A tűz forró volt, mint mindig, s felé nyújtotta falánk nyelvét… Az ugró eleinte kicsit tartott tőle, de szemközt meglátta az arctalan mosolyt, mely egyenesen szívére szegeződött… bátorságot merített belőle és elrugaszkodott.
Ölelő karokra számított, melyek végleg magukba zárják kétségeivel, bizonytalan érzéseivel együtt, amik azt mondják Neki: megérkeztél, igen én is úgy, én is azt… ahogy Te is… hajtsd ide a fejed és hallgassuk együtt veszett szívdobbanásainkat…!
Ledobta minden félelmét és gátlását, elhitte a ragyogást… a muzsika lüktető erejében felolvadt… és repült… úgy vélte, hogy repül és kitágult, örömmé formálódott egész szeretetre vágyó elnyomott kis szürke lénye. És míg behunyva volt szeme, álmodott… arról, hogy nincs többé egyedül és nem fázik elnyűtt, kopott, jól ismert én-börtön falú sápadt villanykörtés szobácskájában, hogy igenis fontos és értékes lett valakinek… és az a valaki nagyon is kedves és szeretetre méltó lett Őneki…
Nem is vehette észre a falat, mely láthatatlan volt, mint az arctalan mosoly és éppolyan valóságos, mint álmai… Annyira akarta, hogy először a fájdalom sem tudott áthatolni szivárvány vágyain… Szédülni kezdett, és azt gondolta: ezek azok a karok, melyek elkapják…
A tarka csillámokra még rámosolygott, amikor száguldva hulló, zuhanó lelkét elnyelték a vörösen lángoló, parázsló sötét mélyek…
A sikoltás túl későn érkezett.
2004. 08. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése