Első hangversenyem

Ámultam, mint csilingelő hangot adó szerek
Világába tévedt tágra nyílt szemű kisgyerek
Barlangi termeken át visszhangozva zengő
Boltozott mennyezetről függő karcsú cseppkő
Hárfához hasonló hangon rezgő húrján
Édes harmóniáit most is őrzöm, úgy ám!

Olyan fenséges…, az első volt a legszebb
Milliónyi hegedűn a vonóknak táncolni kellett
Mert a zene áradt, patakjai folytak egyre, egyre
Egyesülve hullámokban dallam-tengerekbe
És elszédültem fúvósok ércfényű harsonáin fent
Mikor valahol mélyben a karmester ráintett

S csend feszült drámain egynyolcad ütemig
Elvesztve szólamát, s hogy mely hangszeré melyik
Sötéttel borítva a nyüzsgő zenekari árkot
Sirattam a brácsát, mert gyönyörűn játszott…
De széttört a cin, majd pálca lendült magasba
Felfakadt, mint forrás szabadon szállt szalagja

Újra élt a bőgő, festve rejtett érzést, táncot
Lüktetőn simulva ért a virtuóz zongorához
Ki a ritmus hevében pergődobbal ment ölre
Miközben kicsiny klarinétszó kígyózta őt körbe
Akkor lágyan megszólaltak megint a hegedűk
S szimfóniába fonva karjaik, a muzsika letűnt

Ott maradtam, mint üres kagyló, tengerparton
Talán később ért, vagy akkor, nem tudom, az alkony
Sokáig dúdolódva csüngtem a drága melódián
Pohárként vágyódva az italra, s enyém lett a hiány…
… mikor közelít, megérint, mikor betölt a szerelem
Felidézem, s hallom újra az első hangversenyem