Az igazi staféta

Örökségem a sodró áradat.

Ezer és száz elnémult nemzedék.
A parttalan idő parány utazója.
Vagyok most. Voltam és leszek.

„Egy képben csak talán, s csupán a lényeget”
Néked adom kincsem, ha elmegyek.
Ahogy kaptam, reménykedőn,
fájdalommal és hűséggel művelve.

Tiéd legyen a fohász értünk!
Hitványok közt is igazgyöngy szavad!
Ragyogjon, ragyogjon életed,
mert örökséged e sodró áradat!


Az idézet: Radnóti Miklós: Tétova óda c. verséből
megj: 47' alkonyán

2017-02-11

Utolsó szál rózsa

Szelíd esőként szitál még a bánat,
szomorú szürkület fátyola mögül,
talán csak én nem találom hazámat,
talán csak lelkem az, min köd ül?

Vártam, várok sután, holnapra ítélve,
nem jó, hogy itt hagytál egyedül
a jégvirágzó, metsző fehér télbe,
mint a hinta párja, hátha.. pajtása beleül.

Bokorra réved ősz tekintetem -
egy idézőjelbe tett múlt idő -
s az eső tovább szitál csendesen,
fűbe süpped jobban a fényesített cipő.

Szívemben a fészek, félek, kihűl holnapra…
Csak bolondul várni, várni egyre,
hogy a szeszély az érzést elragadja,
szeretni így lehet csak, némán s temetve?

Tudod, töprengtem voltunkon sokat,
S a holnap hol napot, hol felhőt adott,
csillagos éjeim lettek számtalan-sokak,
s a jelen mindig nagyon lassan ballagott.

Talán csak én nem találom hazámat,
elfáradtam várni, s cipőm is elkopott;
bár szelíd esőként szitál még a bánat,
utolsó e szál rózsa, mit most Neked hozok.