Eszmélet

Megittasulva, mikor kinyúlnak az ég felé,

Mely rideg, embert nem tűrő, idegen,
Bolond és reszketeg, nyúzott ujjú kezek
Kitárulkozva mutatják, milyen idebenn,
S a jövőről addig megfeledkezem.

Némán szemlél, könnybe úsztat csillagködöt,
A kézgörcs oldódik, s a kötél engedi,
Szűnik a vakon kapáló, rángó rugdalás.
Egy arcot látok, mely egészen emberi,
Amit érezni bírok, nem tudhatja más.

Együtt indultunk el, hogy a szelíd és a vad
Meglelje hazáját, mielőtt a vég eltemet,
Mielőtt puszta anyaggá porladna a szív,
Eggyé lesz az emlék, időtlen idő, veled,
S öntudatlan csókkal a mélységbe taszít.

Itt várok rád, büszke sorsom, lét peremén,
Szemembe halott csillagködök néznek.
Megittasulva tör rám a szédítő eszmélet:
Hogy én vagyok! S értelme, célja mind e fénynek,
Ma még megérthetlek, bennem él az élet!


2008.07.10.