Post T-24781
Milyen írónikus!
Még a tízes évek elején vált szokássá nála, nem is valami világrengető attrakciónak szánta, csak úgy, megörökíteni egyre ritkábban, alkalomszerűen kikívánkozó gondolattöredékeit. Eleinte úgy kezdte: én ezt meg ezt csináltam, ez történt velem... mintha annyira fontos volna, hogy ki is ő valójában, azután befészkelte a tudatába magát az a kis bigyó, amitől megértette, nem számít A.-nak, B.-nek, vagy F.-nek látják kívülről. Akkoriban nagyon sokféle ember akart sokféleképpen érvényesülni. Pontosan úgy, mint a sötét terembe zárt kígyók, melyek nyálkás testükkel mások nyálkás testén csúszva kényszerítették maguk alá a többieket. És álmélkodva-sziszegve fújtatva kapták fel mérgező pofájukat, mikor egy-egy égi fáklya hullott közéjük. (Szegény Indiana!) De nem világosodtak meg tőlük, csak megmarták jobban egymást így jobban látva.
Kimerülten törölte meg homlokát. Hasonló sötétség ereszkedett rá és úszkáltak a piszkos, kacskaringós szürke szófolyamok előtte. Nincs, nincs értelme, ki vonja le a tanulságot?
Behajtotta az omló lapokat és odahengeredett a nyirkos sziklához. Tegnap, vagy két évszázada? Mikor is volt? A hűvös erecske szabálytalanul csordogált és égő nyelvének épp csak enyhet adott. Hamar leszáll az est, talán nem is reggeledik meg, csupán hallucinációk gyötrik, hogy folyton szürke homályt érzékel. Próbált tájékozódni, de tapogatózó keze a rémisztő, üres semmit tapintotta ki, ujjbegye hiába akart közelebb jutni a valóság többi részéhez. Olyan reménytelenül és véglegesen egyedül volt, hogy magából kellett egy társat formálnia. Mégis, nem ez nyugtalanította jobban, hanem az a furcsa és groteszk helyzet: hogy bármiképpen igyekezett, nem tudott valahonnan valahová haladni és mintha időtlenségbe szorult volna, már réges-régen éhen kellett volna halnia táplálék híján. Persze nem tudta követni a változást, ezért az idő múlását sem. Ez a 24781. kis bejegyzése is keletkezhetett egy órával, egy nappal, vagy akár... itt azért eltöprengett... egy évvel azelőtt semmiképpen sem, mert annyi ideig nem élhet, ha folyamatosan és rendszeresen, szabályos időközönként tenne bejegyzéseket. Mégis, kellett valami kiindulópont. Mérhető és visszakövethető jeleket kell hagynia. Úgy gondolta, elkezd lassan számolni.
Post T-24782
...82801...82802... elmosolyodott magában, utolsót üt az óra, nemsokára éjfél e szerint az új időszámítás szerint, már csak egy kell..., ám a gondolatok megzavarták, nyolcvankétezernyolcszáztizen-? Vagy már -huszon? Rájött, hogy képtelen egyszerre jegyzetet készíteni és mérni is az időt. Kis korrekciót ugyan bevezethet, de ez bizonytalanná teszi épp a lényeget: hogy pontosan megállapíthassa a múlást. Öt percet hozzáad. De ki tudja? Hátha nem is egy telt el, amíg egyet kimondott? És beharapta az ajkát, amikor erre a gondolatra ért. Annyi bizonytalanság között immár létének ez a része is kérdőjelbe torkolt.
Megpróbált emlékezni. Nehezen gyűltek a múlt árnyai. Post T-1-et próbálta megidézni. Aztán rájött, hogy elég visszalapoznia. Milyen bolond! Amilyen kis könnyű füzetkének tűnt, oly sokáig tartott. A grafitot nem nyomhatta oda eléggé, mert szinte pasztellszerű, festékárnyéknak tűntek a korábbi betűhalmazok.
No lám, még alig a feléig jutott, félig mókásan, félhangosan beleolvasott, mintegy mulattatva magát:
"Post T -11425
... most már valódi farmer lettem. Úgy döntöttem, karókat ütök le a földbe. Egyébként jó nedves és tápláló a talaj, meg fog teremni itt mindenféle. A déli nap nem éget már, csak melegít. Számításaim szerint tavaszig bőven kitartanak a magok. Majd kerítésként kihúzom holnap a drótfonatot, amit a Bázisról hoztam, majd holnap..."
Aztán eszébe jutott, hogy az a holnap sohasem jött el.
Visszahúzódott csigaházzá nőtt kemény héjába, ahol nem volt "én" csak "ő"
Elkomorodott és nem akarta folytatni az emlékezést, sem az írást.
Post T-24783
Nem érzem az ujjam! És miért megint "én"? Azt akarta írni... nem azt akarom írni... fejezd már be, ti kis hülye! Nincs miért megszólalnia. Ez a túlélés egyetlen módja. Jobban tenné, ha nem gondolkodna. A bölcselkedés kora lejárt. Itt legalább biztonságban van. Mennyi idő is telt el? Nem érdekes. A kísérlet véget ért és a Bázist bezárták. Kezdett kényelmetlen lenni a fekvés, ezért felült és a hátát a sziklának támasztotta. Halottak mindannyian, csak ezt kell tudomásul venniük - nekik is.
Post T-24784
Talán két év telt el ismét, vagy két évtized. Szomorú a csend, nincs mit csinálni és a létezés is fáraszt.
Kell bejegyzéseket tenni, ha másért nem, hogy tréningben tartsa pusztuló öntudatát. Már nem teszi boldoggá, sem boldogtalanná, hogyha netán valaki rátalál és elolvassa.
T-1-et fölösleges volt felütnie, szinte magától jöttek a szavak: "Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!"
Milyen lényegre törő! Ha tudta volna..., eh, mindegy már! Sokszor nem gondolkodik, csak cselekszik az ember, siettetve az egyébként elkerülhetőt.
De a világ épp olyan kérlelhetetlen maradt, mint elszántsága, hogy túléli a sivárság poklát.
A hírek, melyek hébe-hóba jöttek, nyögő-suttogó sóhajok szárnyán szállingóztak felé, sohasem a megnyugvás felé terelték, hanem egy még kilátástalanabb, üstszerűen mélyülő sötét jövő irányába. Akkoriban hitt még abban, hogy felülkerekedhet mindezen, mára csak az üröm keserű íze fojtogatta, mint a szépreményű málnát nagyi kertjében a futóparlag meg más gyomok. Azt mondták, akik bölcsen mindig előre látták maguknak a jövőt, hogy a szükségállapot két, legfeljebb három évig fog tartani, de amikor tíz év múlva egy éhséglázadás elsöpörte őket és velük együtt azt a világot, már nem maradt szó a torkukban - igaz levegő sem sok.
Elgondolkodtató, hogy milyen törékeny a civilizáció és milyen hamar feltör a barbár tudat, elég erre a hitvány málnára néznie és az igénytelen, mohó tarackokra, miket, ha nem írt a gondos kapaél elpusztítják a hasznost. Mert nem arról van szó, hogy melyiknek nincs joga az élethez, hanem arról, melyik számunkra a fontosabb.
A pillanat igénye persze erősebb lehet száz évek óvatos tapasztalatánál, de kellő bölcsességgel fel lehetett volna készülni a szorongató pillanat elkerülésére is. Nem tudták ezek! Vagy nekik más volt fontos. A kényelem, a befolyás. Eh...! Miféle gondot viseltek a többiekre a magukén túl? Mint egy elszakadt, lefűződő gyöngysor, messze és rendetlenül szaladtak szerte az indulatra ébredő gondolatai. Az érzések mardosták tehetetlen szívét. Olyan izgatott lett, hogy be kellett fejeznie és lecsillapodni.
Post T-24785
Valamilyen érdekes, kemény anyagból lehet ez a ceruza, hogy nem kopik el.
Hitetlenkedve forgatta ujjai között: ez is egy volt a XXI század különleges játékszerei közül, mellyel a gyermeklelkű felnőtteket kívánta elkápráztatni a vásárlóéhes multibirodalom, s amely mégis túlélte azt. Hol lehetnek a többiek? Igaz, jóllehet egy korban és egymástól alig pár kilométerekre éltek, szinte sohasem találkoztak másképpen, mint a virtuális világháló mind erősebbre font talaján. A "fész" csak egy volt az utolsó menedékvára közül, ahonnan segítségért kiabált egyedülléte gyötrelméből. Elborzadt arra gondolva, milyen sivár és sekélyes volt minden kapcsolata és hogy mennyire idegenként élt közöttük, számtalan félreértéssel és egymás melletti párhuzamos elbeszélésben. Kétségtelenül a végnapok zajlottak, melyeket senki sem gondolt annak, s melyeket elsöpört az új, barbár világrend, elítélt, leborotvált fejű fegyencekként állítva egymás mellé a hatalmas kőbányák és forró nap sütötte mezők robotosaiként újraértékelve addigi életüket. Mert kevesen maradtak kényelmes és hűvös, légkondicionált szobák kékes monitorai előtt gubbasztva játszva, hogy ők a virtuális világ valakijei, s hogy kattintásra bármit megtehetnek. Széthullottak a "klánok", elsötétültek a képernyők, döbbent, üres csend szakadt az álomkóros generációra. Szinte a fejükből tépték ki enervált tudatukat tápláló adat,- és tápkábeleket és még homályos, elvarázsolt állapotukban rontott rájuk a hadsereg, mely az átnevelő táborok mélyébe toloncolta az önálló életre is képtelen függőket. Nem mintha sajnálatra méltók lettek volna: maguk szakították el azokat a szálakat, mely a normális élet kötelékeibe fűzhették volna őket, arrogáns, szemtelen és kihívó természetű egoista élősködők lettek belőlük, minél jobban érezték a világhálón élő hasonlók biztató jelenlétét és annál jobban elhanyagolták azokat, akik valójában velük szerettek volna élni. Keserves megtapasztalás volt ez, kevesen élték túl.
Sokan azonban kétségbeesésükben menekültek oda, vagy puszta érdeklődésből tartózkodtak ott, számukra ez az idő elhozta a kipróbált barátságok valóságát és a kényszermunka többé nem halálos kórként telepedett hátralévő életükre. Talán nem véletlen, hogy közülük került ki később a legtöbb, Bázist megtámadó és kifosztó szökevény.
Post T-24786
Könnyekkel ébredtem, ne haragudjatok, nem tudok összefüggően közölni...
...
...
(a további sorok itt olvashatatlanok)
... némely emlékeim nagyon fájnak. Már nem maguk a megtörtént dolgok, hanem a rájuk való emlékezés és az, hogy nincs akivel megosszam.
Úgy írok az elmúlásnak, mint büszke papírlap kínálja fel töredezett, ropogós testét a tűznyelvű szalamandrának. Nem bánom, ha megsemmisülök egészen, hiszen hőmmel táplálhatom a világmindenség jege ellen gyújtott parányi lángot. Sokan éltek előttem, akik nem értették meg: gyújtani kell, mert a hideg megöli a lelket; elcsendesedve megfagy a kilehellett pára, lehull és darabokra tör, pedig szárnyalhatna a légben, változatos, megfoghatatlan szép alakban, és ha papírra hűl, sem hal meg, csak játéka lesz szeszélyes kezeknek, vagy féltett kincse óvó szemeknek. Mégis elpusztíthatja a tőle rettegő, félelmetes hadúr is. Az írás létszükséglet; úgy írok, mint kinek minden perce drága, s élete fogyó Hold sarlója.
Eszembe jutott, hogy 2016 októberében a havas főváros utcáit róttam, hamar köszöntött be a kellemetlen időjárás, láttam, amint az utcai tejárusok ujjai kékre fagyva babrálnak az addigra értéktelen közös pénzzel, bánva, hogy inkább nem jószágra cserélték inkább kevéske javukat (de ezt a T-6351 ben már leírtam) Megháborodott a föld is és okádta a torzókat, nem lehetett normális ízű, méretű terményeket találni, talán az elemi részecskekísérletek is hozzájárulhattak ehhez. A Bázis szabad kezet kapott és a pokol elszabadulni látszott.
Még idejében megörökíthetem - gondoltam - bárki okulására. A gyermekek már nem érik fel ésszel, csak a gyűlölet marad bennük, nem árthat nekik az információ. Ám ebben sem volt kegyes a jövő. A gyermekek saját csatározásaikba feledkezve épp olyan Bázislakókká lettek, mint amilyeneket szüleik irtani igyekeztek. De ők is elszéledtek az úton. Hol vannak hát? Ebben a síri, homályos, párás barlangszerű mélyedésben megrekedt az idő szinte mozdulatlanságra kárhoztatva, tetszhalottá aszalva a kövek között. Nincs hát senki! Tudomásul kell vennie ezt a tényt és keserves karbiumbetűkkel beleírnia naplójába: "egyedül maradtam"
Post T-24787
Illetve majdnem. Ni! Itt egy páncélos hátú bogárka. Ki tudja, honnan került ide és mióta igyekszik észrevétetni magát? Eddig sikertelenül, de ideje, hogy a főemlős és az ízeltlábú rend örök szövetségre lépjen végre! A lét perifériái olyan széles skálát alkotnak, hogy a parányi köztes közbülső szekvencia jogtalanul élvez előnyt. Pedig az ott létezők is ugyanúgy teszik dolgukat megküzdve a pillanatok kihívásaival, vagy túlélve, vagy feloldódva valami másban, örökösen átváltozva, tulajdonukként sem tekinthetve formájukra. Szinte meg is szántam szegényt.
A múló idő alázatossá tesz, különösen a céltalanul, elvesztegetve élt órák, napok, percek.
Akinek - úgy érzi- van elég, nem is foglalkozik vele, és aki örömmel él, például szerelmes, az ő számára is rendszertelenné lesz. Már nem tudom, mit akartam kihozni ebből, csak azt érzem, itt ragadtam délután fél négy és öt óra között egy szürke délután fogságában. Ez a hitvány katica, vagy mi, ez is elröppen és hasznos lesz valakinek...
- kedve lett volna fölkelni és utána iramodni, ki a dús szabadba, fogócskázni vele, míg a Nap elvakítja és kacagva leteperi, hogy boldogságában eredjen meg könnye bolondságán. Kedve lett volna tovább futni és kiabálni, emberekkel beszélgetni, segíteni felemelni egy mosóteknőt, leszedni a friss ruhát a kötélről, labdázni a gyerekekkel, ám a szikla, mely szétroncsolta lábait, nehéz volt, örök, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. Épp csak megcsavarodni tudott felsőtestével, hogy a barlang párolgó kijárata felé lásson, de nem látott ki, homályos árnyak úsztak a szabálytalan falon, melyek ostoba reménybe ringatták, célt, értelmet kölcsönöztek végeérhetetlen poklában.
Végül elfáradt és vágyakozástól kiszáradt ajkát a nedves sziklára csókolta és nem emlékezett arra, mikor lepte meg az enyhülést hozó álom.
Post T-24788
Az álmok pedig mindig valóságosabbnak tűntek az ébrenlét történéseinél. Talán azért, mert visszavitték-repítették jóval korábbi időpillanatokba, amikor az állandóság még háborítatlanul őrködött mindennapjai felett, amikor távolinak tetszett a későbbi furcsa, zavaros világ. Pedig akkoriban is zajlottak dolgok, sőt életének leginkább maradandó történései akkor zajlottak. Megvolt az a kis nyugodt hely, ahova, mint kuckójába visszahúzódhatott, miközben nem kellett félnie, hogy rátalálnak és elhurcolják mások akaratának bábjaként.
Visszaemlékezett a percekre, melyekben ringani tudott, ezek vágyva fogadták méhükbe alkotó magvait és végtelenné nyúlva hívták ölükre ábrándozni.
Nézte a követ maga fölött: ennél véglegesebb állapotot nehezen tudott volna elképzelni. Ez azonban nem kecsegtette semmi örömmel, rabságában volt és nem látszott szabadulás.
Az efféle harmadik személyű tűnődések maradtak egyetlen szórakozásom.
Sokáig hívtam a segítséget, nem felelt senki sem. Kavicsokat dobáltam a kijárat felé, hátha a zajra, vagy a mozgásra odajönnek, de hiábavalónak bizonyult ez is. Egyszer láttam egy filmet, ahol a bezárt, lelakatolt emberek kezébe kést, vagy valamilyen vágóeszközt adtak, hogy ki tudják szabadítani magukat egy feláldozott testrészükért cserébe. Elborzadtam a gondolattól is. Mégis, egyre kevésbé látszott... de nem, ebbe ne menjünk bele!
Realistaként kiszámoltam korábban, hogy túl nagy volna a vérveszteség, egyszerűen kómába esnék, ha mindkét lábamat levágnám magamról, még mielőtt a bejáratig vonszolnám ezt a testet.
De a sors kegyetlenkedése, hogy mégis élni hagy, nem is tudom, miképpen, ettől a nedvességtől elmúlnak táplálék iránti szükségleteim, és talán nem túl gusztusos a téma, de ürítenem sem kell. Úgy látszik, itt kell átvészelnem a hátralévő időt... a nem tudom mennyiből
Úgy döntöttem, nem adom fel: elmozdítom ezt a sziklát, ha kell porrá morzsolom apránként, itt nem maradok. Kisebb darabokkal elkezdem lepattintani az útban levő részeket. Ne nevessenek ki, ha ideérnek az olvasásnál, hogy úgy viselkedem, mint az ősember.
Post T-24789
... megállok, mert iszonyúan sajog a tenyerem. Egy nyalat víz a szikláról, belégzés, kifújás, csúnya indulatszó, és odacsap a kőnek. Az meg szakad is. Meg marad is. Sajnos elég sok.
Most el kell döntenem dokumentálok-e, vagy szabadulóművészt játszom.
Utóbbi. Bocsi, next Post T...
Post T-24790
Olvastam egyszer, meg tapasztaltam is, hogy a hosszútávfutó nagyon jó beosztással kell, hogy megtervezze a futását. Már a felkészülés sem mindegy, hogy történik, eleinte kisebb távokat tesz meg, kevesebb terheléssel, majd a terhelést fokozva, rövid távon robbanékonyságot fejleszt, azután ismét lazít, de már hosszabb távval. Alapvetően a légzéstechnikán múlik minden: ez biztosítja az állóképességet, az oxigén megfelelő mennyiségű bejutását, hogy ne törjenek rá görcsök, amikor órák óta fut. A futók világa lényegében önálló és komplex zárt rendszer, a valóság elemei nem lehetnek túl erős hatással rá, egyébként kizökkenne abból, amiért ő ott van, ahol: mert a futás egész embert kíván! Előfordulhat pl. hogy elvonja a figyelmét a táj érdekessége, vagy egy másik, csinos futótárs, de küzdenie kell az önmagából támadó szükségekkel is, és ezeket le kell győznie. Egyébként feladásra kényszerül, ami szörnyűséges érzés. A befejezett futások növelik csak kitartását, míg a befejezetlenek fáradságot, és lehangolódást okoznak, ha elmegy ilyenkor a kedve, a futó akár örökre megállhat. Pedig a futás létkérdés, sem lazítani, sem lustálkodni nem lehet: képzeljük el a magasugrót pl. aki az ugrása közben félúton meggondolja magát, bizony csúnya baleset lesz a vége. Ekképpen a futó sem hagyhatja abba a futást, hiszen számára ez az állapot az ideális, a ritmust megtalálva és felvéve függetlenedik és teljesítményét leadva a személyisége is változáson megy keresztül, megérti, hogy képes legyőzni a távolságot saját erejéből, hogy gyakorlatilag képes bárhova eljutni segítség nélkül gyorsan. Emellett önértékelése is javul, és magabiztosságra tesz szert. Futása közben - bár magányos, gondolataival kitölti a képzelet alkotta teret és új felismerésekre juthat. Belátható, hogy a futás, bár nehezen szánja rá magát az otthonülő, kényelemhez szokott ember, igen hasznos foglalatosság!
Végül is idáig jutottam lélekben, és felhevülten verni kezdett szívem elképzelve mindezek véghezvitelét, de a kő fogsága súlyos és erős maradt továbbra is.
Ám újult hittel felnéztem rá és csak annyit mondtam: legyőzlek! És ebben a pillanatban meg voltam győződve is erről.
Post T-24791
... áááááá! Feladom! Látjátok, a pillanatnyi felbuzduláshoz amint nem társul elég elhivatottság és szorgalom, máris cseszheti a delikvens. Pedig most nem másról, az életemről van szó, így érthető volna a motivácó. Ám a nehéz és a lehetetlenül nehéz között óriási különbség van, mely csak hittel hidalható át. Ha ez, mint meghatározó paraméter gyengül, vagy elvész, célt téveszt a szorgalom és monoton, céltalan csapkodássá fajul a tervszerű munka. Asszem, beletörődtem, hogy holt naplóíró marad utánam, nem pedig egy, a napsütötte Földön kedvesével utazgató kiszabadult hős, aki a Post T-xedik bejegyzését imígyen zárva elrakja azt az unokáknak egy porosodó könyvespolcra:
"... hát barátaim, elérkezett az utolsó bejegyzés napja, megfáradtam, de boldogan és betelve az élettel átadom nektek emlékeim lapjait. Tudásom legjavát megismertettem veletek és ti itt vagytok velem, hogy elkísérjetek majd végső nyugalmam helyére. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani."
Ehelyett így kellett folytatnom:
Affene! Ganéjtúró bogarak esznek meg! Keserves erőfeszítéssel 10 centit haladtam és valami porszerű kezdett szitálni a mennyezetről, hogy viszket a bőröm. Megígérem, hogy újra elolvasom az ősközösségi társadalmak leírását, csak engedjenek ki! Fáradt vagyok, nem bírom..., hogy törne ki már a ceruza hegye!
Post T-24792
Vagyunk, ki itt, ki ott, és az idő széles skáláján elszórva voltunk és leszünk. Mikor ráeszmélek egyszeri és megismételhetetlen végességünkre, és arra, amit az élet kiterjedése jelent számunkra, hogy elkezdődik és lezárul és közötte milyen rövidke a virágültetésre, plántálásra, a dolgok szabatos megfogalmazására fordítható tevékeny idő, akkor sürgőssé válik hirtelen élni.
Még alig dereng elménkbe a lehetőség, már el is vétetik, már kényszerű pályákra terelnek a nem jól választott döntések és mire szóra nyílna ajkunk, betelik habzással, mire megragadnánk a pennát, görcs merevíti ujjainkat és a halál kiüti kezünkből azt.
A nagy miértre pedig sohasem kapjuk meg a választ. Talán hisszük, hogy megleljük, és ez elég reményt ad nem feladni idő előtt, de talán rájövünk, hogy közönség nélküli komédiázásunk a holt anyag előtt puszta időpocsékolás. Mégis, dobban a szív és nem hagy mélázni sokat, eltereli figyelmünket a következő komoly probléma, kisszerű vívódások, a törtetések folynak tovább oktalan és haszontalan dolgokért.
Az igazság pedig megül a csillagok porában, sufnink és a kerti út között növő gyomok levelén és türelmesen várja felfedezőit. És valami érdekességgel felkelti a szöszke kisfiú figyelmét, ráröppen egy pillangó alakjában a fűszálra, mely alatta alig hajlik, de a kövér darázs alatt megrugózik. És elindul a pillangó után, de a darázs találja előbb meg őt. A kisfiúból pedig mégis olyan felnőtt lesz, aki nem haragszik a darázsra és a pillangót sem tűzi gombostűre.
És a szépet hajszolja a pillangó formája után egy életen keresztül, míg a pillangó vissza nem száll fejfájára.
Bizony felettébb csuda dolgok zajlanak és mi nem vesszük észre, mert a pillangó is meghal, amikor reáragad egy autókerék gumijára, mely az ősének párlatából lett aszfalthoz préselve hagy majd - talán- az utókornak leheletnyi jelet. Felnevettem, hangosan, keserű és gunyoros orgánummal, mert ismerős lett a helyzet, sorsom ideszegezett, mint a pillangót, és megértettem, hogy mint amaz, nem fogok innen kiszabadulni soha.
Post T-24793
És miért is akarnék igazából? Milyen motivációja lehet egy félig elrothadt, társtalan élőhalottnak? Mert vegyük sorra: a szülői ház odalett már két évtizede, gyermektelen lévén csak társam az életben, egyedül a nagy Ő várhatna valahol, de ő is elveszett útközben, a Nagy Romboláskor leszedték a hegyi vadászok. Amikor fölötte térdeltem és a sár meg a könny összekeveredett, haldokló szemében megláttam azt a végtelen fájdalmat, melyet nem az elmúlás, hanem a szerető társ elvesztésének tudata okozott benne, hogy nem mehetünk tovább együtt. Nem volt idő a zokogásra és arra sem, hogy békén, tisztességgel bocsássam el. A golyók pattogva szaggatták fel a csomós füvet, földlabdákat borítva az úttestre, és a túloldal elérése, az életben maradás lett az egyetlen cél, ahogy ordítva rohantunk, bevetettük magunkat a cserjés, aljnövényzettel dúsan benőtt erdőségbe. A hajtóvadászat hatodik napján veszítették el a nyomunkat, s addigra egy fél világ választott el kedvesemtől már. Mikor is volt ez? Már nem tudom. Értelmét veszítette az idő, a napok számlálása és amúgy is minden összezavarodott. Talán hét hónap múlva találtak ránk más felkelő csapattársak, alig maradtunk néhányan a százakból. Azok a hónapok olyan viszontagságosak voltak, hogy nem bírom egyszerű szavakkal leírni, és inkább a feledésnek adnám át. De eddig a barlangig is még hosszú a történet. És a kézzel fogható valóság most ez. Jövőbeli rokonszenves megtalálóimnak sem tudnék másképp felelni: miért is mennék velük? Vissza az elvadult városba, ahol már semmi sem emlékeztet otthonomra? Már a szomszéd kutyája sem ugatna-nyüszítene utánam. Az a korcs eb biztosan túlélte. Ahogy a gazdája biztos, hogy nem. Nem mernék a nyílt terepen találkozni vele. A változás végbement és nincs szükség tovább a lélek kifinomult játékára. Ez a haszontalan körmölés is csak az én szorgalmi feladatom, mellyel a bukást próbálom elodázni. Talán megér egy kegyelem kettest az élet iskolájában...
Post T-24794
Persze sokan útra keltek. 2012-ben, amikor a világvége-lázban égett a Föld, már tudták, hogy az el fog jönni hamarosan, igaz nem természeti- vagy istencsapása következtében, hanem nagyon is emberi megfontolásból, ami, mint tudjuk keményebb és kegyetlenebb tud lenni bárminél. Az elit vagyonos milliárdosai közül vakmerően páran becsomagoltak és megcélozták a Kepler 20- ill. 22-es exo-k egyikét. A kutatások félelmetes sebességre kapcsoltak, hogy a mini-űrtechnológiát az íróasztalról véglegesen áthelyezzék a valóságba. A Bázison is folytak ilyen kísérletek egészen a Nagy Rombolásig. Hallottam később a felkelők egyik vezetőjétől, hogy sikeres startokra is sor került. Hihetetlen, hogy mire képes ez a faj! Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy megváltozik bármi, hogy elmenekülhetnek a gócpontból, bajaik vélt forrásától. Bár kilőtték magukat a végtelen és csodálatos űr egy távoli szeglete felé, csomagjaikkal együtt elvitték galaktikus magányukat is borzasztó természetükkel együtt, mely nem fogja hagyni megpihenni őket, ott ugyanolyan háborúskodást fognak szítani és nem lelnek nyughelyet. Lám én itt maradtam, és nem bánom már annyira, hogy szülő-Földem köve temet maga alá. És tudom, hogy boldogabb, elégedettebb emberként halok meg, mert nem leszek bolyongó számkivetett és ismerős lesz a föld-illat, az utolsó harang kondulás és az a lobogó aranybarna-narancs fény, mely a szemembe néz, mielőtt lehunyom azt.
Post T-24795
Ahogy így ábrándoztam, egyre kevésbé éreztem a fájdalmat, a lélek, mintegy szentimentális pillangó kiröppent, maga mögött hagyva a rovarbáb test fogságát. Pillangós hasonlataim mindig megigéztek, és lenyűgöződtem a benne rejlő szabadság elementáris kifejezőerejétől. Szinte megrészegülten zsongott ilyenkor a képzeletvilág, míg a való titokzatos és mozdulatlan csenddel vett körül. A nem láthatók hatalma éppen abban rejlett, hogy képesek voltak láthatóvá lenni, megnyilvánulni a döbbent hallgatóság előtt. Mintha a semmiből támadt volna egyszerre friss és eleven szárnysuhogás, és az egész angyali sereg csengettyűszóval a földre szállt volna.
Eszembe jutott egy réges-régi karácsonyom, amikor volt miért egybegyűlni, és meghitt áhitat közepette őszintén csendült fel a "Mennyből az angyal..." éneke a vastag férfitorkokból, érett női kórus és a fűszerező gyermeki tisztaságú vékony hangocskák kíséretében. Volt, hogy csupán rajzolt kép, vagy mézzel leöntött dió, mogyoró magvak üvegbe töltött keveréke lett gondos kezek ajándéka egymásnak. Azután más idők jöttek és a karácsony, a szeretet és az ajándékozás értéke megváltozott: már mohó és türelmetlen kezek nyúltak a kilesett és előre megbeszélt legújabb ultra-hiperszuper masinák dobozaiért és a tehetetlenségüket borítékokkal leplező rokonság gyorsan kereket oldott, mielőtt nyilvánvaló lett volna, hogy valami súlyos hiányosság keletkezett az ünnepi esemény tartalma körül. Bár a kompenzáció megtörtént, ezt világosan illusztrálta a mennyiség, a mondanivaló elsikkadt és ennek kínos jelenléte némileg árnyékot vetett az azt követő lakomára, mely születésnapi zsúr helyett inkább halotti torra emlékeztetett.
Még később eltűnt végleg mind a csoda, mind a kompenzáció, a családtagok keserű gyűlölettel néztek farkasszemet egymással, mint akiket megloptak, akik felélve a szív tartalékait a másik szívéből akartak szívni maguknak egy cseppnyi szeretetet. Pillangóim ilyenkor szomorúan összehajtották szivárványos szárnyaikat és begubózni igyekeztek elhagyott héjukba. Egyesével tűntek el képzeletem derengő égboltjáról, s mire kinyitottam a szemem újra a valóságosan szorító, fizikai gyötrelemmel váró világ üdvözölt. Hogy is felejthetlek el Terra, bölcsője és temetője életnek? Megnedvesíted a felszíned és könnyel táplálod a téged megcsaló szeretőd! Most itt vajúdom méhedben, hogy ember szülessék a romokból, hogy tisztelet formálja újra a nevedet káromló ajkamon. Dicsőség a Föld urának!
Post T-24796
... kurva kövek, kurva barlang, kurvára fájó feltépett vérző hús, minden kurvára balul sikerült, kibaszott, tetves, megrohadni is képtelen, csak vonyító gyötrelmes élet!- eszelősen kaparta a csikorgó mészkövet, szaggatta, marta önnön bőrét és szórta magára a sárga port, mert kurvára reménytelenek és hiábavalónak érzett bármilyen kísérletet megszabadítására ebből a temetőből. Már a fáradságot sem vette a tisztességes megszólításhoz, leharmadikszemélyezte önmagát, hiszen pondró, féreg, egy beszorult életszál lett csupán a halott kőrengetegben. Sírt és maradék testrészeit is a kőhöz verte, szitokszava nem fogyott ki, így viaskodott, míg a fáradság összetörte erejét és betaszította az álomtalan alvás sötétjébe.
Post T-24797
A munka ismét ébren talált és bár semmilyen különösebb örömöt nem szerzett ez az állapot, a test robot módjára végezte tovább a maga cselekvési kényszerét, mely igen egyszerű gondolatmagban fogalmazódott meg: egyik, mozgásra alkalmatlanná tett részemnek visszaadjam szabadságfokát, azaz kiszabaduljak végre innen, erről a ki@..., erről a ku...- a Helyről.
Igazuk lesz azoknak, akik elítélnek, hogy gyengeségemben indulatszavaimon sem tudok uralkodni. Nem okozok nekik többé örömet ezzel. Bajnak elég az a zúgás, ami a hegytető felől morajlik lefelé, mely, mint kezdődő földrengés táncoltatja a tehetetlen porszemcséket a még szilárd kőzeten. Szeretném azt hinni, hogy munkagépek zaja, mert akkor előbb-utóbb idetalálnának az izzadt, kék-sárga piszkos munkaruhás karbantartók. Azt sem bánnám, ha nem tudnának kiszabadítani, csak guggolnának és kegyes hazugságokkal biztatnának, hogy "Pajtás, nincs semmi baj, mindjárt itt lesz az erősítés, mondd el addig, hogy volt, kitartás!" Én pedig könnyeznék, nem a fájdalomtól, hanem az érzelmek erejétől, amit a hasonló tapasztalása kivált, a megkönnyebbült érzéstől, hogy emberek között halhatok meg, akik gondomat viselik, ha szükséges és nem valami értelmetlen kőomlás temet el jeltelenül.
Aki soká él egyedül, olyanná lesz, mint a csecsemő, hogy érdeklődését a legegyszerűbb, legalapvetőbb dolog is felkelti, a felnőttséggel járó szocializálódás és a be nem teljesülhető vágyak természetes ereje pedig túlfűtött érzelgőssé változtat, a másik végletbe helyez, mely inkább az időskori állapothoz hasonló.
Bár ez a robajjá erősödő hanghullám már jobban érdekel, mint a szocioanalízis feletti elmélkedés. Sietni kell, ezt diktálja a mennyezet felől szitáló por. Hamarosan pokollá válik a hely, és okoskodó fejemet bezúzza egy primitív szilikát. Hányszor de hányszor láttam a lepergő filmet, a vergődő-küszködő színészeket, amint megpróbálják a lehetetlent: kijönnek a pillanatokkal később lángoló, a víz alá kerülő farkasveremből - vagy odavesznek, ha mellékszereplők, a forgatókönyvíró, rendező kénye-kedve szerint. Azután a reflektorok kihunynak és ők holtukból felkelve, nevetve kimennek az öltözőbe, onnan pedig a napsugaras életbe, szerelmükhöz, barátaikhoz, mindegy, hogy hová.
Itt nem osztottak szerepet, ez maga a valóság, a megborzongató végleges hely, nem kínálnak hűsítőt és nem jön senki szólni, hogy:" kösz Johny, jó volt, ennyi!" Johny Man szépen agyonütődik és filmszakadás.
Ekkor mintha hullámzó homály borult volna elmémre, a körvonalak kezdtek elmosódni és tárgyak távolodni látszottak, az események fontossága megszűnt, bár létem nem függesztődött fel, de az idő relatív múlása drámaian lelassult. Olyan érzés volt, mint amikor a feléd hajított balta megáll a levegőben, és csak kicsit-kicsit fordul és közeledik és tudod, hogy ez illúzió, de nem bírod felfogni veszély valóságát, mert érzeteid is együtt lassulnak az idővel, valamint elugrani sem leszel képes, csak időtlen szemlélővé leszel saját tragédiádban, tudva, hogy a balta mindenképp eltalál, amikor az idővonal visszanyeri normális mozgását. Addig azonban rengeteg időd van. Ráérsz felfedezni, hogy egész életed is voltaképp egy abnormális időparadoxon foglya, hiszen alig születtél, már halálodra készülsz és vonz az elmúlás, mint a nehezedő követ. Minél jobban foglalkoztat a lét, annál értelmetlenebb és fájdalmasabb eladni egy bár kívülről nemesnek látszó, mégis csak ócska halálért.
És a fény egy újabb centimétert araszolt szemem felé, mire újabb gondolat fordult fejemben:
szabad vagyok! Már milliszekundumnyi előnyre tettem szert a halállal szemben, mert illegálisan éltem és tudatosítottam magamban több információmorzsát és érzelemfoszlányt, míg ő jelentősen közelíteni sem tudott felém. És ez az óceán erejével zúdította agyamra a további gondolatsejteket, mint mámorító sodrást a bedrogozott huligánra, akit beszívva gázol el a teherautó, s aki a végső pillanatban is önfeledten boldog. Szédültem a kapott lehetőségtől, hogy a vélhetően utolsó, még emberként töltött pillanatomban a végtelent fogom megtapasztalni végtelenné kiterjedő időmben és a gondolat-, valamint érzelem és emlékáradatok kereszteződésében.
Mint felbukkanó csillagok úgy kerültek elém elképesztő összefüggések és tapasztalások:
A hangok és különböző zajok, zenék, dallamok dübörgő és finom erezetű lüktetése tört be tudatomba elnyomva a színek és más entitások erejét. Mintegy ellentett érzésként aztán egyszerre itt teremtek a csendek. Hányféle csendet is ismertem meg eddig? A némán kiabáló, mérges csendet, a várakozás teli felfokozottat, a meghittet, a szerelmesen összebújóst, de a nagy pillanatok előtti feszült, jelentőségteljes csend sem maradt ismeretlen. A kellemes, pihentető csend, mely hangtalan hullámaival megsimogatja fáradt agytekervényeimet, sőt el is altat, ellentéte a pattanásig feszített, már majdnem-ordítás... és továbbszőtték érzeteimet a képek rajai: az ismerős és csodálatosan vadidegen formák, értem nyúló mozgóképek, tájak, mosolyok, emberi formák és geometrikusak, családi fotóalbumok, gyermekeim, szerelmeim, jótevőim, galaxisszámra emberi arcok.
Elvesztegettem az időm. Szerettem őket és féltem is tőlük. Nincs mód elmondanom ezt már nekik. És megértettem, hogy ez a végtelenségbe zárt idő a lélek gyötrelmét is kifeszítheti palástjára. Sürgősen fel akartam ébredni, hogy elkapva, ill. elhajolva a baltám elöl magam rendezzem el függő játszmáimat.
Post T-24798
Próbáltam erőteljesebben koncentrálni, hogy visszanyerjem valóságomat, ám az időértelmezésem végképp felborult és nem szűnt meg a projekció. És önazonosság tudatom is foszladozni kezdett, e sebtében kialakult, hevenyészve összetákolt fizika lehetetlennek látszó törvényei között. Eszembe jutott Dsuang-Dszi álma:
"Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -
Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én."
/Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma/
Kétezer év telt el, vagy mindvégig - egy perce csak? Itt voltam, s vagyok, vagy máshol? Talán a Bázis kísérleti patkányaként rovom álombeli köreimet most is és szólítani fognak hamarosan:
-hej Johny! Ébresztő már! Foglalod a helyet a mániákus-kísérletiek elől!-és Bumpa, a kerek hátú néger jó barátom felkelve kedélyesen a hátamra csap, amitől kiköpöm a tüdőm félig, de azért nem teszek megjegyzést, mert szeretem a csibészt.
Igen, gyakran elkalandoztam a Kettes Labor árnyképei közé, vissza az Akkorhoz, amikor célt és értelmet nyert a fogság, mert az egyedül elfogadható kontrasztja a szabadság lett.
Mindannyian odamentünk. Kit vittek, kik sodródva az újdonság iránti vágyaival, vagy mert nem akart elszakadni családjától. Új és őszinte kötelék szövődött, újraértelmeződtek a kapcsolatok, tiszták és mellébeszélésektől mentesek lettek, megszűnt minden alakoskodás.
Úgy viseltük új viszonyainkat, mint a szentek a fehér gyolcsot, mely adatott és el nem vehető tőlük. Jelrendszerünk eleinte szemek villanásaiból és sóhajtásokból-nyögésekből, el-elszabaduló indulatszavakból álltak. Mindent ellenőriztek, sőt vérnyomásunk mérésével és tudatunk redőibe is betekintő műszereikkel szinte rabszolgáikká tettek. Nem volt szabad alapvető fogalmakra gondolnunk, vagy nyilvánvaló érzelmeket mutatnunk a közelükben. De voltak feledhetetlen és gyönyörű pillanatok, amikor magunkra maradtunk egymás közt és a Terv is ilyenkor érett tovább, csendben.
Később műszerészeinknek sikerült antitér képző szerkentyűket összerakni, melyek, mint mesterséges csönd-búrák borultak ránk, ha bekapcsoltuk, persze csak a kérdező-kutató egységek felé. Alkalomadtán mesélek még a Bázisról. Tudom, hogy érdekelni fog titeket, legalábbis a történelmi disszertációtokhoz jól jöhet. Bízom bennetek, távoli utódok?
Post T-26420
A fűcsomók között rendezetlenül süvölt a déli széláramlat, meg-meglódul, aztán elül és olyankor, mintha egy mozdulatlanná dermedt világ venne körül. A préri ilyen. Nagy, szövetkarimás kalapomat is rég lefordította volna kopaszodó fejemről, ha nem lenne egy zsinórral odaerősítve állam alá. A vöröses por betömi az ember orrát, száját és prüszköl tőle, higgyék el, azok a XX. századi westernek nem túloztak egyáltalán. Csupán a díszletek mások. Vagy szinte ugyanazok. Leültem megpihenni kissé, míg útitársaim előrementek megitatni a lovakat. Kalifornia csodálatos kietlen és barátságtalan vidékei mai ugyanolyan hívogatóak a vadnyugati kultúrát nem szokott európai ember számára, mint azelőtt. Amikor Kilencszázhúszas évek elején John Ford elkezdte rendezni westernfilmjeit, még a nagy múltú stúdiók épp csak megalakultak és John Wayne, aki később egyedüli hősként szállt szembe az igazságért és a becsületért másfél órányis filmtekercseken, még bizonyára a glendale-i középiskola futballcsapatában kergette a labdát. Elidőztem mozdulatain, már járása és megjelenése is annyira markánssá tette, hogy képtelenség volt nem tisztelettel odafigyelni rá. Keresztnevünk csengésében is igyekeztem hasonulni, ámbár sem ő, sem Ford nem az igaziként, hanem művészneveként hordta, hasonlóan hozzám. Mindig így jártam: ha valaminek nagyon a mélyére próbáltam ásni, színfalakba felépített illúziókba, egy leforgatott világ díszleteibe ütköztem. Erősen csaptam oldalra, hogy érezzem: e keményre száradt agyag valóban itt az, ami. És kétségkívül én, J. M. fekete farmernadrágban könyékig feltűrt, kigombolt, lobogó fehér ingben, nyaksállal és cserzett bőrrel a canyon földpadján, kaktuszok társaságában itt ülök, míg coltom a csizmaszáramban éberen várakozik.
Délidő volt és erősen szomjúhoztam, de türtőztettem magam. Kis noteszembe lefirkantottam pár gondolatot. Jut eszembe, magyarázattal tartozom. Ha majd elolvassa ezt valaki, látni fogja, hogy jó néhány bejegyzés hiányzik. Sajnos kiszakadtak és odavesztek lapok egy régi kőomlásban, amikor beszorultam egy barlangnyílásban, igyekszem röviden pótolni majd.
Most indulunk tovább, a régi vasútak vágányait estig el kell érnünk.
Post T-25002
A vásznakon szinte időtlenül folyik szét a film fényfoltja. A korai kőkortól az elképzelt Csillagok Háborújáig bármikor jelen lehetsz a VilágKorban. Elég egy injekciós fiola és megkezdődik végtelenített révületed, mini időutazásod Rómába, a császárság idejébe, vagy a Sumérok földjére a Tigris és Eufrátesz völgyébe. De vigyázz, mert elég egy zavart összpontosítás és a mai Irakba érkezel a diktátor kezei közé. Igazából sohasem tudhattuk, hogy mikor lesz az Akkor, és hol lesz az Ott, valahogy személyes attitűdjeink kormányozták szellemünket a megfelelő helyre. Ezt a kísérletiek is jól tudták és igyekeztek ellátni a legtágabb kulturális repertoárral, amivel élő ember rendelkezhet. A számtalan intelligens Memo gén beültetése után olyanok voltunk, mint akiken plasztikai sebész töltötte ki beteges hajlamait, igaz nem a test szintjén, hanem gondolatainkban. Kéretlenül tudtunk mindent, ismertük Egyiptomtól Hellászon és az egész középkoron át a nyugati és a keleti civilizációk teljes történetét, mindezt úgy, mintha ott éltünk volna évszázadokat-ezredeket velük. Bár nem lettünk Platón, vagy Seneca, netán Konfucius, mindannyiuk lénye lenyomatot hagyott magunkénak már távolról sem nevezhető személyiségünkön. Elszórakoztunk közösen töltött éber óránk alatt, hogy ki kinek a vonásait ábrázolja ki erőteljesebben. Így a kis Wanzek - bár jól ismertem azelőtt, semmilyen ideológiát sem volt hajlandó elfogadni, kísértetiesen emlékeztetett már az "öreg gyermek"-re Lao-ce- re, akivel állítólag találkozott is. A megbabonázó szemű Júdia L. arca sápadt és merev volt szinte minden ébredésekor. Hiába mondtuk neki, hogy nem kellene folyton Neftisz és Szelket megtestesítőivel lógnia.
Bumpa helyett ma Alex jött a szérummal. Tőle tartok kissé, nem a mi beépített embereink közül való és elszámol minden milliliterrel. Jelentései gyanúsan tudományosak szoktak lenni.
Az előkészített ágyak örökkévalóság számára őriztek bennünket és ma sokkal hosszabb időre merészkedtünk a szokásosnál. Ki tudja, talán egy következő fázisba lépett a Kettes Labor kísérleti munkája? Mosolyogva intettünk egymásnak és halkan beszüremlett a relaxációs zene, csuklópántjaink már közvetítették a szívritmus- és egyéb életfunkciós jeleinket a kronofibriller felé. Jó éjszakát kívántunk és valami bolond reményben magunkra húztuk az idő csillagpaplanos takaróját.
Post T-26571
... repülni csodálatos érzés volt! Mintha ezer meg ezer leheletfinom ezüstszál akaszkodott volna a hajam, arcom, karjaim és testem minden porcikájára és vont volna egy meg nem állapítható végtelen pont felé, és amikor felgyorsultam már annyira, hogy a tárgyak, és a valóság elveszítette a jelentőségét, átváltozott valamiféle zuhanás-érzéssé; hogy az a pont vált megfoghatatlanná, mely a kiindulópont volt és igyekezett magába nyelni a mély űr, a csillámló szálak pedig ernyedt, rendetlen gubancokként áramlottak el felhevült és nedves testrészeim mellett. Végtelen ideig tartott az átlényegülés és olyan mámorba merültem, melyben egyre mélyebbre lehetett csak kerülni, tisztulni, józanodni belőle nem. Az a felszabadult örömmel vegyes félelem járt át, mely talán Blériot-t, amikor felemelkedve kitárult előtte az ég kékje és víz felett szabadon szelte át a Csatornát. A már elrugaszkodott és visszatérésben nem gondolkodó sziklaugró vakmerősége hajtott.
A szérum tökéletesnek bizonyult. Bár tudtam előre, hogy Akkor, amit látok, érzékelek, az nem A valóság lesz, hanem csupán az agyi területek stimulációja okozta képzetvilág, Akkor azonban ez a kérdés nem fogalmazódott meg, ezért el kellett hinnem, hogy az a valóság az igazi idővonalam. Persze a visszatérés pillanatáig, amikor is valami oda nem illő mozzanat következett be. Megszakadt az átélés alá helyezett szál, a szó kimondatlan maradt, vagy légiessé vált a csókoló ajak és a szoros, testillatú ölelés melege elillant. Visszatérés előtt a meggyőződés mégis erősebb volt a logikus következtetésnél, miszerint álom csupán, ami megszakad, ilyenek mind az álmok. Ez a vég nélküli súlytalan zuhanás viszont mindenért kárpótolt. El- elgondolkodtam az eszmélés utáni pillanatokban, percekben, órákban, hogy mennyire ismeretlen ez a valóságfogalom, mennyire kiszolgáltatottja vagyok a környezet rám-hatásainak és vártam az újabb ébredést, mely ebből a valóságból is kiemel, azt a furcsa ajtót, mely nem illik ebbe a világba, épp ezért lehet kimenni rajta egy magasabb ébrenléti szintű "valóságosabb" álomba. S hogy hol van a végső valóság? A kérdést fel sem mertem tenni eddig, féltem, hogy nem volna reális válasz.
Újabb illúziókba kergettem hát magam, hagytam, hogy elvarázsoljanak a hazugságok, zárt osztályról nincs menekvés úgysem. Meg kell őrülni, valaki kitalálta ezt jól...
Post T-26572
"Post T-64
Késő éjjel van. A kísérlet sikerrel járt. Most fáradt vagyok, túl fáradt, hogy értékelni tudjam, de bizonyos, hogy valami egészen fantasztikus áttörés történt a tér-idő szerkezeti modell megértésében. Prof. Edelstein szerint kidobhatjuk a görbült tér elméleteinket. Egy rakás ócskavas. Közvetlen kontaktálás, hiperfolyosók... ezek ma még olyan újdonságszámba menő fogalmak, melyek meg fogják rendíteni a tudomány mai pilléreit. Lázasan gondolkodom, ez a nap nem tud lenyugodni, hajszol, űz ez a felvillantott lehetőség... és tényleg, egészen világos van odakinn is. Hajnalfényű derengés remeg az úttest és a házfalak sziluettje között. Mi ez? Biztos vagyok benne, hogy..."
MI EZ? BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY... MÉG SOSEM LÁTTAM ILYET- szinte hangtalanul mormoltam az időtlenségbe merevített, félelmetesen ismerős szavakat.
És tudtam, hogy az a hosszú hajú, álmokkal és ábrándokkal teli suhanc pontosan ezeket a mondatokat fogja papírra vetni. Nem volt időm megilletődni, mert a döbbenet és szorongató kérdés fojtogatott: mit tegyek? Hiszen jelenlétem nem zavarhatja meg további gondolatfolyamát, hiszen akkor összedőlne nemcsak a modell, hanem az egész jövő. Túl sokat filozofáltam mostanság az időről, úgy látszik ez hozott éppen ide. A fényesség, persze elárult, de talán nem azt, és nem úgy, hogy visszavonhatatlan baj keletkezne. Pár dolgot el kell intéznem, hát eggyel több lesz, megoldható. Pofon egyszerű, mit is írt az a gyerek a napló további részében? Távoli irányítás alá vettem Potter amúgy másra egyáltalán nem használható személyhelikopterét, reméltem, hogy a reflektorok működőképesek még. (illetve voltak akkor. Micsoda káosz ez a relatív valóság!)
... megnyugodtam, bár ezt a gyanús környezeti sugárzást meg kell vizsgálnom, szinte biztos, hogy egy repülőgép volt az, talán a kis Wanzek, vagy Potter személyes masinériája, most, hogy visszatért, a vezérsík lebuktatta, meg az a hang! Nem Wanzek, Potteré ez a szörnyűség.
Holnap beszélek vele, tűrhetetlen ez az amatőrizmus. És mi a fenét keres egyébként is ilyenkor itt?
Ám elfelejtettem, igen, emlékszem már. Mosolyogni való volt az igyekezet, ahogy ráugrottunk a témára. Potter később a repülési központba került, Wanzek meg, hát valahol itt fekszik mellettem és ugyanolyan kába és elvarázsolt, amilyen én is vagyok most, képtelenségeket gondol egy képtelen álomban. De most itt vagyok, küldetésem indítómoduljára gondolni tilos és életveszélyes, amúgy meg hogy is lett lehetséges? Na mindegy...
Post T-26779
Éppen a híd peremére érkeztem. Ez nem volt egy szerencsés pozíció. Az egyensúlyi helyzet szempontjából kifejezetten kellemetlen. Talán néhány másodpercem maradt a zuhanás megtervezéséhez. A 3D szekventeren van még csiszolni való. Elküldöm gondolat-naplómat, a mindjárt bekövetkező kapálózás és értelmetlen halálsikolyok csupán a zajszintet növelnék, használható infó nem lesz kinyerhető belőle. A visszatérési időpont helyes beállítása, és...
***
Kicsit melankólikus ez a nap. Valami ismeretlen eredetű szomorúság jár át, megint dé-javu képzetem egyike kísért, mintha már ezeket a gondolatokat is végiggondoltam volna már.
Olyan sok leíratlan, gomolygó történés feszül bennem, hogy tennem kell valamit.
Kívül bágyaszt az idő, bár a dolgok nyugtalanítanak, egyenlőre szélcsend van kívül-belül. Tényszerű, objektív akarok maradni. Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!
vége
2013-08-03
