Gyémántom

Találtam egy dobozt, nem is olyan rég
Sárban úszott, nem is tudtam milyen szép
Felemeltem kézbe, megforgattam jól
Akkor vettem észre, ami abban volt:

Kincset, csiszolatlan élő drágakőt
Csillagokban termett, mélyen bűvölőt
Mi többet ér aranynál, páratlan darab
Úgy vigyázom, s remélem, hogy nálam marad

Barnás zöldbe játszik, hogyha nézem őt
Gyémánt lapkáiba belézárt erőt
Titkos fénytörések útján engedem
Színének hatalma: babonázott szem

Nagy-Mogult lenézi, Dél-csillagra int
Bársony párnájáról csak reám tekint
Szeretettel nézem: átjár tiszta láng
Nem cserélem el már semmiért e lányt!

Versfolyam - Folyik tova...

Folyik tova, színe szemnek láthatatlan
Barázdált felszínén buborékok úsznak
Eső jár most táncot a mélyülő patakban
Partjáról elkapva földdarabot csúsztat

Sáros, zavart vize, szürke, hordalékos
„El a tájról gyorsan, csak senki se lásson”
Elhullott tetemből megalvadó vért mos
Prüszköl kövön törve habos barázdákon

Egyedül rohan a szikes meredélyen
Nem látja a Hold sem, felhők mögé bújva
Sírva gyűlik össze folyóvá az éjen
Folyik-folyik tova, láthatatlan útja…

Óda az ihlető Szellemhez

...miként lázas lepketánccal rajzod megfogant álmaim:
Mosolyogsz, s futótűzben nyíló gondolatot érlelsz,
Burjánzó kacsokon mézillatod apró szirmokat bont.
Megállítani áradásod nem, nem szabad, s nem is tudom!
Ceruza végen kopott radírbél vár, s a grafit szántva, örül,
Lángjaid testet öltenek. Hát kíváncsian szemlélem őket,
Ismerősek, mint rég látott, csacsogó szép gyermekeim…
Öntőformájukba hűlve bízva-bízom, nem lesznek salak.
Mert jegyző vagyok csak, míg vezeted az ujjam,
És sóvárgó lélekként várom jöttöd szüntelen,
Hogy kinek ajándékul szánom, szem-gyönyörködésre,
Majdan lázas lepketánccal újra körülrajzzad álmait…

2005 07.18.

Tiltott örömök

Ejnye, nyájas olvasó, hát erre felkapod fejed?
Megigézni ily szavakkal talán Téged is lehet?
Incselkedő pajzán gyönyört, ne várj, nálam nem találsz
Inkább megtanítlak arra, hogy a szívvel hogyan játssz!

Nem kell öltöny, cifra ruha, mandzsettás ing vagy zakó
Ha nem eléggé figyelmes, nem jön majd rá, hogy csaló,
Alávaló, szemét alak, ki csak port hint Őneki
A szavakra figyelj nagyon, mert a szépet szereti

Kell virág is, hogyne, tudod, meglepetés, ajándék
Gyertyafényes illúziók, megrendezett parádék
Holdas éjen fülbe súgott banálisan jó szavak
Együtt vásárolt kis cuccok, randik öreg fák alatt

Hogyha látod, olvad a lány, ne siesd el, nem szabad
Szédülnie magától kell, különben, óh elmarad
Édes órák hév-gyümölcse: a felépült terv összedől
Elborít a csaj haragja, s menekülhetsz baj elől

Hazudj bátran hát szerelmet, hamis érzést, csókokat
Várj aztán a pillanatra, mikor önként csókot ad
Hogyha így lépsz, nyersz barátom, Tiéd lesz az első hely
De ne feledd, hogy megtartsad, ennél sokkal több gőz kell…

***

Csaltam, loptam és hazudtam, mégsem lettem boldogabb
Szédültem és szédítettem asszonyokat, s lányokat
Végére is üszköt hagytam, légvárt, ami romba dűlt
Hajszolt tüz’im mind kihunytak, fázom nagyon itt belül

Nem tudom, már mi az igaz, rám talált-e szerelem
Vagy csak régi taktikáim csalt gyümölcsét így eszem?
Itt maradtál, talán végleg, s üldözőből üldözött,
Párod lettem? Vagy árnyékod? Rút kétségeim között

Vívódom-reménykedem-vagyok-felejtek-szavakat-írok
vagy csupán álmodom szüntelen

szép az élet, trallala

Agyonhallgatnak, megtehetik
Körbement rémhírre, vagy mint
Leprás rémre nem is néznek
Nem tudják és nem akarják tudni
Csak, mi elfogadhatóan lágy a fülnek
Szép napot, kedveskéim,
Óh, az idő bizony cudar, (vagy klassz, egyre megy),
De lesz még napsütés, mit számít, jól vagyok
Drága, huncutul mosolygó ikonok
Gusztustalan színjátszó kör
Tisztelt kivétel, nem önnek szól
De mit számít, hisz úgyis
Agyonhallgatnak, megtehetik


kár volt vesződni a tördeléssel is.

Úgy akartam szólni...

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Vihar szárnyán úsznak mit sem sejtő felhők
Békésen ringva égnek négy biztos sarka közt
Párát nevelgetve gyűl’nek harmatpont körül
Szépséges királynőjük büszke fátyla alatt
Szürkén gomolyogva hideg-nedvesen
Elsiratják dacos jégkristály-fiaik
Könnyük, bár hullva hull, pár csepp mindig marad

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Eljátszik a kósza mélyvörösbe tűnő
Bujkáló lángnyelvvel - mely már nem éget, s perzsel -
A kora éji alig hűvös, gyönge szellő,
És a kis esőcseppek egymás után lesznek
Szisszenő sóhajtások a borongva hűlő parázson
Nem kérdezősködve létük, hullások felől
Csak beteljesítik a rájuk szabott rendet

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn,
Ahogy
Bágyadtan küzdenek baljós homály ellen -
Mely a kelő bíbor Nappal egyre-egyre fogy -
Parányi tűkként várva mozdulatlan
Mint rejtelmes párnába ágyazott ékkövek
Kicsiny gyertyaként a déli tűz hevében
Fénnyé válva vándorolva örök éj ölén
Réges-rég elfeledett emlékeztető jelek

Úgy akartam szólni, halkan, elveszőn…

2005 07.11.

Joe Lee Sam emlékiratai I.

avagy fejezetek a hőskori telepes kultúra gyöngyszemeiből


-Volt egyszer rég…
Volt egy vadnyugat-
Kezdé Sam a mesét-
Mikor őzet, s nyulat

Lesből lőtt a cowboy
Szóródott a sörét
Helyeselnek: jó volt!
Kortyolgatva sörét

Sok hajdani legény
S a kondért megkavarja
A szóló Joe Lee még
Nehogy leégjen alja

Sűrű szemű bab fő
Meg is rottyan hamar
Benne comb meg fartő
(Ez majd gyomorba mar!)

A tábortűznél lassan
Kihunynak a lángok
-Mi eledel a hasnak
Dörgő fegyver, álnok

Megriasztva pukkan
Bűze felveri az erdőt-
Helyeselnek: úgy van!
Körben minden felnőtt

-Nem lövünk puskával
Ejj, de rég volt bíz’ a
Pár jól megfőtt tojással
Jobb, mint Töki nyila

Nincs is ellenvetés
Harcra kész a tábor
A túléléshez kevés
Ami lesz ennyi kajából

Versfolyam - új I.

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’ m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’ n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként



Nem titok, hogy ezek a versfolyamos versek egy önálló topic keretén belül születtek, születnek, hol hívóként, hol válaszként egy másik oldalon. Mégis szeretném, ha meghonosodna és új gyöngyszemekkel bővülne… hiszem, hogy az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések maradandó értéket képviselnek

Versfolyam - Fel-fel hát magasba!

Fel-fel hát magasba! Légi könnyű szellők
Szárnyatok emelje parányi magzati’m
Szédítő örvénybe fonva láthatatlan
Itt várom majd újra, a mély talapzati’n

Fenn már hívja párom, barázdált üstökű
Szürke szakáll apjuk, messze vinni őket
Ég hajóin úszni, szelve csendes óceánt
Míg belőlük egy napon ismét eső lesz

S hegy gerincén, arcán könnyeként lefolynak
Barázdákba bújó kövérkés gyermekként
Szivárgó életet, reményt, s enyhet adva
Csalogatva újra – tiszta vízcseppenként

Versfolyam vége

 Az út vége 

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök kék felett

Gyűrt párnán a könnyeink…

Hevünkről szóltak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Mikor úgy hittük
Nem lesz másik szerelem
És másik holnap

Mikor úgy hittük
Örökre szól a csókja
Neki és Neked

Álmaink szállnak
Gyűrt párnáink, könnyeink
S azok az éjek

Kedvesünkkel már
Rég elvesztek, sírni kár
Csak szívünk reszket

Ma már nem hisszük
Hogy lesz másik szerelem
És másik holnap

És hogy a csókok,
Gyűrt párnán a könnyeink
Örökre szólnak

Versfolyam - Látod?

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Az út vége

Látod? megérkezett, deltáján szétterül a folyó
Élete véget ér, lassan pusztul, tengerbe vész
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hull
És bíbor-lila mélybe mállik az omló vízesés

Cseppenként vegyülve, hűs padozatra ül
Elfelejti honnan indult egykor bújva útra,
Kis patakként fény-árnyakkal játszva bohón
Reppenő madarát sziklák közt is megtalálta súgva

S követte, mert szomjazva a csodát, nem tehette
Hogy megálljon, s a parton gólyafészket lásson
Büszke hajót vitt a hátán teherrel, s csalogánnyal
S ha feltámadt a szél, nem hagyta, hogy fázzon

Vágtatott paripán, szikes medrű hullám-lovon
Szomjat oltott, tarolt, majd csendesült áradása
Míg széles partok között nyújtózva lomhán feküdt
Simogató karok, hajló ágak susogtak utána

Vándorok pihentek mellette múltba elrévedőn
Gyermekek kergetőztek rá se hederítve
Hidak bámultak utána, csodálkozón, fölé görbülőn
Emlékezve rájuk a kicsavart törzset tovább vitte

Mígnem megérkezett, deltáján szétterült a folyó
Élete véget ért, elpusztult, tengerbe veszett
Hordaléka felcsillámló, millió darabra hullt
És bíbor-lila mélybe mállott az örök éj felett

2005-06-29

Utolsó mohikán

Szavak, szavak, szavak! Most ellenségként meredtek rám,
Harcolni elfáradt mondatom kitér előletek
Véres-szép koloncként megbékél pengéitek tövén
Felbugyog némán, s ajkamra terül a meleg halál
Mélyből tör fel, sötét leve sűrű, rosszal mérgezett
Alvadt páncél alá gyűri hamar, ne, ne féljetek!
Elhomályosul, tekintet elől elúszik a kép
Ezüstös vitézek, rivalgó nép, ím, legyőztetek…

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.

Visszatérő álmok

Hát vége…a csodákra tegnap-szemfedő borul,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal keres világot
Kiszakad sóhajom, énekem elfúttad idő,
S ha eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok

Borostás reggelek ezen túl nem néznek
Dúlt, dagadt, duzzadt, vörös farkasszemet
Vérre szisszenő pengék ezüsttükrén át,
Nem dúdol szappanillatú várakozás, ha megyek,

Lépek, futok, s rohanva szárny emel magasba,
Beszívom a Város belém tülekedő gépzaját,
Majd üvegcsendek homloka mögé rejtőzködöm,
Nem tanulva sosem, hogy ki ellenség, s barát,

Hogy mért’ folyik szakadatlan e halálos játék,
E sima szavakba csomagolt ősi aktus-lüktetés.
Tizenöt percnyi parádét bontogatva kéjjel,
Mely szorongó magányt sápadt szemünkbe vés,

És unott mosolyokba búj’ a sikoltó némaság.
Arcig feszülő nyugalmak közt játszik a türelem.
De nézd: félénk hidak is épülnek lázas titokban,
Halló-járatok, rést keresve-ütve süket füleken,

S így újrakezdi, a csodákra holnap varázs nyílik,
Éj-mély-sötétkék fényeken új hajnal talál világot
Kiszakad sóhajom, énekem megzendíted idő,
S eljőnek a soha-mindig visszatérő álmok…

2005-06-16

Árnyas út

Kocsikerék döccen, szikkadt az árnyas út
Kósza angyal őrzi lépteim hazáig;
El-elröppen csacskán, megérint, szárnya súg
Míg tűnődöm mélán, rajtam mulat, s játszik:

Tudja már, mi nékem később jut eszembe,
Tudja kérdésem is, s hogy nem hiszem válaszát
Kacagva dalolja, s rímet sző keresztbe,
Elkapja fonalam, mely felfelé vágyva száll…

Persze kitaláltam, nincs is, okoskodom
Elhessentem pajkos, vidám bizonyságát
Szigorúan suhint fürtjébe ostorom
De hát érzem! - mit tegyek? - csiklandozó szárnyát

Hiába a búsan körülrajzó zöld legyek
Ez itt több, mint az A jól látható világ,
Lám, a domb sem nyughat, amíg rajta van fölmegyek
Reng tőlem röhögve, s vele csomó virág

Mi lelt? Álmodom? Megszúrt útközbe' a Nap?
Elhágy jó eszem, vagy eddig voltam bolond?
Mire törtem, jó, vagy valami lemaradt?
„-Óh, igen, barátom! Csak mondd tovább, óh, mondd!”

…

S kocsikerék nyomán, az árnyas útra ült,
Hahotázva fordult onnan is a völgybe
Fuldokolva rúgott, tiport gazt, míg belül
Elfáradt derülni, csak csorgott arcán könnye

2005 06. 14.

Én még a tegnapokban élek…

Én még a tegnapokban élek,
Kopott lámpás kormán morzsolok
Furcsa, értelmetlen szavakat,
S ha foglalkoztat egypár dolog,

Én még a tegnapokban élek,
Nem is tudom, miért, odaköt,
Szárnyra kélve visszahív egy hely,
Valami vihogva oldalba lök…

Én még a tegnapokban élek,
Mint egy holt imát, úgy ismétlem,
Révedt szemem el-elfelhőzi
Egy emlék, gondolat, vagy mégsem…?

Én még a tegnapokban élek,
Elmúlt kalandot szőnék újra,
Mely szép volt? Meg sem történt talán…
Csak belül zajlott hosszú útja…

Én még a tegnapokban élek,
S lehet, hogy már ott is maradok,
Magammal vive pár titkomat,
S talán ez lesz, mit Reád hagyok:

Én még a tegnapokban élek,
S ha sürgetnek, akármit mondva,
Legyen egy perced, visszagondolj,
Ne feledj, emlékezz a szókra!

2005-06-10

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort


Az ajánlás kedves ismerősömnek, Valeyrac-nak szól

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!

Hová futsz...?

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

Versfolyam - Búsan lódult...

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

A patak halála

Kis patak voltam, langyvizű, szabad,
Nyáj ivott belém gázolva, mohón,
Játszani jöttek színemre a halak,
Örömét lelte bennem alkotóm.

Kavicsom tisztára mostam mindig,
Rák apó, ha erre járt, megdicsért,
Csobogásom utánozták csitrik,
Aztán egy napon, nem tudom, miért:

Lapok szaggatták meg míves partom,
S olajt csurgatott medrembe egy gép…
Mély aknába hulltam, mire alkony,
S zakatoló füstös végső reggel ért.

Most sötét betonfalak közt gyűlök;
Fentről hulló könnyem már elborít
Utánad vágyom, ki fényt küldött,
Szűk e hely és nagyon-nagyon szorít…!

Illatod emléke úgy hiányzik:
Csak láthatnálak erdő, mohos ág,
S ahogy expedíciósat játszik
A fiú, s az a szépmosolyú lány…

2005-06-02

Fekete vonat

Kerülj messze vándor, utam vége halál
Ki csak élni akar, nem én velem hál
Szederjes az ajkam, s mély süllyesztő lelkem
Hidd el, nem akartam, mégis így végeztem

Ne koccints örömmel, s ne mondjad, hogy "proszit"
Ne dicsérd a száddal, mi az éjhez tartozik
Kelj fel asztalomtól, hogy az utolsó fogást
Ne kövesse fájó, fanyar gyomormosás

Kerülj messze vándor, hogy meg ne bűnhődjed
Ne mondhassa senki, hogy szeretted őket:
Az éj-sötétbe hullott, veszett csillagokat
Kérve kérlek Téged: őrizzed meg magad

Mert álmod óráit lopva viszem Tőled
Percnyi nyugalmat sem hagyva meggyötörlek
Nekem adod végül legszebb éveidet
S csalódottan, fázva átjár majd a hideg

Fekete vonatom hagyd, hogy átrobogjon
Állomásodon várj veszteg, míg a mozdony
Kihúzza magával az utolsó kocsit
Keserű füstjével majd úgyis elborít…

2004

Nálad jártam...

Nálad jártam,
A határ hűvös volt, s illatos
Vártalak, hogy hátha visszahoz
Az emlék olyan csalfa játék…
De - mert nem vagy - drága ajándék

Nálad jártam,
Vittél régi, kopott kerékpáron
Várj csak, mindjárt kitalálom:
Arany kalászok integettek
Szellőre hajolva pihentek

Nálad jártam,
Napszámosok előtt hajolva
Anyámnak odaintve mondtad
-Szőlőtőkék közt ültem addig-
Míg Te kapáltál, Ő italt vitt

Nálad jártam,
Este volt – oly sok régi kép
Néztem Vitézt, hogyan tépi szét
Kíváncsi csirkékre mordulva
A pöttyös ócska labdát újra

Nálad jártam,
Az éjeket visszaálmodom
Ha mennék is, késő már, tudom
Nincs a veranda, hol babot fejt
Kezem őrzi kezed, s nem felejt

2005-05-25 

Nagymamám emlékére

Egyszer majd…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,... tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz,
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

2004

Átúsztam Érted

Átúsztam Érted lélek-hosszig, s vissza
Kötélen táncolok izzó szemek felett,
Fals hangjaim közül néhány azért tiszta
Megvívtam magammal Érted is, hogy Veled,

Csak Veled szóljanak az örök harangok
Itt belül repdesve – meglelt madaramtól
Zsongjanak azok az édesen bús hangok
S hogy elandalodva hallgassam csak, hogy szól

Akarom, hogy Te is tudd azt, várlak
Velem vagy távol is, messziből kereslek
Melleden pihenni, s csókolni pilládat
Ezt kívánom mindig, és súgni: szeretlek

Kelj föl, költő...!

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Bár tudom, elmúlt sok-sok tavasz,
S kihunytak körül mind e fények,
Nekünk már mindig ilyen maradsz,

Ahogy merengőn Fannit nézed
A köd-borongott éji tájon
Ízleljük szóid, mint a mézet
Meghagyott örökül, hogy fájjon

S fájón is édesen rezdüljön-
Gyümölcsösödben oly jó szüretelni-
Kései nemzedék üzenetét küldöm,
Mely nem akar, nem tud elfeledni!

Szilvalekvárodból őrzünk itt a polcon,
S vannak eltéve Tőled perceink,
Ha másképp nem: így vagy nálunk otthon,
Bár világod tőlünk immár mesze ring...

Eloldott időn szállnak az emlékek,
Megtalálnak, mint a kalács-illat:
Tanulgatjuk csupán szeretni a szépet,
S mit csak a szív érezni bírhat

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Mikor bűn volt igaznak lenni,
Oly korban éltél, láttuk, tényleg,
De készen mégis tovább menni

Žagubice fölött csend van a hegyekben,
Gidáikkal együtt legelnek az őzek,
S kikkel gondoltál féltőn a menetben:
Gyönge ágai a törzsnek már erősek

Tábla-eged kékje tartja a felhőket
Vérvörösen-szürkén szemünk elé úsznak
Hirdetve, hogy egyszer teleírva őket
Az összetört napok izzón lángra gyúltak

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Az őrök nem kísértek végig el az úton
Még vannak itt utánad, kik belőled élnek
Folytatva az álmod, túl a gödrön, múlton

2005. 05.08.

Emlékezés Radnóti Miklósra

Igen, vétettem, nem egyszer

Igen, vétettem, nem egyszer, sem kétszer,
Forgattam, eladtam, meg is tapostam,
Nem becsültem, mi fejedelmi ékszer,
S kezeimet, látod? hiába mostam,

Emelvén, az ima újra visszahull…
Nyugtalanul fekszem, űz, de nem a vágy,
Elejtve kínoz már, magába zár rabul:
Hallom visszakongva múltidéző szavát

Igen, csaltam, hazug lett, megemészt a nyelv
Fájdalmat adtam és sok-sok „miért?”-et
Kérdezted, s válaszként bolondul felelt;
Próbálom feledni: parazsával éget…

Mérget kevernek kapkodó kezeid:
Keserű lett nagyon ez a tea-főzet,
Szerelem volt? vagy csak vijjogva terít,
Lássa mindenki, a mocskos lepedőket…?

Igen, elmentem - talán jobb így - Tőled:
Átok gyanánt üldöz, meggyűlt a gyűlölet,
Kénesre festi a bárány-felhőket,
Leheleted vádol, meggyalázva követ.

Túlról intek remélve, a búcsú-szó
Nyugtot szül egy lerombolt vár romjain,
S a hangok közül megmarad az utó-
Ami betakarva majd elmondja mind,

Hogy: „igen, csaló volt és vétett ellenem,
S elhitetett pillangós-szép varázsszókkal,
Bár megsebzett és el is hagyott, nekem
Emlékké csöndesült már az utolsó dal…”

2005 04. 29.

Mit is mondhatnék…?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játssz’ s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni