A pici denevérekként puha szárnyakon szálló korom

Akkor hát tovább-tovább, az utolsó világos napig
Találkozunk úgyis egy vétlen tehervagonnál
Addig a szó legyen az, mi megőriz, oktatva tanít
S kicsordul, ha lélek-sebből vérzel, mikor nagyon fáj



Kiemelt, dőlt szavak József Attila versei, vers- és folyóiratcímei alapján

Esőillat

Haszontalan feni fogát duhaj ihlet, hiába nógat

Ma este józan vagyok, kárba nem fűt szenvedély
Budapest fölött nagy, nehéz dunnafelhők lógnak
Esőt szenvedve tűr, megtelik, mint egy edény

Az égből felém zuhog, akár sűrű szemű árpa
Szürkén záporoznak egymást követve hangok, s betűk
Lábam, s fejem körül lucskos tócsát formálva
Szemerkélése puszta zaj, nem üdítő etűd

Egyhangú csapkodása, mint a kín, örök, s végtelen
De kimossa lelkek mocskát, s elegáns-hitvány zakót
Hogy a hazugságtól tiszta, illatos és szép legyen
Szabadság párás enyhét kínálva, mindnek, ki rabja volt

S lefosztja büszkeségem bőrig egyre hulló ára,
Csatakos fejtetőmön csendesen, kívül-belül dobol
Lássam: ernyője alatt inkább meglapul a gyáva
Kimegy végül felejtve, ki csak üresen szónokol

Szakad egészen, nézd, odaálltam: elválaszt a víz is,
Ma este józan vagyok, s ha tegnap részeg voltam
Már nem érhet annál a holnapnál nagyobb krízis
Melyet borral oltva dőrén magamnak gondoltam

2008-04-15

Bódulat

Egyébként meg mindegy, lesz dal akár szék alól is

Mikor már eldűl a padló, és hozzá megtántorod’
Míg halkuló hahotába fúl a részeg kóris
Elvétve fogast jönnek elő kihányt, nemes borok

Most már könnyebb aludni. Vigyáz rám, hajamba köt,
Mivel nehéz lett gyomromnak megbékélni végül
Leszáll éjnek vállaimra a jótékony, bamba köd
És a sárgás, gyűrött papírosra, tintatócsa kékül

Elfelejtem szavam, amit,… mindegy…, hol találtam…?
Rúgásra ágyékom alélt vonaglással felel
Mintha vonszolnának, érzem, mélyebb hortyanásban
Durva zsákok hullnak rám és sűrű csönd lep el

Távol időtől, zajtól, nem bír zavarni indulat
Lenni így, vagy másképp, rabul önző kábulatban
Mondhatnám, de restellem, az úr mind így mulat
Keresném zsebemben, a … mit is?… miért átkutattam

Csak ócska rugók vannak, csavar szúrja bőröm
Ázott zsebkendőbe markol görcsös csalódással
Másik kezem meleg nedvet tapogat a földön
S az öntudat felé egy utolsó mondat szárnyal

Sarokba vetve megreccsen a széttört székrács fája
Már mást üvölt a kóris, kerül minden tekintet
Álmában megrebben az ittas ember szája:
Lesz dal akár főd alól is… egyébként meg mindegy

2008-04-14

Most jő…

Most jő, igen, érezd, a ragadd-meg-pillanat

Édes suhanásban egy csepp lélek hullik
Könnybe mártózón időz, s soká nem marad
Súlyt kiold ott, szikrát, alvó parazsat gyújt itt

Most jő, igen, a fékeveszett, tüzes, csodás
A jól megszokott, járt utadról letérítő
Csillagok közt hajnalig tartó száguldozás
Szédülsz szó-ár-örvény színén, s szédít ő

Most jő, igen, mire behunyt szemeden át vágysz
Miért álmodozva széjjelrágtál sok ceruzabelet
Siess, mielőtt tüneményként szíveden leszánkáz
S szapora, fájó dobogásnál nem hagy egyebet

Most jő, igen, itt van, harmóniáját dúdolom
Eggyé lesz az örömmel, időt kívül rekeszt
Fenséges pillanat, mit mind kihagy, ki bolond
S mely reád kacsint, aztán árván elereszt

Április

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek

S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?

Bolondnak néznek hunyorgó szemű emberek
Hiszen jól van ez, a vén Nap épp szembe süt
Mosolyogva mondom: csak játszik, nem beteg
S az április az, mi csalókán eljátszadoz velük

Ha fel is támad, a játék-vihar már nem igazi
Felhőt kerget első könnyéig megkacagtatva
Suhint ijesztve füvön, ünneplő fa-koronát igazít
Kézből kajánul röppen, ha kikapja, a labda

Szertelen, hát hogy is mondjam, amint tollat ragad
Ír az író hévvel, nem is tudja miképpen, sort sor alá
Vagy fest a festő elreppenő, színes, szép madarat
Ecsetjével éppen abból maszatolva, amit talál

Április… ha kérdezik komolyan, minek nevezzelek?
Mindig bújócskázó, fürtös gyermekszívű nyárnak
Vagy szenilis öreg télnek, kinek fegyverét más vette meg?
Illatos kikeletnek - oldalról már bekiabálnak

Nem dermeszted lelkem: nekem két gyermeket adtál
S ráadásnak lett még kettő nyárból, télből is
Másra árvizet szabsz, nem mondom, hogy nagy kár
Rózsáim mind, mégha elébb-utóbb kinő is rajtuk a tövis

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek
S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?


2008-04-12

Születésnapodra

Csak szeretni vágytam nagyon,

Mint, kit sosem szerettek
Harminckét pénz lett e vagyon
Mit bolondok eltemetnek

Lázadó Krisztusként vittem,
Keresztem meghasadt az úton
Voltam lámpásnak, akiknek
Nem kellettem, hogy fény gyúljon

Mondtam, hogy: nem én kiáltok
Választ értetlen csönd lepte
S útszélen mindig leány várt ott
És lettem csapongó lepke

Nézz, bár szédültem halálba
Nincs más, ki ily tiszta szívvel öl
S vágyná, hogy feléledne, hátha
Egy jövendő lélekben belől

Elnyugodtak, ím felettem
A csattogó vonat-kerekek
Hagynak örökké szeretnem
Mint vesztve megtalált gyerek

Már csak a Mamára gondolok
A padláson itt van velem
S nem tudjátok, mily jó dolog
Hogy kezét el nem engedem


2008-04-11

Pezsdűlj!

Halál torkából kibújtak a fagyott szavak

Ma ismét szerelmet álmodik a világ
Dobd le kötelékeid, mik visszatartanak
A zsákba kötött féreg is talál rést és kirág

Érezd, tüdődbe hogy áraml’ a tavasz illata
Rügyek bimbain reppen a bódult bogár
Beborul rózsaszínbe hitvány bokor, s a fa
Tél ereje megölni nem tudta, hát él tovább

Oly csoda ez, oly üdítő, felfoghatatlan
Zsivajgó gyerekhad lep utcát, játszóteret
S kövek ébrednek fel romló, ó falakban
Mosolyogva int sofőr gyalognak, hogy mehet

S nézd a koldust is: rongyát elhányva fut
Foghíjas szájából nem morc átok búj elő
Hunyt szemére egyenlőképp Nap sugára jut
Neki is, és arcát megsimogatja a szellő

Bátorodj, kit szobád hűvös fala emészt
Nyisd hát ki világra magányos ablakod
Hallgasd meg a tucatnyi csivitelő zenészt
Pezsdűlj, s mi visszatart, hagyj ott csapot-papot!

Staféta

Örökül hagylak itt szó - a világnak

Mint véled édesen betelt, jóllakott
Betömni éhes szemet, nyitni szájat
Délibáb-áradást zúdítani amott

Jó volt, bíz’ nagyon ízlelgetni ízed
Morc parasztként, ki zsíros ujjat, ha nyal
Megdicsérve mosollyal mind a tizet
S utána kedvére valami lőre bort nyakal

Bamba képére süt oktató világod
És kérdést fogalmaz örökvolt homályba
Amit mond, kivételesen nem átok
Ajkáról hátha felreppen a madárka

Kanász voltam, disznót őriztem eddig
Henteredvén vele részül mocsok jutott
S tettem magam, kinek mindez tetszik
Szégyen gyalázta orcám, no meg furok

Mert ütöttek belülről is vad szavak
Szamárcsikóként rugdalva tompa elmém
Ha lett volna hova, előlük bíz’ elszalad
Ordítozva, bőgve, búbánatos kergén

Aztán végül maradtam. Hallgatni arany
A vályúba friss víz folyt – s a kép marha szép
Megleltem pajtásnak tűrő bohóchalam
Koszorúm gyanánt sírkő helyett nyakék

S lett néhány vetett szó a világnak
Mivel így édesen betelt, s jóllakott
Betömve éhes szemem, nyitni szájam
Délibáb-áradást zúdítottam amott

Nem ti, nem én

A kedves, nem ti és nem én,

Vagytok árnyak Isten szemén
Behunyja veletek együtt
Az utat tán’ újra kezdjük

Por sem, semmi annyi évünk
Várnunk kár, hogy végigéljük
Mert nem ti és nem én leszünk
Kikért a kín reggelre szűn’

Tovább, szokd hát a sötétet
Éjed tűznél jobban éget
És messze, messze a remény
Más már az, nem ti és nem én…

Kevély voltál bízni önnön
Balvégzetedben, mely börtön
Csak és semmi más, hiába
Feszül ellene, s kiáltja

Vagyunk jelnek múló időn
Lelkeddel buk’ tested, midőn
Felforr a megszentelt harag
Hamvunk felett üszök marad

Mentünk, igaz mertünk menni
Ha tudtuk is, nem én, s nem ti -
Hol vadvirága nőtt jónak -
Leszünk örököse szónak

Azért leszakítottuk azt
Nem törődve, hogy átlyukaszt
Egyszer az ítélő ujja
Tudtuk, s mentünk a bajnak újra

Most csak állunk itt feszengve
Kegyelem jár át, vagy penge
Ki lesz kedves, ha nem ti, nem én
S mi lesz, ha feltámad a szél

Isten elbúsult tenyerén?
Árnyakká leszünk-e szemén
Ha behunyja velünk együtt
Mikor az utat befejezzük?

Húsvét

Elbukott az ember, törvénye mit sem ér
A hazátlan nyomorult mind itt toporog
Szeggel általverve lábfej és a tenyér
Szemébe száradt a könny, s fára, ami vér csorog

Honom nincs már föld átkozott színén
Jöttem, mert jönnöm kellett terv szerint
S ím előttem, ki harminc pénzért kimért
Csókkal köszöntött, hányadszor, megint

S szeretnem őt már csak részvéttel lehet
Fán függve föld alá szállt örök sötétbe,
Megelőzvén utána hajló lelkemet
Ki mondja meg, meddig tart, s mikor lészen vége?

Borulat ölelget, s förtelmes szél fújja
Ím, ez kilencedik órája a napnak
Szálfám inog, játszik véle vihar ujja
A hollók alábbszállva szememben kutatnak

Üres, sivár lett a hely, a tűz végleg kialudt
Míg köröttem e kettő tusáját vívja csendben
Egyszerre ajkamra tolul vér-bugyogva daluk:
Abba, atyám, mondd, miért hagytál el engem…?

A világ megölt, kit Teérted szerettem
Nincs immár senkim, ki halnom visszatart
Salakká lett szívem haragvó kezedben
De szavad reményt ad, bevégzi, mit akar

Hogy támad a halálból egy más vigasz
Csúf végzetre égzengés lesz, földindulás
S nem múlik el pont sem, abból, mi igaz
Hanem elkezd gyűlni, s naggyá lesz a tudás

Virradat

Hajnalba merül el miriádnyi csillag
Amíg nyitogatja veres szemét az ég
Sejtelmes álmokra újabb reggel virrad
Feljebb kúszik a Hold, akár egy szép nyakék

Már megindult útjára, üresen jár, döcög
Messze csönget az első, forduló villamos
A házmester felé biccentve köszönök
Ki kukát húzva útra csikket szív és tapos

Még nem illant teljesen el, a tegnap itt motoz
Fáradt árny'i kuszán, mormolva legyeznek
A fáról a föld ölébe hull egy piciny toboz
Lábnyomát otthagyta a pár: nagyon szerettek

Nem volt szükség nekik szem- és fültanukra
Úgy lettek egymásé, mint lel koldusra kabát
Szerelem csókoló ajkain elaludva
Feledve a magány zokogó bánatát

S a kis toboz is, alszik, nem bántja semmi sem
Íme marad vala csendes emlék-jelnek
Avaros illatát a ma éjbe átviszem
S csak nézem, ahogy a Hold az égre ismét felmegy

Forradalom

Édes dalát sodorja felém hajdan lett szabadságnak
S e szél zúgja a máig el nem avuló szózatát
Rongyos, parasztruhás fiat, s nyomorított asszonyt,
Szemeim Budára tolongó polgárokat látnak
Kiknek fegyvere a jog, s egy akarata elég
Föltámadott hát a nép, eget-földet ijesztve
S ma nem rajtatok múlik, hogy megvéditek-e a várat
S lehet, a bársonyszékkel együtt süllyednek mélyre hajók
Országalma és jogar kezében, vállán bizony palást
És letörölve arcáról a lelkébe oltott alázat

Ha élhettél volna tegnap, mikor vad tengerek
Feszültek a kordont tartó pártos partnak
S zászlajukra varrott kemény, igaz szókért
Vérükkel fizethettek konok, nyakas emberek
Nem, nem állnál szótlan a terelt tömegben
S nem volna ápolt arcodon elnéző mosoly
S mert nem te vagy, kire ráfagyott a döbbent rettenet
Nem érted, nem hiszed a zászló lendülését
Melybe láthatatlan szélörvények kapkodnak
Veled hal majd kicsinyes akarásod, névtelen temet

Talán nem tetszik, ha mondom: milyen jó is élni!
Ma együtt lépdelni zászlórúd-tartók között
Énekelve: rabolt kincsből alamizsna nem kell
Hallom hangtalan félelmetek, mert ama napot idézi
Mikor börtönéből kiszabadult a szárnyaszegett szó
És elindult felétek, akiről tudni nem akartatok
Sima modorotok mögött, hej, azt az érzést ma is érzi
Bátran merít belőle másfélszáz évnél idős’b gondolat
Hogy még ma véghez vigye felbuzdult hevünket
Mert látni is akarjuk, hogy egünkön tizenkét csillag fénylik

Tavasszal a lányok…

Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom

Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom
Sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény

Halovány mosolyuktól erőtlen, haldokol a Nap
Megigéz, mire csak rátekint’ nek: bizony embert, s vadat
Olyan jelenlétük, hogy minden gondolatot elterel
Ami fontosnak tűnt addig, az igazán nem is kell

Mikor muzsikával zendülő virágoskertbe lép
S megfeledkezve magáról mondja: be szép…!
Körülbódítja kankalin erős, hűs-párás illata
Szívét ifjonti vadregénybe vonja hívó dala

Ilyennek vágyja ma-holnapját a férfiember
Csak szavával még elütné, hát szólni nem mer
Tán eltüntetné a ködként ragyogó varázslatot
Emlékké téve, mikből oly sokat őriznek tegnapok

Hát szembehunyva áll csak, s hagyja, hogy átjárja
A vadvirágok gyönyörűséges jelenléte, bája
Kiknek illata megnyugtat, ha távolság jő közel
Simogató csókjuk szorosan, s féltőn átölel

S kik sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény
Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom
Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom

Ébredni várlak

Ahogy a tiszta ég megérinti tollam hegyét

S kitárja felettem nagy madár-szárnyait
Felkél sütni reggel, de betekintve elébb
Kibontja a harmatos, álomittas rózsafejet

Minden indulását ilyennek képzelem;
Ajkad viaszmáza révült csókod formázza
Melyet te adtál tűzben foganva énnekem
És most simogatva várlak, hogy felébredj

Csókkal lehelgetlek, hajtincseiddel játszom
S míg tejfehér karod pihéivel incselkedem
Az új Nap bizsergető, szelíd erejével átvon
Pillarebbenéseid közt hozzád is megérkezik

S bár gyönge zaj volt, kisvonat távol-füttye
Már felszusszan az elszenderedett robogás
Angyal-pálca suhint alá, aranyporrá tűnve
Sóhajtásodban olvad el, mint régmúlt állomás

Már kutatsz kezeiddel, reám mosolyogsz
Egy perc és óra csörren: kezdődik megint
Mielőtt a ma a tegnap elől magának eloroz
Tudod, hogy szemeid titokzatos drágakövek…?

2008-03-09

Volt nékem…

Volt nékem egy elsőm, aki leánnyá lett
Fodros ruhácskáján a finom babaillat
Elszállt, múlt egébe elolvadva illant
Ráncba fut a homlok, s emléket homály fed

Volt nékem az elsőm, leány, bizton tudom
Ujjait megszámolni megszülve sem rest
De óh, szülőt ma már körötte ne keress
Elvesztett, s elhagyott, mint játékszert úton

Volt nékem egy elsőm? … talán nem is volt
Talán álomban kaptam hátamra őt
Nyargalni konyhán-szobán, s leverni fedőt
Messze tűnik, mint messze van Győrtől Miskolc

Volt nékem az elsőm, első hévnek kincse
Gyermekkorból, íme felnőttsorsba lépe
Nem néz vissza legföljebb, ha fotóról a képe
Ujja alá simul egy más ajtó kilincse

Volt nékem egy elsőm, neve Mirtusz-Csillag
Mért’ nem maradhattál, mondd meg nékem, kérlek
Olyan idilli, rügyet bontó szép emléknek
Mondd hát, hol vagy, mikor este téged hívlak?

Hidak IX. - Hídépítő munkadal

Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban

Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában
Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt
Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít

Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy
Tanultam az "élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz" szabályt
Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot
Ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt

Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered
Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed?
Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt
A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad

Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek
Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek
Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak
Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap

Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is
Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis
Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör
Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől

Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv
Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt
És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen
Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!

Újabb koszorú a keresztfának

Hosszú-hosszú a csend, időm belül halad

Már elfogyóban van, s nem dagaszt új sarlót
Holdam, visszfénye a világra zárt ajtók
Fel nem tárult, megfejtetlen titka marad

Jövőbe írom – egy falra - a kiáltást
Mely leomol, vagy zarándokhely lesz talán
Utat lel múltamhoz, ki akkor rátalál
Hosszú éjem végén felemelve lámpást

Nem élnek, hidd el, hiú álmok és remények
Énbennem. Megadom, mi jár a kaszásnak
Porrá lesz minden, mire rút halál hat
Kíváncsi jövő-vándor, csak téged reméllek

Hogyha köpenyt borít mégis édes feledés
Igazán nem érdekel, mert már leírtam
Mire szívem szerint bólintottam: így van
S pótolnom, mit mulasztottam, időm kevés

Azután úgyis oda jut észrevétlen
Homokrétegei közt elporlik minden könyv
Feloldódik, szürke tengerré lesz a könny
És valami kőre feljegyzik, hogy éltem

Azért lásd, írok, ha meg-megszakad a csend
Nem úgy, mint fejvesztve szólni vágyó bolond
Bár ajkam körül ma is szavak ízes raja tolong
Csak felvésem a holnapnak a múlandó jelent

Picurka-versek XI. – Elásott kincsek

Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre

Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket

Megkapják a járdán fekvő részeg karját
Loholva meddő föld megveszett árnyaként
Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják
Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért

Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt
Felszaggatva már-már gyógyult, varas sebet
Neved a tereken át csillag erejével hullt
A nemlétbe taszított, meg soha nem született

Mert igen, helyet követeltél magadnak
Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt
Hol kőnél tartós’ ban a szavak megmaradnak
S könnyeink befogadják menedék-falak

Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen
Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem
S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen
De még érted nyújtom imádkozó kezem

Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal
Kertemben nem fogy az ásni való munka
S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal
Mit mondania kell, bízom benne, tudja

De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek

Kívül, s belül…

Kívül, s belül érzem… hol innen jő, és arra áthatol

Világot gyújt a hunyt szemhéjra csókolt kegyelem
Aranysárga hője nyugtat, bizserg’ve áramol
Ami másnak szeme fénye, életem vagy nekem

Melegít, s arcod tart tükört, hogy mosdva nézhetem
Barázdáidon mint serken a plántált, jó vetés
És megáll a csöndes mozdulat simított kézfejen
Várva, hogy mosollyá szelídül a boldog nevetés

Tudod, így van ez: hogy pillantásod megszúr, átrezeg
Nem hagy érintetlen, mélán elábrándozón
S ha csupán tétován villan rám, már foglya, rászedett
Édes, páros rabja lettem, elringató folyóm

Képzelet játéka von, pedig közelséged oly való
Hogy nem tudom, ha angyal cirmos tolla érint
Ujjad rajzol-e rám, amíg hangod sóhajt, dalol
Megfordulva téged látlak, mert az szertefoszlott, mégsincs

Magaménak tudlak, érve biztos nyugalomba
Kívül, s belül érzem, hogy a szeretet jő, áthatol
Kívül marad minden tőlünk, ami világ gondja
Belül édes vágy hevít és bizserg’ve áramol

Mert nekem adtad…

Már békén száll fészkére a dalos csalogány
Már nyugodt az est, s távol van a magány
Szívéhez búg a szellő és búj hű kedvese
Reátalált végre, s többé nem fut, nem kerese

Már nincs több kérdés, nem pusztít a harag
Már úgy lesz mindig, hogy együtt kel a Nap
S velünk játszik szerelmesen, együvé terel
Megtanít a szóra, szeretni jól hogy is kell

Már ékem lett a fényed, nemcsak holmi ezüst
Már számban érzem ízed, mikor szemet lesütsz
Mindenedre én vigyázni úgy szeretnék jól
Halljam, amíg alkony nem jő, ahogy zenéd szól

2008-02-01

Mondd meg!

Vagyok mérgező tőr, szívbe fájdalomnak

Lepett könnyet csaló, beismerő mondat
Hosszú, csalódott perc, jégbe fagyott jelen
Hogy öklöddel sírva fordulnál ellenem?

Vagyok keserű íz, felejteni való
Melyet csak részegség ártó bora olt
Meggyűlölni vágyott simuló érintés
Támasztalan holnap, kezedbe a kés…?

Vagy

Vagyok neked karod, mely álomba ringat
Zsongó, édes raja lepke-álmaidnak
Nyelvre cseppenő méz, mit bódulat követ
Szemed szivárványát összeszövő szövet?

Vagyok hajnalsugár, amely álmot széleszt
Ébredező pillán csókos lehelést tesz
Csiklandozó nyelvű melegség-zuhatag
Fénnyel söpörve le borongós éj-utad?

Vagyok csillag bolygód árva horizontján
Építgetvén reményt, félelmet lebontván
Mely a zenitig feljebb-feljebb halad
S azután is vissza-visszatekint, magadra nem hagy?

Vagyok pihés csibe szelíd tenyeredben
Darát csipegetve óvó szeretetben
Ki a délutánnal hamarján elpihen
Ki vagyok én - mondd meg - vagy mondd meg, ki nem?

Elveszett paradicsom

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Hol nyugton bírtak lenni egymással emberek
Ki-ki fáradozván maga kenyerét ette meg
És hírét sem hallották, hogy vannak királyok

Pásztorok éneke szólt feledett völgy ölén
Okos, hű ebeikkel körül-körül jártak
Furulyával kísérve a legelésző nyájat
Háborítatlan éltek mind e föld köldökén

Ott békén volt minden, és fű-fával a vad
Csöndes ajakon a szó csak rózsát terem’t
- Hogy öröktől valónak tetszett e rend
S tisztán folytak tova, mint szép hegyi patak

Nem mertem betenni oda mocskos lábam
Néztem csak rá, dőlve félkönyékem fölött
Míg a Naptól a délután aranyba öltözött
Elrepült tavához szomjas madár-vágyam

És hűség állt őrt a dísztelen kapuban
Egyetlenem volt a drága asszony neve
S túl azon nem volt becsesebb ékszere
Ki, ha párjához ment, így szólt: édes uram!

Mondanom fölös, hogy gazdagon terített
S borral ékeskedett a vendégasztal is
A kenyér szegetlen, s fejér, mint a liszt
Jóllakott mind, ki jó étvággyal merített

Pedig nem volt kolbász a kerítésfonat
S a ház ragadós, bűvös mézeskalács
De megállt, jó hírt szerzett a biztos tanács
Melyet értő gyermek magába befogad’ t

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Szívem cseppjeivel csordulásig tellett
S olyanná lettem, mint ama kicsiny gyermek
Aki hallgatni csak a jó szóra vágyott