Oltárom előtt

Ha kerekek fordulnak lábra,
Miért nézzen a szem hátra?
A botok úgyis már magasban...

Ítélet elől futok Tőletek,
Kezeitekben jogosak a kövek,
De én nem meghalni jöttem ide!

Vándortarisznyámat felkötöm,
Inkább az éjjel még megszököm,
Csak többé jajj, ne bántsatok!

Utolszor letérdelek, én, a ficsúr,
Kezem ruhámba tép, s hajamba túr-
Tüzem keblemből nem Rátok viszem

Égtetek velem, s miattam elégszer
Csúffá lett Rajtatok a fejedelmi ékszer:
Meztelenségetek úgy maradt.

Oltárom füstje messze száll,
Legyen hát porrá a mesevár,
S új pásztor mormoljon varázsigét...!

2004-08-31

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

Versfolyam - Sötét mélyek...

Sötét mélyek útján bánat ömlik el
Folyója szelíden magához ölel
Tompa fájdalomra meleg vére foly
Könnyek közt zokogva csendesen sikolt

Hiába kereslek: elvesztettelek
Édes gyöngyvirágom, úgy szerettelek
Picurka maradsz már örökre nekünk
Elhajóztál, sa gyászt itthagytad velünk

Köpenyet terítek

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...


SAT-nak, amikor nagyon maga alá került...

Szeretsz-e úgy…?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Hunyorgó rab tapintja arcával a napot?
Talán utoljára - de megáldja -
Kitől mindig reménykedő, új mosolyt kapott

Szeretsz-e úgy, ahogy
Szomjúz'va tikkadó poros búzaföldek
Kévéi, mint hajló leányok,
Kik eső illatától részegülve dőlnek?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Anyaméh zárja óvva szerelmes magzatát
Lopva pillantva egy-egy percre
Simogatva növekvő, kifeszülő hasát?

Szeretsz-e úgy, ahogy…
(Hogy is kell jól szeretni? Nem mondták sosem…!)
… Ahogy én szeretlek Téged?
Talán elég lesz kettőnknek, szép szerelmesem…

2004. augusztus


"Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást."  /:Antoine de Saint-Exupéry:/

Szerelmi álmok - Liebestraum - Love Dream

Versfolyam - Óh szeretet...

Óh szeretet, pattanó buborék
Vágyva sokan ezt keressük régen
Kóbor ebként mocskos porban futva
Hiányunk a fényed, s ezt jól tudja

Rád éhező, szikkadt szomjúhozó szívünk
És oly mindegy, hogy közben mit hiszünk
Hajszoljuk mégis az elröppenő álmot
Ragyogva szóljatok, ha egyszer rátaláltak. .

Versfolyam - De a víz színe...

De a víz színe felett
Új buborék született:
Szivárvány gömbjét
Mint egy fázó szöcskét,
Úgy melengette a nap,
Féltőn, ha egy pillanat,
Mely mindenképp eljő,
S beborítja setét felhő
Ringó semmi-testét,
Megóvja, s talán az estét
Még itt tölti lebegve …
De csak nem is sejthette
Hogy simogató karja
Elmúlásába hajtja,
S hártyáján úszó
színek Gyönyörét nem lesz kinek
Odaadni ajándékba.
A parton álló két fa
- Szomorú fűzek voltak -
Némán siratot daloltak
Egy halk lélek-pattanásig,
És érkezett egy másik…

Versfolyam - És a folyó...

És a folyó lábához simulva
Csendesen folyva, csitulva
Egy ráhullt falevelet sodort
Ujjához...mily soká vándorolt-

Nézte csak a fodrozó áramlatot,
akkor érezte meg azt az illatot
És a muzsika szívéig hatolt,
Mikor egy tündér a víz fölé hajolt

A tűz és az ugró

 A tűz forró volt, mint mindig, s felé nyújtotta falánk nyelvét… Az ugró eleinte kicsit tartott tőle, de szemközt meglátta az arctalan mosolyt, mely egyenesen szívére szegeződött… bátorságot merített belőle és elrugaszkodott.

Ölelő karokra számított, melyek végleg magukba zárják kétségeivel, bizonytalan érzéseivel együtt, amik azt mondják Neki: megérkeztél, igen én is úgy, én is azt… ahogy Te is… hajtsd ide a fejed és hallgassuk együtt veszett szívdobbanásainkat…!

Ledobta minden félelmét és gátlását, elhitte a ragyogást… a muzsika lüktető erejében felolvadt… és repült… úgy vélte, hogy repül és kitágult, örömmé formálódott egész szeretetre vágyó elnyomott kis szürke lénye. És míg behunyva volt szeme, álmodott… arról, hogy nincs többé egyedül és nem fázik elnyűtt, kopott, jól ismert én-börtön falú sápadt villanykörtés szobácskájában, hogy igenis fontos és értékes lett valakinek… és az a valaki nagyon is kedves és szeretetre méltó lett Őneki…

Nem is vehette észre a falat, mely láthatatlan volt, mint az arctalan mosoly és éppolyan valóságos, mint álmai… Annyira akarta, hogy először a fájdalom sem tudott áthatolni szivárvány vágyain… Szédülni kezdett, és azt gondolta: ezek azok a karok, melyek elkapják…

A tarka csillámokra még rámosolygott, amikor száguldva hulló, zuhanó lelkét elnyelték a vörösen lángoló, parázsló sötét mélyek…

A sikoltás túl későn érkezett.

2004. 08. 12.

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...

Holnap

Óh, a holnap, a varázsos, cifra jövő
A mindig rózsa-színeiben tündökölő
Ki megígéri, s van úgy, hogy még be is tartja
És szeszélyes nőként mindig azt akarja

Hogy higyj főhajtva és csak egyedül neki
Mindünkkel így játszik, s bolondi"vá teszi
Pálcájával ránk hint remény-csillámú fényt
Aztán eljön reggel szürke hétköznapként.

Versfolyam - A lila kő hangja

Halványlila követ görget ez a folyó
Erezett felszínén, sebei láthatók
Medrem mélye érzi minden fordulását,
Sima formájának letisztult vonását

Minden nehezét tenyérnyi súlyának
Amit beléoltott néhány percnyi bánat
Voltam egykor partja, s őrizvén terheit
Emlékembe ittam elfutott cseppjeit

A tengerré olvadt csillagfény-folyónak
Minden édes kortyát, mint a szomjazónak
Beissza a torkom, mint éltető nedűt
És csak hallgatom, hogy zeng, e hegedűt

Lusta percen ringva

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálva egy diót

Méla bambulásba csúszok nagyon lassan
Az élet most ráér, hogy értelmét kutassam
Lesz még bőven idő, így nyugtatom magam
S elhiszem, mert könnyebb, hogy jó az, mi hátravan

És elhiszem, hogy ma csak értem kelt a nap
Hogy illattal a mező engem hívogat
S értem fáradt a táj, hogy harmonikus legyen
Bármit mondhatsz ma büntetlen, úgyis elhiszem

Látod? ma hazudni sincs erőm Neked
Ezért talán jobb is, ha nem is kérdezed
A nagy "miért"ek várják meg a holnapot
Behunyva a szemem és mélyen hallgatok

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálom a diót

Mért’ most?

Megkérdeztem én is a tavi tündéreket,

Fejtsék meg a rejtvényt, mért’ buzog, s hogy lehet:
Mért’ játszik, s tréfál harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Hova hajt otthonról egy ismeretlen vágy
Nyitott kapukon, és a rétek illatát
Mért’ most jut eszembe Véled megszagolni,
Mosolyodért a felhőkön áthatolni

Eddig hogyhogy nem éreztem bennem erőt,
Pedig tudom: inkább áshatnék temetőt,
Hová eltereljem könnyű-vér patakom,
Bolondok vagytok Ti, ó, hogy kikacagom

Erkölcs-csősz szalmabáb madár-ijesztőtök:
Ez az élet, s úgy sejtem mindegyikőtök
Megkóstolná – ha lehetne – a gyümölcsöt,
Az édes tilost, de felettetek őrköd’

Egy-egy buzgón féltő igaz tavi tündér...
Csak az én szívemből vajon hová tűntél (?),
S mért’ hagyod, hogy játsszon harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Versfolyam - S lőn...

...S lőn: a folyamok forrása kiszáradott
levonuló árja habos mocskot hagyott
Sárban vergődtek egy darabig a halak
S a mederben keménnyé lett a nedves agyag

Feleségemnek

Volt már néhány óra, valahol odaát
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgattuk a mindennapok dalát
S szavak nélkül tudtuk, éltük a szerelmet

Egyszer úgy fogadtuk, ne válasszon el
Ha mélység ölelne, vagy magasból a tűz
Ne jöhessen senki hozzánk oly közel
Hogy egymástól minket hangja messze űz

Én vétettem előbb, s távolodó hajód
Ősz szemembe tűnik, elment végleg tőlem
Összébb húzom itt hagyott egyetlen takaród
A hideg, mi egy könnyet préselt belőlem?

Talán igen: együtt sosem sírtunk fázva
Tudom, nem volt mindig köztünk szent a béke
S most a fészekalja megriadva várja
Mi lesz tovább vajon? Egyszer partot ér-e,

Lesz még néhány óra, valahol odaát?
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgatjuk majd a mindennapok dalát?
S szavak nélkül tudjuk, értjük a szerelmet?

Versfolyam - Valaha...

Valaha, szomjú medrek szájához érve
Úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
Hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
És újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
Hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
Akár a homokvár, s tetején a zászlók,
Amit az első áradás magával vitt el,

Büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
Ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron
Partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
Fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
Hiába kék az ég és a nap ragyogó
Elveszett valami, bár egymás kezét fogják

A behajló ágak, e simogató karok,
Tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
Mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
S nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

Summa vitae

Fehér papíron maradt puszta verssorok…
Hallgatag az írás, s nem kiált a torok
Nem kér, és nem remél, amit mégis ígér:
Kezedben a mérce, hogy eldöntsd: mennyit ér

Kandallóba gyújtós, vagy féltett kincs a polcon
Nekem drága volt, de eladhatod olcsón
Csak a szívem adtam belé lehemen túl
Te vagy most a tanúm, nem jeltelen hullt

Porba írott álmom tán’ bensődbe rejtez
Talán megőrzöl szó, és el nem felejtesz
Csak ennyi mementóm; egy élethez kevés.
Talán. De talán nem: s ez nem lesz tévedés.

Versfolyam - Nyárnak heve...

Nyárnak heve tikkaszt, ténfereg a barom
Száraz gazt kaparja a párosujjú karom:
Nem lel csak nedvet sem, por száll fel a nyomán
Keservesen bőgve egy égi jelre vár...

Aszott csontok, amik nem nyertek kegyelmet
Éhes varjaknak még rúdként megfelelnek
Mélyen ülő szemek vizsgálják a barmot
„Nem kaptok, hiába, bárhogy is akartok..”.

Valami jelre vár és talán csak úgy érzi
A folyómeder repedt agyagkérgét nézi
Néma csend…a szél elült…aranyszín a rög
Valahol hűs habok árja hömpölyög…

Megigézve léptet a partoldalt letúrva
Felindultan reszket, forró örvényt fújva
De nincsen-nincsen víz! csak délibáb játszott..
És nincsen visszaút sem, csak megroskadó álmok

Egy...

Egy pont, amit bátortalan gyermekkezed helyez a papírra
Egy mosoly, mi önkéntelen átsuhan arcodon, mikor felemeled
Egy felszabadult sóhaj, elmarad a büntetés
Egy furdalás, mert jár azért az a büntetés
Egy szó: köszönöm -és nem kell több szó
Egy indulathang- mert olyan frissen rügyezik ma a természet és élni jó!
Egy gondolat, talán az első komoly, alapnak jó lesz
Egy könnycsepp, kristálytisztán csillog, mielőtt szomorúan lehull
Egy női test, harmatos, első, illatára elszédül a világ
Egy másik női test: jól ismert mozdulatok és örömök, kell.
Egy harmadik…. összedőlt értékítéletek, perverziók, zavar
Egy folyosó, talán valahová vezet (talán valahonnan)
Egy óra csend
Egy ágy, fehér huzattal, frissen rügyező természetillattal- élni?
Egy álom, furcsa, viaskodó, leányfejű szörnyek, üres kép, aláírás: apa
Egy ajtó, csendesen betett sarka elárulja a kegyes szándékot
Egy hazugság… mindvégig és minden, mint tükörszoba, köré zárva
Egy fájdalom, mély, nem múló, lélek-sebre hintett só
Egy újabb fájdalom, elme-égető, parazsa lüktet, terjedő folt
Egy közösség, se külön, se együtt, százfelé cipelt kereszt
Egy Holdvilágos éj, amikor úgy döntött, hogy elég.

Versfolyam - Nem bizony...

Nem bizony, nem állhat meg sohasem a folyó:
Bár, mi partjain terem, csodálni való
Új ágból ömlenek, hajtva …(várjatok!! )
A mélyben tovább sodornak vad áramlatok

A kő piheként gördül, alul súlytalan
Felül marad minden, aminek súlya van
Oly folyó ez, amely árad, noha nincs
Szívünkből foly tova, de visszatér a kincs

Mert látod? (én már igen!) a fény rajta ragyog
Előbuggyant egy csepp és hozzáadhatod
Szemed elárulta szép szíved rejtekét
Meglelheted, csak jöjj: lelked nyugvó helyét

Versfolyam - Ha erre járok...

Ha erre járok, megcsodállak;
Szép partjaid közt elmaradnak
Változnak az évszakok, s a tájak
A meder mélyül, s a madaraknak

Lába már nem kövecskéken áll
Melyek között, érként csörgedez
És gyémántként csillan a víz-kristály
Mit terelve gyermekkéz ereszt

Büszke hajók járják teherrel
Rakományuk vízvonalig ér
S a csalogány tornyukra fészkel
Fázva bújva, mikor feltámad a szél

Szétnyílik és nagy lesz, mégis szép
A parton messze házak állnak
És az ég feletted csupa-kék
Ha erre járok, megcsodállak…

Versfolyam - Van nekünk...

Van nekünk egy folyónk, immár dallal áradó
Nyugton sodor minket, mélye tiszta, látható
Jer, fürödjünk együtt, és ússz fel vissza velem
A forrás első cseppjét ízleljük meg, igen:

Lásd, mivé lesz sok egymásra lelt édes szó
Szórd kincsedet közénk, Te is, távol való
Írjuk együtt tovább, folyjon történetünk
Ne félj tőle, szép lesz, hisz ez az életünk

Versfolyam - Óh, milyen szép...

Óh, milyen szép, és a kis patak cseppenként is ragyog
Csobogjon hát tiszta vize, s én melléülve hallgatok
Oldalágak, kis erecskék, bátran fussatok bele
Ezerszínű és csillámló lelkeitek fémjele

Mind-mind egy-egy kis fénysugár a halál sötét éjjelén
Melengető bágyadt napfény a fagyban gémberedett kezén
Mely több aranynál, színezüstnél, s nem nyeli el a verem
Mert Neked szól, kinek szívén kopogtatva keresem

Azt a belőlem hiányzó elröppent kis madarat
Kinek fészkét Te ismered, s mikor hangja csalogat
Árkon-bokron át törve is szomjazva csodás dalát
Követned kell, mert Ő a kincs és nélküle értelmetlen a világ

Versfolyam - Bújjatok még

Bújjatok még, bújjatok csak
Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

versfolyam - indító

Csak az a kérdés:

Hogy legyen hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló
Gátakat tépő, rohanva áradó
Mégis szívedbe fészket rakó
Ez estvéli szép, s kedves üzenet?
Ha kitalálod, látod, mindent meglehet;
Örömmel nyújtom, hadd fogjam hát kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:
Hogy csörgedezve bátran jöjj Te is
Legyünk ma sodró folyammá
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem:)...

ez volt a kezdete egy irodalmi lapon sok gyönyörű kis vers születésének, melynek a Versfolyam címet adtam - felhívás egy keringőre.

Hidak II. - Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó

Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó
Köveimet elkoptatták vad áramlataid
Sodorva mozdították biztos alapjait

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad
Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad
Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom
Mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet
Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg

Csak szívem országútján most még messze járok
Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok
S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet
Lehet, hogy megmarad már örökre képzelet


Andromeda-nak  2004. 06. 18. 

Fagyizóban

Hallgattam, de az érzések nem bírtak várni
Megbolondultak Érted a fák a tájban
Reménytelen küzdve szív-dobozba zárni
Mint a fiú a lányt a képen: úgy kívántam

A fagyizó teraszán persze tombolt a nyár
De én még a falon azt a képet néztem
Ahol a fiú nyakába borulva sírt a lány
És majdnem egy vendég lábára léptem

Nevettél, ékszerként csilingelt hangod
Hogy mit is mondtál, nem tudom már
Szemem titkot ígérő szemedbe barangolt
S mindent elborított a lényegtelen homály

Kisszobádban

Ragyogva fogva tartó
Szerelmet súgó szemek,
Hogy is mondhatnék nemet?
Mint egy nyitva hagyott ajtó,

Melyen bízva bemehetek
Magányos kisszobádba:
Most nincsen kulcsra zárva...
Lámpást gyújtok, meglehet,

Átölelem vágyadat,
Míg mutatod titkos kertedet-
Fülemben forró a leheleted-
S megértem minden szavad.

Messziről gondollak magamnak

Szavakat próbálok befogni

Mosoly-keringőddel forogni

Veszélyes tánc már ez kedvesem

Szemed, akár a fénylő csillag
Körülleng egy édes szilfa-illat
Hangod távol csendülő kacaj

Messziről gondollak magamnak
Ábrándjaimban úgy akarlak
Reszkető ujjal megérinteni

Nem tudod, mégis összeköt minket
Egy forrón vágyódó tekintet
Hattyúdalom Hozzád hiába száll…

Elmúlik, mire visszajönnek
Csak szívemet lepik még könnyek
A vonulás egyszer véget ér