halott szemek

A halott szemét nézd,
kit élet most hagyott el,
de még ragyog!

Van-e benned annyi méz,
mit nem vehetnek el
tőled sodró holnapok?

Láttál-e már mindent?
S számoltad-e percenként
az időt, mint végtelent?

Voltál-e már kinn, benn,
s akarsz-e mindhalálig
úgy lenni énvelem,

mint együtt elúsznak
mélységekben halrajok,
s közben testük ívben hajol,

mint ki kezet gyöngéd kézbe csúsztat,
elengedve sötét tegnapot,
s test a testbe gyönyörrel hatol?

Várj még múlni, nézz szét,
hajolj le rózsáért,
nem hűlt ki tagod!

A halott szemét nézd,
ha nem érted az életet,
és álmát megkapod!

Isten voltam

Isten lettem pillanatra,
hogy zúduljon reám
minden vak haragja,
s kezem sorsok közt
elválasztó ítélet,
s igazság kardja legyen.

S lettem vigasztaló,
ki sok kínokat látja,
biztatva gyöngét emel,
de megmarad jó barátja
annak, ki értem veszti el
hiába hajszolt életét.

A pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés
meghalt, semmibe hullt.
Ember van itt ismét
köztetek, emberek,
egy ember, ki fél és remeg.

Isten voltam pillanatra,
szólam a Minden szavát,
lettem értelme és alakja.
Kezemben nyugvott a jövő,
oly gyönyörű volt a lét,
Kedves, tiéd voltam, tiéd!

Most egyedül rovom köröm,
a puszta föld mindenem,
időm csak tüskét terem,
mert a pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés:
meghalt, semmibe hullt.