Még mielőtt…- Árnyak VI.

Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve biztató félszavak.

Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.

Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.

A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!

Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.

Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

Picurka-versek VII.

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

Baljós árnyak

Lomha árnyak, nyirkos testű békák
Alig mozdul az álmos délután
A falon homály ül, lelóg két láb
Szobám lassan fordul körbe, furán

Folyik-folyik könnyem az ablakon
Tompa zápor önt rá újabb vödröt
Lábaimhoz gyűlik, érzem vakon
Meleg vérem körül egy légy röpköd

Kislányom hintázik távol nagyon
Emlék az árnyéka, vidám kacaj
Fulladt sóhajtás jő: álomra lom
Zúgó szirénát nyom el, nagy a baj…

Most óriáshangya tapos rajtam
Könnyű szárnya cirógat, felemel
Csörömpölve hull a drága angyal
Rúzzsal húzott szája mosolyt lehel

Magasabbra ússzunk, kis paripám!
Valódinak tűnik a lebegés…
Messze egy groteszk alak, s a dívány
Sötétülő álom kezében a kés

Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére

Elbocsátó üzenet

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Szép szemed marasztal, mégis jobban félek

Hogy megtartva is Téged, elveszítelek
Mert együvé térnünk többé nem lehet
Mert együvé tértünk, s megsebeztem szíved
Nyakadra hajolva, követve az ívet

Csókos ösvényt vágtam szűz pihéid között
S arcod hófehérje tűzpírba öltözött
Nem mondtam, óh, akkor, hogy máig tart a holnap
S Föléd nedves ajkak utolszor hajolnak

Színes álmaidból felébresztettelek
Most vádlón nézel rám, akár egy kisgyerek
Kitől azt a rongyos babát vették el
Amit minden este magához ölelt

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Fájni fog az emlék – szeretlek, míg élek.

Szelíden járnak ma - Árnyak II.

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is, hogy hiába kéri lelkem Tőle..?
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre,
Elmesélném némán, amit már nem lehet,
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant.
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal két oldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodj meg rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom… egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem,
Ki szerettél és nem engedted el kezem...

2004. 12. 09.

Anyegin válasza

Ne sírjon, kedves, érző Larin-lányka!
Nékem, míg élek, már Tatjana marad,
Kit őriz könnyeknek fagyott gyöngyű árja,
Ahogy a sok elmúlt, de csodás pillanat…

Ezerszer újraéltem téli napjaink,
S korán gyászba fordult, elvetélt búcsúnk,
Mikor vágyaim meghaltak, s partra vitt.
Reménytelenül, de célra törve úsztunk

Sorsunknak eljövő ár-apálya ellen.
Hogy ragyogott minden a zöld víztükörben
Holdfényes, gyönyörű-kegyetlen éjen!
Bocsátva csók nélkül, utoljára, törten…

Első volt Ön végig, ma már nem egyetlen:
Betömni vágytam a lélek-vágta sebét,
Feledni akartam, s nem tudtam, egyet nem:
A két, szűzen szép, sejtelmes szemét.

Talán nem is ő az, ez egy más Jevgenyij,
Ki ma felnéz Önre - lehetne vigaszom -
Talán szívének egyszer ismét versben ír,
S tavasza élteti majd hervadt tavaszom