November, mily nem szeretlek téged!
Áll, nem rezdül a lég, fekete a faág,
szavam elhal, ködbe lehel hűlve,
kezem megkívánja a bögre teát
Hogy lopjak piciny nyarat belülre,
mikor kívül-belül jég fakad?
A világ most el van szenderülve,
csak a gondolat, mi röppen, szabad.
Dalos madárkáim is álomra tértek,
bennük fészkel megannyi piciny teher,
messzire száll most a gyermekének,
„Ősz húrja zsong”, s levelet szemetel.
Akad érzés, melyért halni tudnék,
ereje telet reszkettet, s teremt,
Isten tudja, mennyi jut még,
lesz-e holnap, s fűt-e majd szerelem?
Most itt állok szemközt, lenn a téren,
házak hátáról szürke füst gomoly’g,
igen, az az eltévedt, sálas idétlen,
kinél notesz, toll, s egy helyben topog.
Csak ujjam játszik kósza páros rímen
- hagyjátok, vén csengettyűs bolond -
november, mily nem szeretlek téged,
kincsem a tavasz volt, s ajkaimon tolong.
Idézet: Paul Verlaine: Őszi chanson
2017. 11.15
November, így szeretlek!
Nem leszel mostoha. Mégsem.
Részem lettél te is.
Emlékeztetsz a nyárra,
bolond hát, ki nem kívánja
csonttörő fagyod derében
emlékét idézni.
Szeretlek téged,
mint hegyvidéket mászni rest,
kinek csak fényképe van róla,
s messze, meleg szobából
mosolyog fenyvesre, hóra
és mondja: óh, november!
Oly jó esőd, e szurkáló, szemes,
lényegig kopasztja lelkem,
nincs girbe-gurba vadvirányos álom,
csak égtől földig egyenes,
szürke ködbe álló fák
bölcselkednek életen, halálon.
Ha nem lennél, mihez mérném
a rosszat, s kellemetlent?
folyvást derűs volna kedvem,
pedig az élet egyszer édes-mézes,
máskor meg oly sírni való rút:
tanulságos hullámvasút.
Nem leszel mostoha. Mégsem.
Döntöttem, maradj egy hónapot,
majd kezébe adlak a szikrázó télnek,
legyen övé az ítélet,
adjatok egymásnak tavaszig találkát,
aztán zengek újra szózatot!
2017. 11.18
November, így szeretlek!
Nem leszel mostoha. Mégsem.
Részem lettél te is.
Emlékeztetsz a nyárra,
bolond hát, ki nem kívánja
csonttörő fagyod derében
emlékét idézni.
Szeretlek téged,
mint hegyvidéket mászni rest,
kinek csak fényképe van róla,
s messze, meleg szobából
mosolyog fenyvesre, hóra
és mondja: óh, november!
Oly jó esőd, e szurkáló, szemes,
lényegig kopasztja lelkem,
nincs girbe-gurba vadvirányos álom,
csak égtől földig egyenes,
szürke ködbe álló fák
bölcselkednek életen, halálon.
Ha nem lennél, mihez mérném
a rosszat, s kellemetlent?
folyvást derűs volna kedvem,
pedig az élet egyszer édes-mézes,
máskor meg oly sírni való rút:
tanulságos hullámvasút.
Nem leszel mostoha. Mégsem.
Döntöttem, maradj egy hónapot,
majd kezébe adlak a szikrázó télnek,
legyen övé az ítélet,
adjatok egymásnak tavaszig találkát,
aztán zengek újra szózatot!
2017. 11.18
