Üdvözlöm Önt, sorsomban kínnal osztozót!
Most hallgat hát, nem osztva szót bölcsen,
Mint hirdette egykor szép reményben
Künn, tágas éjre csókolt megindító szózatot,
Eltöltve, múlatva idejét az ódon erkélyen.
Kiveszem a kardot, ím, büszke jobbjából,
Csontos keze reszket? Mily nyirkos és hideg!
Köpenye lecsüng csak, vitézül nem libeg.
Mily sötét kerettel vont az arca! Szempára átható
Tekintete miért fénylik most tompa tűzben?
Hiába kergetett hát életen át vakmerően, hittel,
Félelmei közé, poros padlás-zugba mégis visszaűztem,
Hol pőrén, málló könyvből próbál merni, olvas.
Világa enyém lett, ordas, kegyetlen, kényszerű
Képzetek hányják kiégett, halál-sebzett lelkét,
Viaszfakó mása magának, mára mily szomorú emlék!
Miért küszködik hát, adja át ócska életét is,
Kár a hídról visszafordulni, miért töpreng mégis?
Hisz porhintés volt az egész, trükk, varázslat,
Jöjjön, várnak odaát ölelő sima kövek ágynak!
Tagjaim vitetnek könnyű álomban, mint szekér robog,
Késő ocsúdni, hogy: "Állj meg perc, nem akarok!",
Már hantomra virágot ejt Zsuzska gyönge két keze,
Már zene hallik, orgonaszó rendít rokont, ismerőst,
S "Nyugodjék békében" – szól a pap – "Isten legyen vele!"
