Az a suttogva súgott szó

(Re: Vox: ha értenéd...) 

Már értem én
mitől zeng néma perced,
s csended mitől oly átható!

Míg itt voltál,
óh, nem vigyáztam lépted,
s bíztál, hogy megérint a szó.

Reád hajlok,
mint lélek fűzfaága,
s az éj most nekem végtelen,

bennem érzem
szíved lüktetését,
s távol van minden félelem!

Kincsem lettél,
őszintén nevettél rám,
vártál, hogy hátha megkerül

az a súgott,
mindent elsöprő szócska,
mitől a szív árad, s hevül

Vedd észre!

Ritkul e föld. némul a határ,
döbbenetnek fakó árnya száll.
Túl sok már, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Annyi pelyva közt miért a jó megy el?
s miért nincs, ki erre bátran megfelel?

Csak áll, néz, taglózza a sorsa,
együtt is kevés, hogy megoldja,
mert kaszás jár, s arat félelem,
s az ész ezt felfogni képtelen.

Életre fel, gyerünk, mind előre hát!
Oly erő van bennünk, nincs veszve a gát!

De a nép csak vár és bennragad
a lélek, csüggedt, bús, hallgatag
pillák, mint ajtók lassan zárnak,
zárt ajkak mormolnak imákat.

Hittel igen, bölcsen, vértezz reménnyel,
mert ki lángol, győztes, s bizton nem ég el!

Játszik csak, erőtlen mind, balga,
kevés, ki valóban meghallja,
hogy túl sok, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Magányba zárva

Elmondani nem tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.

S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.

Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.

Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem

lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.

Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.

Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.

De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

2021.03.16.

 

Szerelmes hazám

Az Élő Magyar Líra Csarnoka „Magyar tavasz” címmel versenyt írt ki.
Legalább nyolcsoros, magyar alexandrinusban írt műveket vártak
A sorok képlete: U — | U — | U — | | U — | U — | U —
költeményem – a pályázat 3. helyezettje:


Szövétnek ég-e még? Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút...

Ahonnan én jövék, a fán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,
ki hátrahagyva ég. Feléledő szavát
nem adja bárkinek. Milyen bolond a száj!

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, Te, úgy szeretsz, hogy árva kedvesünk
se tudna jobban így szeretni. Jaj, hazám,
veresre fest a szín, szavam halott talán.

De tán' nem. Általad van élet, egy, mesés,
ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés! 

 

És ez volt az eredeti első "kefe-levonat":

Szövétnek ég-e még?  Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút.

Ahonnan én jövök,  talán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,

ki hátrahagyva szép szavát

nem adja bárkinek ki. Mily’ bolond szabály! 

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, hej, úgy szeretlek, árva kedvesünk 

se tudna jobban így szeretni. Óh, hazám,
veresre festi színeid szavam talán. 
De tán' nem. És hiába kész a megvetés,

ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés!

Tavaszi mondóka

Tavasznak első napja van,
halott és dermedt még a föld,
felszínén jeges szél üvölt.

Tavasznak második napja van,
éledve reppen egy madár,
még hangja nincs, csak
leszáll a csupasz körtefán.

Tavasznak harmadik napja van,
csivog egy egész kis sereg,
házak ablakából nézik
mosolygó, fázós emberek
és egy csíz a csupasz körtefán.

Tavasznak negyedik napja van,
rügy fakad, élni kezd a föld,
kijővén enni ad, s cicáknak
tejet tálba tölt
gondos gazdaasszonyuk.

Tavasznak ötödik napja van,
csípős hajnalhasadásra
apró ólakból kirajzanak
álmos kis baromfiak.

Tavasznak hatodik napja van,
az idő szép és felfelé halad
a Nap égi szekerén,
s kis tóban csillognak
az ezüstös, pikkelyes halak.

Tavasznak hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nemcsak egy csíz
a csupasz körtefán,
de véle minden túlélő egyed,
s lassan kibújnak házaikból
végre az emberek.


megj: a karácsonyi mondóka
szövegrészeinek felhasználásával.
(a karácsonyi mondóka angol népköltés,
Tarbay Ede fordítása)

Interpretáció egy búcsúvershez

Tóthné Földesi Ilona (Oroszlán) /elhunyt 2021.márc. 06/…búcsúztatása (Napvilág Íróklub)
interpretáció Szilkati (Szilasi Katalin) ezzel kapcsolatos – Átváltozás c. versére

Átváltozás:

Nádsusogás voltam,
pára a tó fölött,
zizzenő légy szárnya,
szétterülő, örök-
zöld ragyogás. Vagyok
égen a kék, derű is,
ború is. Leszek
föld szaga, édesen
sós-keserű rögök
közt örökös csend.

***

Az interpretáció: 

Kézen fogva járnak
képek és a szavak,
lágyan omló selymek,
kristálytiszta patak:
mind-mind emlékeznek
Reád, az elmúltra,
holdfénynek tükrében
újjá leszel, újra!

Nem mondják, hogy voltál,
nem, hogy megváltozol,
bár az idő elszáll,
illatod a bor
megőrzi oly szépen,
mint drága pillanat,
borostyánba zárva
a szép bogarat.

S leszel földnek szaga
keserű-édesen,
zöld ragyogás maga
hűs, örökös csend.
Szétterülő pára
kékeszöld tó fölött,
derűsen ott várva,
mígnem megjövök...