Most - fantasy

Vannak pillanatok, melyek kiemelkednek a többi közül. Rendhagyó módon más fontosságúak, ezért emlékezetesek

– Szokás szerint most van.
– Mi van most?
– Most! Hát mi ütött beléd, hogy nem érted? Az a szinguláris pillanata az időfolyamnak, mely elválaszt, a jelent múlttá teszi, a jövőt megeleveníti, egyszóval prolongálja magát.
– Jahh…, rafinált egy nyikhaj, nincs időm az ilyenekkel foglalkozni, csűri-csavarja a nyilvánvalót, miközben annyi…
– Nincs időd? Neked? Csak az van! A végtelen lehetőségek tárháza, csodálatos titkok…
– Engedj már, nem látod, hogy sietek? Illetve lassacskán kések már!
– Óh, hogyne, hogyne - mennyiszer hallotta ezt a demagóg védekezést - végül is mit veszítesz ezzel a néhány mikrokronoszekundummal, a terv csúszik? Hahaha, bezzeg Ezékiás 10 fokos nyeresége és az az egész elvesztegetett nap, nem is beszélve a naptárreformokról, azokkal hogy is volt?
– Nem tehetek róla. Mit akarsz tulajdonképpen? Vedd át, és már itt sem vagyok, aztán rágódhatsz az örökkévalóságig.
– Egy másodpercet kérek.
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Bármit megtehetsz.
– A terv már így is…
– A Tervező beleegyezése úton van már-ez nagyon kockázatos húzás volt és persze, jelenleg inkább csak a belévetett hit volt igaz belőle.
– Nem látok semmiféle előrejelzett korrekciós vonalat, nahh – indulatosan, szinte erőszakkal lökte elé a leírókulcsot- nyisd a tervezett utat, most!
– Nézd, ha az időzítés rossz lesz és kiderül, hogy tudtál a prekorrekcióról, akár meg is állíthatnak. – látta, hogy meginog, ezért átadta az ilyenkor szokásos "meglepetéscsomagot".
– Tudod, hogy elismeréssel fognak szólni rólad, miért kockáztatnád helyed? Különben is, most létkérdésről van szó!
– Egészen biztos vagy benne? - igen, érezte, hogy már nem a régi, már nem őt tájékoztatják először, ez a minden hájjal megkent vénség ok nélkül biztos nem mattolná magát, ismerte jól. Azon kívül tűrhetetlenül hosszúra nyúlt ez a párbeszéd már, veszélyeztetni látszott a következő alkalmat. A hatalom birtoklásának önhitt tudatában megengedett ismét egy gyönge pillanatot magának. Kifújta türelmetlenségét - nahh, legyen!
Cinkosan visszakacsintott rá társa, amint nyugtázta a kis győzelmet, majd lehajtotta az "üzemen kívül" feliratú kart, és várt…
Egyszerre szürke tónusra váltottak a színek, elméjében a rémült sikoltással látta a közeledő zakatoló sötét árnyékot, de a parancsok nem érték utol, kicsi volt még, az ösztönei, no meg a fehér pöttyös piros labda szökkenése túlontúl lekötötték.
Lehetetlen volt bármit is tenni már, ezt jól látták a bénult-mereven blokkoló lábbal gyökeret eresztő, mögötte állók, akik mellett elfutott…
A csattanás azonban elmaradt.
Ki tudja, hogyan, talán a betaposott fék útja mégis elégnek bizonyult? Vagy a hóna alá nyúlt egy láthatatlan kéz? Jóval később, mintegy fél perc múlva még mindig ez foglalkoztatta a gyalogosokat, akik a sírva nevető anyukát bámulták a túloldali járdaszélen, ölében a halálra rémült, összevissza csókolt, szipogó, szöszke, hároméves kisfiával.
Feloldódtak a nyelvek és egymás szavába vágva próbáltak úrrá lenni izgalmukon:
– Milyen kiszámíthatatlan az élet!…
– Ha egy pillanattal előbb ér oda az a teherautó…
– És hogy szaladt ez a kis srác, mintha nem is tudom, de szinte emberfeletti volt…
– Egy pillanatig nem is láttam…
Aztán, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben, mert már nincs szükség segítségre, szép lassan továbbmentek. De megmaradt bennük, hogy valahol a múlt és a jövő határán a röpke jelenben lett egy hosszú pillanat, mely mélyen beivódva megváltoztatta pár ember életét.

Versfolyam - Zavaros víz...

Zavaros víz.
Mocskos lötty egy vályúban.
Disznóknak való.
Folyik egykedvűen.
Le.
Amerre a gravitáció vonzza.
Nem élő.
Nem halott.
Élettelen.
Víz, föld, sár, pusztult növényi és állati molekulák elegye.
Érdektelen.
Majd megszűrik, ha megszűrik, ha nem, folyik tovább.
Majd megszűnik.
Átalakul.
Körforgás lélektelen része lesz.
Vagyis marad.
Mert csak víz.
Zavaros.
Mocskos lötty egy vályúban...

Baljós árnyak

Lomha árnyak, nyirkos testű békák
Alig mozdul az álmos délután
A falon homály ül, lelóg két láb
Szobám lassan fordul körbe, furán

Folyik-folyik könnyem az ablakon
Tompa zápor önt rá újabb vödröt
Lábaimhoz gyűlik, érzem vakon
Meleg vérem körül egy légy röpköd

Kislányom hintázik távol nagyon
Emlék az árnyéka, vidám kacaj
Fulladt sóhajtás jő: álomra lom
Zúgó szirénát nyom el, nagy a baj…

Most óriáshangya tapos rajtam
Könnyű szárnya cirógat, felemel
Csörömpölve hull a drága angyal
Rúzzsal húzott szája mosolyt lehel

Magasabbra ússzunk, kis paripám!
Valódinak tűnik a lebegés…
Messze egy groteszk alak, s a dívány
Sötétülő álom kezében a kés

Versfolyam - új V.

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Így töpreng a széles, elrohanó víz
Mikor pille voltam, s átható, légies
Szétoszolva hűs páraként emelt, vitt a szél

Vagy csodálta fodraimban magát hosszan
Egy-egy odatévedt vadonban élő őz
S csobbanástól megriadva futott messze
Mígnem zaját elnyelte a sűrűn növő alj

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Gyönyörű, s esetlen volt az első néhány perc
Kismadárka csirrent, talán engem köszöntve
Talán csak párjának udvarolva felelt

S óh, mikor a tisztásra kiértem, felül
Valami nagyon-kék nézett gyöngéden rám
Tükrömben megláttam egymáséba öltve
Apámba karolt jó szürke felhő-anyám

Vissza-vissza a kezdethez, hol születtem
Késő délutáni erdő-mélybe vágyom
Első mohás kövön, honnan megláttalak
Öleden ringató, fáradt mosolyú Nap

Távolodom, pedig a forrás hívogat
Este borul mindjárt e kietlen vidékre
Tudom, amit fák zúgnak beléreszketve:
Visszamenni folyón, s múlt időn nem lehet

Rímfaragó

Szekercével bárdol a formátlan indulat
Verse csámpa, mindegy, s hogyha rajt´ mulat
Mulasson csak bambán a fogatlan parasztnép
Nyúlláb helyett legyen rímpörköltös a fazék

Ünnepre tart, vásár, cirkuszbohóc várja
Élni nyomorult, hát kacagjon - hiába
Becsapják majd itt is, éjjelre ráébred
Mi föle volt, annyi híjja lesz a szépnek

Kocsmába megy: bölcsen ott bír gondolkodni
Míg maradék esze, mint a lyukas zokni
Koccintva búcsúzik, fejelve a téglát
S felnyalja a koszból saját hányadékát

Szekercéjét veti, nem ácsol szavakat
Morog, ha piszkálják, s elfekszik pad alatt
Napra nap jön aztán, borra köd, s indulat
Verse csámpa, s mindegy, hogyha rajt´ mulat

Mulasson csak bambán a fogatlan parasztnép
Nyúlláb helyett legyen rímpörköltös a fazék…

2005. 07.24.

Versfolyam - Folyóm, te vagy nekem...

Folyóm, te vagy nekem szelíd kis otthonom
Visszatérek hozzád, mint a hegyi patak
Üdvözöllek újra, s vidáman meghozom
Pajkos gyermekeid a füves kert alatt

Leúsztatom lomha, lapos kavics-csúszdán
Csermelyek csobogó, csellengő cseppjeit
Langyulva hízzanak, oly jó nézni, úgy ám!
Játszva fussanak, csak fáradván estelig

Folyóm, szőke hajad mikor szétterítve
Rónák lankáira hajtod szeszélyesen
Szomjas dzsungel hajol belőled merítve
Ezer karral föléd, s nem bántod azt te sem

Párnád a dús föveny, ha betakar az éjjel
S csalfa tükröt tartasz hiú csillagoknak
Elnyújtózol köztük csábos, lusta kéjjel
Megnyílva a bújó piciny fény-magoknak

Folyóm, nézlek, színed nyugodtan elsimul
A néma táj beissza csöndes vonulásod
Őrlángja egy pásztortűznek, ahogy kigyúl’
Pihenni térsz te is, s veled megy magányod

Nem is érzed, amint folydogál életed
Feltöltve lassacskán régi biztos medred
Egyszer elkerülsz majd, ezt mondva: ég veled!
S egy tóban végezve elfelejtesz engem

Versfolyam - új IV.

Folyóm, te vagy nekem szelíd kis otthonom
Visszatérek hozzád, mint a hegyi patak
Üdvözöllek újra, s vidáman meghozom
Pajkos gyermekeid a füves kert alatt

Leúsztatom lomha, lapos kavics-csúszdán
Csermelyek csobogó, csellengő cseppjeit
Langyulva hízzanak, oly jó nézni, úgy ám!
Játszva fussanak, csak fáradván estelig

Folyóm, szőke hajad mikor szétterítve
Rónák lankáira hajtod szeszélyesen
Szomjas dzsungel hajol belőled merítve
Ezer karral föléd, s nem bántod azt te sem

Párnád a dús föveny, ha betakar az éjjel
S csalfa tükröt tartasz hiú csillagoknak
Elnyújtózol köztük csábos, lusta kéjjel
Megnyílva a bújó piciny fény-magoknak

Folyóm, nézlek, színed nyugodtan elsimul
A néma táj beissza csöndes vonulásod
Őrlángja egy pásztortűznek, ahogy kigyúl’
Pihenni térsz te is, s veled megy magányod

Nem is érzed, amint folydogál életed
Feltöltve lassacskán régi biztos medred
Egyszer elkerülsz majd, ezt mondva: ég veled!
S egy tóban végezve elfelejtesz engem

Versfolyam - új III.

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Versfolyam - Titokzatos tükre...

Titokzatos tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Pedig déli hőben vágyják enyhét sokan
Vonat ablakából nézve, amint rohan
A fülledt párán ringó, izzó kocsiszekrény
Izzadt gallér alatt legalább egy emlék:

Hűsítő illata és sodra észbe jut
Áthalad zsibongva, elborítva fut
Vízpermetet álmod’ égő utastérre
Elmerül zsibbadva mederfenék mélyre

Csapkod, szántva kaszál, taréjt locsol körbe
Begázol derékig a folyásra dőlve
Kurjongatva fröcsköl szerteszéjjel vizet
S felfekvén hátára lebegve elvitet

Majd felkél, nagy elhatározással
Szembeúszik próbál küzdeni az árral
Habot szelve prüszköl, tapodtat sem mozdul
Bömböl, nem is tudja, messze harang kondul

De a folyó tükre opál-zöld és nyugodt
Alig fodrozzák csak finom áramlatok
Gesztenyesor között halad most csöndesen
Nem hallik a partig csobbanása sem

Versfolyam - új II.

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
"El a tájról gyorsan, csak senki se lásson"
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

Gyémántom

Találtam egy dobozt, nem is olyan rég
Sárban úszott, nem is tudtam milyen szép
Felemeltem kézbe, megforgattam jól
Akkor vettem észre, ami abban volt:

Kincset, csiszolatlan élő drágakőt
Csillagokban termett, mélyen bűvölőt
Mi többet ér aranynál, páratlan darab
Úgy vigyázom, s remélem, hogy nálam marad

Barnás zöldbe játszik, hogyha nézem őt
Gyémánt lapkáiba belézárt erőt
Titkos fénytörések útján engedem
Színének hatalma: babonázott szem

Nagy-Mogult lenézi, Dél-csillagra int
Bársony párnájáról csak reám tekint
Szeretettel nézem: átjár tiszta láng
Nem cserélem el már semmiért e lányt!

Versfolyam - Folyik tova...

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
„El a tájról gyorsan, csak senki se lásson”
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

Óda az ihlető Szellemhez

...miként lázas lepketánccal rajzod megfogant álmaim:
Mosolyogsz, s futótűzben nyíló gondolatot érlelsz,
Burjánzó kacsokon mézillatod apró szirmokat bont.
Megállítani áradásod nem, nem szabad, s nem is tudom!
Ceruza végen kopott radírbél vár, s a grafit szántva, örül,
Lángjaid testet öltenek. Hát kíváncsian szemlélem őket,
Ismerősek, mint rég látott, csacsogó szép gyermekeim…
Öntőformájukba hűlve bízva-bízom, nem lesznek salak.
Mert jegyző vagyok csak, míg vezeted az ujjam,
És sóvárgó lélekként várom jöttöd szüntelen,
Hogy kinek ajándékul szánom, szem-gyönyörködésre,
Majdan lázas lepketánccal újra körülrajzzad álmait…

2005 07.18.

Tiltott örömök

Ejnye, nyájas olvasó, hát erre felkapod fejed?
Megigézni ily szavakkal talán Téged is lehet?
Incselkedő pajzán gyönyört, ne várj, nálam nem találsz
Inkább megtanítlak arra, hogy a szívvel hogyan játssz!

Nem kell öltöny, cifra ruha, mandzsettás ing vagy zakó
Ha nem eléggé figyelmes, nem jön majd rá, hogy csaló,
Alávaló, szemét alak, ki csak port hint Őneki
A szavakra figyelj nagyon, mert a szépet szereti

Kell virág is, hogyne, tudod, meglepetés, ajándék
Gyertyafényes illúziók, megrendezett parádék
Holdas éjen fülbe súgott banálisan jó szavak
Együtt vásárolt kis cuccok, randik öreg fák alatt

Hogyha látod, olvad a lány, ne siesd el, nem szabad
Szédülnie magától kell, különben, óh elmarad
Édes órák hév-gyümölcse: a felépült terv összedől
Elborít a csaj haragja, s menekülhetsz baj elől

Hazudj bátran hát szerelmet, hamis érzést, csókokat
Várj aztán a pillanatra, mikor önként csókot ad
Hogyha így lépsz, nyersz barátom, Tiéd lesz az első hely
De ne feledd, hogy megtartsad, ennél sokkal több gőz kell…

***

Csaltam, loptam és hazudtam, mégsem lettem boldogabb
Szédültem és szédítettem asszonyokat, s lányokat
Végére is üszköt hagytam, légvárt, ami romba dűlt
Hajszolt tüz’im mind kihunytak, fázom nagyon itt belül

Nem tudom, már mi az igaz, rám talált-e szerelem
Vagy csak régi taktikáim csalt gyümölcsét így eszem?
Itt maradtál, talán végleg, s üldözőből üldözött,
Párod lettem? Vagy árnyékod? Rút kétségeim között

Vívódom-reménykedem-vagyok-felejtek-szavakat-írok
vagy csupán álmodom szüntelen

szép az élet, trallala

Agyonhallgatnak, megtehetik
Körbement rémhírre, vagy mint
Leprás rémre nem is néznek
Nem tudják és nem akarják tudni
Csak, mi elfogadhatóan lágy a fülnek
Szép napot, kedveskéim,
Óh, az idő bizony cudar, (vagy klassz, egyre megy),
De lesz még napsütés, mit számít, jól vagyok
Drága, huncutul mosolygó ikonok
Gusztustalan színjátszó kör
Tisztelt kivétel, nem önnek szól
De mit számít, hisz úgyis
Agyonhallgatnak, megtehetik


kár volt vesződni a tördeléssel is.

Úgy akartam szólni...

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Vihar szárnyán úsznak mit sem sejtő felhők
Békésen ringva égnek négy biztos sarka közt
Párát nevelgetve gyűl’nek harmatpont körül
Szépséges királynőjük büszke fátyla alatt
Szürkén gomolyogva hideg-nedvesen
Elsiratják dacos jégkristály-fiaik
Könnyük, bár hullva hull, pár csepp mindig marad

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Eljátszik a kósza mélyvörösbe tűnő
Bujkáló lángnyelvvel - mely már nem éget, s perzsel -
A kora éji alig hűvös, gyönge szellő,
És a kis esőcseppek egymás után lesznek
Szisszenő sóhajtások a borongva hűlő parázson
Nem kérdezősködve létük, hullások felől
Csak beteljesítik a rájuk szabott rendet

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Bágyadtan küzdenek baljós homály ellen -
Mely a kelő bíbor Nappal egyre-egyre fogy -
Parányi tűkként várva mozdulatlan
Mint rejtelmes párnába ágyazott ékkövek
Kicsiny gyertyaként a déli tűz hevében
Fénnyé válva vándorolva örök éj ölén
Réges-rég elfeledett emlékeztető jelek

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn…

2005 07.11.

Joe Lee Sam emlékiratai I.

avagy fejezetek a hőskori telepes kultúra gyöngyszemeiből


-Volt egyszer rég…
Volt egy vadnyugat-
Kezdé Sam a mesét-
Mikor őzet, s nyulat

Lesből lőtt a cowboy
Szóródott a sörét
Helyeselnek: jó volt!
Kortyolgatva sörét

Sok hajdani legény
S a kondért megkavarja
A szóló Joe Lee még
Nehogy leégjen alja

Sűrű szemű bab fő
Meg is rottyan hamar
Benne comb meg fartő
(Ez majd gyomorba mar!)

A tábortűznél lassan
Kihunynak a lángok
-Mi eledel a hasnak
Dörgő fegyver, álnok

Megriasztva pukkan
Bűze felveri az erdőt-
Helyeselnek: úgy van!
Körben minden felnőtt

-Nem lövünk puskával
Ejj, de rég volt bíz’ a
Pár jól megfőtt tojással
Jobb, mint Töki nyila

Nincs is ellenvetés
Harcra kész a tábor
A túléléshez kevés
Ami lesz ennyi kajából

Versfolyam - új I.

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’ m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’ n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként



Nem titok, hogy ezek a versfolyamos versek egy önálló topic keretén belül születtek, születnek, hol hívóként, hol válaszként egy másik oldalon. Mégis szeretném, ha meghonosodna és új gyöngyszemekkel bővülne… hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések maradandó értéket képviselnek

Versfolyam - Fel-fel hát magasba!

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként

Versfolyam vége

 Az út vége 

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök kék felett

Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

Versfolyam - Látod?

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Az út vége

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Utolsó mohikán

Szavak, szavak, szavak! Most ellenségként meredtek rám,
Harcolni elfáradt mondatom kitér előletek
Véres-szép koloncként megbékél pengéitek tövén
Felbugyog némán, s ajkamra terül a meleg halál
Mélyből tör fel, sötét leve sűrű, rosszal mérgezett
Alvadt páncél alá gyűri hamar, ne, ne féljetek!
Elhomályosul, tekintet elől elúszik a kép
Ezüstös vitézek, rivalgó nép, ím, legyőztetek…

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.

Visszatérő álmok

Hát vége…a csodákra tegnap-szemfedő borul,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal keres világot
Kiszakad sóhajom, énekem elfúttad idő,
S ha eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok

Borostás reggelek ezen túl nem néznek
Dúlt, dagadt, duzzadt, vörös farkasszemet
Vérre szisszenő pengék ezüsttükrén át,
Nem dúdol szappanillatú várakozás, ha megyek,

Lépek, futok, s rohanva szárny emel magasba,
Beszívom a Város belém tülekedő gépzaját,
Majd üvegcsendek homloka mögé rejtőzködöm,
Nem tanulva sosem, hogy ki ellenség, s barát,

Hogy mért’ folyik szakadatlan e halálos játék,
E sima szavakba csomagolt ősi aktus-lüktetés.
Tizenöt percnyi parádét bontogatva kéjjel,
Mely szorongó magányt sápadt szemünkbe vés,

És unott mosolyokba búj’ a sikoltó némaság.
Arcig feszülő nyugalmak közt játszik a türelem.
De nézd: félénk hidak is épülnek lázas titokban,
Halló-járatok, rést keresve-ütve süket füleken,

S így újrakezdi, a csodákra holnap varázs nyílik,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal talál világot
Kiszakad sóhajom, énekem megzendíted idő,
S eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok…

2005-06-16

Árnyas út

Kocsikerék döccen, szikkadt az árnyas út
Kósza angyal őrzi lépteim hazáig;
El-elröppen csacskán, megérint, szárnya súg
Míg tűnődöm mélán, rajtam mulat, s játszik:

Tudja már, mi nékem később jut eszembe,
Tudja kérdésem is, s hogy nem hiszem válaszát
Kacagva dalolja, s rímet sző keresztbe,
Elkapja fonalam, mely felfelé vágyva száll…

Persze kitaláltam, nincs is, okoskodom
Elhessentem pajkos, vidám bizonyságát
Szigorúan suhint fürtjébe ostorom
De hát érzem! - mit tegyek? - csiklandozó szárnyát

Hiába a búsan körülrajzó zöld legyek
Ez itt több, mint az A jól látható világ,
Lám, a domb sem nyughat, amíg rajta van fölmegyek
Reng tőlem röhögve, s vele csomó virág

Mi lelt? Álmodom? Megszúrt útközbe' a Nap?
Elhágy jó eszem, vagy eddig voltam bolond?
Mire törtem, jó, vagy valami lemaradt?
„-Óh, igen, barátom! Csak mondd tovább, óh, mondd!”

…

S kocsikerék nyomán, az árnyas útra ült,
Hahotázva fordult onnan is a völgybe
Fuldokolva rúgott, tiport gazt, míg belül
Elfáradt derülni, csak csorgott arcán könnye

2005 06. 14.

Én még a tegnapokban élek…

Én még a tegnapokban élek,
Kopott lámpás kormán morzsolok
Furcsa, értelmetlen szavakat,
S ha foglalkoztat egypár dolog,

Én még a tegnapokban élek,
Nem is tudom, miért, odaköt,
Szárnyra kélve visszahív egy hely,
Valami vihogva oldalba lök…

Én még a tegnapokban élek,
Mint egy holt imát, úgy ismétlem,
Révedt szemem el-elfelhőzi
Egy emlék, gondolat, vagy mégsem…?

Én még a tegnapokban élek,
Elmúlt kalandot szőnék újra,
Mely szép volt? Meg sem történt talán…
Csak belül zajlott hosszú útja…

Én még a tegnapokban élek,
S lehet, hogy már ott is maradok,
Magammal vive pár titkomat,
S talán ez lesz, mit Reád hagyok:

Én még a tegnapokban élek,
S ha sürgetnek, akármit mondva,
Legyen egy perced, visszagondolj,
Ne feledj, emlékezz a szókra!

2005-06-10

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort


Az ajánlás kedves ismerősömnek, Valeyrac-nak szól

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!