hol a víz felett átkelni szeretnek
bámész népek sietős autókkal egybe,
s őket mind esti fények foglalják keretbe.
Pedig a hídnak, mely két partot összeköt,
létezett a terve idő-kezdet előtt,
ahogy végtelenbe egy kéz kinyúlva vár,
arra egy másik mily örömmel rátalál!
Elnézek távolba mélán én is egyről,
Arra, honnan érként fut le meredekről,
s csendes, tiszta medrű, kristályos a vize,
s még csak álmodik, hogy egyszer hajót visz-e?
Pilléreken nyugvó roppant tartók felett
még nem szemlél nyújtózva kék csillagos eget,
ágacska hasal át útként kis hangyának,
s virágszirmok hullván rajta csónakáznak.
Ilyen volt egykoron, könnyen lábolható,
nem eresztett titkos mélyet közé való,
nem fúltak habjába véget ért remények,
kézen fogva jártunk, szerettelek Téged.
Új hidat vetnék ím, idegenült partnak,
hogy szaladjanak át, kik játszani akarnak,
s viszont: földem nekik tarkálló rét legyen,
míg a folyó körül újra meggyűlünk elegen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése