A part meredek volt és szeszélyes, hol csak kisebb kövecskék csúsztak ki a görcsösen kapaszkodni kívánó lábujjak közül. hol egész nagy darabok váltak le és zuhantak a ködös semmi mélyébe. Órák óta ereszkedett lefelé és az eleinte kedves, zöldellő bokros enyhén lankás térség földrajzát kezdte felváltani a szakadékos, gyopáros, inkább kőzetszerű talaj. Eltűnőben volt az élővilág pázsitja és éltető zöldje.
A kórház nyirkos, hideg lepedőjén feküdt, arcán az oxigénmaszk egyre erősebben tapadt, ahogy kétségbeesetten zihálva próbált levegőhöz jutni. Lábainál a szívmonitor rendetlen görbéket rajzolt, miközben keze gombócot gyűrt az ágyneműből.
Kissé hűvösebb lett, gondolta megáll pihenni, és hogy szusszanjon kicsit. Ám az elfelhősödő boltozat és a közelgő vihar szele, a még távoli égalja felől látszó villámlások nem engedték meg neki ezt a luxust. Valahogy a táj sem volt már ismerős. Ahonnan elindult jól belátható, kellemes völgyet rajzolt a messzi távlat, most azonban mintha egy veszélyesebb turistaútra tévedt volna. Be kellett vallania, bármennyire is szereti az efféle kalandokat, talán most túl messzire merészkedett. Vissza kell fordulnia, ezt diktálta a józan ész. Igen, tehát szorosabbra fogta köpenyét és a hátizsák ellazult övét meghúzva feljebb lépett egyet. Talán van még egy kis ideje.
Az ápolónő megtörölgette verítékező homlokát és felcsatolta a nyomásmérőt rá. Egy injekció és stabilizálódik. Az érintés megnyugtatta. De a szúrást követően éppen ellenkező hatás kezdett kibontakozni, apró rángások futottak végig a testén.
Az érkezés irányából egészen közelről elektromos kisülés fülsüketítő csattanása hallatszott és kékesen elágazó ágszerű fényt látott. Mindezt annyira egyszerre, hogy tudta, közel volt vég. Égett tetem és perzselt növényi szag bűze csapta meg az orrát. Az ösztönös menekülés iránya mégis a lefelé lett. Remegő lába kereste a kiszögelléseket, de csakhamar elfogytak a tapintható pontok. A vihar erősödni látszott, a csapkodások pedig sűrűsödtek.
Kénytelen volt két kézzel kapaszkodva, függeszkedve, szikláról sziklára mászva menedéket keresni. Nem értette, hiszen mára jó időt jósoltak, hogy történhetett ez? Tapasztalt, előrelátó embernek tartotta magát, persze vállalva azt a kockázatot, amit a normalitáson belül lehet, hiszen e nélkül a saját lakását sem hagyhatta volna biztonsággal el.
Talált egy kis üreget, éppen befért, a hosszú órák stressze után pillanatnyi megnyugvásra lelt itt. Megvárja, míg elvonul ez az isten haragja, aztán….
A ködbe vont völgy előtt szúrós, sűrű szemű eső dőlt áradata előtte időtlenül szakadt. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar vége lesz. Jó, hát akkor vár. Az első tíz percben körültekintett, de semmi érdekes. Aztán elborították régóta felszín felé igyekvő gondolatai. Az a kellemes szép kis otthon… Hogy került ide? Betervezett programok, szabályszerű élet, büszkén gondolt rá, míg más átgondolatlanul sodródott, neki tudatosan kitűzött céljai voltak és ezeket munkával, szorgalommal jórészt elérte már. Kisöpörte az érzelmeket, csak útját állták mindannak, ami az élhető jövőt elválasztotta a bizonytalan múlttól.
Egyedül maradt? Talán. Mostanáig nem gondolt rá, annyi ember vette körül, akinek feladatot kellett osztania. Kellett? Igazából nem. Ezt a szerepkört saját maga utalta ki magára, amikor a cégvezetésre vállalkozott. Maradhatott volna egy a hangya-sokaságból, tarka, elreppenő álmokkal. Döntött és ezzel jórészt felszámolva addigi kétségeit belevetette magát a munka őrült, sodró, megállást nem tűrő világába. Félt valamitől? Á, dehogy, ez fel sem merült eddig. Eddig? Ezek a kis szurka-piszka kérdések meg honnan? Nem félt. Miért is? Persze, most itt ül, ki van szolgáltatva, de majd kisüt a nap! Elmúlik ez az egész, szépen hazamegy, elfelejti az ostobaságokat és….
Nem mész te sehova!
Felkapta a fejét. Ez meg ki volt? Ki beszél itt? Nem látott semmit, de amúgy is reménytelen lett volna látni bármit is a szürkeségben. Egész határozottan észlelte a jelenlétet. Magyarázatok. Azokat mindig tudott gyártani. De kézenfekvőnek is látszott, hogy hallucinációk kezdik gyötörni. Ez a hely nem éppen egy szanatórium.
A vastag overallján keresztül is megérezte azt a hideget, ami a csontjaiba akart hatolni. Végig futott rajt a reszketés hulláma. Nem a szél, nem a vihar okozta lehűlés okozta ezt, nyár közepe volt, épp csak néhány fokot eshetett, talán más helyzetben jól is eshetett volna. Nem ez valahol belülről a szíve tájékáról indult el, és mint jégvirág futott szerte rémült bensőjén. Mi ez? Sokszor gondolt váratlan helyzetekre, felkészült rá, tudta, mi a teendője egy esetleges roham esetén. Hamar masszírozni kezdte a kérdéses területet, ez majd használ.
- Doktor úr! Hol van már? - kiabált ügyeletes az nővér- Fibrilláció! Káliumot gyorsan! - a csipogójához közel hajolva belemondta - Áttolom az intenzívre, csapat, készülj!
A beteg kékülő szája szögletét lágy zsibbadás kerítette hatalmába, arca egyszerre nagyon sápadt és beesett lett, a műszer kardiogramja ezzel egy időben vészjóslóan kisimult.
Elálmosodott, elgémberedhetett a karja, valami újszerű érzés, húzta, mintha görcs lenne. A hátizsák pántja, biztos az vágta be. Csakhamar viszont elviselhetetlen lett. Megfordult hát, hogy megigazítsa, de megcsúszott a lába és kiperdült a természetes bemélyedésből, az a száradt kóró, ami után kétségbeesve nyúlt amúgy sem tarthatta volna meg. Mindez nem számított már, tehetetlenül hullott a mélybe. Ideje sem volt sikoltani, valami vattaszerű tömeg csévélte fel akképp, ahogy a lavinába került test körül növekszik a golyó. Szédítő sebességgel pörgött, mint egy álombéli utazás –gondolta – és rövid időre elveszítette az eszméletét.
Az ébredés pofonként térítette magához, a sajgó fejét és a hányigert azonnal érzékelte és öklendezve görnyedt össze. Szanaszét szakadt overallja még leérése közben elveszett, hátizsákjával együtt. Vérző felsőteste sebeit pólója itatta fel, ezért nem lett nagyobb baj. Láthatóan egy szál tangája maradt ép, ami férfiasságát védte. Szemügyre véve magát, siralmas állapotát konstatálta, megjegyezve a helyzet fontosságát eljutott az egyetlen pozitív gondolatra: „élek”. Ezzel vissza is zuhant az „én” peremére és csak jóval később kezdték el foglalkoztatni egyéb szükségei.
- Maga szerint, ha azt mondom, hogy álljon ott mellette, az mit jelent? - „üvöltött” az orvos – nincs kávészünet, amikor ilyen állapotúak közé van beosztva! Szikét és két egység morphiumot! – hangja alig hallható volt, de a hangsúly félelmetes súlyt adott asszisztense számára. Felnyitotta a felső bőrszövetet, és mint leplet hajtotta félre az útból. A következő órák rendkívüli feszültségben teltek.
Hol a csudában vagyok? Tisztán emlékezett az esésre, de a ködtől továbbra sem látott semmit, lába alatt szilárdnak tűnő felszín volt. Sebesülései fájtak, de a mozgás mégsem esett nehezére. Ettől függetlenül óvakodva lépett egy-egy lépést a négy irányba, nem tudva, milyen kiterjedésű a hely, ahol áll. Szomjúságérzetet fedezett fel, ám nem a nyelve, a szervezete kívánta ezt, furcsa módon valami másféle érzés volt ez. Inkább valaminek a hiánya, betöltetlensége okozta. Sokkot kaphatott, vagy mi. Felszabadult emóciók, kontrollálatlan, kusza halmazok, képek, benyomások. Ennek nem itt és nem most van helye. Vagy mégis? Új keletű kétségét, ezt a bosszantó hangot nem sikerült fenn hagynia az üregben. Csak tisztulna már ez a homály –gondolta
Teljesen egyedül vagyok. Kiszolgáltatva. Zuhog ez az átkozott eső és nem látok semmit. –ennél azonban összeszedettebb problémakezelésre nem volt képes. Mintha elfújták volna ítélőképességét, de az is lehet, hogy egyszerűen kevés információ állt rendelkezésére. A várakozás sem tűnt túl ésszerű megoldásnak. Egyszerűen nem volt támpont, hogy mihez is kezdjen. Igen, ezt a fajta életmódot hagyta ott, ennek a bizonytalansága sarkallta tisztes életmódváltásra. És még valami, igaz? Hogy mi? Ez már megint, ki? Ki játszik velem? Képtelen volt elválasztani a külső hang forrását a maga támasztotta kérdések bázisától. Most vagy megőrültem, vagy valami más - gondolta és keresni kezdte a kezelés módját. Talán tornászom egyet, jógapozíció, alfa tréning fázis. Hahaha! –hallotta egész közelről, szinte magából. Elhallgatott magasan zümmögő hangja.
„Meghaltam és isten beszél hozzám. Másként nem lehet. ” Ennek a feltevésnek eddig igyekezett kerülni is látszatát, mert olyan fantazmagóriák világába vitték volna, amely nem fért össze világnézetével. „Persze, hogy nem, te ostoba! ” Megcsipkedte a combját, nagyon is fájt. Ez a baleset utóhatása. „Összezavarodtam, hangokat hallok, ennyi. ” Csak hát sem a hangok, sem az egyhangú szürkeség nem akart abbamaradni. „Miért kínzom magam? ” Egyszerre csak megrohanták az érzések. Eltemetett fájdalmak szakadtak fel, mintegy kárpótlásul betöltve üres felét. Olyan elementáris erővel, hogy valódi könnyek öntötték el az arcát. Nem bírt, nem tudott összefüggéseiben magyarázatot találni erre és védekező mechanizmusai is csődöt mondtak. De azt sem tudta, honnan jönnek ezek, alaktalanul áramlottak belülről agykérgi-szívtájéki felszíne felé. A film már futott, de a címe még ismeretlen volt. Ott ült egy nézőtéren és tehetetlenül zokogott.
- Talán túl sok volt a serkentő, kérem, adjon egy nyugtató injekciót, nővér! intett az operáló orvos - kiszakad a szívburka szerencsétlennek. Ugye nem akarja megölni?
Érzett már hasonlót, a nagy titkokra rácsodálkozáskor, amikor elhúzzák a függönyt és bepillantást nyerhet a dolgok rejtett értelme mögé. A hajnalkor, ifjúságának szédítő felismerései, a visszahozhatatlan ártatlanság, az őszinteség rohamai. Magasztos és együgyűen egyszerű megállapítások, melyek viszonyítási sarokpontokat helyeznek el a további gondolatok számára az életben. Ezek miatt sírna? Nem, ezek valamiféle megkönnyebbítő sóhajként, igenlő akarásként szakadtak ki, megújítva, elrendezve kuszaságát, megalapozva a rend a következetesség, az igen és a nem, a harmónia helyét.
Csak hát ezek fájtak most. Az oszló ködös homályban nem támadt napfény, és nem szűnt meg az esőzés, de a környezet tisztulni látszott. Valami porondszerű emelvény közepén állt, melynek határán, mint karám szélén a kerítés, de jobb hasonlat a szorító, hármas kötélzet vezetett körül.
Ez egyáltalán nem a várt helyszín volt. Keresni kezdte a várható és logikus természeti környezetet, az erdős, fás, bokros völgykultúrát, amiért ide jött, hogy annak pihenő részese legyen, s ami ennek homlokegyenest ellentéte volt. Láthatóan megdöbbent. Igyekezett elhagyni a szorítót, ám ez lehetetlennek bizonyult, akárhányszor megpróbálta átvetni magát, vagy kibújni a kötélzet között, valami láthatatlan fal megakadályozta ebben.
Tehát miért van itt? Nyilván okkal. Ez az ok lehet a saját korlátozottsága is, mely így nyer fizikai kivetülést. A fájdalom újra szorítani kezdte, hogy le kellett térdelni. Jobb is, ha úgy marad! – a szó ökölcsapásként találta el, bár sem az irány, sem a küldő kiléte nem derült ki, de anyagtalan ellenfele alaposan behúzott neki.
Székek, széksor, ülő nézők.. ezek voltak első benyomásai, amikor ismét feleszmélt. Körben őt nézték emelkedő sorokban, kívül. „Tényleg a bolondokházába kerültem”- villant át az agyán – „de legalábbis egy nem tervezett box meccsre. ”
- Fel kell ébreszteni, doktor úr! –pillantott a műszerekre az egyik asszisztens – csökken a vérnyomás, rosszak az életfunkciós értékek.
- Beszéljen hozzá, nővér, mindegy mit, csak halljon hangokat, az átmenet nem lesz egyszerű – válaszolt a műtőorvos – közben adagolja az értágítót, köszönöm!
„Valószínűtlen, hogy itt legyek. És még inkább, hogy ez történik. Mi a csuda ez, akkor? ” Még próbálta összeszőni a valóság keretét. „Egy forgatási helyszín lehet, amit nem jeleztek előre, beszélnem kell valakivel. ”
- Hé, elnézést-kiabált a lelátók felé – Önök kicsodák? Megmondanák, hogy lehet kijutni innen? - nem választ kapott, hanem az emberek (vagy emberfigurák) egyszerre felálltak a helyükön. Erre visszahőkölt, két lépést hátralépett. Három, különböző korúnak látszó hölgy érkezett és a fenntartott helyekhez vonult. Ezek kissé kiemelve, mintegy pulpitusként előreálltak a széksorok közül. Az egyikük, mintha ismerősnek tűnt volna, bár ilyen távolságból...
- A tanács megkezdi az ülését! Mindenki üljön le!
Az elképedés újabb hulláma futott végig rajta. Ez most mi? Bírósági tárgyalás?
- Kérem…! - próbálta a helyzet komikus oda nem illőségét oldani, bár ezen nem túl sokat segített az a tény sem, hogy az ágyékkötőn kívül nem viselt más ruházatot.
Szavába vágva sorban bemutatkoztak az utoljára érkezettek.
Ő pedig mindent megértett. Egyszerre arcot kaptak a fájdalmak, és a nehéz elviselhetetlenné vált.
Ők voltak. A mélybe taszított érzések viselői.
Ők voltak, akik nem lettek érdemesek az igaz, mindvégig tartó, beteljesedett szerelemre.
Ők voltak a szeretők, akiket megkeményedve eldobott.
Azért van itt, hogy számot adjon mindenért.
A hang nem segített, elhallgatott, kétségei bizonyossággá értek.
Míg a szemek némán kísérték, a vihar leereszkedett és kitöltötte poharát.
Újra és újra.
A műtőt friss huzat öblítette át. Órákkal ezelőtt kitakarítottak.
Azt mondják, ritka, amikor az orvos hibázik. Legtöbbször a beteg krízise fordul visszafordíthatatlan stádiumba. Megesik, hogy a test bár élni tudna még, de a lélek feladja. Pontosan nem tudni, mi zajlik le belül. Szomorú eset.
A műtős orvos később benézett az osztályra még.
Ott találta, akit keresett.
- Klárika, nagyon szép munka volt, ne keseredjen el! Nem magán múlt. Hogyha van kedve és ráér, meghívhatom valamikor egy kávéra?
- Igazán ezt gondolja, doktor úr? Hisz Ön a lélekvándorlásban? Tudja, hogy szeretem a kávé illatát?
2017, október 9.
