Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!
Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,
s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?
Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,
hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…
