Vannak pillanatok, melyek kiemelkednek a többi közül. Rendhagyó módon más fontosságúak, ezért emlékezetesek
– Szokás szerint most van.
– Mi van most?
– Most! Hát mi ütött beléd, hogy nem érted? Az a szinguláris pillanata az időfolyamnak, mely elválaszt, a jelent múlttá teszi, a jövőt megeleveníti, egyszóval prolongálja magát.
– Jahh…, rafinált egy nyikhaj, nincs időm az ilyenekkel foglalkozni, csűri-csavarja a nyilvánvalót, miközben annyi…
– Nincs időd? Neked? Csak az van! A végtelen lehetőségek tárháza, csodálatos titkok…
– Engedj már, nem látod, hogy sietek? Illetve lassacskán kések már!
– Óh, hogyne, hogyne - mennyiszer hallotta ezt a demagóg védekezést - végül is mit veszítesz ezzel a néhány mikrokronoszekundummal, a terv csúszik? Hahaha, bezzeg Ezékiás 10 fokos nyeresége és az az egész elvesztegetett nap, nem is beszélve a naptárreformokról, azokkal hogy is volt?
– Nem tehetek róla. Mit akarsz tulajdonképpen? Vedd át, és már itt sem vagyok, aztán rágódhatsz az örökkévalóságig.
– Egy másodpercet kérek.
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Bármit megtehetsz.
– A terv már így is…
– A Tervező beleegyezése úton van már-ez nagyon kockázatos húzás volt és persze, jelenleg inkább csak a belévetett hit volt igaz belőle.
– Nem látok semmiféle előrejelzett korrekciós vonalat, nahh – indulatosan, szinte erőszakkal lökte elé a leírókulcsot- nyisd a tervezett utat, most!
– Nézd, ha az időzítés rossz lesz és kiderül, hogy tudtál a prekorrekcióról, akár meg is állíthatnak. – látta, hogy meginog, ezért átadta az ilyenkor szokásos "meglepetéscsomagot".
– Tudod, hogy elismeréssel fognak szólni rólad, miért kockáztatnád helyed? Különben is, most létkérdésről van szó!
– Egészen biztos vagy benne? - igen, érezte, hogy már nem a régi, már nem őt tájékoztatják először, ez a minden hájjal megkent vénség ok nélkül biztos nem mattolná magát, ismerte jól. Azon kívül tűrhetetlenül hosszúra nyúlt ez a párbeszéd már, veszélyeztetni látszott a következő alkalmat. A hatalom birtoklásának önhitt tudatában megengedett ismét egy gyönge pillanatot magának. Kifújta türelmetlenségét - nahh, legyen!
Cinkosan visszakacsintott rá társa, amint nyugtázta a kis győzelmet, majd lehajtotta az "üzemen kívül" feliratú kart, és várt…
Egyszerre szürke tónusra váltottak a színek, elméjében a rémült sikoltással látta a közeledő zakatoló sötét árnyékot, de a parancsok nem érték utol, kicsi volt még, az ösztönei, no meg a fehér pöttyös piros labda szökkenése túlontúl lekötötték.
Lehetetlen volt bármit is tenni már, ezt jól látták a bénult-mereven blokkoló lábbal gyökeret eresztő, mögötte állók, akik mellett elfutott…
A csattanás azonban elmaradt.
Ki tudja, hogyan, talán a betaposott fék útja mégis elégnek bizonyult? Vagy a hóna alá nyúlt egy láthatatlan kéz? Jóval később, mintegy fél perc múlva még mindig ez foglalkoztatta a gyalogosokat, akik a sírva nevető anyukát bámulták a túloldali járdaszélen, ölében a halálra rémült, összevissza csókolt, szipogó, szöszke, hároméves kisfiával.
Feloldódtak a nyelvek és egymás szavába vágva próbáltak úrrá lenni izgalmukon:
– Milyen kiszámíthatatlan az élet!…
– Ha egy pillanattal előbb ér oda az a teherautó…
– És hogy szaladt ez a kis srác, mintha nem is tudom, de szinte emberfeletti volt…
– Egy pillanatig nem is láttam…
Aztán, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben, mert már nincs szükség segítségre, szép lassan továbbmentek. De megmaradt bennük, hogy valahol a múlt és a jövő határán a röpke jelenben lett egy hosszú pillanat, mely mélyen beivódva megváltoztatta pár ember életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése