Ősz jár a kertek alatt, elgondolkodva lép,
Szemlél, ringázgat egy nagy, pihés barackot
Az öreg, dőlt kertkaput nyikorgatja épp,
Ecsetjét készíti, nézeget, nem kapkod
Festéktintát cseppent, itt-ott megáll, színez,
Derűsen maszatol a vörös palettán
Állványán a kép most rozsdabarna liget,
Melynek fái között átsiet egy lány
Csöndben figyel, látja, hogy a földre hull
Elfárad és meghal sorban minden levél
Egymásra gyűlve a még zöld gyepen, alul
Elszáradt szárnyakként, álmuk végére ér
Gombócot gyúr torokba, a szél metsz, hideg
Most feltámad, táncol, megtépáz hirtelen
Már nem játszik, nem fest színt senkinek
Felejt, kacagva dúl, nem ismer, csak jelent
Viharral söpör a gyér föld színén, üvölt
Kabócát, tücsköt szór megrettentve széjjel
Követ fog, ablakot bezúz, mint egy tükör’ t
Félelemmel telik, s megreszket az éjjel
Reggelre visszatér, vert, elfáradt az ősz
Bágyadt mosollyal int, homályra ül, mereng
Ködökkel takarja sebeit, úgy időz
És átjárja valami nyirkos, szürke csend…
