Tintacsepp

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,

s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

S lehunyja pilláit édes kábulatban,
dunna alatt alszik az októberi rét,
megreszket a kismadár-kedves alattam,
s feledni nem lehet többé szeme színét.

Hittel műveltem meg bőtermő szőlődet,
amit adtál te Föld, az már mind az enyém,
s amit kértem csak sóvárogva tőled,
emlékké nemesült az, csöndes örök remény.

Játszani hívtál, de én nem-játszani jöttem,
mert tarlóig égetett perzselő tegnapod,
mára múlt jövendő-várás van mögöttem,
köszöntésem sután, elfúlva hallhatod.

Megtalált az idő, ez a játszi, kóbor,
ismét szüret járja, s hiányzol nagyon,
ízed a testesült érett tüzű óbor,
s részegülni vágyom gyönge válladon.

Minden szavad olyan, tintacsepp a tóban,
körözve merül el megfestve mélyvizem,
illúziót ringat a keserű valóban,
meg sem történt álom és mégis elhiszem.

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,
s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.