házam zsuppja lángol, s harapódzva szét
jelenig terjed a láthatatlan múlt,
temetőkert lelkem akácos, elvadult.
Egykor szavak patak-folyóvize felett
kincses kis dallamok trillája nevetett,
erőtől duzzadó vitorlát fútt szél apó,
nem íly' volt, nem…, e gyászos kísértethajó!
Parttalan úszik tétován, ködből-ködbe,
s ha felbukkan szigetként egy-egy emlék öble,
nincs senki ott és csak fázom egyedül,
lehelt sóhajtásom visszhang nélkül elül.
Nem tudom, az ürest hogyan tölthetném meg…?
Ami eltört ragaszthatatlanul, végleg,
miképp illeszti két reszkető kéz egybe?
Gyermekeimre gondoltam ma este…
Én tettem-e füstté, miért versz még jövőm?
És ha én-e, így kell vesznem ember-ölőn?
Már úttalan az út és egyre jobban félek,
lyányom, Eszter nélkül nem kellesz, te élet!
Inkább a tőr, vagy egy csepp holnap-méreg,
miért eddig nélkületek léptem, s lépek,
jeltelen gödörbe temessen sors vakon,
szívemig elért és betölt a fájdalom!
