Az Úr előtt

Bölcs Király vagy, oh, az élet kelyhe Nálad,
Kire pálcáddal sújtasz, bizony, úgy marad!
Engedd, kérlek, nékem hogy elődbe álljak,
Ne rejtsd el most Uram, tőlem arcodat!

Féreg vagyok, látod, bolond lettem, s miért?
Gázolva és törve, ember-szívben dúlva,
Szédülve, s szédítve, hevítve a vért
Semmiért perelve, sohasem tanulva

Előmbe sorozzák ma temérdek vétkem
Vádol a szívem is, hogy csak hallgatok
Nem ítéletedet, kegyelmedet kérem
Angyalbőrbe bújtam, de csak ember vagyok

Tisztességre nevelt két jó szülőm engem
Sokáig a minta: néma szobor voltam
Esküm hű ruháját asszonyért vedlettem
Gyönyört gyűjtögettem, s kincset tékozoltam

Titkos, holdas éjen lányok csókját loptam
Vágtatva sebesen fehér szín’ paripán
Parti füzesek közt bújva andalogtam
Vágy űzött hozzájuk, és szerelmet kívánt

Szomjasra száradott, mohó, beteg ajkam.
Tudod, csalogattak váró, szelíd mélyek,
Érezni akartak és én is akartam
Velük érezni a felszárnyaló szépet

Őriztem, s szítottam meggyújtott tüzeket-
Süttetve tenyerem cirógattak belül-
Őszintén hittem, hogy nem bűn, ha szeretek
De nem bírtam megállni, késő lett, kiderült:

Nem lehet szeretni, csak egyet igazán
A vizsgán elbuktam, óh, most segíts, Uram!
Van Nálad egy mentő kérdés, s válasz talán,
Ne járjam hiába, kétségek közt utam.