2013. augusztus 3., szombat

Post T (sci-fi)

Post T-24781

Milyen írónikus!
Még a tízes évek elején vált szokássá nála, nem is valami világrengető attrakciónak szánta, csak úgy, megörökíteni egyre ritkábban, alkalomszerűen kikívánkozó gondolattöredékeit. Eleinte úgy kezdte: én ezt meg ezt csináltam, ez történt velem... mintha annyira fontos volna, hogy ki is ő valójában, azután befészkelte a tudatába magát az a kis bigyó, amitől megértette, nem számít A.-nak, B.-nek, vagy F.-nek látják kívülről. Akkoriban nagyon sokféle ember akart sokféleképpen érvényesülni. Pontosan úgy, mint a sötét terembe zárt kígyók, melyek nyálkás testükkel mások nyálkás testén csúszva kényszerítették maguk alá a többieket. És álmélkodva-sziszegve fújtatva kapták fel mérgező pofájukat, mikor egy-egy égi fáklya hullott közéjük. (Szegény Indiana!) De nem világosodtak meg tőlük, csak megmarták jobban egymást így jobban látva.
Kimerülten törölte meg homlokát. Hasonló sötétség ereszkedett rá és úszkáltak a piszkos, kacskaringós szürke szófolyamok előtte. Nincs, nincs értelme, ki vonja le a tanulságot?
Behajtotta az omló lapokat és odahengeredett a nyirkos sziklához. Tegnap, vagy két évszázada? Mikor is volt? A hűvös erecske szabálytalanul csordogált és égő nyelvének épp csak enyhet adott. Hamar leszáll az est, talán nem is reggeledik meg, csupán hallucinációk gyötrik, hogy folyton szürke homályt érzékel. Próbált tájékozódni, de tapogatózó keze a rémisztő, üres semmit tapintotta ki, ujjbegye hiába akart közelebb jutni a valóság többi részéhez. Olyan reménytelenül és véglegesen egyedül volt, hogy magából kellett egy társat formálnia. Mégis, nem ez nyugtalanította jobban, hanem az a furcsa és groteszk helyzet: hogy bármiképpen igyekezett, nem tudott valahonnan valahová haladni és mintha időtlenségbe szorult volna, már réges-régen éhen kellett volna halnia táplálék híján. Persze nem tudta követni a változást, ezért az idő múlását sem. Ez a 24781. kis bejegyzése is keletkezhetett egy órával, egy nappal, vagy akár... itt azért eltöprengett... egy évvel azelőtt semmiképpen sem, mert annyi ideig nem élhet, ha folyamatosan és rendszeresen, szabályos időközönként tenne bejegyzéseket. Mégis, kellett valami kiindulópont. Mérhető és visszakövethető jeleket kell hagynia. Úgy gondolta, elkezd lassan számolni.

Post T-24782
...82801...82802... elmosolyodott magában, utolsót üt az óra, nemsokára éjfél e szerint az új időszámítás szerint, már csak egy kell..., ám a gondolatok megzavarták, nyolcvankétezernyolcszáztizen-? Vagy már -huszon? Rájött, hogy képtelen egyszerre jegyzetet készíteni és mérni is az időt. Kis korrekciót ugyan bevezethet, de ez bizonytalanná teszi épp a lényeget: hogy pontosan megállapíthassa a múlást. Öt percet hozzáad. De ki tudja? Hátha nem is egy telt el, amíg egyet kimondott? És beharapta az ajkát, amikor erre a gondolatra ért. Annyi bizonytalanság között immár létének ez a része is kérdőjelbe torkolt.
Megpróbált emlékezni. Nehezen gyűltek a múlt árnyai. Post T-1-et próbálta megidézni. Aztán rájött, hogy elég visszalapoznia. Milyen bolond! Amilyen kis könnyű füzetkének tűnt, oly sokáig tartott. A grafitot nem nyomhatta oda eléggé, mert szinte pasztellszerű, festékárnyéknak tűntek a korábbi betűhalmazok.
No lám, még alig a feléig jutott, félig mókásan, félhangosan beleolvasott, mintegy mulattatva magát:
"Post T -11425
... most már valódi farmer lettem. Úgy döntöttem, karókat ütök le a földbe. Egyébként jó nedves és tápláló a talaj, meg fog teremni itt mindenféle. A déli nap nem éget már, csak melegít. Számításaim szerint tavaszig bőven kitartanak a magok. Majd kerítésként kihúzom holnap a drótfonatot, amit a Bázisról hoztam, majd holnap..."
Aztán eszébe jutott, hogy az a holnap sohasem jött el.
Visszahúzódott csigaházzá nőtt kemény héjába, ahol nem volt "én" csak "ő"
Elkomorodott és nem akarta folytatni az emlékezést, sem az írást.

Post T-24783
Nem érzem az ujjam! És miért megint "én"? Azt akarta írni... nem azt akarom írni... fejezd már be, ti kis hülye! Nincs miért megszólalnia. Ez a túlélés egyetlen módja. Jobban tenné, ha nem gondolkodna. A bölcselkedés kora lejárt. Itt legalább biztonságban van. Mennyi idő is telt el? Nem érdekes. A kísérlet véget ért és a Bázist bezárták. Kezdett kényelmetlen lenni a fekvés, ezért felült és a hátát a sziklának támasztotta. Halottak mindannyian, csak ezt kell tudomásul venniük - nekik is.

Post T-24784
Talán két év telt el ismét, vagy két évtized. Szomorú a csend, nincs mit csinálni és a létezés is fáraszt.
Kell bejegyzéseket tenni, ha másért nem, hogy tréningben tartsa pusztuló öntudatát. Már nem teszi boldoggá, sem boldogtalanná, hogyha netán valaki rátalál és elolvassa.
T-1-et fölösleges volt felütnie, szinte magától jöttek a szavak: "Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!"
Milyen lényegre törő! Ha tudta volna..., eh, mindegy már! Sokszor nem gondolkodik, csak cselekszik az ember, siettetve az egyébként elkerülhetőt.
De a világ épp olyan kérlelhetetlen maradt, mint elszántsága, hogy túléli a sivárság poklát.
A hírek, melyek hébe-hóba jöttek, nyögő-suttogó sóhajok szárnyán szállingóztak felé, sohasem a megnyugvás felé terelték, hanem egy még kilátástalanabb, üstszerűen mélyülő sötét jövő irányába. Akkoriban hitt még abban, hogy felülkerekedhet mindezen, mára csak az üröm keserű íze fojtogatta, mint a szépreményű málnát nagyi kertjében a futóparlag meg más gyomok. Azt mondták, akik bölcsen mindig előre látták maguknak a jövőt, hogy a szükségállapot két, legfeljebb három évig fog tartani, de amikor tíz év múlva egy éhséglázadás elsöpörte őket és velük együtt azt a világot, már nem maradt szó a torkukban - igaz levegő sem sok.
Elgondolkodtató, hogy milyen törékeny a civilizáció és milyen hamar feltör a barbár tudat, elég erre a hitvány málnára néznie és az igénytelen, mohó tarackokra, miket, ha nem írt a gondos kapaél elpusztítják a hasznost. Mert nem arról van szó, hogy melyiknek nincs joga az élethez, hanem arról, melyik számunkra a fontosabb.
A pillanat igénye persze erősebb lehet száz évek óvatos tapasztalatánál, de kellő bölcsességgel fel lehetett volna készülni a szorongató pillanat elkerülésére is. Nem tudták ezek! Vagy nekik más volt fontos. A kényelem, a befolyás. Eh...! Miféle gondot viseltek a többiekre a magukén túl? Mint egy elszakadt, lefűződő gyöngysor, messze és rendetlenül szaladtak szerte az indulatra ébredő gondolatai. Az érzések mardosták tehetetlen szívét. Olyan izgatott lett, hogy be kellett fejeznie és lecsillapodni.

Post T-24785
Valamilyen érdekes, kemény anyagból lehet ez a ceruza, hogy nem kopik el.
Hitetlenkedve forgatta ujjai között: ez is egy volt a XXI század különleges játékszerei közül, mellyel a gyermeklelkű felnőtteket kívánta elkápráztatni a vásárlóéhes multibirodalom, s amely mégis túlélte azt. Hol lehetnek a többiek? Igaz, jóllehet egy korban és egymástól alig pár kilométerekre éltek, szinte sohasem találkoztak másképpen, mint a virtuális világháló mind erősebbre font talaján. A "fész" csak egy volt az utolsó menedékvára közül, ahonnan segítségért kiabált egyedülléte gyötrelméből. Elborzadt arra gondolva, milyen sivár és sekélyes volt minden kapcsolata és hogy mennyire idegenként élt közöttük, számtalan félreértéssel és egymás melletti párhuzamos elbeszélésben. Kétségtelenül a végnapok zajlottak, melyeket senki sem gondolt annak, s melyeket elsöpört az új, barbár világrend, elítélt, leborotvált fejű fegyencekként állítva egymás mellé a hatalmas kőbányák és forró nap sütötte mezők robotosaiként újraértékelve addigi életüket. Mert kevesen maradtak kényelmes és hűvös, légkondicionált szobák kékes monitorai előtt gubbasztva játszva, hogy ők a virtuális világ valakijei, s hogy kattintásra bármit megtehetnek. Széthullottak a "klánok", elsötétültek a képernyők, döbbent, üres csend szakadt az álomkóros generációra. Szinte a fejükből tépték ki enervált tudatukat tápláló adat,- és tápkábeleket és még homályos, elvarázsolt állapotukban rontott rájuk a hadsereg, mely az átnevelő táborok mélyébe toloncolta az önálló életre is képtelen függőket. Nem mintha sajnálatra méltók lettek volna: maguk szakították el azokat a szálakat, mely a normális élet kötelékeibe fűzhették volna őket, arrogáns, szemtelen és kihívó természetű egoista élősködők lettek belőlük, minél jobban érezték a világhálón élő hasonlók biztató jelenlétét és annál jobban elhanyagolták azokat, akik valójában velük szerettek volna élni. Keserves megtapasztalás volt ez, kevesen élték túl.
Sokan azonban kétségbeesésükben menekültek oda, vagy puszta érdeklődésből tartózkodtak ott, számukra ez az idő elhozta a kipróbált barátságok valóságát és a kényszermunka többé nem halálos kórként telepedett hátralévő életükre. Talán nem véletlen, hogy közülük került ki később a legtöbb, Bázist megtámadó és kifosztó szökevény.

Post T-24786
Könnyekkel ébredtem, ne haragudjatok, nem tudok összefüggően közölni...
...
...
(a további sorok itt olvashatatlanok)
... némely emlékeim nagyon fájnak. Már nem maguk a megtörtént dolgok, hanem a rájuk való emlékezés és az, hogy nincs akivel megosszam.
Úgy írok az elmúlásnak, mint büszke papírlap kínálja fel töredezett, ropogós testét a tűznyelvű szalamandrának. Nem bánom, ha megsemmisülök egészen, hiszen hőmmel táplálhatom a világmindenség jege ellen gyújtott parányi lángot. Sokan éltek előttem, akik nem értették meg: gyújtani kell, mert a hideg megöli a lelket; elcsendesedve megfagy a kilehellett pára, lehull és darabokra tör, pedig szárnyalhatna a légben, változatos, megfoghatatlan szép alakban, és ha papírra hűl, sem hal meg, csak játéka lesz szeszélyes kezeknek, vagy féltett kincse óvó szemeknek. Mégis elpusztíthatja a tőle rettegő, félelmetes hadúr is. Az írás létszükséglet; úgy írok, mint kinek minden perce drága, s élete fogyó Hold sarlója.
Eszembe jutott, hogy 2016 októberében a havas főváros utcáit róttam, hamar köszöntött be a kellemetlen időjárás, láttam, amint az utcai tejárusok ujjai kékre fagyva babrálnak az addigra értéktelen közös pénzzel, bánva, hogy inkább nem jószágra cserélték inkább kevéske javukat (de ezt a T-6351 ben már leírtam) Megháborodott a föld is és okádta a torzókat, nem lehetett normális ízű, méretű terményeket találni, talán az elemi részecskekísérletek is hozzájárulhattak ehhez. A Bázis szabad kezet kapott és a pokol elszabadulni látszott.
Még idejében megörökíthetem - gondoltam - bárki okulására. A gyermekek már nem érik fel ésszel, csak a gyűlölet marad bennük, nem árthat nekik az információ. Ám ebben sem volt kegyes a jövő. A gyermekek saját csatározásaikba feledkezve épp olyan Bázislakókká lettek, mint amilyeneket szüleik irtani igyekeztek. De ők is elszéledtek az úton. Hol vannak hát? Ebben a síri, homályos, párás barlangszerű mélyedésben megrekedt az idő szinte mozdulatlanságra kárhoztatva, tetszhalottá aszalva a kövek között. Nincs hát senki! Tudomásul kell vennie ezt a tényt és keserves karbiumbetűkkel beleírnia naplójába: "egyedül maradtam"

Post T-24787
Illetve majdnem. Ni! Itt egy páncélos hátú bogárka. Ki tudja, honnan került ide és mióta igyekszik észrevétetni magát? Eddig sikertelenül, de ideje, hogy a főemlős és az ízeltlábú rend örök szövetségre lépjen végre! A lét perifériái olyan széles skálát alkotnak, hogy a parányi köztes közbülső szekvencia jogtalanul élvez előnyt. Pedig az ott létezők is ugyanúgy teszik dolgukat megküzdve a pillanatok kihívásaival, vagy túlélve, vagy feloldódva valami másban, örökösen átváltozva, tulajdonukként sem tekinthetve formájukra. Szinte meg is szántam szegényt.
A múló idő alázatossá tesz, különösen a céltalanul, elvesztegetve élt órák, napok, percek.
Akinek - úgy érzi- van elég, nem is foglalkozik vele, és aki örömmel él, például szerelmes, az ő számára is rendszertelenné lesz. Már nem tudom, mit akartam kihozni ebből, csak azt érzem, itt ragadtam délután fél négy és öt óra között egy szürke délután fogságában. Ez a hitvány katica, vagy mi, ez is elröppen és hasznos lesz valakinek...

- kedve lett volna fölkelni és utána iramodni, ki a dús szabadba, fogócskázni vele, míg a Nap elvakítja és kacagva leteperi, hogy boldogságában eredjen meg könnye bolondságán. Kedve lett volna tovább futni és kiabálni, emberekkel beszélgetni, segíteni felemelni egy mosóteknőt, leszedni a friss ruhát a kötélről, labdázni a gyerekekkel, ám a szikla, mely szétroncsolta lábait, nehéz volt, örök, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. Épp csak megcsavarodni tudott felsőtestével, hogy a barlang párolgó kijárata felé lásson, de nem látott ki, homályos árnyak úsztak a szabálytalan falon, melyek ostoba reménybe ringatták, célt, értelmet kölcsönöztek végeérhetetlen poklában.
Végül elfáradt és vágyakozástól kiszáradt ajkát a nedves sziklára csókolta és nem emlékezett arra, mikor lepte meg az enyhülést hozó álom.

Post T-24788
Az álmok pedig mindig valóságosabbnak tűntek az ébrenlét történéseinél. Talán azért, mert visszavitték-repítették jóval korábbi időpillanatokba, amikor az állandóság még háborítatlanul őrködött mindennapjai felett, amikor távolinak tetszett a későbbi furcsa, zavaros világ. Pedig akkoriban is zajlottak dolgok, sőt életének leginkább maradandó történései akkor zajlottak. Megvolt az a kis nyugodt hely, ahova, mint kuckójába visszahúzódhatott, miközben nem kellett félnie, hogy rátalálnak és elhurcolják mások akaratának bábjaként.
Visszaemlékezett a percekre, melyekben ringani tudott, ezek vágyva fogadták méhükbe alkotó magvait és végtelenné nyúlva hívták ölükre ábrándozni.
Nézte a követ maga fölött: ennél véglegesebb állapotot nehezen tudott volna elképzelni. Ez azonban nem kecsegtette semmi örömmel, rabságában volt és nem látszott szabadulás.

Az efféle harmadik személyű tűnődések maradtak egyetlen szórakozásom.
Sokáig hívtam a segítséget, nem felelt senki sem. Kavicsokat dobáltam a kijárat felé, hátha a zajra, vagy a mozgásra odajönnek, de hiábavalónak bizonyult ez is. Egyszer láttam egy filmet, ahol a bezárt, lelakatolt emberek kezébe kést, vagy valamilyen vágóeszközt adtak, hogy ki tudják szabadítani magukat egy feláldozott testrészükért cserébe. Elborzadtam a gondolattól is. Mégis, egyre kevésbé látszott... de nem, ebbe ne menjünk bele!
Realistaként kiszámoltam korábban, hogy túl nagy volna a vérveszteség, egyszerűen kómába esnék, ha mindkét lábamat levágnám magamról, még mielőtt a bejáratig vonszolnám ezt a testet.
De a sors kegyetlenkedése, hogy mégis élni hagy, nem is tudom, miképpen, ettől a nedvességtől elmúlnak táplálék iránti szükségleteim, és talán nem túl gusztusos a téma, de ürítenem sem kell. Úgy látszik, itt kell átvészelnem a hátralévő időt... a nem tudom mennyiből
Úgy döntöttem, nem adom fel: elmozdítom ezt a sziklát, ha kell porrá morzsolom apránként, itt nem maradok. Kisebb darabokkal elkezdem lepattintani az útban levő részeket. Ne nevessenek ki, ha ideérnek az olvasásnál, hogy úgy viselkedem, mint az ősember.

Post T-24789
... megállok, mert iszonyúan sajog a tenyerem. Egy nyalat víz a szikláról, belégzés, kifújás, csúnya indulatszó, és odacsap a kőnek. Az meg szakad is. Meg marad is. Sajnos elég sok.
Most el kell döntenem dokumentálok-e, vagy szabadulóművészt játszom.
Utóbbi. Bocsi, next Post T...

Post T-24790
Olvastam egyszer, meg tapasztaltam is, hogy a hosszútávfutó nagyon jó beosztással kell, hogy megtervezze a futását. Már a felkészülés sem mindegy, hogy történik, eleinte kisebb távokat tesz meg, kevesebb terheléssel, majd a terhelést fokozva, rövid távon robbanékonyságot fejleszt, azután ismét lazít, de már hosszabb távval. Alapvetően a légzéstechnikán múlik minden: ez biztosítja az állóképességet, az oxigén megfelelő mennyiségű bejutását, hogy ne törjenek rá görcsök, amikor órák óta fut. A futók világa lényegében önálló és komplex zárt rendszer, a valóság elemei nem lehetnek túl erős hatással rá, egyébként kizökkenne abból, amiért ő ott van, ahol: mert a futás egész embert kíván! Előfordulhat pl. hogy elvonja a figyelmét a táj érdekessége, vagy egy másik, csinos futótárs, de küzdenie kell az önmagából támadó szükségekkel is, és ezeket le kell győznie. Egyébként feladásra kényszerül, ami szörnyűséges érzés. A befejezett futások növelik csak kitartását, míg a befejezetlenek fáradságot, és lehangolódást okoznak, ha elmegy ilyenkor a kedve, a futó akár örökre megállhat. Pedig a futás létkérdés, sem lazítani, sem lustálkodni nem lehet: képzeljük el a magasugrót pl. aki az ugrása közben félúton meggondolja magát, bizony csúnya baleset lesz a vége. Ekképpen a futó sem hagyhatja abba a futást, hiszen számára ez az állapot az ideális, a ritmust megtalálva és felvéve függetlenedik és teljesítményét leadva a személyisége is változáson megy keresztül, megérti, hogy képes legyőzni a távolságot saját erejéből, hogy gyakorlatilag képes bárhova eljutni segítség nélkül gyorsan. Emellett önértékelése is javul, és magabiztosságra tesz szert. Futása közben - bár magányos, gondolataival kitölti a képzelet alkotta teret és új felismerésekre juthat. Belátható, hogy a futás, bár nehezen szánja rá magát az otthonülő, kényelemhez szokott ember, igen hasznos foglalatosság!
Végül is idáig jutottam lélekben, és felhevülten verni kezdett szívem elképzelve mindezek véghezvitelét, de a kő fogsága súlyos és erős maradt továbbra is.
Ám újult hittel felnéztem rá és csak annyit mondtam: legyőzlek! És ebben a pillanatban meg voltam győződve is erről.


Post T-24791

... áááááá! Feladom! Látjátok, a pillanatnyi felbuzduláshoz amint nem társul elég elhivatottság és szorgalom, máris cseszheti a delikvens. Pedig most nem másról, az életemről van szó, így érthető volna a motivácó. Ám a nehéz és a lehetetlenül nehéz között óriási különbség van, mely csak hittel hidalható át. Ha ez, mint meghatározó paraméter gyengül, vagy elvész, célt téveszt a szorgalom és monoton, céltalan csapkodássá fajul a tervszerű munka. Asszem, beletörődtem, hogy holt naplóíró marad utánam, nem pedig egy, a napsütötte Földön kedvesével utazgató kiszabadult hős, aki a Post T-xedik bejegyzését imígyen zárva elrakja azt az unokáknak egy porosodó könyvespolcra:
"... hát barátaim, elérkezett az utolsó bejegyzés napja, megfáradtam, de boldogan és betelve az élettel átadom nektek emlékeim lapjait. Tudásom legjavát megismertettem veletek és ti itt vagytok velem, hogy elkísérjetek majd végső nyugalmam helyére. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani."
Ehelyett így kellett folytatnom:
Affene! Ganéjtúró bogarak esznek meg! Keserves erőfeszítéssel 10 centit haladtam és valami porszerű kezdett szitálni a mennyezetről, hogy viszket a bőröm. Megígérem, hogy újra elolvasom az ősközösségi társadalmak leírását, csak engedjenek ki! Fáradt vagyok, nem bírom..., hogy törne ki már a ceruza hegye!

Post T-24792
Vagyunk, ki itt, ki ott, és az idő széles skáláján elszórva voltunk és leszünk. Mikor ráeszmélek egyszeri és megismételhetetlen végességünkre, és arra, amit az élet kiterjedése jelent számunkra, hogy elkezdődik és lezárul és közötte milyen rövidke a virágültetésre, plántálásra, a dolgok szabatos megfogalmazására fordítható tevékeny idő, akkor sürgőssé válik hirtelen élni.

Még alig dereng elménkbe a lehetőség, már el is vétetik, már kényszerű pályákra terelnek a nem jól választott döntések és mire szóra nyílna ajkunk, betelik habzással, mire megragadnánk a pennát, görcs merevíti ujjainkat és a halál kiüti kezünkből azt.

A nagy miértre pedig sohasem kapjuk meg a választ. Talán hisszük, hogy megleljük, és ez elég reményt ad nem feladni idő előtt, de talán rájövünk, hogy közönség nélküli komédiázásunk a holt anyag előtt puszta időpocsékolás. Mégis, dobban a szív és nem hagy mélázni sokat, eltereli figyelmünket a következő komoly probléma, kisszerű vívódások, a törtetések folynak tovább oktalan és haszontalan dolgokért.
Az igazság pedig megül a csillagok porában, sufnink és a kerti út között növő gyomok levelén és türelmesen várja felfedezőit. És valami érdekességgel felkelti a szöszke kisfiú figyelmét, ráröppen egy pillangó alakjában a fűszálra, mely alatta alig hajlik, de a kövér darázs alatt megrugózik. És elindul a pillangó után, de a darázs találja előbb meg őt. A kisfiúból pedig mégis olyan felnőtt lesz, aki nem haragszik a darázsra és a pillangót sem tűzi gombostűre.
És a szépet hajszolja a pillangó formája után egy életen keresztül, míg a pillangó vissza nem száll fejfájára.

Bizony felettébb csuda dolgok zajlanak és mi nem vesszük észre, mert a pillangó is meghal, amikor reáragad egy autókerék gumijára, mely az ősének párlatából lett aszfalthoz préselve hagy majd - talán- az utókornak leheletnyi jelet. Felnevettem, hangosan, keserű és gunyoros orgánummal, mert ismerős lett a helyzet, sorsom ideszegezett, mint a pillangót, és megértettem, hogy mint amaz, nem fogok innen kiszabadulni soha.

Post T-24793
És miért is akarnék igazából? Milyen motivációja lehet egy félig elrothadt, társtalan élőhalottnak? Mert vegyük sorra: a szülői ház odalett már két évtizede, gyermektelen lévén csak társam az életben, egyedül a nagy Ő várhatna valahol, de ő is elveszett útközben, a Nagy Romboláskor leszedték a hegyi vadászok. Amikor fölötte térdeltem és a sár meg a könny összekeveredett, haldokló szemében megláttam azt a végtelen fájdalmat, melyet nem az elmúlás, hanem a szerető társ elvesztésének tudata okozott benne, hogy nem mehetünk tovább együtt. Nem volt idő a zokogásra és arra sem, hogy békén, tisztességgel bocsássam el. A golyók pattogva szaggatták fel a csomós füvet, földlabdákat borítva az úttestre, és a túloldal elérése, az életben maradás lett az egyetlen cél, ahogy ordítva rohantunk, bevetettük magunkat a cserjés, aljnövényzettel dúsan benőtt erdőségbe. A hajtóvadászat hatodik napján veszítették el a nyomunkat, s addigra egy fél világ választott el kedvesemtől már. Mikor is volt ez? Már nem tudom. Értelmét veszítette az idő, a napok számlálása és amúgy is minden összezavarodott. Talán hét hónap múlva találtak ránk más felkelő csapattársak, alig maradtunk néhányan a százakból. Azok a hónapok olyan viszontagságosak voltak, hogy nem bírom egyszerű szavakkal leírni, és inkább a feledésnek adnám át. De eddig a barlangig is még hosszú a történet. És a kézzel fogható valóság most ez. Jövőbeli rokonszenves megtalálóimnak sem tudnék másképp felelni: miért is mennék velük? Vissza az elvadult városba, ahol már semmi sem emlékeztet otthonomra? Már a szomszéd kutyája sem ugatna-nyüszítene utánam. Az a korcs eb biztosan túlélte. Ahogy a gazdája biztos, hogy nem. Nem mernék a nyílt terepen találkozni vele. A változás végbement és nincs szükség tovább a lélek kifinomult játékára. Ez a haszontalan körmölés is csak az én szorgalmi feladatom, mellyel a bukást próbálom elodázni. Talán megér egy kegyelem kettest az élet iskolájában...

Post T-24794
Persze sokan útra keltek. 2012-ben, amikor a világvége-lázban égett a Föld, már tudták, hogy az el fog jönni hamarosan, igaz nem természeti- vagy istencsapása következtében, hanem nagyon is emberi megfontolásból, ami, mint tudjuk keményebb és kegyetlenebb tud lenni bárminél. Az elit vagyonos milliárdosai közül vakmerően páran becsomagoltak és megcélozták a Kepler 20- ill. 22-es exo-k egyikét. A kutatások félelmetes sebességre kapcsoltak, hogy a mini-űrtechnológiát az íróasztalról véglegesen áthelyezzék a valóságba. A Bázison is folytak ilyen kísérletek egészen a Nagy Rombolásig. Hallottam később a felkelők egyik vezetőjétől, hogy sikeres startokra is sor került. Hihetetlen, hogy mire képes ez a faj! Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy megváltozik bármi, hogy elmenekülhetnek a gócpontból, bajaik vélt forrásától. Bár kilőtték magukat a végtelen és csodálatos űr egy távoli szeglete felé, csomagjaikkal együtt elvitték galaktikus magányukat is borzasztó természetükkel együtt, mely nem fogja hagyni megpihenni őket, ott ugyanolyan háborúskodást fognak szítani és nem lelnek nyughelyet. Lám én itt maradtam, és nem bánom már annyira, hogy szülő-Földem köve temet maga alá. És tudom, hogy boldogabb, elégedettebb emberként halok meg, mert nem leszek bolyongó számkivetett és ismerős lesz a föld-illat, az utolsó harang kondulás és az a lobogó aranybarna-narancs fény, mely a szemembe néz, mielőtt lehunyom azt.

Post T-24795
Ahogy így ábrándoztam, egyre kevésbé éreztem a fájdalmat, a lélek, mintegy szentimentális pillangó kiröppent, maga mögött hagyva a rovarbáb test fogságát. Pillangós hasonlataim mindig megigéztek, és lenyűgöződtem a benne rejlő szabadság elementáris kifejezőerejétől. Szinte megrészegülten zsongott ilyenkor a képzeletvilág, míg a való titokzatos és mozdulatlan csenddel vett körül. A nem láthatók hatalma éppen abban rejlett, hogy képesek voltak láthatóvá lenni, megnyilvánulni a döbbent hallgatóság előtt. Mintha a semmiből támadt volna egyszerre friss és eleven szárnysuhogás, és az egész angyali sereg csengettyűszóval a földre szállt volna.
Eszembe jutott egy réges-régi karácsonyom, amikor volt miért egybegyűlni, és meghitt áhitat közepette őszintén csendült fel a "Mennyből az angyal..." éneke a vastag férfitorkokból, érett női kórus és a fűszerező gyermeki tisztaságú vékony hangocskák kíséretében. Volt, hogy csupán rajzolt kép, vagy mézzel leöntött dió, mogyoró magvak üvegbe töltött keveréke lett gondos kezek ajándéka egymásnak. Azután más idők jöttek és a karácsony, a szeretet és az ajándékozás értéke megváltozott: már mohó és türelmetlen kezek nyúltak a kilesett és előre megbeszélt legújabb ultra-hiperszuper masinák dobozaiért és a tehetetlenségüket borítékokkal leplező rokonság gyorsan kereket oldott, mielőtt nyilvánvaló lett volna, hogy valami súlyos hiányosság keletkezett az ünnepi esemény tartalma körül. Bár a kompenzáció megtörtént, ezt világosan illusztrálta a mennyiség, a mondanivaló elsikkadt és ennek kínos jelenléte némileg árnyékot vetett az azt követő lakomára, mely születésnapi zsúr helyett inkább halotti torra emlékeztetett.
Még később eltűnt végleg mind a csoda, mind a kompenzáció, a családtagok keserű gyűlölettel néztek farkasszemet egymással, mint akiket megloptak, akik felélve a szív tartalékait a másik szívéből akartak szívni maguknak egy cseppnyi szeretetet. Pillangóim ilyenkor szomorúan összehajtották szivárványos szárnyaikat és begubózni igyekeztek elhagyott héjukba. Egyesével tűntek el képzeletem derengő égboltjáról, s mire kinyitottam a szemem újra a valóságosan szorító, fizikai gyötrelemmel váró világ üdvözölt. Hogy is felejthetlek el Terra, bölcsője és temetője életnek? Megnedvesíted a felszíned és könnyel táplálod a téged megcsaló szeretőd! Most itt vajúdom méhedben, hogy ember szülessék a romokból, hogy tisztelet formálja újra a nevedet káromló ajkamon. Dicsőség a Föld urának!


Post T-24796

... kurva kövek, kurva barlang, kurvára fájó feltépett vérző hús, minden kurvára balul sikerült, kibaszott, tetves, megrohadni is képtelen, csak vonyító gyötrelmes élet!- eszelősen kaparta a csikorgó mészkövet, szaggatta, marta önnön bőrét és szórta magára a sárga port, mert kurvára reménytelenek és hiábavalónak érzett bármilyen kísérletet megszabadítására ebből a temetőből. Már a fáradságot sem vette a tisztességes megszólításhoz, leharmadikszemélyezte önmagát, hiszen pondró, féreg, egy beszorult életszál lett csupán a halott kőrengetegben. Sírt és maradék testrészeit is a kőhöz verte, szitokszava nem fogyott ki, így viaskodott, míg a fáradság összetörte erejét és betaszította az álomtalan alvás sötétjébe.

Post T-24797
A munka ismét ébren talált és bár semmilyen különösebb örömöt nem szerzett ez az állapot, a test robot módjára végezte tovább a maga cselekvési kényszerét, mely igen egyszerű gondolatmagban fogalmazódott meg: egyik, mozgásra alkalmatlanná tett részemnek visszaadjam szabadságfokát, azaz kiszabaduljak végre innen, erről a ki@..., erről a ku...- a Helyről.
Igazuk lesz azoknak, akik elítélnek, hogy gyengeségemben indulatszavaimon sem tudok uralkodni. Nem okozok nekik többé örömet ezzel. Bajnak elég az a zúgás, ami a hegytető felől morajlik lefelé, mely, mint kezdődő földrengés táncoltatja a tehetetlen porszemcséket a még szilárd kőzeten. Szeretném azt hinni, hogy munkagépek zaja, mert akkor előbb-utóbb idetalálnának az izzadt, kék-sárga piszkos munkaruhás karbantartók. Azt sem bánnám, ha nem tudnának kiszabadítani, csak guggolnának és kegyes hazugságokkal biztatnának, hogy "Pajtás, nincs semmi baj, mindjárt itt lesz az erősítés, mondd el addig, hogy volt, kitartás!" Én pedig könnyeznék, nem a fájdalomtól, hanem az érzelmek erejétől, amit a hasonló tapasztalása kivált, a megkönnyebbült érzéstől, hogy emberek között halhatok meg, akik gondomat viselik, ha szükséges és nem valami értelmetlen kőomlás temet el jeltelenül.
Aki soká él egyedül, olyanná lesz, mint a csecsemő, hogy érdeklődését a legegyszerűbb, legalapvetőbb dolog is felkelti, a felnőttséggel járó szocializálódás és a be nem teljesülhető vágyak természetes ereje pedig túlfűtött érzelgőssé változtat, a másik végletbe helyez, mely inkább az időskori állapothoz hasonló.
Bár ez a robajjá erősödő hanghullám már jobban érdekel, mint a szocioanalízis feletti elmélkedés. Sietni kell, ezt diktálja a mennyezet felől szitáló por. Hamarosan pokollá válik a hely, és okoskodó fejemet bezúzza egy primitív szilikát. Hányszor de hányszor láttam a lepergő filmet, a vergődő-küszködő színészeket, amint megpróbálják a lehetetlent: kijönnek a pillanatokkal később lángoló, a víz alá kerülő farkasveremből - vagy odavesznek, ha mellékszereplők, a forgatókönyvíró, rendező kénye-kedve szerint. Azután a reflektorok kihunynak és ők holtukból felkelve, nevetve kimennek az öltözőbe, onnan pedig a napsugaras életbe, szerelmükhöz, barátaikhoz, mindegy, hogy hová.
Itt nem osztottak szerepet, ez maga a valóság, a megborzongató végleges hely, nem kínálnak hűsítőt és nem jön senki szólni, hogy:" kösz Johny, jó volt, ennyi!" Johny Man szépen agyonütődik és filmszakadás.
Ekkor mintha hullámzó homály borult volna elmémre, a körvonalak kezdtek elmosódni és tárgyak távolodni látszottak, az események fontossága megszűnt, bár létem nem függesztődött fel, de az idő relatív múlása drámaian lelassult. Olyan érzés volt, mint amikor a feléd hajított balta megáll a levegőben, és csak kicsit-kicsit fordul és közeledik és tudod, hogy ez illúzió, de nem bírod felfogni veszély valóságát, mert érzeteid is együtt lassulnak az idővel, valamint elugrani sem leszel képes, csak időtlen szemlélővé leszel saját tragédiádban, tudva, hogy a balta mindenképp eltalál, amikor az idővonal visszanyeri normális mozgását. Addig azonban rengeteg időd van. Ráérsz felfedezni, hogy egész életed is voltaképp egy abnormális időparadoxon foglya, hiszen alig születtél, már halálodra készülsz és vonz az elmúlás, mint a nehezedő követ. Minél jobban foglalkoztat a lét, annál értelmetlenebb és fájdalmasabb eladni egy bár kívülről nemesnek látszó, mégis csak ócska halálért.
És a fény egy újabb centimétert araszolt szemem felé, mire újabb gondolat fordult fejemben:
szabad vagyok! Már milliszekundumnyi előnyre tettem szert a halállal szemben, mert illegálisan éltem és tudatosítottam magamban több információmorzsát és érzelemfoszlányt, míg ő jelentősen közelíteni sem tudott felém. És ez az óceán erejével zúdította agyamra a további gondolatsejteket, mint mámorító sodrást a bedrogozott huligánra, akit beszívva gázol el a teherautó, s aki a végső pillanatban is önfeledten boldog. Szédültem a kapott lehetőségtől, hogy a vélhetően utolsó, még emberként töltött pillanatomban a végtelent fogom megtapasztalni végtelenné kiterjedő időmben és a gondolat-, valamint érzelem és emlékáradatok kereszteződésében.
Mint felbukkanó csillagok úgy kerültek elém elképesztő összefüggések és tapasztalások:
A hangok és különböző zajok, zenék, dallamok dübörgő és finom erezetű lüktetése tört be tudatomba elnyomva a színek és más entitások erejét. Mintegy ellentett érzésként aztán egyszerre itt teremtek a csendek. Hányféle csendet is ismertem meg eddig? A némán kiabáló, mérges csendet, a várakozás teli felfokozottat, a meghittet, a szerelmesen összebújóst, de a nagy pillanatok előtti feszült, jelentőségteljes csend sem maradt ismeretlen. A kellemes, pihentető csend, mely hangtalan hullámaival megsimogatja fáradt agytekervényeimet, sőt el is altat, ellentéte a pattanásig feszített, már majdnem-ordítás... és továbbszőtték érzeteimet a képek rajai: az ismerős és csodálatosan vadidegen formák, értem nyúló mozgóképek, tájak, mosolyok, emberi formák és geometrikusak, családi fotóalbumok, gyermekeim, szerelmeim, jótevőim, galaxisszámra emberi arcok.
Elvesztegettem az időm. Szerettem őket és féltem is tőlük. Nincs mód elmondanom ezt már nekik. És megértettem, hogy ez a végtelenségbe zárt idő a lélek gyötrelmét is kifeszítheti palástjára. Sürgősen fel akartam ébredni, hogy elkapva, ill. elhajolva a baltám elöl magam rendezzem el függő játszmáimat.

Post T-24798
Próbáltam erőteljesebben koncentrálni, hogy visszanyerjem valóságomat, ám az időértelmezésem végképp felborult és nem szűnt meg a projekció. És önazonosság tudatom is foszladozni kezdett, e sebtében kialakult, hevenyészve összetákolt fizika lehetetlennek látszó törvényei között. Eszembe jutott Dsuang-Dszi álma:

"Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én."

/Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma/

Kétezer év telt el, vagy mindvégig - egy perce csak? Itt voltam, s vagyok, vagy máshol? Talán a Bázis kísérleti patkányaként rovom álombeli köreimet most is és szólítani fognak hamarosan:
-hej Johny! Ébresztő már! Foglalod a helyet a mániákus-kísérletiek elől!-és Bumpa, a kerek hátú néger jó barátom felkelve kedélyesen a hátamra csap, amitől kiköpöm a tüdőm félig, de azért nem teszek megjegyzést, mert szeretem a csibészt.
Igen, gyakran elkalandoztam a Kettes Labor árnyképei közé, vissza az Akkorhoz, amikor célt és értelmet nyert a fogság, mert az egyedül elfogadható kontrasztja a szabadság lett.
Mindannyian odamentünk. Kit vittek, kik sodródva az újdonság iránti vágyaival, vagy mert nem akart elszakadni családjától. Új és őszinte kötelék szövődött, újraértelmeződtek a kapcsolatok, tiszták és mellébeszélésektől mentesek lettek, megszűnt minden alakoskodás.
Úgy viseltük új viszonyainkat, mint a szentek a fehér gyolcsot, mely adatott és el nem vehető tőlük. Jelrendszerünk eleinte szemek villanásaiból és sóhajtásokból-nyögésekből, el-elszabaduló indulatszavakból álltak. Mindent ellenőriztek, sőt vérnyomásunk mérésével és tudatunk redőibe is betekintő műszereikkel szinte rabszolgáikká tettek. Nem volt szabad alapvető fogalmakra gondolnunk, vagy nyilvánvaló érzelmeket mutatnunk a közelükben. De voltak feledhetetlen és gyönyörű pillanatok, amikor magunkra maradtunk egymás közt és a Terv is ilyenkor érett tovább, csendben.
Később műszerészeinknek sikerült antitér képző szerkentyűket összerakni, melyek, mint mesterséges csönd-búrák borultak ránk, ha bekapcsoltuk, persze csak a kérdező-kutató egységek felé. Alkalomadtán mesélek még a Bázisról. Tudom, hogy érdekelni fog titeket, legalábbis a történelmi disszertációtokhoz jól jöhet. Bízom bennetek, távoli utódok?

Post T-26420
A fűcsomók között rendezetlenül süvölt a déli széláramlat, meg-meglódul, aztán elül és olyankor, mintha egy mozdulatlanná dermedt világ venne körül. A préri ilyen. Nagy, szövetkarimás kalapomat is rég lefordította volna kopaszodó fejemről, ha nem lenne egy zsinórral odaerősítve állam alá. A vöröses por betömi az ember orrát, száját és prüszköl tőle, higgyék el, azok a XX. századi westernek nem túloztak egyáltalán. Csupán a díszletek mások. Vagy szinte ugyanazok. Leültem megpihenni kissé, míg útitársaim előrementek megitatni a lovakat. Kalifornia csodálatos kietlen és barátságtalan vidékei mai ugyanolyan hívogatóak a vadnyugati kultúrát nem szokott európai ember számára, mint azelőtt. Amikor Kilencszázhúszas évek elején John Ford elkezdte rendezni westernfilmjeit, még a nagy múltú stúdiók épp csak megalakultak és John Wayne, aki később egyedüli hősként szállt szembe az igazságért és a becsületért másfél órányis filmtekercseken, még bizonyára a glendale-i középiskola futballcsapatában kergette a labdát. Elidőztem mozdulatain, már járása és megjelenése is annyira markánssá tette, hogy képtelenség volt nem tisztelettel odafigyelni rá. Keresztnevünk csengésében is igyekeztem hasonulni, ámbár sem ő, sem Ford nem az igaziként, hanem művészneveként hordta, hasonlóan hozzám. Mindig így jártam: ha valaminek nagyon a mélyére próbáltam ásni, színfalakba felépített illúziókba, egy leforgatott világ díszleteibe ütköztem. Erősen csaptam oldalra, hogy érezzem: e keményre száradt agyag valóban itt az, ami. És kétségkívül én, J. M. fekete farmernadrágban könyékig feltűrt, kigombolt, lobogó fehér ingben, nyaksállal és cserzett bőrrel a canyon földpadján, kaktuszok társaságában itt ülök, míg coltom a csizmaszáramban éberen várakozik.
Délidő volt és erősen szomjúhoztam, de türtőztettem magam. Kis noteszembe lefirkantottam pár gondolatot. Jut eszembe, magyarázattal tartozom. Ha majd elolvassa ezt valaki, látni fogja, hogy jó néhány bejegyzés hiányzik. Sajnos kiszakadtak és odavesztek lapok egy régi kőomlásban, amikor beszorultam egy barlangnyílásban, igyekszem röviden pótolni majd.
Most indulunk tovább, a régi vasútak vágányait estig el kell érnünk.

Post T-25002
A vásznakon szinte időtlenül folyik szét a film fényfoltja. A korai kőkortól az elképzelt Csillagok Háborújáig bármikor jelen lehetsz a VilágKorban. Elég egy injekciós fiola és megkezdődik végtelenített révületed, mini időutazásod Rómába, a császárság idejébe, vagy a Sumérok földjére a Tigris és Eufrátesz völgyébe. De vigyázz, mert elég egy zavart összpontosítás és a mai Irakba érkezel a diktátor kezei közé. Igazából sohasem tudhattuk, hogy mikor lesz az Akkor, és hol lesz az Ott, valahogy személyes attitűdjeink kormányozták szellemünket a megfelelő helyre. Ezt a kísérletiek is jól tudták és igyekeztek ellátni a legtágabb kulturális repertoárral, amivel élő ember rendelkezhet. A számtalan intelligens Memo gén beültetése után olyanok voltunk, mint akiken plasztikai sebész töltötte ki beteges hajlamait, igaz nem a test szintjén, hanem gondolatainkban. Kéretlenül tudtunk mindent, ismertük Egyiptomtól Hellászon és az egész középkoron át a nyugati és a keleti civilizációk teljes történetét, mindezt úgy, mintha ott éltünk volna évszázadokat-ezredeket velük. Bár nem lettünk Platón, vagy Seneca, netán Konfucius, mindannyiuk lénye lenyomatot hagyott magunkénak már távolról sem nevezhető személyiségünkön. Elszórakoztunk közösen töltött éber óránk alatt, hogy ki kinek a vonásait ábrázolja ki erőteljesebben. Így a kis Wanzek - bár jól ismertem azelőtt, semmilyen ideológiát sem volt hajlandó elfogadni, kísértetiesen emlékeztetett már az "öreg gyermek"-re Lao-ce- re, akivel állítólag találkozott is. A megbabonázó szemű Júdia L. arca sápadt és merev volt szinte minden ébredésekor. Hiába mondtuk neki, hogy nem kellene folyton Neftisz és Szelket megtestesítőivel lógnia.

Bumpa helyett ma Alex jött a szérummal. Tőle tartok kissé, nem a mi beépített embereink közül való és elszámol minden milliliterrel. Jelentései gyanúsan tudományosak szoktak lenni.
Az előkészített ágyak örökkévalóság számára őriztek bennünket és ma sokkal hosszabb időre merészkedtünk a szokásosnál. Ki tudja, talán egy következő fázisba lépett a Kettes Labor kísérleti munkája? Mosolyogva intettünk egymásnak és halkan beszüremlett a relaxációs zene, csuklópántjaink már közvetítették a szívritmus- és egyéb életfunkciós jeleinket a kronofibriller felé. Jó éjszakát kívántunk és valami bolond reményben magunkra húztuk az idő csillagpaplanos takaróját.

Post T-26571
... repülni csodálatos érzés volt! Mintha ezer meg ezer leheletfinom ezüstszál akaszkodott volna a hajam, arcom, karjaim és testem minden porcikájára és vont volna egy meg nem állapítható végtelen pont felé, és amikor felgyorsultam már annyira, hogy a tárgyak, és a valóság elveszítette a jelentőségét, átváltozott valamiféle zuhanás-érzéssé; hogy az a pont vált megfoghatatlanná, mely a kiindulópont volt és igyekezett magába nyelni a mély űr, a csillámló szálak pedig ernyedt, rendetlen gubancokként áramlottak el felhevült és nedves testrészeim mellett. Végtelen ideig tartott az átlényegülés és olyan mámorba merültem, melyben egyre mélyebbre lehetett csak kerülni, tisztulni, józanodni belőle nem. Az a felszabadult örömmel vegyes félelem járt át, mely talán Blériot-t, amikor felemelkedve kitárult előtte az ég kékje és víz felett szabadon szelte át a Csatornát. A már elrugaszkodott és visszatérésben nem gondolkodó sziklaugró vakmerősége hajtott.
A szérum tökéletesnek bizonyult. Bár tudtam előre, hogy Akkor, amit látok, érzékelek, az nem A valóság lesz, hanem csupán az agyi területek stimulációja okozta képzetvilág, Akkor azonban ez a kérdés nem fogalmazódott meg, ezért el kellett hinnem, hogy az a valóság az igazi idővonalam. Persze a visszatérés pillanatáig, amikor is valami oda nem illő mozzanat következett be. Megszakadt az átélés alá helyezett szál, a szó kimondatlan maradt, vagy légiessé vált a csókoló ajak és a szoros, testillatú ölelés melege elillant. Visszatérés előtt a meggyőződés mégis erősebb volt a logikus következtetésnél, miszerint álom csupán, ami megszakad, ilyenek mind az álmok. Ez a vég nélküli súlytalan zuhanás viszont mindenért kárpótolt. El- elgondolkodtam az eszmélés utáni pillanatokban, percekben, órákban, hogy mennyire ismeretlen ez a valóságfogalom, mennyire kiszolgáltatottja vagyok a környezet rám-hatásainak és vártam az újabb ébredést, mely ebből a valóságból is kiemel, azt a furcsa ajtót, mely nem illik ebbe a világba, épp ezért lehet kimenni rajta egy magasabb ébrenléti szintű "valóságosabb" álomba. S hogy hol van a végső valóság? A kérdést fel sem mertem tenni eddig, féltem, hogy nem volna reális válasz.
Újabb illúziókba kergettem hát magam, hagytam, hogy elvarázsoljanak a hazugságok, zárt osztályról nincs menekvés úgysem. Meg kell őrülni, valaki kitalálta ezt jól...

Post T-26572
"Post T-64
Késő éjjel van. A kísérlet sikerrel járt. Most fáradt vagyok, túl fáradt, hogy értékelni tudjam, de bizonyos, hogy valami egészen fantasztikus áttörés történt a tér-idő szerkezeti modell megértésében. Prof. Edelstein szerint kidobhatjuk a görbült tér elméleteinket. Egy rakás ócskavas. Közvetlen kontaktálás, hiperfolyosók... ezek ma még olyan újdonságszámba menő fogalmak, melyek meg fogják rendíteni a tudomány mai pilléreit. Lázasan gondolkodom, ez a nap nem tud lenyugodni, hajszol, űz ez a felvillantott lehetőség... és tényleg, egészen világos van odakinn is. Hajnalfényű derengés remeg az úttest és a házfalak sziluettje között. Mi ez? Biztos vagyok benne, hogy..."

MI EZ? BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY... MÉG SOSEM LÁTTAM ILYET- szinte hangtalanul mormoltam az időtlenségbe merevített, félelmetesen ismerős szavakat.
És tudtam, hogy az a hosszú hajú, álmokkal és ábrándokkal teli suhanc pontosan ezeket a mondatokat fogja papírra vetni. Nem volt időm megilletődni, mert a döbbenet és szorongató kérdés fojtogatott: mit tegyek? Hiszen jelenlétem nem zavarhatja meg további gondolatfolyamát, hiszen akkor összedőlne nemcsak a modell, hanem az egész jövő. Túl sokat filozofáltam mostanság az időről, úgy látszik ez hozott éppen ide. A fényesség, persze elárult, de talán nem azt, és nem úgy, hogy visszavonhatatlan baj keletkezne. Pár dolgot el kell intéznem, hát eggyel több lesz, megoldható. Pofon egyszerű, mit is írt az a gyerek a napló további részében? Távoli irányítás alá vettem Potter amúgy másra egyáltalán nem használható személyhelikopterét, reméltem, hogy a reflektorok működőképesek még. (illetve voltak akkor. Micsoda káosz ez a relatív valóság!)

... megnyugodtam, bár ezt a gyanús környezeti sugárzást meg kell vizsgálnom, szinte biztos, hogy egy repülőgép volt az, talán a kis Wanzek, vagy Potter személyes masinériája, most, hogy visszatért, a vezérsík lebuktatta, meg az a hang! Nem Wanzek, Potteré ez a szörnyűség.
Holnap beszélek vele, tűrhetetlen ez az amatőrizmus. És mi a fenét keres egyébként is ilyenkor itt?

Ám elfelejtettem, igen, emlékszem már. Mosolyogni való volt az igyekezet, ahogy ráugrottunk a témára. Potter később a repülési központba került, Wanzek meg, hát valahol itt fekszik mellettem és ugyanolyan kába és elvarázsolt, amilyen én is vagyok most, képtelenségeket gondol egy képtelen álomban. De most itt vagyok, küldetésem indítómoduljára gondolni tilos és életveszélyes, amúgy meg hogy is lett lehetséges? Na mindegy...

Post T-26779
Éppen a híd peremére érkeztem. Ez nem volt egy szerencsés pozíció. Az egyensúlyi helyzet szempontjából kifejezetten kellemetlen. Talán néhány másodpercem maradt a zuhanás megtervezéséhez. A 3D szekventeren van még csiszolni való. Elküldöm gondolat-naplómat, a mindjárt bekövetkező kapálózás és értelmetlen halálsikolyok csupán a zajszintet növelnék, használható infó nem lesz kinyerhető belőle. A visszatérési időpont helyes beállítása, és...

***

Kicsit melankólikus ez a nap. Valami ismeretlen eredetű szomorúság jár át, megint dé-javu képzetem egyike kísért, mintha már ezeket a gondolatokat is végiggondoltam volna már.
Olyan sok leíratlan, gomolygó történés feszül bennem, hogy tennem kell valamit.
Kívül bágyaszt az idő, bár a dolgok nyugtalanítanak, egyenlőre szélcsend van kívül-belül. Tényszerű, objektív akarok maradni. Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!

vége

2013-08-03


2013. július 4., csütörtök

Tizenöt gyertya

Ma egész nap rád gondolok,
tudom, fölös, botor dolog,
fájó emlékezéssel, s csókkal,
míg fölszáll az a nehéz sóhaj,

mi mellkasom nyomja, nyomja,
hűlve, s ismét feldobogva:
miért is tettél ilyet vélem,
miért nem láthatlak mégsem?

Oly kevés volt a gyermekkor-óra,
felültetni dobogóra,
honnan az én világom látod,
s nem hat a jézabeli átok!

Oly sok hiába buzgalom;
szelídből lett konok vadon,
ellenáll, vagy csak képzelem?
Mi játszik két búza-kék szemen?

Belül csend, s féltő vágy honol,
nézni, hogy más karjába omol,
szerelmét szomjas párna issza,
kislánynak nem jön soha vissza -

- beteljesítetlen ígéret -
látod, irigység lep, félek,
aztán erőt veszek mégis,
mert mi enyém volt, Tiéd is!

Ma egész nap rád gondolok,
tudom, fölös, botor dolog,
fájó emlékezéssel, s csókkal,
míg fölszáll az a nehéz sóhaj,

s a gondolat Feléd mereng,
felettünk tán’ új nap feldereng,
ha egyre jobban magamnak hiszlek,
s valóságba tűnik minden díszlet.

Azért várok Rád itt szótlan,
Ha szólni vágysz, pár szóban,
Tudod, hogy hol, s kiért vagyok,
Hogy odaadjam, mit adhatok.

*

Tizenöt gyertyát gyújtok ma,
muzsikát kíván a húrokra
egy zajokba fáradt lélek,
ideje, óh a zenének!


 2013. 07. 03-04.

2013. június 23., vasárnap

Négy csalogány

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
mégis elröppentek az évek feledten.

Csalogányos hangjaitok kedves színe
elveszett, elveszett hitvány füleimből,
nem tudom, millyé lett, ma is szelíd-e?

Nevettünk is együtt, sírva emlékezem,
rám bíztátok nyújtva: apa úgyis tudja,
belesimult, úgy őrizte kezeitek kezem.

Elhagytalak család, kicsiny fészekalja,
helyettetek enyém lett megátkozott jövőm,
senki se mondja már: Isten így akarta!

Senki sem mondja, hogy igen, jó döntés volt,
csak: hogy bolond, bolond, kinek négy csalogány
segítséget kérve hiába dalolt.

Álmaim voltatok és én felébredtem,
üres életembe száz mesét szórtatok,
de már késő, elmúltak az évek felettem…

Bár álmodnék még úgy halálra várón,
hogy pillantásaitok szivárvány csókra
lenne az ajándék a halálos ágyon

2013. március 15., péntek

Versfolyam - Tavasz - a rügyezés tana

Imhol, egy fénysugár villant,
a hideg léget hőjével metszve el,
eresz alján tiszta vízcsepp csillant,
a tavasz táncát így kezdte el.

S gyöngyök hulltak bámész kőre,
hol fagy volt az úr még előbb,
a zsurlók sóhajtván várva jobb időre,
álmukba a déli nap, ím így beleszőtt.

Kiterjedt a harmat és a pára,
piciny burkokat pattantva fel,
még csak a jövendő vágy-virága
készült érni, mint méhben a teher

És folytatva nászát üzent a Nap
hévséggel tekintve a didergő Földre,
a hóember fején megbillent a kalap,
pendülve ébredt a kinn felejtett bögre

Dombtetőről szerte patakok indultak útnak,
s mintha minden mozdulni akart volna,
az erdőszélre megállva őzsuták tolultak,
tekintetük olyan volt, mintha angyal szólna

Ablak nyílott a tájra, csak e jelre várt:
kidugta álmos fejét egy cserepes virág,
a Tél menekült, árnyékba bújt, ellenállt,
s varázsütésre nyüzsögni kezdett a világ.

2013-03-15




2013. március 1., péntek

Versek Judithoz - sokadik+2

Nem tudjuk már nevünk, csak, hogy Ő és én vagyok,
az úton, mint két bolond, varázsban andalog,
s az évek közre fogva úgy kísérnek minket,
hogy elfárad követni a kíváncsi tekintet

S nem tudjuk már miért, s hogyan talált meg a dal,
s úgy hiszem, hogy ma sem tudom, a sors mit akar,
csak érzem, hogy eljátszik ujjával szívemen,
és kedvesem mosolya mindig új szerelmet terem.

Vágyat ébreszt bája, s attól részegül,
felserken a lélek, s a vér zsibong belül.
Valami bohó és nagyon komoly egyben,
de vigyáznom kell rá, nehogy elrebbenjen,

mert félénk e köztünk lakó, kicsiny madár,
aludni fészkére kettőnk közé jár,
s ölelkező csókjainkban nyugoszik meg teste,
amint déli távol-hiányt beteljesít este.

Nem tudjuk a miértet, csak élünk a mézben,
s adassék meg, hogy mindig kéz a kézben,
táncolva felhőkön libbenjünk át időn, téren,
felöltözve ékesen a szerelem színében!

2013. február 18., hétfő

Versek Judithoz - sokadik+1

Elgondoltam felhőt, hol jár a gondolat,
szelíd völgyet, amely közrefog dombokat,
kopár, havas bércet élet után vágyni,
nőne rajta moha, gazos csólyán, bármi…

Elgondoltam tengert, mint tölti be mélyét,
bolygók milliárdját, s az űr végtelenjét,
fészkére távolból hazaszálló madárt,
kit költeni párja aggódón hazavárt.

Elgondoltam várost, melyben sok épület,
egymásra hőséget ontó ezer üveg,
ember-sokaság küzd nap, mint nap, valahogy,
s a szív felettük száll, míg ők sietnek gyalog.

Elgondoltam, hogyha ebben idegenül,
magamban léteznék nélküled, egyedül,
nyomasztana belül üressé lett létem,
verssé érne hiányod a puszta téren.

Elgondoltam boldog tegnapot követő
mily holnapot hozna múló idő elő,
s milyen volna reád mindhiába várnom
a parkunkba betérő kedves kis sétányon

Elgondoltam azért, s megborzongtam nagyon,
ha elengednéd kezem, óh, azt nem akarom!
Egymásnak rendelt a véletlen, s a végzet,
hadd halljam halálig átrezgő zenédet!

2013. január 16., szerda

Visszaemlékezés

Rájöttem, elég vagyok magamnak;
ha sírni vágyom, csak visszaolvasom
feledett verseim s néhány jegyzetem,
s az érzések hadd jöjjenek, hagyom!

Míg más a tömény szesztől bódul,
én szavaktól részegen lódítom a sort,
kéretlenül, de ha kéred, sem tudom
megmondani, hogyan történt, mi oka volt,

s miért írtam anno a rímet akként párba,
közbül is ismét: hiába, valahogy jól esett!
De ma sem tenném máshova a pontot,
s palettámról ismét lányarcot festene az ecset.

Nevetése megszédít, mintha hallanám,
pedig egymás mellett, mint két idegen
elléptünk, és gondolattá sem érett a talán,
csak könnyes hajnalt adott emlékül nekem.

Annyi ily száradt szárnyú pillangó kering
lelkem felhő vonta szürkülő egén,
hogy számolatlan vakon bátran hagyhatom,
melyekből érlel a sodró idő regényt.

Rájöttem, elég vagyok magamnak;
ha sírni vágyom, csak visszaolvasom
feledett verseim s néhány jegyzetem,
s az érzések hadd jöjjenek, hagyom!




2012. november 20., kedd

Eleink - Árnyak X.

November jő ismét, kertünk hátra marad,
jó rokon most otthon, tűznél múlat időt,
s dédünknek tanít ismerős-új szavat,
mesét mesél neki, álomba szédítőt.

S a csöppség kis fejében fordul tán gondolat:
dédapa a nagyszülőkkel vajon hol lehet,
mennyben reá várva, rózsákat oltogat,
vagy elfáradt már, s fejet párnába temet?

Fúj-e szél, mint náluk, az égi udvarán,
szakállán lógnak-e más huncut gyermekek,
s botja nem hiányzik, mi a sutban áll,
hová együtt bújva jól esett a meleg?

Boldog kincsem, játssz még, felhőtlen, gondtalan,
ha vihar is dúl felül, ott van a menedék,
rút vég ez bezárva, földdel elegy, alant,
vágyam visszatérni ábránd csak, nem elég!

Örök éjjel oltott bennem lélek-lámpát,
szemed szivárványát látnom már nem lehet,
kövesd hát apádat és szeresd anyácskát,
csak tudd, ősöd ki volt, és merre szendereg!

Várunk mindahányan, e vaduló gazosban,
(köztünk mennyi napot sem ért picúr gyerek!)
Távol óvó kéztől, bomlón, elhagyottan
dedem, hiányodtól mily nagyon szenvedek!





2012. november 6., kedd

Versfolyam - 9 év - egy matróz emlékiratai

Fel, hajóra, fel!
Éledjen hát minden szívben élt,
s rút habba fúlt kalóz pillanat!
Folyamon túl az óceán hív,
s árbócra feszült orr-vitorla dagad.

Fel, hajóra, fel!
Hadd lássam Sir Drake elborult,
elemmel vívó, dicső ábrázatát,
háborgó hegy-vizek előtt
kardpengéjén a fény mint villámlik át!

Fel, hajóra, fel!
Lábalni kicsiny lett a tér körül,
már nem elég e keskeny meder,
végtelent járni roppant égbolt alatt:
bátort próbáló messzeség ez, mit merni kell!

Fel, hajóra, fel!
Csatornák menny és föld között
szilaj-áradón újra megnyíljanak,
éledjen hát minden szívben élt,
s rút habba fúlt kalóz pillanat!

2012-11-06







2012. november 5., hétfő

Versfolyam - új évadnyitó

Újranyitom tehát álmaim nagy könyvét,
hogy álmodásában ki-ki részt vegyen,
lejegyezve gátolt, s tisztán zengő zöngét,
láthatóvá téve, mit láthatatlan terem.

Tűz csiholóit hívom ismét énekelni,
mint ős-elődöm hívta bátorságra készen,
de én a feledett szóért harcra kelni,
nem pongyolán, ímmel-ámmal, hanem egészen!

Hisz Csak akkor születtek nagy dolgok,
ha bátrak voltak, akik mertek,
s ha százszor tudtak bátrak lenni,
százszor bátrak és viharvertek.


Bátorságos szavakból lesznek újabb szavak;
Költő mondá, igaz, s a folyam ekként kanyarog:
medret vág a tájba, melyen áthalad,
magot vet a biztos kéz el, s ki szólni akar, nem dadog.

Újranyitom tehát álmaim nagy könyvét,
hogy álmodásában ki-ki részt vegyen,
lejegyezve gátolt, s tisztán zengő zöngét,
láthatóvá téve, mit láthatatlan terem.

2012-11-05

idézett vsz. Ady Endre: A Túz csiholója c. verséből (1912)



2012. október 16., kedd

F. világa II. kötet: 11.- 20. rész

 F. világa 11. rész

Az orvosi rendelőben túl sokan zsúfolódtak össze. Fél hét felé az asszisztens kijött és begyűjtötte a később érkezők kártyáit és úgy tűnt, mintha találomra választana ki két, nemrég óta várót, hogy a doktornő kegyeiben részesíthesse őket.
Vagy tévedett volna? Annyiszor átélte már ezt a megalázó helyzetet: sokadikként belibben a kisimult, üde arcú, jókedvű beteg, kényszeredett mosolyt hamisít az arcára, és sajnálkozva betolakszik mindenki elé a berregő hívó szóra. Legtöbbször azonban a fáradságot sem veszi efféle színjátékra. És akkor marad a mélybe fojtott gyűlölet, és a tehetetlen megalázottság érzése. Mert az igazságtalan választás- és kiválasztottság nem sokban különbözik egymástól. Persze rosszul esik, a fájós lábú nénire gondol, akit ismer, és akiről tudja, hogy egy perccel is tovább várnia micsoda kínt jelent neki. Mióta létezett a telefonos időpontos bejelentkezés, már nem csodálkozott semmin. Ki tudja, tényleg halaszthatatlan és fontos annak, aki így intézi az ügyeit, bár olyanról nem hallott még, hogy egy heveny görcsöt, vagy felszökő lázat előre be lehet jelenteni, sőt időpontot is lehet kérni hozzá.
B mellette ült, türelmesen lóbálta lábait a fehér kórtermi váró nehéz, cirádás padja alatt, kis kóccal kitömött szarvas bábuja lekötötte, látszólag nem is tudott máshova figyelni, beszélt, hozzá, énekelt neki, ahogy őneki is énekelhetett édesanyja, mikor szerelmes álomba ringatta a hosszú nap után.
Olyan megható és édes, amikor bepillanthat a gyermek világába a felnőtt, mintha egy sok-sok éve elsüllyedt földrésznek, - Atlantisznak egy településén fekvő utcájába tévedne valaki, és ott meglelné azt, amitől a vízként bezáruló idő elválasztotta hajdan: az egyszerű és természetes igazságot, a naiv, hittel teli látást, azt a félelem nélküli csodálkozást, ami mindenféleképpen jellemzi az ilyen B korú gyermekeket; akik szüleik hangja után szaladva rálelnek a boldogságra és kétség nélkül várják a holnapot.
Ám a türelem is fogyott és a piciny lázrózsák hevült foltokat festettek B arcocskájára, szeme is rendellenesen csillogott. Miért őneki kell várnia itt? Szinte ökölbe szorult jobbja, de a bizonytalanság és a dolgok hiába valósága feletti keserűsége nem engedte kinyílni a bicskát.
- Apám! Mikor mehetünk be? És az a néni miért ment be, aki most jött? - kérdezte.
Persze... nem hülye a gyerek, világos, logikus eszecskéjével felfogta, hogy valami nincs rendben. Aztán eszébe jutott, mit is mondtak neki? Mint egy zuhatag, úgy gördült le első szava: Apám! Pedig nem is volt az, mostohája, legfeljebb. És ez a szó ismét elindított benne egy érzéslavinát, melynek édes legördülését most meg kellett állnia. Az aggodalom hangján szólt hozzá:
- Kisfiam! Mindjárt megvizsgálnak és elmúlik ez a baj. Mondd csak: torkodban égnek-e még azok a lángok? - hol volt már, amikor házhoz lehetett hívni a doktort! Hogyha nem sürgős, életveszélyes esetről volt szó, hallotta a kényszeredett hangot: apuka, legyen olyan kedves, fáradjon be a gyermekkel, mert a doktor úr csak órák múlva tud kimenni. Eleinte eljátszotta a súlyosságot, de a keresztkérdéseken sokszor elbukott és később egyre nehezebbre esett a hazugság. Túlterhelt volt a rendszer és nem lehetett feszegetni a húrokat. Egyébként meg úgysem nézett volna Istent, sem embert, ha azonnali beavatkozás kellett volna B.-nek és útját állja valaki.
Aztán bejutottak mégis. A vizsgálat nem tartott soká.
B. furcsán megméregette az ősz orvost, mintha azt latolgatná, hogy talán neki is inkább kezelésre volna szüksége, mintsem hogy másokat vizsgálgasson. Persze a kérésre szépen kitátotta száját és garatból ááá-zott. Mégsem békült meg vele. Valahogy nem találta szimpatikusnak, sem a tréfát, hogy azt a csúnya zöld mandulabékát majd kiveszi egy nagy csipesszel.
- Doktor néni! Csak add oda a gyógyszert, és apám majd meggyógyít! - jelentette ki határozottan, hogy F. is meglepődött. És ellentmondást nem tűrően leszállt a görgős ülőkéről.
Lám, nem csak a gyerekek utálják, amikor ilyen helyre kell menni.
Akkor érezte F., hogy ez az együtt töltött három év nem volt hiábavaló.

F. világa 12. rész

Szótlan bandukoltak hazafelé, egyiküknek sem akaródzott mondani is valamit, de a kisfiú kézszorítása mindent elárult. Felébresztette évtizedekkel azelőtt eltemetett érzéseit. Sohasem lett barátja, aki előtt nyíltan vállalni merte volna valódi, belső világát, és akiről fogékony korában azt hitte az, ő meg később szépen kisiklatta életét. Gyermekként azonban másképp gondolta. Őszinte ragaszkodással vette körül azt az egyet, aki néha odadobott pár percnyi-órányi morzsát idejéből, hogy együtt játsszanak, Napkirályt, vagy a Liget ölén boksz zsákként használja őt, de megtalálta a szomorú, esős szombatok délutánjain, ha felment hozzá zenét hallgatni az akkori slágerekből. Megítélésében igazságtalan volt vele így utólag, hiszen együtt kezdték el írni azt a jövő-regényt, mely azután megfeneklett valahol fiókjában, befejezetlenül, s ami kétségtelenül beállította érdeklődését a betűvetés tudománya felé. Iskola után messze elkanyarodott pályájuk és érdeklődésük más irányt vett, nem is találkoztak össze, csak nagyritkán.
És jöttek kíméletlen, valódi magányt osztó évek, melyek kiégették még reménnyel kecsegtető társas kapcsolatait, mint gyilkos nyári napsütés a füvet és akkor igazi felüdülés volt visszagondolni a napközi udvarán eltöltött hónapokra.
Nem akarta, hogy ez a kis kölyök is hasonlóan nőjön fel.
Azért is szorította vissza.
Sorsuk összefonódott azon a tavaszi napon, amikor a költöztetők meghozták C. holmijait és így véglegessé vált, hogy a sebtében verbuvált kis család a lakótelepi lakásban kezdi el új életét.
Persze előtte alaposan kitakarított, az edény-romhalmazt eltüntette egy mély ajtós polc mögött, szétszerelt pár, amúgy is használhatatlan bútort, hogy helyet készítsen, a régi, törött törzsű páfrányon sokáig gondolkozott, "de hát élőlény az is"- jutott felismerésre jobb híján, ezért kijelölte számára az ablak körüli napos helyet, elkoptatott fotelje mellett. Ahogy bejárta a lakást elcsodálkozott, milyen nagy is voltaképpen. A lezárt szoba már áporodott szaggal csapta meg, amint a kulcs nehezen elfordította a beállt zárat és nyikordulva feltárult az ajtó. Hamar a fürdőszobájába sietett és illatosítót keresve csupán egy hónaljdezodort talált. Mindet kifújva is lehetett érezni immár a kettős elegy émelyítő gázát, úgyhogy inkább ablakot nyitott.
Úgy élt itt, mint vaddisznó a makkosban. Rengetegét azonban most részben ki kell vágnia; nem szívesen, de belenyugodott a változásba, amit az újdonság ígért. Azt gondolta, megtart pár ismerős holmit, tárgyat, kialakít egy visszavonulási zónát, ahol továbbra is fürdőzhet az avaros, dagonyás megszokott hétköznapjaiban.
Akkor még hitte, hogy lehetséges ez, sőt helyes, ha az ember ragaszkodik megállapodott létkörülményeihez, de hamarosan kiderült, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek.

F. világa 13. rész

B visszanézett rá, pont úgy, mint az első nap, amikor belépett a lakás ajtaján, mikor nagy, bársonybarna szemeiben reménységet csillantott meg a fasorok mögött nyugvó Nap sugara.
Mint egy meghatározhatatlan bűntény társ-tettese, cinkos mosollyal emelte fel jobb kezét vízszintesbe, csak a hüvelyk-, mutató és kisujját kinyújtva, fekvő "A" jelként.
Ez a kimondatlan szövetség a két férfi között megköttetett akkor, amikor először dobta vissza a játszótérről kirúgott labdát, és állt be közéjük középhátvédként focizni.
B-vel nem foglalkozott részeges apja, nővérével elmenekültek otthonról gyakorta a Liget kies fái közé, és a park elbújtatta nagy, gesztenyés lombjaival. Ott ismerkedtek meg, még jól emlékezett.
De a távol  - ez a hamiskás, huncut nagyítós öregúr - mindig szépíti a történéseket, mintha egyéb nem is lett volna közben. Varázsütésre eltünteti a várakozásban töltött órák keservét, a nyűggel és vajúdással átküszködött tartalmatlan napok terhét és megenged egy röpke nosztalgikus amnéziát. Eltereli a figyelmet arról, ami ma ugyanúgy gödörbe taszítana. Ezért hát szívesen és gyakorta látta vendégül.
Ha megkérdezték volna, hogy mi az, ami értelmet adott a közömbös és fásult napok sorában, miért nem a szorongás elleni tablettákat, vagy a Szabadság-híd égbe kanyarodó és vízbe veszejtő egyik zöld tornyát választotta, hát ott volt nyelvén a válasz. C. szerelme és B. barátsága erős kötéllel tartotta a világban. Történelmük, mint egy rég megírt könyv, olyan zökkenőmentesen kezdődött el és haladt előre, mintha nem is két, teljesen más közegben éltek volna addig és a változatlanság boldog ringásával andalította el, hogy az élet ezek szerint nem is olyan gyötrelmes dolog. Mint egy kellemes nap az iskolában, amikor érti az anyagot és tetszik is neki a tanító néni magyarázata, amikor még nem heves és kánikulába hajló, csak amolyan felhőt hajszoló az idő, amikor még nem hívja csillapíthatatlan vágy, hogy meghemperedjen a kövér füvön rövidnadrágos pajtásaival.
A jövő beláthatatlannak tetszett akkoriban és a jelen vége olyan messzire nyúlt, mint egy nyugodt tó vizébe vezető végtelen stég.
Kétségkívül megtalálta életének e pontján, amire vágyott; meleg hullámok paskolták arcát, amint a fotelbe süppedve olvasott, érzékelve C. sürgölődését a konyhában. B. éppen edzésen volt, de gondolatban elkísérte és tudta, hogy hamarosan elindul elé. Míg átadta magát a gondolatok további bizsergető áradásának, a múlás észrevétlen sodorni kezdte magával, de ez olyan jól esett most! A páfrány közben oldalról bedőlve figyelt, mit sem törődve a tízpercek ketyegésével.

F. világa 14. rész

Gondolataiban gyakran visszatért az édes múlt idézéséhez, afféle nem fogyó nyalókaként szopogatva és élvezve a selymes ízt. Talán túl sokszor is. Félt, hogy elveszíti valóságérzékelését, és könnyű drogként menthetetlenül rászokik.
Lassan hazaértek.
B.-nek egyre nehezebbre esett a járás, úgyhogy mókát tettetve felkapta a hátára, mint aki incselkedni akar csak vele. Aztán kipirult maga is, és fújtatott, mint egy régi gőzmozdony, mire a harmadik emeletet elérte. Már a félemeletnél átbillent fejben, és valóságosan egy közös játék résztvevőjeként maga is elhitte, hogy csupán egy másik gyerek - kissé nagyobb kamaszgyerek - ő is, akinek nem szégyen efféle játékokba keveredni. Még akkor nem tudta, hogy az apukák természetes hivatását gyakorolja valaki más helyett.
C. egyik kezében merőkanállal, (másik keze csípején) kicsit aggódó, de azért rejtélyes félmosollyal várta őket, kontyba volt kötve hajzuhataga. Megjelenésében, határozott, ugyanakkor nőiesen törékeny kiállásában mindig volt valami buja érzékiség és készen állt a szóra.
Csókja volt a mámor, az eszméletvesztésbe szédülés első és utolsó foka, reménye és beteljesülése vágyainak. Hogyha ránézett a szerelem olyan erővel lüktetett át szívétől halántékáig, hogy elfutotta a könny a szemét. Még mindig, három év múltával is ölelésre indult jobb karja és az asszony dereka is felé hajlott, amint felfedezte ezt. Öntudatlan volt és bódítóan jóleső érzést okozott. Csak szemeik néma cikázása megtöltötte forrósággal a teret és bizonyosság égett pillantásaikban: azoknak az embereknek a sajátja ez, akik ismerik egymás minden egyes gondolatát.
Most azonban C. gyakorlatias énje szólította meg őt és kérte, hogy azonnal fáradjanak beljebb, ha jót akarnak.
A meleg levestől B. megnyugodott és hálásan nézett anyjára. Ki tudja, talán bármilyen gyógyszernél többet ért az a gondoskodás, ami tőle jött. A kisgyermek feltétlen odaadással itta szavait és hagyta, hogy vezessék, öltöztessék, vetkőztessék, langyos fürdő után ágyba helyezzék, puszilgassák, ölelgessék. Nem is bírta végigvárni a mesét, pipacsos álommező könnyű zsombékosára hullott, álommanó-anyu folyamatos varázspor hintése közepette.
Láza még elég magasan állt, ott maradtak mellette.
Beszélgetésük, mely most az aggodalomból fogant, szép lassan az együvé tartozás és szeretetük kifejezésébe torkollt. Az éj pedig szoros, elszakíthatatlan csillagkoszorúként fonódott összeolvadó alakjuk köré. A gyerek lázát leszámítva minden rendben volt akkor.

F. világa 15. rész

Késő őszi kényszer szabadságolása úgy érte őt, mint egy villámcsapás: nem volt ideje felkészülni rá, sem célját, sem értelmét nem találta akkor, amikor energiával telve és munkakedve csúcsra járt. A reggel kisikló vonatként gázolt át szorosan illeszkedő, talpfáihoz rögzített életvonalán. Kedvese a munkahelyére ment, B. pedig az iskolába, ahogy szoktak mindig, ő azonban nem találta a helyét ma a világban. Gyanúperrel élt, hogy ez valamiféle alattomos előkészítése végleges eltávolításának és csak ürügy volt ez a "szorgalmas dolgozók pihenési programja" elnevezésű valami, aminek áldozatául esett. Igaz ugyan, hogy a középkáder friss emberként megpróbálta a lehetetlent: felfelé ÉS lefelé is egyszerre benyalni magát, a nyalás-taposás megszokott metódusával szemben, hát meglátja majd, mi sül ki belőle. Különben jó szándékúnak mutatta magát eddig, de hát ki tudja? Ehh, megint ez a régi beidegződés!
Egyszer átélte már a hosszúra sikerült "pihenőt", keservéből mégis új életforma és csodálatos kapcsolat született. Tehetetlenül forgolódott a kényelmes ágyban és nem tudta, mitévő legyen.
Talán, ha rendet csinálna és így kedveskedne párjának, megnyugtatná. Azonban C. kifogástalan rendet tartott, így a teendők listája igen rövid lett, így azok végeztével - természetesen a kötelező higiéniás gyakorlatok teljesítése után - az ablakhoz lépett és kibámult egy távoli, meg nem határozható pont irányába. Több sem kellett, az észrevétlen körülötte keringő gondolatszárnyak és érzelemhullámok felemelték, elrepítették megint, hogy még bosszankodni sem maradt ideje.
Szerencsésnek mondhatta magát, mert azzal foglalkozott, amit szeretett is. El sem tudta képzelni másképp. Pályája kezdetén, mely jótékony felhők közé tűnt, lelkes és naiv bolond módjára első szóra elvégezte a rá bízott feladatot, sőt túlórában is örömmel vállalt ellenszolgáltatás nélküli ténykedést. Később ez utóbbi annyiban változott, hogy utasítást is kapott rá, persze ugyanúgy ellenszolgáltatás nélkül. A zsenit az őrülttől, a szorgalmast a munkamániástól és a naivot a hülyétől, lám nem sok választja el.
Amúgy ki normális? Amúgy meg mit számít?
Ez a kéretlenül jött idő megint csak a gondolatszövés kártékony mocsarába húzta. Talán, ha végre hasznosulna valami abból a sokévi, önmarcangolásnak nevezett kommunikációs zsákutcából, amit egyszerűen csak "Beszélgetések magammal" címmel jegyzett, már előrébb lenne.
Mert relatív normálisabb, józanabb én-fele ilyenkor tanáccsal próbálta ellátni a végfokot kiütő túlpörgő, vagy apátiába zuhant én-felét -valljuk be, nem sok sikerrel
Mint döntési képességét vesztett, hirtelen jött vagyonával megbirkózni képtelen ember, úgy hányódott szabadságának fogságában. Mi jöhet még? És ez még csak az első nap!

F. világa 16. rész

Túllendülve ezen a holtponton végre elővehette kedvenc régi olvasmányait: a Verne regényeket, Asimovtól Bradbury-ig az összes létező Science-Fictiont, de hogy ne feledkezzen el más klasszikusokról sem, Sallinger Zabhegyezője é s a 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója se maradhatott ki bohó ifjúsága emésztés nélkül felfalt darabjai közül. Érdekes módon Stendhal Vörös és Feketéjét annak ellenére is megszerette, hogy kötelezően előírták neki, igaz, V. H. Nyomorultak élményét már nem sikerült ilyen jól feldolgoznia és a Háború és béke szégyenteljesen sötét folt maradt - talán nemcsak neki, hanem több egész generációnak is.
Ám a briliáns megoldást, a kulcsot mégis egy amerikai századelői, szerencsétlen sorsú írónő mottójában lelte meg:
"Rájöttem az igazi boldogság titkára, Apókám, és ez az: hogy az ember a jelenben éljen. Ne bánkódjék a múlton, ne építsen túlságosan a jövőre, de élvezze és használja ki a jelent a legfokozottabb mértékben. " - írta: Jean Webster.
Ezután természetesen nem menekült meg Nyakigláb Apó sem - posztumusz gyerekkori retró - érzésének áldozatául esve az elolvasás alól. A Kis Herceg ártatlansága, tiszta lelke előtt pedig olyan katartikus élmény volt meghajolnia, mintha ő testesítette volna meg az emberiség rég elveszett, naivitását, s az most őbenne realizálódott volna. Bár rendkívül sokat olvasott, valahogy a verses, költészeti közeg sokáig teljesen hidegen hagyta, de azután betört az életébe és új medret vágott bele. Főleg az érzelmi szálakkal nagyon operálni tudók vonzották: Arany, Radnóti, Villon, akik először eszébe jutottak. Azután megpróbálkozott maga is, de hitvány kis faragványoknál egyebekre nem jutott, így megmaradt laikus szemlélőjükként a vakon profi játékosoknak, élvezetét inkább az olvasásban, mintsem az alkotásban lelte meg.
Fel sem ocsúdott, a második nap is a végére járt. Pedig a húzósabbak, a Bevezetés Szociálpszichológiába, és Aronson művei még hátra voltak. Külön kategóriába tette a hitéleti "tankönyveit" a Gyehennát, és Peretti regényeit, így tervei szerint a rendelkezésére álló idő még kevésnek is bizonyult. Szelektálnia kellett.

F. világa 17. rész

...a sorsszerűségekről, véletlenekről és végletekről szerettem volna beszámolni Önöknek.
Vajon determinált-e létezésünk? Kiszabadulhatunk-e tudomány karmaiból? Az örök kérdések vajon nem hidalhatók át egy lépésben a nagybetűs Szellem világánál?
Tekintsük át, hogyan fordul az ember sorsa egy hétköznapi élethelyzetből egy egészen különleges, mondhatni kitüntetett, más sorsokra is kiterjedő kulcshelyzetűbe!
Kezdjük a premisszákkal. Elsődlegesen adott az információ, mely mindenki számára rendelkezésre áll, s amely feltételez intuíciót, hitet és elrugaszkodást a köznapi, tapasztalható, kísérletileg bizonyítható dolgoktól. Megközelítésünk központi eleme az elfogadás, lojalitás egy ismeretlen, mégis a szívhez (semmint az észhez) közel álló entitás iránt, melyet/akit Istennek szokás nevezni.
Olyan paraméterek állnak még rendelkezésére, melyeket bárki elérhetett abban a két évezredben, amikor lehetőség nyílt a változásra: az idő, az ismeret Róla, és ismeret a világról, próféciák és természettudományos tanok, erkölcs és tudat egymásnak feszülő és egymást csendben támogató erők árnyékában.
A mindenkor emberének a misztikumok elleni harcban időről-időre rá kellett jönnie, mennyire bizonytalan a világ szerkezete, és bár az ismeretet keresők igazán szoros ösvényen csakis az elfogadott és bizonyított, megismételhető kísérleteknek voltak hajlandók "hinni", egyúttal kizárták másféle hit útját és minden folyamatot már megismert vagy előbb-utóbb megismerhető (esetleg a pesszimistább ágazataik a sohasem megismerhető) kategóriába sorolták be. Logikus pajzs volt ez a századok sötétjében elsősorban hiedelmek rémárnyai között tapogatózó ember számára, aki végre bizonyosságot akart és nem ismeretlen isteneket, tudást és nem hitet. Ám az emberi jellemzők jelentős része nem a racionalitáshoz kötődött, hanem inkább az irracionalitáshoz, mely évezredeken át inkább bizonyult jobb segítőtársának az elemekkel vívott harcában.
Az idők alatt a központi idegrendszer, az agy komplex változáson - tudásgyarapodáson ment keresztül, mely elhomályosította a szellemi kötődését a természetfelettihez, olyannyira, hogy megkeseredett a rá nehezedő logika súlyától: miszerint egyedül van a világban és nincs más, aki viselhetné helyette terheit, melyet egyedül viszont képtelen. Társadalmi berendezkedése többé nem volt okolható misztikus erőkkel, uralkodóinak uralkodása többé volt nem magyarázható isteni kegyelemmel és akarattal. Meggyengült az egy és központi irányító / felelősségvállaló szerep és kénytelen lett egyenlővé válni uralt és vezetett. Persze csak papíron. Mert az egyenlőtlenség fennállt továbbra is, de most már, mint ember és ember és nem, mint Isten és ember között, így indokolhatatlanná és egyúttal folytonos feszültségforrássá téve az ebből fakadó hatalomgyakorlást. Az emberi, mint tökéletlen, a történelemben minduntalan instabilitást is jelentett, ami gyakori bizalomvesztéssel járt. Ráadásul az idő, mint hajlamosító tényező, jelentős szerepet töltött be a tendenciák erősítésében. A(z egzakt) tudományok nem pótolhatták és nem is akarták indokolni a hatalom emberi létezését, legfeljebb levezetni a belőle eredő helyzetet, így, amikor az emberiség azt hitte, a létezés tudományos megközelítése a világbékét hozza közelebb, alaposan tévedett. Nem szándékok és naiv képzelgések okozták a végső összeomlást, hanem a tények nem-ismerete, a szociálpszichológia, a valódi emberi motivációk és tulajdonságok figyelmen kívül hagyása és az eredendően változatlanul megmaradt hatalmi strukturálódásra való hajlam -
Pont
Az alábbi statisztikák bemutatják....
Még egyszer átfutotta a kéziratot. Hú ez túl erős lett, tanára azt mondaná, hogy húzza ki belőle az áltudományoskodó maszlagot, (vagyis szerinte legalább a 80%-át) és próbáljon meg saját szavaival érvelni. Tökfej! Hiszen pont ezt tette, ráadásul logikus volt minden. Vagy logikája csupán vallásra épülő okfejtés volt? Komolyan el kellett gondolkoznia, hogy disszertációjánál mely irányvonalat tekintse vezérelvnek. Mert ha az érzelmi húrok, vagy ködös vallási tanok pengetésébe kezd, könnyen kinevetheti a bizottság, kötelezve az évismétlésre. Elég sokat járt iskolába ahhoz, hogy felfogja: a tökfejeknek a jól bevált ősleves-káposzta főzeléket elég beadnia, hivatalosan az esik a legjobban kényes gyomruknak. Tehát kihúzta az előbbi fejezetrészt és ezt írta helyette:
Teljességgel megalapozott az a feltevés, hogy a tudományos szemlélet mindenkor alkalmas volt és marad a társadalmi problémák előrejelzésében. A tudatot kísérő empatikus jelenségek, világképek, erkölcs kialakulásának és elhatalmasodásának kérdései, stb. sajátos módon visszacsatolhatók a tudomány köréhez, annak vizsgálati területévé tehetők. Korunk sajnálatos válsága ezért nem más, mint tudományos világképek harca...
...fúj, szembeköpte volna magát most. Ám a diplomázás sürgető igénye visszatolta a gusztustalan nyelvet szájában és fölényesen elmosolyodott a láthatatlan testület előtt.
Hát nem, dokikáim, nem szerzem meg az örömet nektek..
...sorsszerűségek tehát nincsenek, csak fel nem ismert lehetőségek, a véletleneket pedig a tehetetlenek és döntésképtelenek említik úgy, mint eszközt, homályos vallási téveszméik alátámasztására. Sokan azt tartják, hogy a vallás a pszichikailag gyengék egyetlen menekülési stratégiája a valóság elől.
Na ez is durva, már-már a másik véglet. Durva, de tény: kit érdekel a magánvélemény? Sablon tézisek egy sablongyártásra specializált szellemi műhelyből. Hasonló hasonlónak örül. Csak nehogy ráfaragjon ezzel meg.

Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy jobb lett volna az előbbi verzió, de a bizottság előtt hiába próbált alakoskodni, alternatívákkal játszani, Dr. Podrohovszky kelletlenül intette le:
- Több volt magában, kedves F. Kár érte, hogy a tankönyv ennyire gúzsba kötötte a fantáziáját, kolléga!
- De prof...!
- Nem, ne folytassa, kérem! Itt, ezen a szinten az elemi rögtönzéseknek van helye, a megragadott gondolat és véletlenszerű kifejtése... pszichológia és valláselmélet! 
Itt van vége, gondolta.
Nem is tévedett. A következő szemeszterbeli sikeres szerepléséhez jelentős mértékben hozzájárult volna ez a kis leforrázás, mely ironikus és elkerülhetetlen volt. Aztán úgy alakult, hogy halasztott és néhány újabb kudarc végleg elvette a kedvét a folytatástól. Rájött, nemcsak hogy nem ismerte ki az előadók észjárását, de egyáltalán nem ismerte őket. Ez pedig egy személyes beszélgetésbe torkolló vizsgán kétségtelenül hátrányt jelentett. Aztán elfogytak, vagy nem is gyűltek össze a megfelelő kreditek? Mindenesetre felőrlődött és hamar a kapun kívül találta magát, az újrakezdéshez pedig fáradt volt. Az egyetemi státusz nem védte meg saját sorsszerűségeitől, s az, hogy felidézhette a múltat egy röpke fél órára, nem mentesítette a mai kötelességei alól.
Az egyetemi évek egy kis ponttá összezsugorodtak emlékpalettáján és már nem fájtak az akkori sebek, ahogy már nem okoztak frenetikus gyönyörűséget, ha a szellemi hajnalkorának első rácsodálkozásaira visszaemlékezett, csak megbizsergett egy szál, ami azt mondta benne, hogy így kellett lennie és ne törődjön vele, hogyan lehetett volna másképp.
B. edzése hamarosan véget ér és jót fog tenni a mozgás ezen a tavaszi délelőttön.

F. világa 18. rész

B. nővéréről nem esett szó rég. Igaz, ő már nem költözött velük. Egy kollégiumba és onnan albérletbe ment, amikor középiskolái végeztével úgy döntött, hogy munkába áll. Történetének folyama kikerült figyelmünk központjából. Pedig eljárt az "új" lakásba, vendégeskedett és beszélt újdonsült barátjáról, akivel még úgymond nem érett meg teljesen az együttélésre. Szemében viszont már látszott a teher, amit fiatalságára idejekorán ráhalmozott az élet. Megviselte apjával való rossz kapcsolata, melynek szenvedő alanya volt, semmint formáló részese. Elítélte őt - joggal, de a számtalan sérelem ettől sérelem maradt és nem könnyebbült meg, amint végiggondolta rövid életét. A lányok annyira szeretnék, ha példaképként hordhatnák szívükben az első férfiideált, de ez nem adatott meg neki. Pedig K.-ban is bizonyára feléledhetett tisztább pillanataiban az apaság érzése - már töltött annyi időt gyermektársaságban maga is, hogy legalább elképzelni megpróbálja ezt. K. azonban érzelmi kötelékeit nem tudta kezelni és otromba lett, amikor szeretetre vágyó szöszke kis csipet-csapat vette körül. Inkább elbújt a gyárban még egy munkadarabot fogva a marógépbe, és nem ment haza, nem részesült a mindennapok csodáiból, melyet a családja jelenthetett volna neki.
Aztán persze hazament, amikor a kisdedek már aludtak, és akkor rohanták meg a nehéz, mély érzések, férfikönnyeket ejtve maga számára is értelmetlen viselkedése miatt. Ekkor kerültek elő a hűtőből a sörök, a kettes rumok, és vált visszataszítóvá is előttük. Minden pohárral, minden féldecivel egy lépést téve az úton, mely lejtősen haladt a kétségbeesés elkerülhetetlen végállomása felé.
B. nővére pedig felnőtt, eleinte nehezen találva és sokat támaszkodva C.-re, később függetlenedve és önálló utakon járva már. Látta, ha nem is a kezdetektől, de öccsének felvigyázójaként, amikor futólag megismerkedtek, már karakteres leányzó volt, büszkeséggel, öntudattal, rendkívül szövevényes érzelmi világgal. Nyilvánvaló volt, hogy az első csokrot visszautasította, amit a téren adni akart neki, de azért észrevette, hogy milyen vágyódással néz utána. Sírásai olyan mélyről fakadtak fel és olyan kiadósak voltak, hogy F. azt hitte, nyomban elájul a lány, vagy legalábbis valami szörnyű tragédia következik be mindjárt. Amikor "kihallgatható" állapotba került, végtelen szomorúsággal ecsetelte, hogyan dönti romba apjuk iszákossága a családi idillt, melyet hármasban, kisöccsével, B.-vel éltek C. védelme alatt.
Végre odaért az edzőteremhez. Odabenn harsány parancsszavakra húsz-harminc szöszke kis kölyök lengette karját, lábát, éppen mit kellett, miközben piros arcukon mímelt düh ült. Úgy beszélték meg, hogy csak a végére fog megérkezni (talán mégis szorult egy kis szégyenlősség az ifjú titánba?) Egyébként észrevette, hogy a hozzá hasonló, kamaszodó fiúk is előszeretettel távolítják el maguktól a még óvni igyekező kezeket. Milyen érdekes: szinte kizárólag nagymamákat látott körülöttük. Figyelt és tanulta, mint változik, mint érik kisgyermekből, kamasszá. Kifelé jövet, már látta, hogy B.-nek jókedve van. Már a narancssárga öv lázában égett, pedig még igencsak a fehér feszült a derekán.
- Képzeld, azt mondta a szenszej, hogy néhány hét múlva vizsgázhatok! Ugye gyakorolhatok otthon... és segítesz,...Apám? - és szeme olyanmód csillogott, mint a csiszolt igazgyöngyé.

F. világa 19. rész

Jövő héten együtt ebédeltek négyen. C. isteni húslevest főzött, melyből nem hiányozhattak a fűszerező keverékek, bőven répával, és a szokásos többi zöldséggel, tészta helyett a húsok töltéséhez használatos tölteléket főzve bele, ami sejtette, hogy a következő fogásnál is köszönni fog ez a betét a sült főtt oldalasnál. Parádés zöld köret és sült zsírral olvasztott petrezselymes burgonya kísérte, és ünnepi alkalomra fehérbor is került az asztalra, mely igen kellemessé tette az utóízt, könnyítve az emésztést is. C. kitett magáért és F. nem győzte dicsérni. De észlelte, hogy elsősorban nem is neki szól ez, hanem nagylánya kedvéért és talán vigasztalásul az elmúlt évekért. Pedig senki sem érzékeltette, hogy szükség volna erre és aggódó kérdésére a lány szinte türelmetlenül, de a szeretet hangján nyugtatta:
- Ugyan, anyám, tudod, hogy nagyon ízlik, mindig is ízlett s így is marad! De ha egy szendviccsel, vagy pizzával vársz, akkor is örülök neked!
B. még nem értve a felnőtt felhangokat, egyenesen C. szemébe mondta:
- Mama, finom volt, szeretlek! Miért sírsz?
És most B.-t kellett nyugtatni, hogy nincs semmi baj: anya elérzékenyült kicsit.
A sütemény teteje csupa porcukrosra sikerült, és amint B. beszippantotta, azonnal prüszkölnie kellett. Ez volt az a pont, ahol a palástolt feszültségek egy kiadós hahotában feloldódtak végre. B. csak egy jó pohár víztől csillapodott le. Ahogy körbetekintettek, szavak nélkül egyszerre érezték meg, amit külön-külön tudtak is: hogy ők egy igazi család.
Az összeölelkezéstől csak az apró konyha és az edényekkel megrakott asztal "mentette meg" őket.
- Együk meg hamar a desszertet, aztán ki-ki a dolgára!- próbált erélyes lenni C., ami láthatóan nem nagyon sikerült neki - és tiszta vizes poharakat osztott szét, leszedve az asztalt.
A kaputelefon csengője ekkor szólalt meg, teljesen váratlanul.
Összenéztek:
- Vársz valakit? - én nem.
- Én sem, talán postás, vagy a lakógyűlésről valaki?
Mire F. beleszólhatott volna, már elengedték a beszélő gombját. Azzal visszaült.
- Biztos téves, múltkor mondtam a szórólaposnak, hogy dobja abba a gyűjtőbe, de hát beszélhetek - mióta beütötte valaki az automata nyitó lapját, időközönként magától is meg-megszólalt. Talán mégis a szerelő lehet?
Szinte el is felejtették már, amikor mintegy tíz perc múlva kopogtattak. Ezúttal C. volt gyorsabb, meg sem nézve a kitekintő ablakot, lendületesen odalépett és sarkig tárta a szárnyat:
- Igen? Ki az??? - kérdezte, de csak ezután pillantott fel.
K. állt az ajtóban.


F. világa 20. rész

Leírhatatlan volt az érzés. Akár egy csöndes, még nyárutónak ígérkező reggelen az ablaküvegen dermedéssel szétfutó jégvirág. Vagy ahogy a jégcsap hegye a ruha szövetén a háton, a bőrön és a testszöveteken keresztül - átütve a tüdőt is - lassan, de könyörtelenül belefúródik a még lüktető szívbe
- Te,...te ... mit.... keresel... itt? - a szavak lassan koppantak le, egyesével, tompán ütődve a márványmozaik lépcsőházi kövezetre, majd onnan lebukdácsolva a lépcsőn, ki a kapuig.
Tulajdonképpen értelmetlen volt a kérdés, mindeggyé vált az okozat, a jelen valósága tetszett csupán abszurdnak. De K. ott állt, és mint egy vágóhídi barom, akit félig már levágtak, ereje még taglózásra készen ott feszült inaiban. Félelmetes, ellentmondást nem tűrő fenyegetés ült tekintetében, de valahogy mégis esetlenül és szerencsétlenül állt ott, mint akit voltaképpen már agyonütöttek, csak még el kellene dőlnie. Viszont így öntudatlan valójában is potenciális veszélyt rejtett.
- Elég volt ebből - mondta - most rögtön hazajössz - ez a minden kérdésen felül álló kijelentés, akár egy kinyilatkoztatás, kétségbe vonhatatlannak tetszett, mint a feltámadás, vagy a tízparancsolat. Jogossága másban megbénította volna az ellenállást. Az asszonyt azonban nem lepte meg. Hirtelenjében kijózanodott első döbbenetéből. Válaszolni akart, nyelvén is volt a szó, ám ekkor F. bukkant fel az ajtóban.
- Parancsol valamit? -kérdezte egy félig elrágott süteménynél tartva és az "r" betűket azzal együtt elharapva, de a birtokon belül levő bizonyosságával. Amikor felszegte fejét, találkozott pillantásuk. Ez a két nézés a történelem előtti, asszonyért megvívni kész, elszánt emberek nézése volt. Egy pillanatig úgy tűnt, a nyers erő dönti el ezt a küzdelmet is, mint amazokat a múltban. De ez a helyzet gyökeresen más volt. Mint ahogy mások az eszközök és a lehetőségek is és nem utolsó sorban a helyszín. Mielőtt K. felmérhette volna ezt, lesújtottak a szavak. Nem erőszakkal, sőt inkább szánalommal (ezúttal már sütemény nélkül):
- Ugye, jól emlékszem, hogy mi már találkoztunk? - mondta F. - Ott a kocsmában, igen. Jóember, nem emlékszik, miről beszélgettünk akkor? Maga pont engem talált meg, hogy elmesélje, miképpen tette tönkre a családját. Mit akar most? Folytatni ezt tovább? Láthatja: ez az ügy lezárult, nincs mit tennünk. Adok egy tanácsot: menjen el és gondolja át a dolgait! Be fogja látni, hogy így lesz a legjobb. Én gondját viselem ezen túl őnekik. - mutatott jelképesen körbe - Tehát hagyjon békét nekik. És ha azt akarja, hogy valaha emberként tekintsenek még magára, akkor alaposan szedje össze magát!
Egyszerűen beszélt, röviden tagolt mondataiban, és hangjának színében volt valami cseppenként ható pszichotikus méreg, amitől K.-n lágyan elömlött a kétségbeesés. Nem szokta ezt a csöndes, nyugodt, lehengerlő stílust és nem is tudott mit kezdeni vele. Indulatának élét elvette a nyilvánvaló igazsággal való szembesítése és nem maradt oka az ellenállásnak. Még ösztönösen felhördült, de követelésében már a fájdalom dominált és nem a harag:
- Ez... ez nem a... maga dolga... itt!... én... én sajnálom... már megbántam... gyertek vissza hozzám! - próbált küzdeni még K., teátrálisan felvonultatva teljes érzelmi skáláját.
De C. hidegen, érzelem nélkül, mintegy ítéletet mondta ki:
- Ezen túl vagyunk. Eljátszottad a becsületed. Alkoholista lettél. A gyerekek félnek tőled. És nem láttuk sem én, sem ők, nem tapasztaltuk azt, amit egy apának meg kell mutatnia a családja felé. Nem éreztük, hogy szeretsz bennünket. Elhagytál, magunkra hagytál! Szóval ezen túl így lesz, én itt maradok. Menj haza, nem akarlak látni többet!
Ez blokkolt. K.-nak valahogy nem tudott több gondolat megfogalmazódni a fejében. Az érvek és az őt irányító szavak súlya sokkal erősebbnek tűnt az akaratánál. Igazságmagvuk pedig elháríthatatlanul kicsírázott benne és régi szégyenérzetét ébresztette fel. Az idegen előtt pedig összetört maradék reménye is.
- Hát akkor... - próbálta lezárni K.
- Hagyja csak, menjen!- intett le F. - és megnyugtatom, én nem tartom vissza őket. Ha ők is úgy gondolják és maga is alkalmas állapotban lesz, talán még találkozhat is velük.
Végül teljes zavarában K. még mondani akart valamit, de szavai motyogásba fúltak:
- Sajnálom, ...és köszönöm, hogy ilyen... ugye nem haragszik... én nem akartam...- és megfordulva a lépcső felé indult. Még az alsó emeletről is hallani lehetett mélyről jövő felzokogását. Ebben legalább mindketten találtak némi őszinteséget.
Hosszan megálltak az ajtóban, ahogy egyszerre tört rájuk az elmúlt évek vegyessége, melyet itt és most felidéztek számukra. Szinte egyszerre mondták is ki: - ...szerencsétlen!
F. kontrázott rá:
- Én viszont a világ legszerencsésebbje vagyok! - azzal átölelte C. derekát és visszakísérte a lakásba. B. riadtan tekintett édesanyjára, nővére csak annyit tett hozzá, hogy "csak a szokásos műsor". Bár a maradék desszertet ezután egyikük sem akarta elfogyasztani, jól esett ismét egymás körében lenni. Messze volt még az a jövő, amit a maga idilli felhőtlenségében mindannyian elképzeltek maguknak, de történetszáluk összefonódott, családjuk élt, túlélte az első komoly csapást és ma ez volt a legfontosabb.

Vége a II. kötetnek

2012. 10. 16.

2012. szeptember 6., csütörtök

Picurka-versek XVI. -- Hintaló

Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.

Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?

Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?

Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.

Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.

Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!

2012. július 24., kedd

Hidak X. – Kapcsolati híd

… hidakról mily régen írtam nektek,
hol a víz felett átkelni szeretnek
bámész népek sietős autókkal egybe,
s őket mind esti fények foglalják keretbe.

Pedig a hídnak, mely két partot összeköt,
létezett a terve idő-kezdet előtt,
ahogy végtelenbe egy kéz kinyúlva vár,
arra egy másik mily örömmel rátalál!

Elnézek távolba mélán én is egyről,
Arra, honnan érként fut le meredekről,
s csendes, tiszta medrű, kristályos a vize,
s még csak álmodik, hogy egyszer hajót visz-e?

Pilléreken nyugvó roppant tartók felett
még nem szemlél nyújtózva kék csillagos eget,
ágacska hasal át útként kis hangyának,
s virágszirmok hullván rajta csónakáznak.

Ilyen volt egykoron, könnyen lábolható,
nem eresztett titkos mélyet közé való,
nem fúltak habjába véget ért remények,
kézen fogva jártunk, szerettelek Téged.

Új hidat vetnék ím, idegenült partnak,
hogy szaladjanak át, kik játszani akarnak,
s viszont: földem nekik tarkálló rét legyen,
míg a folyó körül újra meggyűlünk elegen!

2012. május 23., szerda

Hogyha hívnak...

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:
nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!

Kóboroljunk egyet, háztól, úttól messze,
lerúgva szabályt, s feszes ruhát, cipőt
- a szellő lobogását hajadba eressze -
hagyd, hogy megkívánjon, mint férfi a nőt!

Játssz most, játékod örök jelen legyen,
ártatlanul, akár gyermekek a fényben,
s szórja a május kacajod szertelen,
mint fogolyét, ki szabadságban reményked’!

Szerelmes szóval születtem világra,
mert akart engem két ember nagyon,
s e bódító illatot hagynám neked hátra,
mikor elbúcsúzom tőle egy hajnalon.

Játssz, kérlek, örömed semmi ne vehesse el,
oly szép e viszontagságos kék öböl,
szavaink felhők, miket égre festve fel
ott idők alkonyáig emlékként tündököl!

Hogyha hívnak mézes ajkú rétek:
nyílni jöjj, s csókkal lakni jól,
ne kérdezz, mert nincsenek miértek,
csak árnyas délután, mi föléd hajol!


2012. május 13., vasárnap

Gondolatok a szabadságról II.

Hogyha halott betűket fúvok a világra,
beléremegnek a házfalak,
de megélednek a sóhajtozó fák,
a fázókhoz szólok, hogy ne fázzanak!

S a halottnak hittek életre kelnek,
mint lapról a betűk, úgy terjedve szét,
felfogva és megittasulva tőle
szavalják zsoltárom tiszta énekét!

Szabadságukat hozom el e Földre,
mely nem pátoszosan zengő szavak,
s nem holmi bánya meddő kincse,
de megvilágosult és felbolydult akarat!

Merjetek ma kissé bátrabbnak lenni,
és keresni a sorokba rejtett igét,
várni, míg Szellemtől lángra gyúlnak,
s megfesteni e tűz csodálatos színét!

Merjetek most bolond módján látni,
másképp, mint szívszorongón ezelőtt,
s az út menni lábaitok alá terem,
kívánva lépést, mint ölelést szerető

Merjetek kinyílni, s fogni egymás kezét,
mint minden romlatlan kisgyerek,
s hogyha hívnának vissza sürgős mába,
mondjátok mosollyal, csitt! Mindjárt megyek!


2012. május 9., szerda

Gondolatok a gyújtogatásról

Mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot,
s hogy elébb izzottál-e, voltál-e már ott,
hol élő birtokául érte majd megveszel,
és csillagokat szórva nem ereszted el

Csak nálam legyél egy hosszú pillanatra,
mikor várok révedve a puszta falakra,
fogjon meg édes látomásod íze,
megigéződöm, s nem kérdem: szelíd-e!

Csak vágyom-vágyom, hogy még fogva tartson,
múljon nyüzsgő reggel, itt érjen az alkony,
s ha szelíden szólít, s ha feldúlja lelkem
szerelmesen csügg majd rajtad figyelmem!

Sodró szabadság lesz szívemen a neved,
a szavak ölelni téged, úgy kellenek!
Hogy megmutathassalak az alvó világnak,
Tüzet okozva, mint fellobogó fáklyak

Győztes öröksége együtt menni veled,
hallgatlak, mint bölcset hallgatják gyermekek.
Itatsz, tiszta szeszként részegítesz tejjel,
ragadj meg, súgod, s minden mást felejts el!

Eképp szállunk feljebb-feljebb a Napba,
s nincs szükség többé már esetlen szavakra,
érzem, hogy szerelem, s csuda ábránd vár ott,
mindegy, hogy ki gyújtja fel benned a lángot!

re: Amoriana-nak - (Cinke)






2012. március 29., csütörtök

Zsuzska szemével - Árnyak IX.

Emlékezem még rá, a tisztaszobában,
hol kiterítve feküdt, s csak egy fehér ágy van,
ablaktalan csendben beszélgetett velem,
hogy miről folyt a szó, már nem emlékezem…

Néztem arcát, sír-e, s hogy súg-e majd titkokat,
s éreztem tenyerét, amint megsimogat,
vágytam közel lenni, hozzám mindig jó volt,
aztán menni kellett, s hosszan arcon csókolt.

Nem láttam többet, csak hideg temetőben
mutatták a követ, hol fekszik a földben,
s olyan szomorúság lepett meg hirtelen,
hogy nem lesz többé ilyen kedves bácsim nekem.

És sírtam csendesen, s nekibátorodva,
s emlékeztem már a múlt hétköznapokra,
mikor fogócskáztunk, s labdáztunk a kertben,
és pihés kacsákat fürdeni tereltem.

És szétnyílott felettünk a tágas égbolt -
"Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt"
Így mondta a bácsi, s közben úgy felhevült,
szivárványt mutatva a fűbe mellém ült.

Máskor babát hozott – éneklőst!- játszani,
szerettük, s küldött át sütit neki Mami.
Ő meg, ha elromlott valami a házban,
megszerelt, javított, s anyával "hurrá"-ztam

Néha úgy hiányzik, bár lassan megszokom,
és sírni azóta már van másra is okom,
de emlékezem még rá és ha arra járok,
viszek a bácsinak egy csokor friss virágot.





2012. március 28., szerda

Kicsi lányom

Hát elhagytál Te is…!
Pedig hogy dédelgettelek
szívem aranyrojtú, veres bársonyán!
Elröppentél, mint madártollú vágy,
Színes, cseperedő, egyszeri nyár-csodám.

Elébb ölemben ültél
és nagyokat kacagva
szemezgettél egy gyümölcsös tálból velem,
majd hátamra ugrottál, hogy
szobáról-szobára nyargaljunk hirtelen.

S hozzám is bújtál,
mikor bújni támadt kedved,
s nem mondtad akkor, óh, hogy nem szeretlek!
Csak pihentél szív-veréseinken,
nyálcsöppöd itt maradt az ingen helyetted.

Fájnak most a szavak,
s nélküled lett csendek
emésztenek a fal túloldalán.
Hiányodba sebesülten lüktet a vér,
és nincs más, aki gyógyírt rakhatna rám.

Kincsem, szép virágom,
kiszakadtál belőlem,
mint párnából szakítják a bélést-
hitvány huzat módján félredobva,
s nem folytathatjuk többé az édes mesélést.

Eltört az idő-mécses,
nem lesznek holnapok,
mikor arcocskádra féltő csókot lehel,
s hangod, mint részegítő muzsikát issza:
apádat ne így lásd, hogy sírva enged el!


*

Semmi baj, kicsi lány:
a méz íze elmúlik hamar,
ne szánj, majd megszokom.
Csöndes alázatára hív, s feledni álmot
a világ megtanít, elég egypár pofon…

2012. március 16., péntek

Mondj egy szót

Mondj egy szót, folytatom,
hisz szóra vár a lélek!
Hangod színétől oly ősi e talány!
"Lehet"-ed már biztos, s ha tetszel is nagyon,
"nem"-ed akkor is legfeljebb csak talán.

Szerelmes vagyok Beléd hát!
(De ezt így nem mondhatom),
csak elültetve kedves, virágszirmos bókba,
ha színes szemüveget adok fel elébb Rád,
úgy vihetlek be e selymes vizű tóba.

Ne szólj semmit, várj, kitalálom,
elég nekem, ha ilyen szép maradsz!
Mit érdekel, hogy más mit mondogat?
Tiéd a legformásabb macskaféle lábnyom,
homokpadba írott kísértő gondolat!

Mondj egy szót, folytatom,
dalra váltom érted
szívem minden különc hangjegyét,
s rímes kincsem eléd szórva adom,
legyen, legyen szerelmesem, Tiéd!


2012. március 13., kedd

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél, ártatlan bogárka,
Negyven nyár hiába tüzelte az arcom,
Kietlen zugaim éretted bejárva
Tükröm tört darabját magam elém tartom,

S úgy szeretném, hogy szűnne már e varázs,
Jelenben oldódna a tüzes pillanat,
Mikor lebírt a szerelmes álmodás,
S ismeretlen lenne minden kedves szavad!

De hová is bújhatnék előled immár?
Édes nézésedbe belé gabalyodtam,
Buja ölelésbe húzol, mint a hínár,
Ringani akarok óvó két karodban!

Adj innom borból, hogy ostobává legyek,
Ne emlékezzem, ha szeretnem nem lehet.
Részegen ődöngjek, mint hitvány emberek.
Aztán hívj, mint hívnak eltévedt gyermeket,

Mondd, hogy nem csak álom voltál nekem,
Nem ezüstszín Holdfény, mi reggelre tűn’
Hanem lázas, epedt, gyöngítő szerelem,
S lehet még együtt ábrándozni nekünk!

Mondd, hogy élnem, halnom nem kell egymagam,
Eljössz egyszer, és megoltod hevemet, óh!
Csókban füröszthetem ajkad, s ajkamat,
Csillag-bogár szemed mély, fekete tó!


A cím József Attila: Gyermekké tettél (1936) c. verse alapján



2012. március 12., hétfő

Múzsámnak

Lelkem, szép múzsám, óh, annyira akarlak,
Szív nem bír parancsolni karnak,
Mint a józanságnak áradó indulat,
Szerelmi szerekkel módosított tudat,

Hogy bezárva azonnal meg ne öleljen,
Szavakhoz alig lel hű formát a szellem,
Mert benne vagy minden lázas dobbanásban,
Vágyaimtól fűtött édes látomásban,

Bizsergő ujjam mind ajkaidra tapad,
Álomban csókollak, s hullámban ring hajad.
Fekete éjeddel hívsz, lágyan betakarsz,
Azt teszel velem, amit csak akarsz.

Pillantásod szédít, buja, elvarázsol,
Érzékeim fölé hajolsz, mint egy sátor.
Hogy is írhatnám le vad szerelmemet?
Gyötrődve téblábol, mélázik és eped,

Elfárad becézni neveiddel játszván,
Hajót úsztat vágyon az éjjeli párnán,
Sivatagod ege délibábbal áltat,
S más önté meg vízzel drága rózsaszálad…

Kinőttél belőlem, bimbós smaragd rózsa,
Ragyogsz változatlan, szótlan-évek óta,
Nézlek és követlek: árnyékod, szüntelen,
Őrzőm és éltetőm, Te vagy titkos nevem.





2012. február 18., szombat

Beszélgetések magammal - V.

Negyvenhármat minap elhagyta az óra;
az ember már nem tervez jövőre, hétre, hóra,
csak megy, merre terelik a gondok,
s nem számol félregombolt, leszakított gombot.

Legtöbb mondata "Nem"-mel kezdődik, igen,
végén meg nem illő, számított rím pihen.
S haj, kuszálódnak a véletlen lett sorok,
Mint szálló füst, s kapar kimondani torok

Szavakkal küszködöm, lásd, dőrék céljaim,
lassan elfogy sebem-varró veres cérna mind,
merre járok az úton, magam sem tudom,
majd az okos utókor megvitatja fórumon

Szavakkal küszködöm újra nekifutva,
föl-földobott kőként orcámra hullva
a kitaszított emlékek visszatérnek,
s megédesülnek a múlt keserűségek

Úgy vágyom leírni mindent, ami vagyok,
vigaszt leljen benne szerető, elhagyott,
mielőtt porba hajtom ágam, s menni kell,
még - jaj, de nem vagyok készen semmivel!

2012-02-18

A felhasznált versrészlet 
Ady Endre: A föl-földobott kő c. verséből van.

2012. február 14., kedd

Nyolc éve már…

Nyolc éve már, hogy szeretlek,
te sosem hervadó rózsa:
ajkam önkéntelen nyitod
hő csókért epedő szóra.

Lobogsz, lobogsz időtlenül,
lángod véd a sötét ellen,
szemedbe merül a szemem,
s vigyázod gyönge szerelmem.

Hiányzol már, látni vágylak,
ha csak percre megyek távol,
s látni véllek bolyongva a
bolt-üveg kirakatából.

Semmiségért is felindul
és várásban nyugtalan lesz,
ha nem tudom, hol jársz, szívem,
s hangokra riad, felneszez.

Dalra fakad egy szavadtól,
s benne nyomban tavasz ébred;
mikor megérint mosolyod,
ölelkezni kell tevéled!

Nyolc éve már, hogy szeretlek,
te sosem hervadó rózsa:
ajkam önkéntelen nyitod
szerelmed dicsérő szóra.


2012. január 26., csütörtök

Szélrózsa, ha szórnál…

(Fanninak és persze mindegyiknek)

Ott voltam - ott vagyok,
S a képzelet sóváran andalog,
kellettél volna - kellenél még
ma is királylánynak,
a felnőttségre rászólnék, hogy várhat!

Bárcsak veled volnék,
veled hosszú pillanatra,
törve zúznék a fogság-lakatra,
magamnak kikiáltanálak
függetlenségünk gyönyörű napjának.

Az az öt év igen,
nagyon jó volt veled,
lenn a téren, vagy akárhol,
apának gyötrelem elválni családtól,
s ha hazudnék, az Isten verjen meg!

Szélrózsa, ha szórnál
visszafelé hozzám gyermek-magot,
küldenélek értük, mondd, hogy mind úgy hiányzik,
kicsinytől fogva hozd vissza a nagyot,
mondd, hogy nélkülük oly egyedül vagyok!






2011. december 12., hétfő

A falnál

Mikor utoljára találkoztunk, nem voltál
Nem voltál enyém már, nem több egy asszonynál
Csak néztelek, néztelek

Kínosan feszengve, bűnös vallomást tett
Ahogy számra vettem, neved káromlás lett
Meghalt szívem, szíved

Ajkadra, ahogy hangtalan kimondta: Te…
Emlékszem arcodra, könnyfátyol vonta be
És vége, vége lett

Döntés volt, mily bolond, ha rágondolok
Akkor nem-szeretni kellett, s szívem zokog
Hogy így hagytam, elhagytalak

S törékeny lépted tegnapba tűnt előlem
Szerelmed igéit álmaimba szőttem
S szétfoszlott reggelre mind-mind

S nem játszhatok buta, édes szavainkkal
Többé nem énekelhetek úgy, dalainkkal
A csöndet föl nem-nem verhetem!

Ha távol lettél, ha elválaszt is este
Nincs erő, hogy a szív szerelmed felejtse
Nincs, nincs nyugalom

Kinyílik utánad vágyón pitypang-szirmom
Hogy a Naptól elfordulni sose bírjon
Olyanná, olyanná tettél

Bolyongok messzire, olykor múltba látok
Menteni indulok süllyedő világod
Égő-feledett Atlantiszunk

Megérintem azt a láthatatlan falat
Keresem perceink, s amint feléd halad
Tenyerem tenyereddé, csókom csókoddá simul




2011. november 24., csütörtök

Szív-rohamok I.

Éjjel születnek gyermekek, s fájó dalok
beléfúródva e közönyös, süket világba,
részt követelnek őszintén ríva: halljatok!
Elhalva, s elhallgatva bennünk azután hiába.

Álomba elringat verses folyóm kelyhe,
nem kérdez és nem bánt, gyöngéden takar,
szíven szúr majd holnap a valóság helyette,
mely elszívná erőm mind, s vért látni akar.

A Most azonban kedves, anyamellű éj,
mese-tejjel szoptat, s halkan dúdol nekem,
nem szid és ígérget, csak mellém ülve kér:
hallgassam, hogy sző a csönd hálót szememen!

S nem fáj a kín: szépen képzeletbe simul,
szájszögletben gyáva szó-csöppöcske remeg,
mint egy elugrani bátortalan pici nyúl,
s a szerelmes, dús éjből még hátravan rengeteg!

2011. november 23., szerda

Hogyan is lehetne…

Hogyan is lehetne feledni
szép alakját, szeme színét?
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon - s költöző gólya kelepli

nevét, mely szívembe égett -
morzsolván növényi véget
magamnak újra gondolom.
Pedig kalásza elszéledt,
lassan kopott színné lett

Szürkére szitált esőcseppek…
Még emlékén tűnődöm:
hajába már biztos beléfont
az idő szálaival. Ősz jön.
Árnyaink elmúlás felé mennek.

Forrása csobolyóján csecsre
bukó szomjas csecsemőt
kínált tejjel, s szerelemmel.
Imhol, vár immár a temető,
fejfán repül a nyári fecske.

Szerelmeink, pedig mint dúltak
erdős avaron, liget-pázsiton
a mezítelenség forró gyöngyein!
Karjaink, lábunk tekergő piton,
tűzzel égett a csók, s újabb gyulladt…

És sötét kábulatba estünk,
cirógatva haltak el becéző,
sejtelmes, vad gyönyör-ízű szavak-
zihálva pirul a mesélő,
ha rágondol, mit művelt a testünk.

Hogyan is lehetne feledni
Szép alakját, szeme színét!
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon, úgy fogom szeretni.


2005


2011. november 10., csütörtök

és ott a park…

Kihalt a park, novemberbe dermed,
A padok burjánzó gazokat nevelnek,
Halomba temetkeznek a léptek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

Ha megállnék itt egy percre várni,
Szívem az emlékezésnek kitárni,
Meglelném a talpalatnyi helyet, lehet,
Hol egykor csókkal oltottunk el hevet,

S lábnyomot formált a nedves fű körül.
Egymásnak nyakékként adtuk örökül
Szerelmes szavak drága igazgyöngyét,
Elrebegve a "Nélküled soha többé"-t.

Nehéz kabát lóg most a roskadó vállon,
Egyedül ballagok, kísér hű magányom,
Hideg van, kockakőn koppan a cipő,
Ködökbe bujdos a fáradt őszidő.

Feledlek nyár, hisz oly csalóka árnyak
Adnak enyhet hődtől fűtött ezer vágynak,
Mert igézet ül a buja pillantásban,
S végén a mámornak mindig csalódás van!

Tovább az út mentén, tapog szürkületbe,
Mint vak tipor rá a széttörött üvegre,
Csak úgy visz lábam előre, céltalan,
Belevész a csöndbe elmormoló szavam.

Padok sorát nézem, visszahagyva jelnek,
S a kihalt parkot, mely novemberbe dermed,
Levelekbe gázlón, lassún, lomhán lépek,
A halál színei mily gyönyörű szépek!

2009-11-10




*Cím: Radnóti Miklós: Nem tudhatom (1944) c. versének felhasználásával

2011. október 16., vasárnap

Posztumusz üdvözlet

Pistám, látod, ilyenek vagyunk:
akkor figyelünk fel másra,
mikor csillaga már leáldozott,
s nem jut idő számadásra.

Jól írtál, sósan, élettel,
kár érted, költő-barátom,
remélem, föntről megbocsátod,
ha a szavakat kevésbé találom.

Borról, vágyról úgy nem tudott
nekünk mesélni, azt hiszem-
(mert mesélni vágyna oly sok,
kinek szava sincs)- mint Te, senki sem

Elmentél és itt vagy:
ez mágusnak semmi, egyszerű varázslat,
szeretnek és idézni fognak,
akik Rád nemcsak néztek, láttak.

Gyászolhatnálak, mint holtat illik,
de nem hiszem, hogy tetszene,
az élet lüktetését hagytad ránk,
S ez a legvalóságosabb mese!

2011-10-16

Mély tisztelettel a gyászoló hozzátartozók és ismerősök felé. 
Sz. I. nyugodj békében!