Az úton, egyedül

Vajon tényleg úgy van az,
egyedül kell az úton menni,
szegett fejjel, hallgatag?
Szürke hétfő reggel derengi
körül e súlyos némaságot.
Csontos vállamon az átok
nyirkos őszként szüremlik belém.
Nekem vonuló éj az,
mi neked aranybarna fény.

Önundor taglóz és megvetés,
hiába csilingel amott villamos,
s hív a keskeny utca mélye,
valami azt súgja egyre: vége!
Kinek szerelem, kinek más a támasz,
ha kérdeznének, te is tudnád azt,
hogy kinek kezét fogjad.
Vajon mindnek van menedéke,
s a halott, hiú ábránd remény-e?

Nem bírom szánalmas magányom,
kisiklik, sírdogál a gyönge hit.
Koldustól tarhálok egy cigit,
keserű, mint a gyárak füstje,
gomolygó ködje elandalít,
de vigasza nem tart ki hajnalig.
Hová lett hát oly sok álmom?
Kaleidoszkópba szórt színes szemcsék..
Összerakni újra? Sok szerencsét!

Egyre hosszabb a sor,
ahogy nő a testben a tumor.
Beteggé tesznek a záruló falak.
Szerelmem, hívlak, merre vagy?
Szertefut csókod, jégvirág és pára,
ajkam hűs ablakra tapad.
Most már eljöhetnél értem,
megértettem, milyen megtagadva,
s válaszod a szóra miért: nem.

Erősebb a drognál ez a dolog,
vajon tényleg úgy gondolod?
Lehet szavak börtönében élni,
hogy ne érintene a körbeírt remény?
Illatod csupán állítmány marad,
s érzéseink néma költemény?
Már vénülök, hogy csöndben várjak,
s ellenállni a kínzó hiánynak
tovább nem tudok.

A szakadás pillanatai

Próbálom szavakba foglalni a jelent…
szeretném, óh, szeretném szépen írni…
törülni a könnyet szemeden,
az az érzés jön hát, csak ezt most bírd ki!

Nézzük egymást önfeledten, némán,
az illemtankönyvek nem segítenek..
Ki lettem, s ki volt ez a szép lány?
Lágyan homályosulnak a drága szemek.

Mondd te inkább, ne hagyj szólnom,
simítsd őszes halántékom, fejem!
Minden mozdulatban súlyos ólom.
Időn kívülre, ugyan hová rejthetem?

Hol találok neked helyet árva rózsaszín?
Ostobán elfutnék most e perc elől,
kincses várunk nézem, amint
puha robajjal szívünkben összedől.

Szétlazulnak színes szövedékeink,
íriszeden kihuny vezércsillagom,
menni kell, óh, messze, menni kell megint,
s fázni fogunk, tudom, egymás nélkül nagyon!

Rossz irány

Sok gyenge délelőtt után
ma végre égek.
Értelmet nyer a belső ítélet,
bár kesernyés a füstje,
mélyen, tüdőig szívom le
és jókedvvel kacagok - magamon!
Bolond vagy, bolond, az irányt
elvétetted nagyon!
Nincs jó válasz,
heges csütörtökök péntekig vedelt
gyógyszere ismét elfogyott,
s az érzések ismét hasadnak.
Szombat van, szabadnap,
magány árad, nem talál okot,
bordám alá kínnak szősz holnapot
te reménytelen idő!
Szerelmes sem vagyok többé,
csarnokszívem üres temető,
ott ődöng a megunt varázslat,
s a szürkére kopott szivárvány.
Kockát vet, nem festeget a lány.
Levágja lokniját, reá zöldet önt.
Hosszú telek ülnek háttal falnak,
a puszta semmiből van egyre több.
Mi érne mindent
cserébe egy kis valami szépért?
Miért akkor nyílik szemed,
mikor eltakart felhővel a kék ég?
Karcos sorok fájásra várnak,
pléhfejem falán belül csikorog a szög.
Nincs jó kérdés,
csak kéretlen válasz rengeteg.
Mi végre mozdul e gépezet,
narancsos képzelgések hab-ködét
miért fújja játszva szerte szét?
A távolodó remény magamra hagy,
ringatva viszi a dúdolt zenét.
Ma végre égek,
értelmet nyerhetne e vacak élet,
ha nem volna ily kesernyés a füstje…

In memoriam

Szerelem óráin időzök
ismét, mint sokszor oly sokat,
Hölgyeim, régi mesehősök,
emlékük szárnyat bontogat.

Odavesztek mindahányan
az értük gyújtott tűzben,
velük én is égni kívántam,
s őket óvatlan elűztem.

A láng engem mar meg ma,
jól tudom, lelkem vétkezett,
üszkös jelet írt tegnapba,
emlékük romlatlan ékezet.

Nevük, ha ajkamra téved,
nem félek őket kimondani,
együtt kóstoltunk édes mézet,
s boldog volt együtt játszani!

Szerettem volna szépen írni,
tollal tisztelgem feléjük:
szívük annyi csalódást bírt ki,
s hiányuk bennem olyan mély űr!

Romjainkon ma is friss a virág,
Illatuk bódít, mint az ózon,
szeressetek, míg megtart e világ,
Tiétek legyen múló csókom!

Vége nem lesz soha

A part meredek volt és szeszélyes, hol csak kisebb kövecskék csúsztak ki a görcsösen kapaszkodni kívánó lábujjak közül. hol egész nagy darabok váltak le és zuhantak a ködös semmi mélyébe. Órák óta ereszkedett lefelé és az eleinte kedves, zöldellő bokros enyhén lankás térség földrajzát kezdte felváltani a szakadékos, gyopáros, inkább kőzetszerű talaj. Eltűnőben volt az élővilág pázsitja és éltető zöldje.

A kórház nyirkos, hideg lepedőjén feküdt, arcán az oxigénmaszk egyre erősebben tapadt, ahogy kétségbeesetten zihálva próbált levegőhöz jutni. Lábainál a szívmonitor rendetlen görbéket rajzolt, miközben keze gombócot gyűrt az ágyneműből.

Kissé hűvösebb lett, gondolta megáll pihenni, és hogy szusszanjon kicsit. Ám az elfelhősödő boltozat és a közelgő vihar szele, a még távoli égalja felől látszó villámlások nem engedték meg neki ezt a luxust. Valahogy a táj sem volt már ismerős. Ahonnan elindult jól belátható, kellemes völgyet rajzolt a messzi távlat, most azonban mintha egy veszélyesebb turistaútra tévedt volna. Be kellett vallania, bármennyire is szereti az efféle kalandokat, talán most túl messzire merészkedett. Vissza kell fordulnia, ezt diktálta a józan ész. Igen, tehát szorosabbra fogta köpenyét és a hátizsák ellazult övét meghúzva feljebb lépett egyet. Talán van még egy kis ideje.

Az ápolónő megtörölgette verítékező homlokát és felcsatolta a nyomásmérőt rá. Egy injekció és stabilizálódik. Az érintés megnyugtatta. De a szúrást követően éppen ellenkező hatás kezdett kibontakozni, apró rángások futottak végig a testén.

Az érkezés irányából egészen közelről elektromos kisülés fülsüketítő csattanása hallatszott és kékesen elágazó ágszerű fényt látott. Mindezt annyira egyszerre, hogy tudta, közel volt vég. Égett tetem és perzselt növényi szag bűze csapta meg az orrát. Az ösztönös menekülés iránya mégis a lefelé lett. Remegő lába kereste a kiszögelléseket, de csakhamar elfogytak a tapintható pontok. A vihar erősödni látszott, a csapkodások pedig sűrűsödtek.

Kénytelen volt két kézzel kapaszkodva, függeszkedve, szikláról sziklára mászva menedéket keresni. Nem értette, hiszen mára jó időt jósoltak, hogy történhetett ez? Tapasztalt, előrelátó embernek tartotta magát, persze vállalva azt a kockázatot, amit a normalitáson belül lehet, hiszen e nélkül a saját lakását sem hagyhatta volna biztonsággal el.

Talált egy kis üreget, éppen befért, a hosszú órák stressze után pillanatnyi megnyugvásra lelt itt. Megvárja, míg elvonul ez az isten haragja, aztán….

A ködbe vont völgy előtt szúrós, sűrű szemű eső dőlt áradata előtte időtlenül szakadt. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar vége lesz. Jó, hát akkor vár. Az első tíz percben körültekintett, de semmi érdekes. Aztán elborították régóta felszín felé igyekvő gondolatai. Az a kellemes szép kis otthon… Hogy került ide? Betervezett programok, szabályszerű élet, büszkén gondolt rá, míg más átgondolatlanul sodródott, neki tudatosan kitűzött céljai voltak és ezeket munkával, szorgalommal jórészt elérte már. Kisöpörte az érzelmeket, csak útját állták mindannak, ami az élhető jövőt elválasztotta a bizonytalan múlttól.

Egyedül maradt? Talán. Mostanáig nem gondolt rá, annyi ember vette körül, akinek feladatot kellett osztania. Kellett? Igazából nem. Ezt a szerepkört saját maga utalta ki magára, amikor a cégvezetésre vállalkozott. Maradhatott volna egy a hangya-sokaságból, tarka, elreppenő álmokkal. Döntött és ezzel jórészt felszámolva addigi kétségeit belevetette magát a munka őrült, sodró, megállást nem tűrő világába. Félt valamitől? Á, dehogy, ez fel sem merült eddig. Eddig? Ezek a kis szurka-piszka kérdések meg honnan? Nem félt. Miért is? Persze, most itt ül, ki van szolgáltatva, de majd kisüt a nap! Elmúlik ez az egész, szépen hazamegy, elfelejti az ostobaságokat és….

Nem mész te sehova!

Felkapta a fejét. Ez meg ki volt? Ki beszél itt? Nem látott semmit, de amúgy is reménytelen lett volna látni bármit is a szürkeségben. Egész határozottan észlelte a jelenlétet. Magyarázatok. Azokat mindig tudott gyártani. De kézenfekvőnek is látszott, hogy hallucinációk kezdik gyötörni. Ez a hely nem éppen egy szanatórium.

A vastag overallján keresztül is megérezte azt a hideget, ami a csontjaiba akart hatolni. Végig futott rajt a reszketés hulláma. Nem a szél, nem a vihar okozta lehűlés okozta ezt, nyár közepe volt, épp csak néhány fokot eshetett, talán más helyzetben jól is eshetett volna. Nem ez valahol belülről a szíve tájékáról indult el, és mint jégvirág futott szerte rémült bensőjén. Mi ez? Sokszor gondolt váratlan helyzetekre, felkészült rá, tudta, mi a teendője egy esetleges roham esetén. Hamar masszírozni kezdte a kérdéses területet, ez majd használ.

- Doktor úr! Hol van már? - kiabált ügyeletes az nővér- Fibrilláció! Káliumot gyorsan! - a csipogójához közel hajolva belemondta - Áttolom az intenzívre, csapat, készülj!

A beteg kékülő szája szögletét lágy zsibbadás kerítette hatalmába, arca egyszerre nagyon sápadt és beesett lett, a műszer kardiogramja ezzel egy időben vészjóslóan kisimult.

Elálmosodott, elgémberedhetett a karja, valami újszerű érzés, húzta, mintha görcs lenne. A hátizsák pántja, biztos az vágta be. Csakhamar viszont elviselhetetlen lett. Megfordult hát, hogy megigazítsa, de megcsúszott a lába és kiperdült a természetes bemélyedésből, az a száradt kóró, ami után kétségbeesve nyúlt amúgy sem tarthatta volna meg. Mindez nem számított már, tehetetlenül hullott a mélybe. Ideje sem volt sikoltani, valami vattaszerű tömeg csévélte fel akképp, ahogy a lavinába került test körül növekszik a golyó. Szédítő sebességgel pörgött, mint egy álombéli utazás –gondolta – és rövid időre elveszítette az eszméletét.

Az ébredés pofonként térítette magához, a sajgó fejét és a hányigert azonnal érzékelte és öklendezve görnyedt össze. Szanaszét szakadt overallja még leérése közben elveszett, hátizsákjával együtt. Vérző felsőteste sebeit pólója itatta fel, ezért nem lett nagyobb baj. Láthatóan egy szál tangája maradt ép, ami férfiasságát védte. Szemügyre véve magát, siralmas állapotát konstatálta, megjegyezve a helyzet fontosságát eljutott az egyetlen pozitív gondolatra: „élek”. Ezzel vissza is zuhant az „én” peremére és csak jóval később kezdték el foglalkoztatni egyéb szükségei.

- Maga szerint, ha azt mondom, hogy álljon ott mellette, az mit jelent? - „üvöltött” az orvos – nincs kávészünet, amikor ilyen állapotúak közé van beosztva! Szikét és két egység morphiumot! – hangja alig hallható volt, de a hangsúly félelmetes súlyt adott asszisztense számára. Felnyitotta a felső bőrszövetet, és mint leplet hajtotta félre az útból. A következő órák rendkívüli feszültségben teltek.

Hol a csudában vagyok? Tisztán emlékezett az esésre, de a ködtől továbbra sem látott semmit, lába alatt szilárdnak tűnő felszín volt. Sebesülései fájtak, de a mozgás mégsem esett nehezére. Ettől függetlenül óvakodva lépett egy-egy lépést a négy irányba, nem tudva, milyen kiterjedésű a hely, ahol áll. Szomjúságérzetet fedezett fel, ám nem a nyelve, a szervezete kívánta ezt, furcsa módon valami másféle érzés volt ez. Inkább valaminek a hiánya, betöltetlensége okozta. Sokkot kaphatott, vagy mi. Felszabadult emóciók, kontrollálatlan, kusza halmazok, képek, benyomások. Ennek nem itt és nem most van helye. Vagy mégis? Új keletű kétségét, ezt a bosszantó hangot nem sikerült fenn hagynia az üregben. Csak tisztulna már ez a homály –gondolta

Teljesen egyedül vagyok. Kiszolgáltatva. Zuhog ez az átkozott eső és nem látok semmit. –ennél azonban összeszedettebb problémakezelésre nem volt képes. Mintha elfújták volna ítélőképességét, de az is lehet, hogy egyszerűen kevés információ állt rendelkezésére. A várakozás sem tűnt túl ésszerű megoldásnak. Egyszerűen nem volt támpont, hogy mihez is kezdjen. Igen, ezt a fajta életmódot hagyta ott, ennek a bizonytalansága sarkallta tisztes életmódváltásra. És még valami, igaz? Hogy mi? Ez már megint, ki? Ki játszik velem? Képtelen volt elválasztani a külső hang forrását a maga támasztotta kérdések bázisától. Most vagy megőrültem, vagy valami más - gondolta és keresni kezdte a kezelés módját. Talán tornászom egyet, jógapozíció, alfa tréning fázis. Hahaha! –hallotta egész közelről, szinte magából. Elhallgatott magasan zümmögő hangja.

„Meghaltam és isten beszél hozzám. Másként nem lehet. ” Ennek a feltevésnek eddig igyekezett kerülni is látszatát, mert olyan fantazmagóriák világába vitték volna, amely nem fért össze világnézetével. „Persze, hogy nem, te ostoba! ” Megcsipkedte a combját, nagyon is fájt. Ez a baleset utóhatása. „Összezavarodtam, hangokat hallok, ennyi. ” Csak hát sem a hangok, sem az egyhangú szürkeség nem akart abbamaradni. „Miért kínzom magam? ” Egyszerre csak megrohanták az érzések. Eltemetett fájdalmak szakadtak fel, mintegy kárpótlásul betöltve üres felét. Olyan elementáris erővel, hogy valódi könnyek öntötték el az arcát. Nem bírt, nem tudott összefüggéseiben magyarázatot találni erre és védekező mechanizmusai is csődöt mondtak. De azt sem tudta, honnan jönnek ezek, alaktalanul áramlottak belülről agykérgi-szívtájéki felszíne felé. A film már futott, de a címe még ismeretlen volt. Ott ült egy nézőtéren és tehetetlenül zokogott.

- Talán túl sok volt a serkentő, kérem, adjon egy nyugtató injekciót, nővér! intett az operáló orvos - kiszakad a szívburka szerencsétlennek. Ugye nem akarja megölni?

Érzett már hasonlót, a nagy titkokra rácsodálkozáskor, amikor elhúzzák a függönyt és bepillantást nyerhet a dolgok rejtett értelme mögé. A hajnalkor, ifjúságának szédítő felismerései, a visszahozhatatlan ártatlanság, az őszinteség rohamai. Magasztos és együgyűen egyszerű megállapítások, melyek viszonyítási sarokpontokat helyeznek el a további gondolatok számára az életben. Ezek miatt sírna? Nem, ezek valamiféle megkönnyebbítő sóhajként, igenlő akarásként szakadtak ki, megújítva, elrendezve kuszaságát, megalapozva a rend a következetesség, az igen és a nem, a harmónia helyét.

Csak hát ezek fájtak most. Az oszló ködös homályban nem támadt napfény, és nem szűnt meg az esőzés, de a környezet tisztulni látszott. Valami porondszerű emelvény közepén állt, melynek határán, mint karám szélén a kerítés, de jobb hasonlat a szorító, hármas kötélzet vezetett körül.

Ez egyáltalán nem a várt helyszín volt. Keresni kezdte a várható és logikus természeti környezetet, az erdős, fás, bokros völgykultúrát, amiért ide jött, hogy annak pihenő részese legyen, s ami ennek homlokegyenest ellentéte volt. Láthatóan megdöbbent. Igyekezett elhagyni a szorítót, ám ez lehetetlennek bizonyult, akárhányszor megpróbálta átvetni magát, vagy kibújni a kötélzet között, valami láthatatlan fal megakadályozta ebben.

Tehát miért van itt? Nyilván okkal. Ez az ok lehet a saját korlátozottsága is, mely így nyer fizikai kivetülést. A fájdalom újra szorítani kezdte, hogy le kellett térdelni. Jobb is, ha úgy marad! – a szó ökölcsapásként találta el, bár sem az irány, sem a küldő kiléte nem derült ki, de anyagtalan ellenfele alaposan behúzott neki.

Székek, széksor, ülő nézők.. ezek voltak első benyomásai, amikor ismét feleszmélt. Körben őt nézték emelkedő sorokban, kívül. „Tényleg a bolondokházába kerültem”- villant át az agyán – „de legalábbis egy nem tervezett box meccsre. ”

- Fel kell ébreszteni, doktor úr! –pillantott a műszerekre az egyik asszisztens – csökken a vérnyomás, rosszak az életfunkciós értékek.

- Beszéljen hozzá, nővér, mindegy mit, csak halljon hangokat, az átmenet nem lesz egyszerű – válaszolt a műtőorvos – közben adagolja az értágítót, köszönöm!

„Valószínűtlen, hogy itt legyek. És még inkább, hogy ez történik. Mi a csuda ez, akkor? ” Még próbálta összeszőni a valóság keretét. „Egy forgatási helyszín lehet, amit nem jeleztek előre, beszélnem kell valakivel. ”

- Hé, elnézést-kiabált a lelátók felé – Önök kicsodák? Megmondanák, hogy lehet kijutni innen? - nem választ kapott, hanem az emberek (vagy emberfigurák) egyszerre felálltak a helyükön. Erre visszahőkölt, két lépést hátralépett. Három, különböző korúnak látszó hölgy érkezett és a fenntartott helyekhez vonult. Ezek kissé kiemelve, mintegy pulpitusként előreálltak a széksorok közül. Az egyikük, mintha ismerősnek tűnt volna, bár ilyen távolságból...

- A tanács megkezdi az ülését! Mindenki üljön le!

Az elképedés újabb hulláma futott végig rajta. Ez most mi? Bírósági tárgyalás?

- Kérem…! - próbálta a helyzet komikus oda nem illőségét oldani, bár ezen nem túl sokat segített az a tény sem, hogy az ágyékkötőn kívül nem viselt más ruházatot.

Szavába vágva sorban bemutatkoztak az utoljára érkezettek.

Ő pedig mindent megértett. Egyszerre arcot kaptak a fájdalmak, és a nehéz elviselhetetlenné vált.

Ők voltak. A mélybe taszított érzések viselői.

Ők voltak, akik nem lettek érdemesek az igaz, mindvégig tartó, beteljesedett szerelemre.

Ők voltak a szeretők, akiket megkeményedve eldobott.

Azért van itt, hogy számot adjon mindenért.

A hang nem segített, elhallgatott, kétségei bizonyossággá értek.

Míg a szemek némán kísérték, a vihar leereszkedett és kitöltötte poharát.

Újra és újra.

A műtőt friss huzat öblítette át. Órákkal ezelőtt kitakarítottak.

Azt mondják, ritka, amikor az orvos hibázik. Legtöbbször a beteg krízise fordul visszafordíthatatlan stádiumba. Megesik, hogy a test bár élni tudna még, de a lélek feladja. Pontosan nem tudni, mi zajlik le belül. Szomorú eset.

A műtős orvos később benézett az osztályra még.

Ott találta, akit keresett.

- Klárika, nagyon szép munka volt, ne keseredjen el! Nem magán múlt. Hogyha van kedve és ráér, meghívhatom valamikor egy kávéra?

- Igazán ezt gondolja, doktor úr? Hisz Ön a lélekvándorlásban? Tudja, hogy szeretem a kávé illatát?

2017, október 9.

Szabadság - Kinn jártam a Ligetben

Kinn jártam a Ligetben ma délután
sétálni valahogy olyan jól esett,
a fák között a régi játszótéren
önfeledten játszott egy csapat gyerek.

Rájuk gondolok, mikor e verset írom,
hogy szabadnak lenni milyen csuda jó,
egyszerű lesz e strófa, jól tudom,
s nem oly szomorú, mint néha a való.

Kinn jártam, s az első naplementét,
mely október elsején szemembe nevetett
bámultam, s tükrét is a tó színére szórva…
Visszapillantva könnyben úszott az a csapat gyerek

Rájuk gondolok, mikor e verset írom,
s bensőmből áradni kezd valami, lehet..
a fák között a régi játszótéren
önfeledten játszott egy csapat gyerek.


(pályázat) 

Illa és Zorg

 „Olyan szép ez a világ, ha minden rendben folyik benne, de amint kisiklik valami, kínná válik akár egyetlen parszek is. Egyensúly, erre figyelmeztetett csillagvilágú szülőm, ki végtelen tereken vándorolva küldte gyógyító-melengető fényét távoli peremvidékünkre. A létezés örök titkára akart tanítani.

Már eonokkal ezelőtt megszűnt, már akkor vörösbe pulzált, mikor fel sem foghattuk még, hogy szülőnk lesz egyszer. Távoli jövő volt nekünk, s régmúlt lettünk neki. Különös kapcsolat, mégis a most az, amikor itt van. Persze részben csupán. Nem tudunk beszélgetni vele, csak ő szól hozzánk. Csillagpárom, Illa olykor elektronfelhőket sír utána. De szülőnk mindenre gondolt, kérdéseinkre a válasz is ott volt hunyorgó üzenetében, elmondta teljes történetét és a mi születésünket is. ”

- Hé, kiscsillag, ne olyan mohón! – Illa játszik gázörvényeimmel és néha elszippant pár gigatonnát belőlem. Kisebb is, igaz, édesanyja a betegségére hivatkozva megengedte egyik korai fényimpulzusában, hogy belőlem gyógyuljon. A neutronközepét nem sikerült elég stabillá tennie, ezért folyton fúziónál a környezetével. Valami genetikai hiba folytán a szabadgyökök szivárognak belőle. Elég közel áll hozzám, régen ezt úgy hívták: ikercsillagok.

Mondta egyszer, hogy ha szeretnénk visszamenni szülőnkhöz, elég elkapni a csillagszövet fonal végét és visszagombolyítani..., micsoda butaság, de ráhagytam. Persze, az időt le lehet játszani fordítva is, de mit nyernénk vele? Már félúton eltűnnénk a semmiben, sosem találkoznánk vele.

Én is szeretek gombolygatni, cicázni, simogatni, és csupa ilyet mondani. Ezek a fogalmak itt maradtak a szubjektum megszűnése után. Nincs értelmük, de olyan szépek, és hangalakzataik is kellemesek.

- A simogatás az bizony jó dolog... - szakította félbe egy alkalommal millió éves gondolatfolyamomat ez a haszontalan- a húgommal szoktuk egymást csikimikizni. - azzal perdült egyet a térben és héliumos csóványát aranyhaj módjára befonta. Közben észrevétlenül szívott az oldalamból egy tízerer elektrovoltos gammasugarat.

- Dehogy szoktál, honnan tudnád, mi az? Nincs is húgod! - förmedtem rá rosszkedvűen.

- De vaaaan! - trillázott rá és a fényességét 1 amplitúdóval megemelte. Ez nála a boldogság egyértelmű jele volt. - Ott lakik a szomszéd galaxisban, jobbra az első naprendszerben.

- És ezt honnan tudnád, te lökött? Járt itt valaha is?

- Neeem - biggyedt le a szája sarka (akarom mondani az elliptikus csóvája) - de tudom, hogy ott van. Szokott kacsintani és dögönyöz a nyalábjaival. Ez egyfajta simogatás, tudod? Imádom ahogy kiráz tőle a hideg.

- Ez igen érdekes, hogyhogy nem tudok én erről? – morfondíroztam.

- Hát mert sose figyelsz rám! El vagy foglalva azokkal a sötét felhőkkel. Ott, ni! - mutatott egyik spirálkarjával zenit mínusz 14 fok felé.

Valóban, mintegy félmillió csillagászati egységre vészesen tömörült az anyag és forgásába vonva, sorra nyelte el a fiatal rendszereket. Nem engedte pislogni sem őket, ezek vészkisugárzásait fogta Illa.

Akár egy terjedő vérfolt, és a halálos késszúrás újra és újra lesújtott. Szinte megcsúszott a tér körülöttem egy pillanatra, ahogy belém remegett a gondolat: önálló életünknek lőttek, ha ez a szörny megneszeli a jelenlétünket. Gyors számításokat végeztem. Csak hárommillió év kellett hozzá, gravitációs orbitális pályák, mátrixvonzások, … 1022-en év és elégünk…

- Figyelj, Illa! – próbáltam kommunikálni vele, de ő már perihéliumban volt. Ráadásul azt az elviselhetetlen magas frekvenciájú zümmögést hallatta, amitől meg engem rázott ki a hideg. Állítólag zenei szólamok voltak és úgy belemerült, hogy időnként kibillent a sztázisból és láthatatlanná is lett. Kezdtem aggódni érte.

- Figyelj már! - szóltam újra és egy láncreakciót indítottam el közös gravitációs terünkben. Na, erre szilárd anyaggá sűrítette a csillagmagja egy részét és képessé vált ismét a kommunikációra. Persze több se kellett neki, rögtön átváltott szenzitív szublimációra. Csak úgy áradtak az impulzusok belőle:

- Arra gondoltam, hogy berendezhetnék egy mobil térszögletet, ahol majd a neutrinóim játszadozhatnának. Ki is találtam, hogy a legközelebbi üstökösvonuláskor elvonzok néhány nagyot és bolygókat csinálok belőlük. Talán még szubjektumok is képződhetnek rajtuk. Milyen szép lenne! Ha elillannának a gázködjeim, vörös óriásként anyáskodhatnék rajtuk.

- Hát, én másra gondoltam, de attól a józan ész illan el…

- Tessék? - fordult felém Illa - ha a józan ész elillan, eszetlenek leszünk, Zorg!

- Óh, nem, csak nagyon romantikusak... – persze ezt viccnek szántam, de láttam, hogy bensőjében ez komoly változásokat okozott. Hidrogénatomjai közül jó pár héliummá esett szét. Honnét ez a szubjektumra utaló magatartás, csak nem a galaktikus emléktár megint?

Illa dúdolgatni kezdett, bizonyára a kezdeti időkből ráragadt feloldhatatlan benyomások okozzák, meg persze a betegsége.. nem tud úgy összpontosítani a csillagfejlődésre, ezért folyton megbomlik a színképe.

Kicsit vigasztalni akartam:

- Volt egy érzés, hasonló ahhoz, ami téged bánt, úgy hívták a szubjektumban, hogy szerelem. Ez valami olyan bódulat, ami a szigorú racionalitás kereteibe nem fér bele. Mégis létezett és mégis volt olyan erős, hogy kifeszítette azokat a kereteket. Egyszerűen megmagyarázhatatlan. Ez a feszültség hasonló lehet ahhoz, mint amikor a kitörés előtt a felszíneden a gázok hőmérséklete kritikusra emelkedik, és a csóva, amikor napszél formájában elhagy téged, megnyugszol. Ilyen a kielégülő vágy is. A szerelmesség két szubjektum között lejátszódó parányi folyamat volt, amitől ők folyton együtt akartak lenni, egymáshoz nagyon közel.

Illa központi érzékelője aranyszínben csillogott.

- Úgy mint te meg én, Zorg?

- Úgy érzem, jól értelmezem az emléktárat. A mi vonzalmunk teljesen más, de van analógia. A gravitáció egymás felé húz, de köztünk ott lebeg egy pici taszító erő is, ami nem enged közelebb. Nem tudom, érthető-e?

- Hát nem annyira, de azért megpróbálom valahogy felfogni – Illa központja rendellenes pulzálásba kezdett. Hiába is próbálta elrejteni izgatottságát – mesélj még az emléktárból, kérlek!

- A két égitest -Te és én- nem zuhanhat egymásba, és ez a távolság, ami illő és természetes, amíg fennmarad, folytonos kellemesen bizsergő feszültséget fog okozni. Legalábbis bennem. Csak tudod, az égi törvények szerint az égitestek számára is az a legnagyobb gyönyörűség, ha egymásba zuhanhatnak, nem a magányos keringés.

- Na de ha egymásba zuhannak, akkor van éghasadás meg földindulás.... ami rengeteg pusztulással jár – próbálta Illa megjátszani a naiv csillagot.

- És bizony egy valami új és csodálatos keletkezésével is. Mert a két égitest nem pusztul el, hanem egymáséi lesznek.

- Nagyon filozofikus vagy ma - ábrándozott Illa.

- Ahm, grm, - jelezte Zorg (Ezt úgy fordíthatnánk leghitelesebben szubjektumról, hogy filozófikus távolba tekintve jelentőségteljesen vakargatta rövid kecskeszakállát.) -.. hát a dolgok nem egyszerűek, kedves Illa.

- És a két égitest találkozása mi lesz? Sok kis új égitest keletkezik? -kérdezte egyre forróbban lángolva Illa.

- Nem, kedves párom, csak néhány millió megawatt energia és nukleáris hamu. Mégis érdekel a dolog. Talán van valami a csillaglét után is… Minden „Á” kategóriájú arról ábrándozik, hogy mi van, ha belép a vörös óriás álomba, majd a fehér törpe állapotot eléri…?

- Ó, hát azzal még minek foglalkozol, Zorgom, mi még fősorozatbeliek vagyunk! Keringjünk szépen, engem egészen elszédít a gravitációs pályagörbéd!

- Illa, már megint? Itt van egy kis hidrogén, lélegezz mélyeket, kezd kórossá válni ismét a vonzalmad.

De Illa már kis híján elérte a szökési sebességet és kiszaladt a csillagtérbe. Dúdolt és spirálvonalban távolodott.

Zorg kissé helytelenítve, ugyanakkor valami egészen kellemesen bódító érzéssel csóváját megrázva nézett utána. Galaktikus emléktár ide vagy oda, ami benne összegyűlt, megfogalmazni nem volt elég szókincse hozzá.

Bíborszínben égett a belső magja.

- Illa, te nagyon…

2017, szeptember 24.

A szépség maga

Időtlen tükör vagy;
a szépség maga,
nem titkos fogalom,
s nem csak geometria:
évezredek nyíló
halvány ónpillái,

szemed ívgörbéjén
akaratlan futó
borzongva vágyott
édes gyönyörűség,
színes pillangó, mit
nem láthatott bárki.

Trillázó lépted győzve
a téren át szökell,
csak nekem
villanó mosolyod
gyöngyként szétszórva
a mindenségbe el.

Ismeretlen szabály,
közös gyökünk,
a kétszer egy
mégis eggyé forr
és egyet többé a sors
kétfelé nem terel

Próbálom lejegyezni
csendülő harmóniád.
Hajló érclapra hulló
parány ezüstgolyók
piciny cinekként ütő
ős dallama vagy.

Metszett kristályvázában
talált harangvirág
finom ornamentikája
kecses nyakad,
úgy gyöngít el kiszámítva,
hogy véletlen marad.

Újra nekifutnék
képleted kitalálni,
de üde varázsod
magadba bolondít,
s tavaszt fest tekinteted.
Mint szűz szirének,

tiszta maradsz,
fehér kövecskék közt
futó apró patak.
Áttetsző medredbe nézek
megérinteném az
apró kövecskéket,

ám elfutsz mégis…,
tükröd mások kérik,
itt marad lelked illata,
úgy emlékszem majd rád,
csillagok szülötte voltál,
a szépség maga..

Végső szók - Töredék időnk

Töredék időnk együtt tántorog,

nem lesz már sohasem egész.
Meddig foghatom még kezed…?
Félszavak zihálnak a halott csendbe,
lét-roncsom edényében keresve
epedve kívánom tűnő mézedet.

Annyi fáradt, hosszú év után,
mit megbocsátón eltűrtél nekem,
neked jár a pálma, egyedül neked,
pártában maradt csókos hitvesem,
ki vigyázón és hűségben várva
jóllakattál, s mostad szennyesem.

Mennyi férfi álma pusztán ennyi:
otthona legyen, s mosoly-meleg,
kortynyi édes szóból, értő hallgatás.
Illatként, ha körüllengi kicsi szeretet,
boldog révben fekszik el, mint mackó,
s nem számol sebesen múló éveket.

Már fájdalom ködéből kiáltok,
a sorok kuszák, nem szépek, azt hiszem,
de a legnemesebb érzelmek dúlnak,
s úgy hagynám el e szülő-világot,
gyulladna bár szerelmemből új nap,
mely messze néz a távolodó vízen.

Félszavak zihálnak a halott csendbe,
lét-roncsom edényében keresve
epedve kívánom tűnő mézedet.
Töredék időnk együtt tántorog,
nem lesz már sohasem egész.
Meddig foghatom még kezed…?

2017-09-10

Végső szók - Jövőbe tekintő

Jövőbe borzadok. Tehetetlenül.

Hittel mérgezem magam: talán,
de jól tudom, a vég biztos belül:
csontjaimba fészket rakott a rák.

A jótét világ még bátorít, s dadog,
bambán mosolyogni kell velük, pedig
kar, váll nem mozog, az ízület sajog,
s felemészt a hiába-akarás reggelig.

Tündérrózsás halált játszik az éj,
fegyelmet parancsol rám a fájdalom,
odakünn némán suttog a lomb: ne félj!
de tűnő holnapom számadásba von.

Miért is lettem én e kéklő földre,
hogyha vágyam befedi agyag, s homok,
miért hív úgy a tenger, s a holdtölte,
miért, hogy még mindig lányról álmodok?

Élni való kalandok dobozba zárva,
mindnek meséje örök talány marad,
a kedves csöpp kis csókra nyíló szája
elúszik ködbe, elviszik madarak.

Szerelmek szépe, hervadt virágként
hull-hull lefelé, s visszanézve köröz,
kezem rozsdabarna kérges fát ér,
érintése sóhajjal dalra ösztönöz..

… hörgésbe fúl ez is - utolsó nyaram;
feljebb kúszik a jeges rémület belül,
ócska hazug hittel mérgezem magam,
jövőbe borzadok. Tehetetlenül.

2017-09-04

Versfolyam - Még ring-ring álmom...

Még ring-ring álmom is a folyó vízében,
mint holdvilág ring odafönn az égen,
még él reményem dőrén, hogy e kicsi dalban
egymásra találnak, kikről szólni akartam.

Elszárnyalt sok csapat messzi-messzi délre
bizony azt gondolták, itt a szezon vége,
vén pecás a stégen; rím horogra akad:
úgy várja a fogást, mint halász a halat.

Él a folyó tehát! Mily kalandos útja!
Gyűljenek madarak dalos helyre újra,
s töltsék meg a medret gyönyörű mesékkel,
hol fecske volt, ott igen: gólya is fészkel!

Versfolyam ciklus - Hazajön a vándor

Évek teltek újra, s hazajött a vándor,

elfogytak az álmok, a színek és a holnap,
partra ülve fürkész úszó égi tábort,
sűrű nádas fölé ősz fűzek hajolnak.

Egyszer volt egy dallam, édes és szédítő,
hangjaiba belé reszketett a szívem,
egyek voltunk ketten: szerelmes férfi-nő,
hullámok színén úsztunk habos gyöngy-vízen.

Tóba fúlt a patak, s elszálltak remények,
halott, kietlen lett az éltető föld
és mégis kedves, visszajöttem érted
veled hallgatni; öled békés öböl

Folyamunk időtlen, játékkal van teli,
mi tudjuk titkát, hogy híd alatt surranó
kis csónakunkat melyik parthoz kötheti
fonódó ujjunk, ha folyamunk árad, óh!

Évek várják ismét, itt marad a vándor,
míg álmokat, színeket, holnapot megleli,
addig partra ülve fürkész úszó égi tábort,
s hogy hullámzik a mezőn a hajas tengeri…

Tegnapod nyomán

mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Láncfű nőtt arra, s kankalin,
kószálva közöttük szédült a képzelet,
akáclevél nem kérdte: szeret- nem szeret?

pillangó szállna arra mind,
s tarka rajukban állva elvesznék megint;
ábrándoz a lélek, hogyha visszatekint.

Vannak ott pitypangok ma is,
hol áttört lombközön reánk hullt a fény,
kedves, most nem veled, egyedül voltam én.

Itt van kezemben a kavics.
Jelnek őrzöm elmúlt, édes tegnap után,
mikor csókot szitált reánk az est sután…

Mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Jártam a tegnapod nyomán.
Kis, fehér kövecskék gurultak előmbe,
emlékszálait az ősz szívembe szőtte

Picurka-versek XVIII. -– évek

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,

Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget

Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon

Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!

Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!

Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…

Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!

Naplóbejegyzés III.

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés...

sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint...
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

Nem mondja ki senki, legfeljebb csiszolgatni
visszaküldik, hadd lássa, mások is megtudják:
a profi szánakozva bár, de nem közösködik holmi amatőrrel

Valaha jobb napokat láttam? Azt hiszem, mindig is vak voltam.
Szeretném fájdalommentesen megkerülni a választ,
ám miért is tenném? A sebészi beavatkozás elkerülhetetlen.

*

Ma már csak hallgatom a levelek rezdülését,
csak könnyezem a zongorajátékok futamain,
arcom őszi eső gyanánt permetezi a könny.

Megindulok egy-egy fiatal vadóc ösztönös sóhaján,
és igen, lehunyom szemem, mikor az életművész
pontosan úgy sajdítja meg a húst, hogy jólesőn fájni kezd.

Összetöröm a ceruza-csutát, meghasítom a lapot,
kandallóba menjen égni, tűz válassza el tőle
miért érdemes volt, s por legyen, ami hamvába úgy marad.

Ha még sírni sem tudsz úgy, hogy a sírásod igazi legyen,
hagyd másra, ki tud sírni igazán, mert neki van miért.
Keress vigasztalan magányt, csalódj reménykedőn,

de kérlek, hazudni, hogy a lila gyönyörű, holott
még mocskos szürkét sem láttál, és a színt nem ismered,
olyan vétek ez, melyért kevés minden bocsánat!

*

Menj! Gyere, jöjj, igyunk bort, álmodjunk lehetetlent!
A jó ügy érdekében, nem bánom, szeretkezhetsz is velem,
Csillapítsuk az igazság bántó fényét sötét mámorral!

Aztán, látod, szépen, lassan megtanuljuk a színeket:

szivárvány ég, fekete éj, szabadság zöldje,
talán kéz-a kézben együtt futunk völgybe

Talán dallá érik bennünk az érzésnyi perc,
talán kinyílunk, mint múló nefelejcs

Csókban ízlelgetjük a varázsos szókat,
selyem-mézzel cirógat az induló nap

Egyszerre tiszta dobbanások páros ütemei fognak lüktetni

És észreveszed ismét (?) hogy élsz. Milyen jó ez!
Félszeg bátortalanságok: ezeket elfújja ezer vágyad.
Egymásba öltött szavad büszke folyamként árad.

*

De még nem vagy kiforrva: megrendül majd hited
Elátkozol engem és a napot, melyen megismertél,
Mert elhagylak. Rettenetes érzések fognak dúlni.

Én is elhagyatott leszek, sziklameredélyként a sós
tenger fölé magasodva az idő elpusztít, felőröl.
Megtébolyodik az elme, és elsiratja az egyetlen fontost,

amiért feláldozta önmagát, hogy kiteljesedjen benne,
ami kiragadta a keserűség és reménytelenség meddőjéből,
amitől minden ízében értelmet nyert ez a világ,

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
Mire idáig eljutsz, megérted, hogy az egyetlen érzés,
mely a nyers életedet képes úgy átsütni, mint az angol séf a bélszínt,

a Szerelem az.

Etűd nyolc billentyűre

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Most virágzik az alma, meggy, a szilva,
forr, érik a tavasz minden titkolt heve,
a nedv a testben vágyva úgy szüremlik
láthatatlan’ buzog éhes méhet várva,
Nap felé bodorul a szerelmes akác levele.

Most játszik etűdöt a szív nyolc billentyűje,
muzsikál, zsong millió repedni kész
versikémmel teli lüktető véredény,
s nem bír szép keretben megmaradni
a vadrózsákba oltott felfeslő remény!

Most ér megállómhoz kék buszod,
s míg az utasok felett elrévedezel,
pillantásod keresem póznának dőlve,
s nem rohanok, mint szeretnék előre
peronon utánad..., mint mindig, ha látlak.

… most szól,… előre,… rohannék mindig utánad…
a peronon, ha látlak… vágyott pillantásod…
… zsong, muzsikál a szív billentyűje…
tavasz szüremlik át zsongó etűdbe…
… rózsákba oltott vad remény… nem bír megmaradni..

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Hogyha itt lennék ma

Hogyha itt lennék ma, értenél?

Szavam szép szemednek kész regény,
mit ott hagytam tegnap este,
a padon, hol együtt egyedül kereste
a szerelmet magának két idegen.

S aztán mégis kihűlt reggelre,
ott maradt a park, szél járja hidegen,
színes álmok forgója eldobva hever,
az ember felébred józanul a mába,
s látod, mégis álmodni, írni, lenni kell!

Ültünk egymás mellett a padon,
siratsz-e kedves, ma már nem tudom,
mert e rög - mint mi voltunk - hallgatag,
elválaszt egy század néma lepke-szárnya;
szerelmünk bezárva, búsan ott maradt.

Hogyha itt lennék ma, tudom, értenél.
Szavam szívedbe rejtett kész regény,
mit ott hagytam tegnap este,
a padon, hol együtt egyedül kereste
a szerelmet magának két idegen.


átirat: József Attila: Ülünk egymás mellett a padon (1921)

Valaki helyett

Szép szemeidnek a völgyi virágot,
járni az lankát tegnapelőtt,
mézeden élni, és hogyha kívánod,
várni csak egyre e gyönge erőt.

Vér ereinkben, lüktet a dallam,
szerte a csendet szél viszi szét,
Hisz tudod azt, amit szólni akartam,
hadd legyek itt veled egy kicsikét!

Inni csak egyre a számtalan érzést,
óborunk ajkadon édes idő,
lódobogással nyargal a szélvész,
szívemet vitted el, vérbeli nő!

Csókokat őriz a lépteink árnya,
ujjakat kulcsolunk egymás köré
elrévedez ma a tegnapok vágya
visszakövetelve, mi az övé

Úgy odaadnám ezt a világot,
járnánk a lankát tegnapelőtt,
Szép szemeid, mint völgyi virágok,
emlékem polcodon szilvabefőtt.


Kankalinnak - valaki helyett, akit ő jobban ismert

Az igazi staféta

Örökségem a sodró áradat.

Ezer és száz elnémult nemzedék.
A parttalan idő parány utazója.
Vagyok most. Voltam és leszek.

„Egy képben csak talán, s csupán a lényeget”
Néked adom kincsem, ha elmegyek.
Ahogy kaptam, reménykedőn,
fájdalommal és hűséggel művelve.

Tiéd legyen a fohász értünk!
Hitványok közt is igazgyöngy szavad!
Ragyogjon, ragyogjon életed,
mert örökséged e sodró áradat!


Az idézet: Radnóti Miklós: Tétova óda c. verséből
megj: 47' alkonyán

2017-02-11

Utolsó szál rózsa

Szelíd esőként szitál még a bánat,
szomorú szürkület fátyola mögül,
talán csak én nem találom hazámat,
talán csak lelkem az, min köd ül?

Vártam, várok sután, holnapra ítélve,
nem jó, hogy itt hagytál egyedül
a jégvirágzó, metsző fehér télbe,
mint a hinta párja, hátha.. pajtása beleül.

Bokorra réved ősz tekintetem -
egy idézőjelbe tett múlt idő -
s az eső tovább szitál csendesen,
fűbe süpped jobban a fényesített cipő.

Szívemben a fészek, félek, kihűl holnapra…
Csak bolondul várni, várni egyre,
hogy a szeszély az érzést elragadja,
szeretni így lehet csak, némán s temetve?

Tudod, töprengtem voltunkon sokat,
S a holnap hol napot, hol felhőt adott,
csillagos éjeim lettek számtalan-sokak,
s a jelen mindig nagyon lassan ballagott.

Talán csak én nem találom hazámat,
elfáradtam várni, s cipőm is elkopott;
bár szelíd esőként szitál még a bánat,
utolsó e szál rózsa, mit most Neked hozok.

Csend van – januári lelkek

Csend van, döbbenet, nincsenek szavak,

hős és áldozat egyként fekszik alul,
roncs felett madár száll, s keskeny füstszalag…
csak a hiány, az fáj kimondhatatlanul.

Csend van… - ezután mit mondhatnék nekik?
Kik mesgyéről szédültek életbe vissza,
s kiknek szemeit könny-fátyolok lepik?
Az angyalok éneke egyedül igaz és tiszta.

Csend van, az égbolt arrafelé most is ragyogó,
fellegekben miért nálunk támad bánat?
A januári lelkek árnya fehér lobogó,
s zászlóként bont didergő kabátszárnyat.

Csend van, súlyos, mégis: ajkam szólna,
pára mellé részvét hangját, s vigaszt lehell,
hogy oldódjék a zsibbadt, szörnyű óra,
elengedje menni, kinek menni kell.

Csend van otthon, de ez már másmilyen
sebeket idővel, s jó szóval gyógyító
véget ért, s kezdődik valami, úgy hiszem,
az út folytatódik, ha emléknek is ott marad a tó.


Szeretettel ajánlom a januári buszbaleset áldozatai emlékének, valamint hozzátartozóinak, barátainak, ismerőseinek, és mindenkinek, aki együtt érezve velük gondol.

Üstökös

Így jöttem,

megrendítette a hajnalt váratlanul,
robbanás volt, mely fehéren sistergett,
a sziklák repülni tanultak akkor,
s a világ szabályos rendjébe
szavam új dalt mennydörgött.

Itt voltam, erőm teljében jelet írva,
arany betűkkel, tűnő idő palástjára,
hogy lüktető dobbanásaim tieitek legyen:
szerelmi nászban a szív és hűs értelem,
játékszereim pedig csodaként ízleljétek!

Kiáltásom: holnap, színem: a gyönyörű,
csokorba szedve a szép trillázva énekel,
fest, míg beleszédül képzeletem festeni,
s ujjam vakon tapintani rózsát illat után:
itt létemig minden-minden érdekel!

A vég felé, csak félig megégve még
száguld-száguld egyre sebesebben
e lángolva fogyó viharzó áradat,
s a meredélyt elérve zuhan majd alá,
tűz csíkokat vonva a halott égre,
Így távozom.

2015. 07. 26.

Sírvers

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Csak az éjek vonulnak egyre…

Csak az éjek vonulnak egyre,
minden új nap újra tőlük tanul,
csak az emlékeimet temetve
rovom köreim, álmatlanul...

Fáradt vagyok-e? ... Fáradt.
Tudom, mit a tegnap már tudott,
a szikes partot nézem, mire kiáradt
felfedve zsombékos, kies zugot.

Régi folyóm medre aszott, száraz,
másfelé tért el kishallal játszani,
rágondolnék, de a gondolat is fáraszt,
leányt, álmot, mind otthagytam, ami

szerelmes partjára vonzott egykor.
S jobb lett-e tőle? Ma már nem tudom.
A szerelem íze részegítő meggybor,
s vége oly, mint szívbe mártó szurony.

De a napok szürkék, és hasztalan telnek,
nem jobb-e mégis egy óra álmodás?
Ha feltámadnak az elmúlt szerelmek,
önkéntelen hat rám a pillangó-hatás!

Megállok most, hátha! Átmosna az idő...,
fülelni dalos, billegő madárkát,
amint táncolva az ág végére kijő,
csalva - bontogatva feled`t szavak szárnyát.

Imhol, itt e kedves régi halott,
s az az elmúlt sincsen olyan messze!
Őrlángként ég csókja, mit utoljára adott,
kezünk szövedékét végleg eleresztve

Imhol, ismét szemközt a letűnt pillanat!
Áttetsző selyemként siklik árnyék teste,
de elmúlik, mint reppennek madarak,
szürke nappal lesz és megint fekete este...

Csak az éjek, óh, az éjek vonulnak egyre!
Tegnapom rendetlen gazos kertté vadul,
csak az emlékeimet idézve, s temetve
rovom köreim tovább, álmatlanul...

Tintacsepp

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,

s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

S lehunyja pilláit édes kábulatban,
dunna alatt alszik az októberi rét,
megreszket a kismadár-kedves alattam,
s feledni nem lehet többé szeme színét.

Hittel műveltem meg bőtermő szőlődet,
amit adtál te Föld, az már mind az enyém,
s amit kértem csak sóvárogva tőled,
emlékké nemesült az, csöndes örök remény.

Játszani hívtál, de én nem-játszani jöttem,
mert tarlóig égetett perzselő tegnapod,
mára múlt jövendő-várás van mögöttem,
köszöntésem sután, elfúlva hallhatod.

Megtalált az idő, ez a játszi, kóbor,
ismét szüret járja, s hiányzol nagyon,
ízed a testesült érett tüzű óbor,
s részegülni vágyom gyönge válladon.

Minden szavad olyan, tintacsepp a tóban,
körözve merül el megfestve mélyvizem,
illúziót ringat a keserű valóban,
meg sem történt álom és mégis elhiszem.

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,
s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

Elveszett tegnap

Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…

Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!

Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,

s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?

Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,

hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…

F. világa V. kötet 49/2 rész - a holnap előtt

 Most már lassabban telik, már nem napok, inkább hónapok kérdése a szó. de ismét eltelt ez az idő, mely múlásával unszolva tollat ragaszt mélázó ujjaim közé és a füzetlap sarkával babráló kezem mozgásra készteti.

Nem szűnök meg emlékezni, és életben tartani, ami fontos volt. Bár elragadta tőlem önnön bolondságom és a helyzet-tragikomikumok sorsszerűsége az összes fennkölt pillanatot azokkal együtt, kik által ezek részese lehettem: ismeretlen jó tanácsos kocsmai hölgyismerősömet, Z.-t, B.-t és nővérét, C.-t, és Eleonórát, és ha igazságos akarok lenni, a környéki, sorsom iránt érdeklődést tanúsító szemeteskukás, ill. parkőr bácsi, vagy a böllérarcú kocsmáros és a csapos lány is ide tartozik. Általuk lettem az, aki, és nélkülük ismét olyan senki lennék, mint aki azelőtt voltam.

Környezetfüggőségem – ebben a kontextusban nem éppen pozitív tulajdonságom - folyton egy adott szerep eljátszására kárhoztat: annak a lúzer-baleknek az életét másolom, aki pont olyan szerencsétlen, mint én, és aki annyira hasonló hozzám, hogy kétség nélkül én vagyok.

Ám az emberi kapcsolatok hálója - a magam rossz példája ellenére - mégis fogódzó a létezésben, kimeríthetetlen energiaforrás és fölös energiáink levezetésének megadatott tere. Amikor hullanál, elkap, amikor repülnél, feldob. Nincs ember önmagában és nincs társadalom, mint függetlenedett fogalom. Társadalmi ember létezik, akit megszült az anyaméh, és akit felnevel a társadalom. Nem működik ez másképp és nem hiszem, hogy büntetlenül megtagadhatná ezt a kapcsolatot bárki. Egyre jobban sikerült interaktív másolatok és társadalmi tudásunk tükörképei vagyunk plusz egy kis egyéni csipetnyi só, fűszer, egy picit a megszabottat attól eltérő irányba lendítő tű, miniatűr változásgenerátor…

Mondhatnám, hogy ráéreztem egy pillanatra az élet mibenlétére, elkapott, tudjátok az a hangulat, amikor látni véled a helyes irányt és mellé olyan örömteli biztos nyugalom társul, hogy elhiszem, örökre így is marad. Aztán fél perc múlva elillan az egész…

Áh, csapnivaló ez a bor, képtelen perceknél tovább a mámorban tartani. Igaz berúgni könnyen berúg tőle az ember, de a hozadék, a haszon, melyért jobb szónokok az éjszakájukat is eladják inkább az ördögnek, a tiszta mérleg ezúttal éppen kiegyenlítette a befektetett energiát, melyért cserébe inkább többletet vártam volna.

Biztonság…, mint kristálypoharában az üvegfalat lassan öblögető arany párlat, mely nem ömlik túl a peremen, csak kőröz szépen a tompuló figyelem mélázó tükrében; ennek a biztonságnak a hamis ringása ítélte halálra az ihletet, valamint a tetterős szándékot, ami máskor a kreatív energiákat mozgósítva nemes és fennkölt célok irányába indított.

És mi maradt ebből? Már a biztonság sem érdekel. Enervált, élőhalott státuszú emberkonzerv lettem, melyet talán az eljövendő századok valami éhes gyermeke –mert nem talál más táplálékot – megkóstol, s lehet undorodva ki is köp.

Végül is mi értelme, hogy begubózom ebbe se ki, se be, se előre, se hátra, „biztonságos”nak bélyegzett semmittevésbe? Életem szereplői nem érdemlik meg, hogy így elbánjak velük, de akik keresztbe tettek, ők sem úszhatják meg ennyivel.

Az emlékezés tehát az egyetlen olyan cselekmény, mely aktívan összeköt a múlttal, de a mai nap formálja meg az eljövendő holnapok majdan emlékezésre méltó napjait, ezért nem szabad pusztán hátrafelé néznem.

Kinyitottam tehát az ablakot, és lehunytam a szemem pillanatra, hogy beáramoljon az utca, az élet, és a ropogósra sült, de azért friss nyáresti levegő.

F. világa V. kötet: 49/1 rész,- a holnap előtt

Mondták, nincs sok időm, gondoltam, nem kezdek bele nagymonológba vagy hosszabb regénybe, mert hisz ki tudja…?

Olyan hirtelen elvirágzik az életfa rózsája is, vagy a meggy…kinek a költőibb kép, kinek kertészeti festi alá jobban ezt az egyszeri, ám de múlandó csodát.

Mégis időnként meg kell szólalni, ha másért nem, hogy el ne feledjük, még vagyunk, még az út hengeredik talpunk alá, és nem a mi elszáradt homok porunk képez mások számára leküzdendő utat. Szólni azokért, akik emlékét betemetni igyekszik az idő, és pusztán az igénytől hajtva bölcselkedni a tér dimenziói között. De szólni elsősorban a múlhatatlan szerelemért és az érzésekért, melyek egész váratlanul is feldúlhatnak, és élethosszig elkísérnek, felismerhető nyomokat, sebeket, tündöklő iránypontokat hagyva…

A Duna-part csendes ilyenkor és a pára ködként gomolyog a kikötött hajók felé, séta közben megállva itt különös érzés tölt el. Már az is jutalom, ha nem kell rohanni, hanem megpihenhet a tekintet a túlpartról víz színén megtörő fényjátékok milliárdnyi kagyló alakra szabdalt tükörképén, mert ilyenkor elgondolkodhat a múltba révedő elme, keringőre kérheti bábként elsodródott életszereplőit, számba veheti az idővel gyűlő halottait.

Kedvesem, igazán szerettem, a felhőtlen szabadsága hevében tett meggondolatlan lépése, (irántam való szereleme miatti?) apróbb felelőtlensége következtében elveszítettem; máig gyötör az önvád. Miért nem szerettem kevésbé? Úgy, ahogy tízen-évek után lecsillapodva már éldegélnek csupán egymás mellett, az érzelmi viharokban elfáradt házaspárok, kiknek szerelmi láza ellobbanva átadta a helyét a nemes, sírig tartó szerető hűségnek, a befejezésre váró közös jövő megvalósításának.

Vagy miért nem szerettem jobban? Észrevéve a legapróbb jeleket, médiumként ráhangolódva – és visszatartani akkor, amikor az a bizonyos belső hang megsúgja?

Talán, mert éppen úgy szerettem, ahogyan másképp nem lehet: féltve, de elengedve, lángolva és őrülten, és nem finomkodón méricskélve minden másodpercét.

És akik így élnek, azoknak az élete a kívülállók szemében egy intenzív tűzijátékéhoz hasonlóan játszódik le, nem az asztalra tett lebbenő lángú mécsessel siratják a múlt ünnepnapot.

De ami tanulság és szomorú valóság lett: megtörtént. Kedvesemet elgázolta az a vétlen sofőr, akit – bár szabadon távozhatott a helyszínről, velem együtt börtönözte be lélekkamrájába az elveszített élet miatti lelkiismeret-furdalás.

Az élet olyan…– ma már kimondani félem, hogy igazságtalan, végiggondolni meg nem merem, amit a szabadságának lehetősége kínál – most már úgy mondom: bonyolult és inkább csak álmodozom róla.

Mások meg cinkosan kacsintva mondják: ugyan már! Gyere, ugorjunk fejest bele! Mi bajunk lehet? Egyszer élünk…közhelyek, igen, aztán sajnos őket kell kivágni a roncsok közül. Vagy a nagy magabiztosság elhiteti velük, hogy az istenek a jó cimboráik, ember ebből kifolyólag a sors mit árthat nekik? Aztán a börtön helyett inkább a toronyugrást választják, amikor eljő a számadás és kétségbeesés órája.

Ez egy rosszindulatú szkepticizmus, hiába mondod nekem, én már előbb tudtam. Megment viszont néhány veszélyes lépéstől, mégis bezár a tétova döntésképtelenség sötét szobájába. S ez a szoba aztán végtelen falakat növesztve megfog, ajtaját félelmek falazzák be, ablakára rács kerül.

De vajon biztonságos-e az így beprogramozott világ, melynek megvan a maga kis szabályrendszere: két lépés jobbra, ott a hűtő, előre, nagyszoba, televízió, oldalra: hálószoba, reggel munkahely, este hazaérkezés, esetleg előtte bolt.

Számot vetettem, mint már oly sokszor: felelőtlenül és szabályt szegve rohanni a valahonnanból a valahova épp oly esztelen, mint a semmi kényelmes ölén várakozni a ki tudja mire.

Talán ez utóbbi kevesebb energiát emészt fel, szimpatikusabb az elkényelmesedett testi léleknek, mégse mondja nekem bárki, hogy ez a követendő!

Igen, elfáradtam önmagam generálta hiábavalóságaimban. Nem vonz a jövő, és érdektelen a jelen. Akik inspirálhatnák életemet, nincsenek itt. Egyedül a múlt táplál némi mannával, hogy ostoba módon ismét ne induljak neki a Szabadság-híd egy útra szóló közönségprojektjének.

Kis lélegzetvétel a holnap előtt – mielőtt ismét megvirrad, és ki tudja: reménytelenségbe taszít-e, vagy megvigasztal, ami majd akkor vár…

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…

Koszorú a kereszt mellé

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Fullextrán hozzászólások:

Hozzászóló: fényesi
(Ideje: 01-28-2017 @ 10:58 am)
Comment: Főhajtásom! Üdv. fTJ

Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 01-29-2017 @ 09:17 pm)
Comment: Megfogott, minden elemében, képében, kontrasztjaiban egyaránt mély erejű vers. A formai váltások, az ismétlő sorok, az ezekre épülő finoman, de határozottan vezetett változtatások ereje a vers történetéhez remek dramaturgiát adtak, szépen épült (szorított gyomron). Élmény volt olvasni. aLéb