Alázattal

Felnőtt lettem mára,
vénné növesztett
oly sok csöndes év,
már elfeledtem,
elhagyott útközben
az a szegény kölyök,
ki szorgalmas volt, igen,
s mindig oly derék.

Alázattal jövök,
mint kertek alján
kushadva bújnak
harapott, vérző,
loncsos korcs ebek,
sebet hosszan nyalván,
melyből oly sok van,
halálos, rengeteg.

Alázattal jövök
forrásodhoz vissza,
mint ki patakból
íva vized enyhét
sokszor elégíttetett.
A fűillat ismerős,
hová hazavárnak,
s vackom még kézmeleg.

Itt vagyok. Gyöngyök
csillognak mögöttem
S az út még hátra van;
elszórtam kedvből
írmagnak jövőre,
hogy felvedd csodálni,
ha elakadna végül
velük játszó szavam.

Szálltam véletek,
mint szállhat örömmel
rajban együtt egy csomó
csivogó jómadár,
És itt leszek, mikor
feledve tegnapom
feketére vált a
szivárvány láthatár

Láncvers - A ki nem mondott

Utoljára
lobban a láng,
utoljára
látom a lányt,
utoljára
szeret szívem,
utoljára
jó, elhiszem,

elhiszem, hogy
közel a vég,
elhiszem, hogy
létünk nyakék,
elhiszem, hogy
letűnünk mind,
elhiszem, hogy
lelkünk a ring.

Lelkünk a ring,
hol sok csata dúlt,
Lelkünk a ring,
mi a kútba hull,
Lelkünk a ring,
de fel nem adom,
Lelkünk a ring
és én akarom!

akarom, mit
megtart a kar,
akarom, mit
ápol, s takar,
akarom, mit
dalol a szív,
akarom, míg
mélybe taszít.

Elveszett gyermekek indulója*

Amikor meghalok majd
tudnotok kell,
hogy megértsetek:
aki voltam, nem más,
mint egy eltévedt gyerek

Az út hosszú volt,
nem mindig egyedül,
de a végén nagyon
magányos menet.

Elvesztettem barátokat,
eljátszottam szerelmeket,
eltékozoltam bizalmát
jótevőimnek,

s nem maradt semmim sem.
Félig éltem, félig játszottam
féltem és becsaptam magam.

És most, visszaszédülve
halál pereméről,
sóvár vágy emészt,
hogy megleljem hazámat,
a kincses szerelmet,

élet sóját és beteljesülést.
Rátaláljak a körtáncra,
pajtásaimra az udvaron,
kikkel gyermek vagyok újra,

hogy ismét anyám ölén ringó,
összevissza csókolt,
megtalált gyerek legyek.

Nem voltam más,
mint egy eltévedt gyerek,
amikor meghalok majd,
tudnotok kell,
hogy megértsetek 

*cím Joe Zawinul /Weather Report/ azonos című kompozíciójából merítve

Felgyorsított idő

Elnézegettem már sokszor a galaxisokat.
Sodródva az időben és a térben valahogy mindig ugyanolyanoknak tűntek, pár apróbb változást leszámítva. Nyers őserő, impulzusnyomatékok, hatás-ellenhatás, energia…, a távolból fennkölten sugárzó elérhetetlen anyagi csomók. Hol van ezekben a gyöngédség, a szeretet? Van-e közük ezeknek az entitásoknak egymáshoz? Az a baj, hogy bár logikusan, de ember módjára próbáljuk megérteni a dolgokat. Mert logikánk szerint eredetünk ott van, a csillagokba írva.
Az élettelen, steril anyagi világ a méhe, a - kire is mutogathatnék – a… nekünk. És a kapcsolat misztikus titka az, ami felfedezhetetlen, végére járhatatlan, kikutathatatlan, de- valós és létező. Volt elég idő, mondják mindenre, hogy megérjen az alma, hogy lepottyanjon a fáról, hogy visszakérdezzen önmagára a lét. Nem értik, de szeretik. Laikusok a harmóniát meglelve tanácstalanul hümmögnek, méregetik, aranymetszéssel újabb elemet fabrikálnak hozzá, de az összhangzatot, a lecsengő akkordok báját utánozni is képtelenek. Van tökéletes igen, az az, amit mindig elrontunk, a megjelenésünkkel. A pillanat varázsát, a természet törzsfejlődését, a mikroorganizmusok milliárdnyi, parányi munkáját. Bocsi, egy üveg sósav.. bocsi, százmillió autó kipufogóbűze, és volt-nincs védelem. Csak kipusztulás, előbb az ózon, aztán mi. Közhelyes, nyomasztó gátlástalanság. De ott vannak a csillagok. Világunk mesterséges fényei elnyomják őket, távoli fényüket. Mint a mosóporreklámok Szép Ernő Szonettjét. Mégis a csillagok az utolsó remény, a tiszta, időtlen, öröknek tetsző fényükkel a végtelen sötét ellen. nézem őket, gyönyörködöm bennük: félig felrobbanás közben, spirálkarjaik, mint megfagyott örvények kavarognak, akár a kakaóban kevergető kanál hatására körbeforduló habok. Képzeletemben felülök egy bolygó-golyóbis hátára és száguldozom a végtelen peremén, kerülgetve más bolygókat. De valami hiányérzetem van mindig az ilyen szédítő utazások után.
Visszatérve világomba ezek a kitörő, száguldó fénymintázatok megállnak, kimeredve örök festménnyé válva horizontomon.
Mi lenne, ha….?
Nem, elhessegettem ezt a bolondságot.
Már megint emberi ésszel próbálom felfogni, azt, amit az imént, felszállva a galaktikus hullámvasútra elfeledtetett velem a léptékváltás. Mi történt?
Mi csak mérjük magunkat a mindenséghez és nem a mindenséget önmagához vagy máshoz.
Pedig a mindenségek országában egy ilyen útszéli kis mindenség nem is számít sokat.
Egy dolgot lehet léptéktelenül változtatni: és az a gondolat.
Szinte egyik pillanatról a másikra a porszemről egy Napra asszociálok és az idő töredéke alatt a Napról az egész galaxisra, meg visszafele is, ha az atomnál megállok is mélázni, úgy szippant be a nullához konvergáló bozon, a tényleg szinte semmi, hogy öröm nézni. Szédületes.
A mérhetetlen beutazása közben az idő meg alig telt.
Idő.
Miért olyanok ezek a gigantikus, órás anyagi felhők, ködök, mintha örökké ott időznének a festővásznomon? Persze tetten érjük, amint szökni próbálnak és el is tűnnek, nem jő vissza többé a fény..
Alighanem a léptékemmel van baj. Szerencsére a képzeletem szabad. Az idő. Túl lassú. Felpörgettem hát, hogy a galaxisok korával mérhessem a mindenséget: és láttam, ahogy kinyílik a világegyetem, a ködök úszni kezdtek, átalakulva egymásba hatva, szédületesen pörögve a teljes összecsomósodásig, vagy teljes szétszóródásukig, keresztül száguldva egymáson, tűzijátékként porrá lobbanva el,
mint, mint, nincsenek szavak…