Leánydal

Kellemesen ringat a kékhullámú nyár
Vajon ott a parton álmod reám vár?
Vagy csak fürkészve kémleled az eget
Hol egy huncut kölök sárkányt ereget?

De jó volna végleg elmerülni Benned
Lemosni lelkemről a reá ragadt szennyet
Bűzös neonlámpák izzó hordalékát
Derekad ölelve, mint az élő fát

Szemed kék vizében úszni megtanulni
Ajkad tüzeiben hevedtől barnulni
Tiéddé válni, mint a szép emlékek
Melyeket mosolyom retinádra éget

Bimbóhegyem nyíló rózsa-tüskeként
Megkarcolná tested, s szemedbe fényt
Vágyat, tüzet, csókot, sejtelmeket vinne
Óh én leányszívem, mindent-mindent hinne

De jó volna innom hűs szerelmes szavad
Rajtam átcsobogna, mint egy szelíd patak
Lehullnának rólam a mindennapi láncok
Ha tudnám, hogy a parton Te vársz reám ott


- egy leány dala 'A' fiúnak - 

Tenálad kerestem…

Tenálad kerestem először szerelmet

Kopogtatva, ahogy enni kér a gyermek
Kotorva egy falat után éhes szemmel
Smaragdod villant rám, kérlelvén: menj el!

Menj, vidd tovább tarka lepke álmod
Éjfekete sátram alatt nem találod,
S amit adhatok, keserű lesz neked:
Epekedve vágyó tikkadt szomjú hevet...

… Meg is kaptam, s újra elő-elő törnek
Megkínoznak nappal és éjjel is gyötörnek
Kiömlenek kívülre lávaként a szavak,
S ha nem látom is többé gyönyörű arcodat

Nem feledhetem el, belül dörömbölsz már
Hiába a szép szó, látod? mit se használ,
Visszatérnek Hozzád, mint anyjához a gyermek:
Tenálad kerestem először szerelmet...

Azt kérded...

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Házam topáz-smaragd színben ragyog talán,
S az átlátszóan tiszta eget szárnyaimmal szelem,
Megpihenve a végtelen időtlen alkonyán?

Szépen éneklő kóristalányként pirul arcom,
Míg Neked zengem újabb zenekari művem?
Eléd borulva fejem elkopott térdemre hajtom
Kiszolgált lovagként urát üdvözölve hűen?

Felmutatva rongyos, fegyver tépte ruhám -
Bűzlő hosszú sorban tisztacserét várva -
S a tisztiszolga angyal megszámlálja, hány
Léleknek jó még negyvenkettes lábra

A saru, mely ott lenn folyton elszakadt.
Majd a fejem veszi körbe mérő-lián
(Hiába, a hivatal itt is ugyanaz maradt)
Hogy végül legyen nekem is glóriám...?

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Odafönn a csillagokban kell keresni,
Vagy egyszerűen csak a szívemben, idelenn?
Hogy túl sok ennyi kérdés? S elég csak szeretni?

Ha majd megérkezel

Ha majd megérkezel, fáradt örömmel
Szerelmem nyugodt folyóként önt el
Lehajtod a világra égő szemhéjadat
Helyettem simítva sóhajtva a hajad

Jázmin illat bódul elzsibbadt fejedre
Nehéz álom húzza kezed, elbillentve
Semmibe hullanak a pergő könyv-lapok
Csak a betűk szállnak, rajzolva holnapot

Akkor, mint port, álmot hintek Reád csendben
Megnyitok egy ajtót pihenő szívedben
Besurranok rajta, mint vágyott királyfi
Óh édes asszonyom, nem kell tovább várni

Egy, az álmodók közül

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Festve a maroknyi égre délibábot
Kicsiny hangyaként menetelve, látod?
Mégis végtelen, mit szívemből adok

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Kicsiny bensőmben csupa fény lobog
Elő az apró lapáttal: tűnj el hegynyi homok
Kincsek ragyognak a mélyben: lássatok!

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Ki bolondul elhisz még gyermekmeséket
Szomjazva szerelmet, lefestve a szépet
Kiért egyszer majd megállítják a napot

Egy, az álmodók közt, s csodákat álmodok

Rémálom

Fáradt arcodon az éjnek tompa fénye
Barázdái között alszik egy sugár
Szellő legyez körbe, s szempilládhoz érve
Bekukucskál csendben, csak egy jelre vár

Oly megfoghatatlan, nem tudod miért
Rebbenő pilládat fodrozza egy kéz
Kis árnyak harcolnak álom-életükért
S szíved ajtaján kopogtat egy zenész

Mindez megtörtént már sokszor, jól tudod
Ismerős a dallam régről: ringató
Mégis, most egy kicsit félve dúdolod
S későn jössz rá megint, mért’ van ott az ajtó

Szekrényekkel torlaszolva, kulcsra zárva
Felordít a múltból a félelmetes hang
Futnál már, de üldöz, kegyetlen, hiába
A vérző emlék leránt, s kondul a harang

Éj sötétje tátja vérfagyasztó torkát,
Elkerülhetetlen: mindig pont azé
Mely életedet kérve, szelte fel a tortát
Követelte tőled, mi nem volt az övé

Majdnem beléd mar tíz csillanó érckörme
Kéje foly' csorogva, … csak szűnne e sötét
Felvisítva hátrál lelked torzó szörnye:
Emlékét egy kósza sugár tépi szét



1. születésnapomra

Rőzselángok

Régen nem lobognak a kis rőzselángok...
Mégis oly gyönyörű, ha a szép leányok
A tüzet hevülve újra-újra szítják:
Parázson sercegő nedves, szomjas fák

Feszülve sírnak suttogva sikoltva,
Szikraesőt húznak fel-fellobbanva,
Lelkükig égve száraz gyötrelemmel
Hamu és pernye száll, ha eljő a reggel…

Olyan vagy Te nékem, akár a lepkeláng
Meggyújt, ha rám lehel e tarka tünde tánc
Ajkaidra csókolt parázs gondolat
Fel-felizzok tőle, s színes lángomat

Már látom szemedben végzetem gyanánt
Feledtetvén mindazt, mi néha-néha bánt
Kettesben járjuk ezt a gyötrő-édes táncot
Fellobbantak mégis a kis rőzselángok...

Kései ajándék

Mi lesz vele, ma még nem tudhatom,
Fiókba hajtva a süllyesztő lesz sorsa,
Vagy megőrzi egy felsőbb hatalom?
És színét – mely lényem sava-borsa –
Egyszer felhevült arcodon láthatom,
Amint elhagyja ajkadat lángolva.

Tűzzel kísértve megtalált lelkedet
Meglehet, s boldoggá tenne nagyon…
Odaadnám érte igazgyöngyöm Neked,
De rátalálnod, jobb lesz, ha hagyom.
Szerelmesemként fognám két kezed,
Míg dalom ritmusát újra hallgatom.

Összekötne minket letűnt századokban
Csak két szó a papíron: Szeretlek Téged
És percnyi vágyunk fellobban titokban.
Én, amíg leírtam, s Téged olvasva éget
Kései ajándék, de jegyesemnek hoztam,
Oly jó hinnem sírva, hogy emlékedben élek.

Szerelmeim anyja

Csak résnyire nyílt a tölgyfa ajtó,
De én láttam anyám ívben hajló
Mezítelen hátát megfeszülni:
Reszketve a gyönyört tűrni

Nem bírta, kis sikolyok nélkül,
Lassan emelkedett és ült
Hintáztató öled csituló kéjében,
Kezetek ujjai görcsös-fehéren

Szorítva nem győztek betelni
Egymást gyöngéden becézni
Akaró pillantásotok tüzében,
Szerelmetek édes hevében.

Már rég kihullott kezemből,
Mint megvarázsolt eszemből,
Miért is indultam el hívva
- Szőnyegen feküdt az irka -

Anyám nevével a kisszobából...
Akkor lett még gyermek fiából
Egyszerre nyughatatlan kamasz;
Látod, máig hordozom azt

A régi irkát, ócska tollak írták
Azóta szenvedélyem, s a tinták
Nem szűnő cirkalma rajzolja
Tested szépét, szerelmeim anyja.

Angyalszárnyaink

Itt reszketek egy hideg zugban
Szerelmünk hűs teteme mellett,
Arcomról fagyott könnycsepp koppan,
S gomolyg hófehér lehelet.

Köd borong át az erős rácson
Nem hittem, hogy ez lesz minékünk
Az első helyett utolsó karácsony,
Kik egyszer az égben éltünk.

Boldog felhő-réteken szaladva
Kéz a kézben ízlelve a lángot,
Gondtalan gyermekként kacagva
Elhagytuk mégis a világot.

Mikor hajnali pirkadatkor együtt
Levágtuk egymás angyalszárnyait,
Röptünk elvétve zuhantunk s lettünk
Páros magányunk hitvány foglyai.

2003.12.11. – 2004.04.24.

versekre versek - II.

Elmúlhat-e egyszer annak napja
Ki ily csodálatosan érti, s  hallja
S szívembe muzsikálja még
A természet lágy énekét?

Az útfélen apró nemzet térdel
Kis tücsök megrendülve néz fel
Nincs még itt az időd - szólja
Az árvácska is :-ne menj el!!-sikoltja

Szél szárítja könnyes kék szemét
S mozdul vele együtt mező és a rét
Meglásd, gyöngykoszorút fonnak
Ha egyszer majd eljön az a holnap



Kamarás Klára (Si)  Kis éji zene c. versére

Maradjunk meg, kérlek...

Ha nem érinthetlek, mégis látlak
És fellobban szívemben egy kósza láng
Mielőtt megsúgod nekem azt a „ talán”-t
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha már túl sokra törtek a vágyak
S eljátszottuk egymásnak minden dalunk
Mielőtt hazuggá lesz kimondott szavunk
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha égő csókom meggyújtja a szádat
És testünk követel, ágyat keresve
Mielőtt végleg ránk köszönt az este
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha vad szél hord tüzünkből szikrákat
És izzó gyönyör festené színesre
Mielőtt egyesülne kettőnk teste
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Űzetve

Csak űz, egyre hajt, menni-menni
A szerelmet nem lehet feledni,
Előtör újra száz alakban,
Váratlan vágyakban, szavakban.

Megkísértve Téged, bókolón,
Csókolva zabolátlan bohón.
Hiába mondom, hogy mentsd magad,
Mégis vágyom puha ajkadat.

Pirossal jelölt célkeresztben
Tilosba futva lesz a vesztem,
Rám köröznek sötét árnyak,
Vijjogó átok-madár szárnyak.

Lomhán sikló ölednek öble
Lágyan fojt elmúló örömbe,
Halál van töltött fegyveredben,
Elvérzem gyönyörű szemedben.

Börtönévek

Börtöncellám zárját régen rágja rozsda
Nehéz karpánt szorít, időtlen vert vasra
Kicsiny ablakából Hold szegélyét látom
Ők járnak kinn ott is, ugyanaz a három…

Áporodott priccsen lelkem nyögve görnyed
Nem mesebeliek: valódi’k a szörnyek
Éjszakánként kúsznak nyirkos falon végig
Vérszívó piócák; megmarnak derékig…

A vasízű láncot lázban fürösztöm
Kihunyóban van belül az életösztön,
Meghalt reményeim itt születnek újra
Még egyszer meggyötörve, mielőtt kimúlva

Keserű ürömöm hányadéka elönt
Hallom már készítik a bitót odafönt,
Hol egymástól hörgőn, fulladva búcsúzunk,
Folytatva tovább a pokoljáró utunk.

2002.10. - 2004.04.

Ligeti megálló

Mint kamasz indul az első randevúra
Feszülten figyel, s fehér minden ujja
Ahogy a trolibusszal a megállóhoz érve
Belenéz a leány mélytüzű szemébe

Szorítja a rudat, s közben mosolyog
Hevesen kalapál szíve, s dehogy nyugodt
Esetlen áll előtte, halkan, sután köszön
S a lány kedves arcán átsuhanó öröm

Nem hatol még leszegett szégyenlős szemébe
Viszonzott mosolyát sem veszi észre
És a lány vonja magához egy hirtelen csókkal
Leírni már nem lehet azt közönséges szókkal...

Ígéret

Egyszer rég azt mondtad: vége van a rossznak,
Az elpazarolt évekért, melyet okoztak
Naiv csillagszemek fognak kárpótolni,
Hogyha rájuk nézel, s hagyod őket szólni

Rád függesztve kíváncsi gyermek-tekintetük
Csodás örömteli élet vár rád velük:
Megnyitom és be nem zárom szívük neked
Mint sudár jegenyék állnak előttetek

Örökségem kincsét, mit rajzolt tiszta szód,
Eldobtam magamtól, véle mind a jót,
Mi elválasztja tőlem az élet hangjait,
Ápolgatva sírom elszáradt hantjait

Kicsinyeim várnak - még türelmesen -: szépek,
De elszállnak hamar a hangos gyermekévek
S megtört szemű kamasz néz rám holnap, reggel
Pillantását eztán mindig hordoznom kell

Valahol...

Őszintén szólok, neked, világnak
Mint kiben elcsitultak a vágyak
Csendben itt ülök most, pihen kezem
Merengek, túl a billentyűzeten

Valami ősibb felé fordulva
Egyszerű szavakat tanulva
Színek és formák között csak sejtem
Úszik valahol tétova lelkem...

versekre versek - I.

Betakar, mint szitáló köd az idő
Ez lesz már ezután: múltam a jövő
Miért van, mondd, a szív miért oly bolond
Eltűrve törli le a könnyet, s borong
Ha nem lobban viszont az a tűz
Mégis zászlót emel, s oromzatra tűz

Nem vár, de szeret, s örökké remél
Talán eljön, hiszen valahol még él…
Bár tudja, s egykor megharcolt már érte
Nem követelt és szívét nem kérte
Egy perc és az emlék megint elcsitul
Az idő kútjába újra visszahull



Fata Morgana: Csöndben szeretlek c. versére

 

Bogárka

Éjnek angyalszárnya, túl a dombokon
Bársony párnán pihent csillagok között
Körülötte csend volt, nyugodt alkonyon
Nem zavarva álmát, bogár költözött

Halkan fúrva korhadt fába kis fejét
Odvába épülő piciny rejtekének
Elnyelte a moha ártatlan neszét
Mikor feljöttek a hajnali fények

Ő akkor szundított el pirkadatkor
Szelíden zümmögve, fűszálra hajtva
Ízelt lábacskáit úgy reggel hatkor
A szellő kezével lágyan betakarta

A gyerekek

Megint őket hallom, mert itt csivitel szüntelen
Mindenre kíváncsi kis csapatuk a lábaink alatt
- Apa, csak még egy mesét mondj el nekem!
Szólnék, hogy megálljon, de már el is szaladt

Folyton éhes, s ha nem, hát majd’ szomjan hal
- Nem vagyok már dedó! - arcát láz hevíti
Vihar készül, látom, rettenetes vihar
Csípőjén kis kezét dacosan feszíti

Csöpp kis szája görbül, csak úgy próbaképpen
De a szeme sarkából azért engem néz
Mi ez, ha nem színház, mondják kérem szépen?
Pontosan lemérve, mikor kenhető és kész

Mondhatok neki már, amit csak akarok
Tudja Ő is, hogyne tudná, kemény játszma
Mert a vajas kenyér bizony én vagyok
Megtanulta már a csibész, hogyan győzzön játszva

Hirtelen felbukkanó sűrű könnypatakok...
Oly keservesen sír, hogy elhiggyem: tényleg
S mikor kicsit megrémülve odahagyok
Csapot-papot, nos mást mutatnak a tények

Mint zápor szárad fel egy pillanat alatt
Megdöbbentő, nem is értem: már mosolyog
És belefeledkezve tovább szalad
Meg se nézve, amit vigaszképpen hozok

Velük én is gyermekké változom ilyenkor
Ki térdre rogyva ló is egyben alattuk
Csodás varázslat környékez este nyolckor
Holnap értük húzom az igát - én, az apjuk

Csóktolvaj

Csak egy ici-pici csókra vágyom Tőled
Miért lopnék többet ma még Belőled
Annál, amit amúgy is szívesen adsz
Anélkül, hogy Tőlem félve elszaladsz

Holnap úgy is Te fogsz odajönni hozzám
Kérlelni az ajkam csókomért a szám
S nem leszek bolond, hogy vissza ne adjam
Hiszen Tőled is csak kölcsönbe loptam

Csalogató csali csibész csókom íze
Ott marad ajkadon, piros rúzs a színe
Nem felejtem Rajtad, Ó ne félj, sokáig
Csak míg bomló hajad lehull a vállig

Ha elhozod, ha nem: visszajövök érte
Egy hang azt súgta biztatva ígérte,
Szívem hölgye csókot nékem lopva ad
Mert adósom ebben nem szívesen marad

Vigaszul

Vigaszul küldöm, ha nehéz percek jönnek,
Peregnek, s folynak, arcodon a könnyek:
És úgy érzed, hogy szavad nincs, ki értse
Ha nagyon fáj és nem múlik el mégse

Rád gondolok, s szívem rejtekében
Mint ázott kismadárnak menedéke, fészke
Leszek Neked mosoly, mi láthatatlan ölel
Míg felzihál kettős sóhajod, egészen közel

S megnyugszol vállamon, átadod terheid
Nem is kell a szó, egy pillantás is segít
Már átragyog sugarad, nem reszket úgy kezed
Nedves lett nekem is: együtt sírtam Veled


2004 03.16 (átdolg.)

Letészem a lantot

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
Egyedül marad a papír és az irka
Megőrizve múltként, és magába szívva

Utolsó reményem, végső kiáltásom
Ecsetjét siratja így a fakó vászon
Kiömlött tintáját a felborult üvegcse
Elveszett kedvesét az egynyári fecske

Holnap nélkülem megy tovább a villamos
Csendes eső könnye egy arcot sárba mos
Elborítja szívem a néma áradás
Hiányom nem tölti be többé senki más

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
De a játszótéren susognak a fák
Hallgatva a hinták gyermekzsivaját

Kismadár

Emlékszem, tavasz volt, futottunk egy réten
Az élet hajnalán álmodva kéz a kézben
Nem üldöztek ebek, húsom tépni készek
Nem gyötörtek türelmetlen sorskérdések

Hosszú volt az út eddig, végre megjöttem
Harmincezer letűnt nap van már mögöttem
Nem kérded, mi lelt most, könnyem miért pereg
Hisz itt vagyok előtted, de nem lehetek veled

Pedig csokrot hoztam: hét szál sárga rózsát
Meg sem nézed, milyen szépen nyitja szirmát
Ágyad fölé teszem, hadd kapjon harmatot
Elszárad, tudom, mert mindig otthagyod

Nem haragszom, miért nem kínálsz hellyel
Nem is bírnék ülni, nézlek, míg a nap kel
Szótlan fekszel, arcodra mély homály vetül
Nem látod a kismadarat, pedig fejfád felett repül

A gyertya lángja

Szerelmem heve még arcomban lángol
De a gyertya lángja, mely ingatag táncol
Érzi a jéghideg, fenyegető szelet
Búcsúzik a kedves, de már nem úgy szeret

Mosolya utolsó, a nyárutóba lobban
Nem búj már ölembe, mint akkor, titokban
A tóparton suttogó körénk hajló fák közt
A szellő sem fú hajába többé már szöszt

Szeme sem könnyezik még, hisz nem is tudja
Mit szíve rejtekében bezárt egy dobozba
Nem fáj még emléke, mag egy gondolatban
Elmegy, s nem jön vissza, miért hazudjam

Szerelmem heve még arcomban lángol
De a gyertya lángja, mely ingatag táncol
Érzi a jéghideg, fenyegető szelet
Kapaszkodva szívem utoljára szeret

Csend dala

Parttalan dalolva,
Jó, hogy itt van újra
Vár a néma csend

Nézi, egyre nézi,
Csak szívével kérdi,
Vajon mit jelent?

Szavak tarka árnya
Nem érti, csak látja
Lüktet felszínen

Oly jó lenne köztük
Arcunkat fürösztenünk
Eljátszva, igen

Mint harmatos réten
Simogató fényben
Szépen fürdenek

Szirmaikkal intve
Lelkeikkel szinte
Kis rózsa fejek

Egymáshoz hajolva
Boldogan dúdolva
Titkos dallamuk

Áramlik közöttük
Csillám por szülöttük,
Néma ős szavuk

Szeretnék

Szeretnék mindent-mindent elfeledni
Ábrándos álmokat végleg eltemetni
Úszni a folyón, mint kidöntött fenyő
Melyre hűvös este, majd újra reggel jő

Szeretnék nagyon-nagyon távol lenni

A föld túlsó végéig vándorolva menni

Odatelepedve egy nekem rakott tűzhöz

Hátam megtámasztva egy szomorú fűzhöz

Szeretnék lassan-lassan elcsitulni

A világból észrevétlen kivonulni

Felszárít’ ni könnyem, mely el nem apadó

Úgy szeretni csendben, ahogy hull a hó.

Szürke napokon…

Szürke napokon, mikor álmos köd szitál
Angyal-szárnyam hátamon lehorgasztva áll,
Nehéz várni akkor, tétlen elfeledve itt:
Vágynám én is hallani a zene hangjait.

Messze jársz olyankor, megihlető szó
Lelkem áthatolhatatlan csendbe burkoló,
Szomorú nagy, magány-felhő veszi körül
Mint bagoly gubbaszt az ágon, mi rajtam ül.

Nem segít, ha nézem a havas fák ruháját,
Nehéz pára alatt nyögő ágak sokaságát.
Küzdeni sincs erőm, csak lefeküdni csendben,
Elaludni végleg a téli hidegben.

De valahol belül egyszerre megszólal
Szívem kifacsarja a megindító dal,
Mely elhagyottan síró bensőmig szárnyal
Felidézni, miért jöttem angyal-szárnnyal.

Emlékek tolulnak, elárasztva szemem
Sokáig zihálok, hangtalan könnyezem,
És megérint ismét a csodálatos dallam,
Nem vágyom már másra, csak hogy újra halljam.

Modern lovag

Nem lovagol paripán üde herceg
Nem sebesül a csatában a hős
Jó, ha kupája még megvan és henceg
Potrohos, ősz hajú, ötvenes, nős

Kard helyett kulcs csörög nyűtt tenyerében
Géplova várja a háza előtt
Két szeme árkolva ül gödörében
Húzza igáját, és álmokat sző

S ha játszik is néha, a dal hamis, érzik
Nem szédít meg több buta nőt
Gyógyszere kéznél, de szíve, ha vérzik…
Elviszi mégis egy roham őt

Barna és zöld szemek sírnak a végén
Érinti számtalan mennyei kéz
Eltemetik vele régi dicsfényét
S új urak küzdenek hölgyeikért

Írhatnék…

Írhatnék a szélről, mi hajt kósza felleget
Nyárfa leveléről, mely félénken rezeg
Lankás domboldalban legelésző nyájról
Vagy a nyájat őrző kalpagos juhászról
Szálló tollpihéről, mely orra előtt lebeg
Kedves-messze földről hozva szép híreket

Írhatnék a tavon csillanó sugárról
Tornácon vánkosát buzgón rázó lyányról
Vágyról, mely titokban összeköt szíveket
Távoli kolompról, mely közvetít híreket
Takaros kis házról és rendben tartott kertről
Az el nem múló igaz, örök szerelemről

Írhatnék sötétben suttogott szavakról
Melyeket egymásnak két forró ajak szól
Sóhajtásokról is, mit magukba zárnak
Csillagos paplanos puha párnás ágyak
Írhatnék, de inkább rólad írok kincsem
Rólad, kis bogárka, ki megigéztél engem