Hidak IX. - Hídépítő munkadal

Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban

Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában
Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt
Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít

Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy
Tanultam az "élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz" szabályt
Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot
Ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt

Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered
Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed?
Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt
A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad

Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek
Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek
Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak
Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap

Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is
Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis
Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör
Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől

Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv
Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt
És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen
Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!