In memoriam Radnóti

„…Szabad szerettem volna lenni mindig…”
Radnóti Miklós.: Negyedik Ecloga


Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve

Sután megragadva táncra kérve Őt
S forogni-forogni boldog-szerelmesen
Míg a csók hevében elejti a fedőt
Riadtan törölve a tészta-gyúró kezet

S a kötényébe rejtett fogoly-levelem,
Mit ott ringatott minden dobbanásban
Tűzre vetnénk tüstént, martaléka legyen
Nem hideg gödör temetne, mit ástam

Édes illatától elszédültem mostan…
Piros lett tenyerem, olyan forrón érzem…
Szorítom derekát, ölelem szorosan…
Nem a fegyver dördült, és nem én vérzem…

Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve…

2005 03.30.

Radnóti Miklós született: Budapest, Lipótváros, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 4. vagy november 9. ...

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére

Az álmodókért

Hát nincsen már szabály, sem rendező elv
A fül nem ért zenét és megbotlik a nyelv?
Gyönge főt nevelnek hitvány otthonok
Emberért kiáltó pusztuló romok!

Jaj, kivesznek lassan, s dalnok lelkeket
Rohanó kor árja szennyel eltemet
A hallgatások csöndje torkokig felér
Szürke sárba fekszik mind, mi hófehér

Pezsdüljetek színek, léha illatok
Keltsetek életre minden csillagot,
Mely születni gyáva vagy épp haldokol
Az idő zugában megül, mint a por

Talpra régi álmok, Sej, betöltsetek
Úgy akarok látni, ahogy egy gyerek:
Tiszta szívvel sírni holmi semmiért,
Mit csak angyal-lélek és az Isten ért.

versfolyam 5.

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak

Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom



Dőlt betűs szavak Petőfi: Szeptember végén c. verséből származnak.

Zsófi balladája

Rabodnak szájában kövek
- Sok száradt maradék kenyér -
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen…, a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva…,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz.. nem így akartam…

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket,
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Ölébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája…
Sejtelmébe szőtte titkunk
Veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk…

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó…
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén…azon…

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor…, mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba…

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán…
Elaludt csak…dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat…

Rabodnak szájában kövek
- Őrlődő, suttogó szavak -
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt…

2005-03-18

Versfolyam - Most szívemnek kedves...

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak
Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom

Fohásszá…

Fohásszá szelídül a lángoló akarat
Hűséges hitvest majd kulcsolt kezek kérnek
És a szekér mindig elébb-elébb halad:
A szerelmesért szóló szók nyugodni térnek

Tűz gyújtja a tüzet, de Isten keze oltja
S eltöröl vágyaktól túlbuzgó vétkeket
Ma még ajkad nevem gyönyörben sikoltja
De a holnap lesz az, mi megőrzi életed

Fájdalomban akar, s eggyé lenni nem tud
Mert szeretni kettőt igazán nem lehet,
Tiszta pillantásod elől kitér, megfut
De míg élek, többé én sem feledhetek…


"Én nem alkuszom! A csodát - ha nincs is - csak azt akarom!"...

Elbocsátó üzenet

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Szép szemed marasztal, mégis jobban félek

Hogy megtartva is Téged, elveszítelek
Mert együvé térnünk többé nem lehet
Mert együvé tértünk, s megsebeztem szíved
Nyakadra hajolva, követve az ívet

Csókos ösvényt vágtam szűz pihéid között
S arcod hófehérje tűzpírba öltözött
Nem mondtam, óh, akkor, hogy máig tart a holnap
S Föléd nedves ajkak utolszor hajolnak

Színes álmaidból felébresztettelek
Most vádlón nézel rám, akár egy kisgyerek
Kitől azt a rongyos babát vették el
Amit minden este magához ölelt

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Fájni fog az emlék – szeretlek, míg élek.

Félbe maradt dal

2004 08.25.

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2005 02.25.

Nyomordal

Már tudom, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
Koronája lecsúsz’, s főzelékbe hányja

Gyűrött vigyor játszik a mocskos kódis arcán
Grimaszolva táncol, nyomordalra sántít
Nem tudja, mi volt rég, s hogyan, mint lesz aztán
Egy csikkért meghajol: ma, vagy holnap, számít?

Jövője eladva egypár féldeciért
Kérges kezében sír maradék forintja
Amint kinyúl felém a jelképes semmiért
Szokásképp mond áldást, és nem húzza vissza…

Ott maradok véle, vállára borulva
Keserű emléket cseppentve szívére
Mikor éjen mozdul rongyaiba rúgva
Felzokog magában eszméletre térve:

Már tudja, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
S lecsúszott életét egyszer gödör zárja

2005 03.09.

Férfi mezőben

Hallod, hogy március ígéretétől
Reszketőn sóhajt fel a tél-álmú rét?
Éled és tavaszt vár a lankás szép völgy,
Pedig oly csalóka, lepke-szárnyú még

E fagyott földet megérintő mosoly.
Kis rügyecskéi óvatlanul nyílnak,
Bár szándéka feltett, merész és komoly.
Szédíti, gyöngíti az a finom illat.

A férfi jól tudja, s óvná mezejét
Felnézvén az égre enyhe időért,
S takarva burkol be minden csemetét
Türelme gyümölcs lesz, ehhez bíz’ Ő ért :)

Nyáréjre művel, aszúcseppet kortyol
Útszélről nézem csak, mint fordul benne
Elgondolkodom, hogy egyszer mily jó volt…
S kerékre kapva eltávozom messze

2005-03-01