Angyal-szárnyam hátamon lehorgasztva áll,
Nehéz várni akkor, tétlen elfeledve itt:
Vágynám én is hallani a zene hangjait.
Messze jársz olyankor, megihlető szó
Lelkem áthatolhatatlan csendbe burkoló,
Szomorú nagy, magány-felhő veszi körül
Mint bagoly gubbaszt az ágon, mi rajtam ül.
Nem segít, ha nézem a havas fák ruháját,
Nehéz pára alatt nyögő ágak sokaságát.
Küzdeni sincs erőm, csak lefeküdni csendben,
Elaludni végleg a téli hidegben.
De valahol belül egyszerre megszólal
Szívem kifacsarja a megindító dal,
Mely elhagyottan síró bensőmig szárnyal
Felidézni, miért jöttem angyal-szárnnyal.
Emlékek tolulnak, elárasztva szemem
Sokáig zihálok, hangtalan könnyezem,
És megérint ismét a csodálatos dallam,
Nem vágyom már másra, csak hogy újra halljam.
