a szikkadt földre leengendte,
hajnal volt, hajnal, nem íly este,
és csicseregte madárdalát
sok szívhangra hangolt énekes,
és így szólt a dal: szeress, szeress!
Versmagvak hajtván fűzek alatt
gyökeret vert múló pillanat,
míg ősz jött, s más szólt rikoltva: hess!
De én maradtam partjaidon.
S mint vándor régtől: vízed iszom,
asszonyhajad fodrát követve
hol itt, hol ott ér az este,
s hajnalban harmattal nőszirom
köszönt, s őt mosollyal köszöntöm.
Mint vitorlák távol-kék öblön,
lobogva úgy vágyom utánuk
keresvén, mint elveszett párjuk
s a szavakat egymásba öltöm,
hogy kis folyóm, megmutassalak,
partjaidra mint gyűlnek halak,
s zsombékból hogy ugrik a béka,
s hogy hajol fölébe a két fa,
míg sodorvonalában halad,
arcom tört tükre szabdalja fel.
Ma is, mi újra biztat, felel:
patakom tiszta, zöngés hangja,
becézem, s csurdogálva hagyja,
és halkan csobban, ha menni kell,
s hangjával lelkem újra betel’!
2026.05.12.
