Versfolyam - Még ring-ring álmom...

Még ring-ring álmom is a folyó vízében,
mint holdvilág ring odafönn az égen,
még él reményem dőrén, hogy e kicsi dalban
egymásra találnak, kikről szólni akartam.

Elszárnyalt sok csapat messzi-messzi délre
bizony azt gondolták, itt a szezon vége,
vén pecás a stégen; rím horogra akad:
úgy várja a fogást, mint halász a halat.

Él a folyó tehát! Mily kalandos útja!
Gyűljenek madarak dalos helyre újra,
s töltsék meg a medret gyönyörű mesékkel,
hol fecske volt, ott igen: gólya is fészkel!

Versfolyam ciklus - Hazajön a vándor

Évek teltek újra, s hazajött a vándor,

elfogytak az álmok, a színek és a holnap,
partra ülve fürkész úszó égi tábort,
sűrű nádas fölé ősz fűzek hajolnak.

Egyszer volt egy dallam, édes és szédítő,
hangjaiba belé reszketett a szívem,
egyek voltunk ketten: szerelmes férfi-nő,
hullámok színén úsztunk habos gyöngy-vízen.

Tóba fúlt a patak, s elszálltak remények,
halott, kietlen lett az éltető föld
és mégis kedves, visszajöttem érted
veled hallgatni; öled békés öböl

Folyamunk időtlen, játékkal van teli,
mi tudjuk titkát, hogy híd alatt surranó
kis csónakunkat melyik parthoz kötheti
fonódó ujjunk, ha folyamunk árad, óh!

Évek várják ismét, itt marad a vándor,
míg álmokat, színeket, holnapot megleli,
addig partra ülve fürkész úszó égi tábort,
s hogy hullámzik a mezőn a hajas tengeri…

Tegnapod nyomán

mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Láncfű nőtt arra, s kankalin,
kószálva közöttük szédült a képzelet,
akáclevél nem kérdte: szeret- nem szeret?

pillangó szállna arra mind,
s tarka rajukban állva elvesznék megint;
ábrándoz a lélek, hogyha visszatekint.

Vannak ott pitypangok ma is,
hol áttört lombközön reánk hullt a fény,
kedves, most nem veled, egyedül voltam én.

Itt van kezemben a kavics.
Jelnek őrzöm elmúlt, édes tegnap után,
mikor csókot szitált reánk az est sután…

Mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.

Jártam a tegnapod nyomán.
Kis, fehér kövecskék gurultak előmbe,
emlékszálait az ősz szívembe szőtte

Picurka-versek XVIII. -– évek

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,

Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget

Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon

Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!

Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!

Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…

Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!

Naplóbejegyzés III.

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés...

sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint...
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.

Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…

Nem mondja ki senki, legfeljebb csiszolgatni
visszaküldik, hadd lássa, mások is megtudják:
a profi szánakozva bár, de nem közösködik holmi amatőrrel

Valaha jobb napokat láttam? Azt hiszem, mindig is vak voltam.
Szeretném fájdalommentesen megkerülni a választ,
ám miért is tenném? A sebészi beavatkozás elkerülhetetlen.

*

Ma már csak hallgatom a levelek rezdülését,
csak könnyezem a zongorajátékok futamain,
arcom őszi eső gyanánt permetezi a könny.

Megindulok egy-egy fiatal vadóc ösztönös sóhaján,
és igen, lehunyom szemem, mikor az életművész
pontosan úgy sajdítja meg a húst, hogy jólesőn fájni kezd.

Összetöröm a ceruza-csutát, meghasítom a lapot,
kandallóba menjen égni, tűz válassza el tőle
miért érdemes volt, s por legyen, ami hamvába úgy marad.

Ha még sírni sem tudsz úgy, hogy a sírásod igazi legyen,
hagyd másra, ki tud sírni igazán, mert neki van miért.
Keress vigasztalan magányt, csalódj reménykedőn,

de kérlek, hazudni, hogy a lila gyönyörű, holott
még mocskos szürkét sem láttál, és a színt nem ismered,
olyan vétek ez, melyért kevés minden bocsánat!

*

Menj! Gyere, jöjj, igyunk bort, álmodjunk lehetetlent!
A jó ügy érdekében, nem bánom, szeretkezhetsz is velem,
Csillapítsuk az igazság bántó fényét sötét mámorral!

Aztán, látod, szépen, lassan megtanuljuk a színeket:

szivárvány ég, fekete éj, szabadság zöldje,
talán kéz-a kézben együtt futunk völgybe

Talán dallá érik bennünk az érzésnyi perc,
talán kinyílunk, mint múló nefelejcs

Csókban ízlelgetjük a varázsos szókat,
selyem-mézzel cirógat az induló nap

Egyszerre tiszta dobbanások páros ütemei fognak lüktetni

És észreveszed ismét (?) hogy élsz. Milyen jó ez!
Félszeg bátortalanságok: ezeket elfújja ezer vágyad.
Egymásba öltött szavad büszke folyamként árad.

*

De még nem vagy kiforrva: megrendül majd hited
Elátkozol engem és a napot, melyen megismertél,
Mert elhagylak. Rettenetes érzések fognak dúlni.

Én is elhagyatott leszek, sziklameredélyként a sós
tenger fölé magasodva az idő elpusztít, felőröl.
Megtébolyodik az elme, és elsiratja az egyetlen fontost,

amiért feláldozta önmagát, hogy kiteljesedjen benne,
ami kiragadta a keserűség és reménytelenség meddőjéből,
amitől minden ízében értelmet nyert ez a világ,

Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
Mire idáig eljutsz, megérted, hogy az egyetlen érzés,
mely a nyers életedet képes úgy átsütni, mint az angol séf a bélszínt,

a Szerelem az.

Etűd nyolc billentyűre

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Most virágzik az alma, meggy, a szilva,
forr, érik a tavasz minden titkolt heve,
a nedv a testben vágyva úgy szüremlik
láthatatlan’ buzog éhes méhet várva,
Nap felé bodorul a szerelmes akác levele.

Most játszik etűdöt a szív nyolc billentyűje,
muzsikál, zsong millió repedni kész
versikémmel teli lüktető véredény,
s nem bír szép keretben megmaradni
a vadrózsákba oltott felfeslő remény!

Most ér megállómhoz kék buszod,
s míg az utasok felett elrévedezel,
pillantásod keresem póznának dőlve,
s nem rohanok, mint szeretnék előre
peronon utánad..., mint mindig, ha látlak.

… most szól,… előre,… rohannék mindig utánad…
a peronon, ha látlak… vágyott pillantásod…
… zsong, muzsikál a szív billentyűje…
tavasz szüremlik át zsongó etűdbe…
… rózsákba oltott vad remény… nem bír megmaradni..

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Hogyha itt lennék ma

Hogyha itt lennék ma, értenél?

Szavam szép szemednek kész regény,
mit ott hagytam tegnap este,
a padon, hol együtt egyedül kereste
a szerelmet magának két idegen.

S aztán mégis kihűlt reggelre,
ott maradt a park, szél járja hidegen,
színes álmok forgója eldobva hever,
az ember felébred józanul a mába,
s látod, mégis álmodni, írni, lenni kell!

Ültünk egymás mellett a padon,
siratsz-e kedves, ma már nem tudom,
mert e rög - mint mi voltunk - hallgatag,
elválaszt egy század néma lepke-szárnya;
szerelmünk bezárva, búsan ott maradt.

Hogyha itt lennék ma, tudom, értenél.
Szavam szívedbe rejtett kész regény,
mit ott hagytam tegnap este,
a padon, hol együtt egyedül kereste
a szerelmet magának két idegen.


átirat: József Attila: Ülünk egymás mellett a padon (1921)

Valaki helyett

Szép szemeidnek a völgyi virágot,
járni az lankát tegnapelőtt,
mézeden élni, és hogyha kívánod,
várni csak egyre e gyönge erőt.

Vér ereinkben, lüktet a dallam,
szerte a csendet szél viszi szét,
Hisz tudod azt, amit szólni akartam,
hadd legyek itt veled egy kicsikét!

Inni csak egyre a számtalan érzést,
óborunk ajkadon édes idő,
lódobogással nyargal a szélvész,
szívemet vitted el, vérbeli nő!

Csókokat őriz a lépteink árnya,
ujjakat kulcsolunk egymás köré
elrévedez ma a tegnapok vágya
visszakövetelve, mi az övé

Úgy odaadnám ezt a világot,
járnánk a lankát tegnapelőtt,
Szép szemeid, mint völgyi virágok,
emlékem polcodon szilvabefőtt.


Kankalinnak - valaki helyett, akit ő jobban ismert

Az igazi staféta

Örökségem a sodró áradat.

Ezer és száz elnémult nemzedék.
A parttalan idő parány utazója.
Vagyok most. Voltam és leszek.

„Egy képben csak talán, s csupán a lényeget”
Néked adom kincsem, ha elmegyek.
Ahogy kaptam, reménykedőn,
fájdalommal és hűséggel művelve.

Tiéd legyen a fohász értünk!
Hitványok közt is igazgyöngy szavad!
Ragyogjon, ragyogjon életed,
mert örökséged e sodró áradat!


Az idézet: Radnóti Miklós: Tétova óda c. verséből
megj: 47' alkonyán

2017-02-11

Utolsó szál rózsa

Szelíd esőként szitál még a bánat,
szomorú szürkület fátyola mögül,
talán csak én nem találom hazámat,
talán csak lelkem az, min köd ül?

Vártam, várok sután, holnapra ítélve,
nem jó, hogy itt hagytál egyedül
a jégvirágzó, metsző fehér télbe,
mint a hinta párja, hátha.. pajtása beleül.

Bokorra réved ősz tekintetem -
egy idézőjelbe tett múlt idő -
s az eső tovább szitál csendesen,
fűbe süpped jobban a fényesített cipő.

Szívemben a fészek, félek, kihűl holnapra…
Csak bolondul várni, várni egyre,
hogy a szeszély az érzést elragadja,
szeretni így lehet csak, némán s temetve?

Tudod, töprengtem voltunkon sokat,
S a holnap hol napot, hol felhőt adott,
csillagos éjeim lettek számtalan-sokak,
s a jelen mindig nagyon lassan ballagott.

Talán csak én nem találom hazámat,
elfáradtam várni, s cipőm is elkopott;
bár szelíd esőként szitál még a bánat,
utolsó e szál rózsa, mit most Neked hozok.

Csend van – januári lelkek

Csend van, döbbenet, nincsenek szavak,

hős és áldozat egyként fekszik alul,
roncs felett madár száll, s keskeny füstszalag…
csak a hiány, az fáj kimondhatatlanul.

Csend van… - ezután mit mondhatnék nekik?
Kik mesgyéről szédültek életbe vissza,
s kiknek szemeit könny-fátyolok lepik?
Az angyalok éneke egyedül igaz és tiszta.

Csend van, az égbolt arrafelé most is ragyogó,
fellegekben miért nálunk támad bánat?
A januári lelkek árnya fehér lobogó,
s zászlóként bont didergő kabátszárnyat.

Csend van, súlyos, mégis: ajkam szólna,
pára mellé részvét hangját, s vigaszt lehell,
hogy oldódjék a zsibbadt, szörnyű óra,
elengedje menni, kinek menni kell.

Csend van otthon, de ez már másmilyen
sebeket idővel, s jó szóval gyógyító
véget ért, s kezdődik valami, úgy hiszem,
az út folytatódik, ha emléknek is ott marad a tó.


Szeretettel ajánlom a januári buszbaleset áldozatai emlékének, valamint hozzátartozóinak, barátainak, ismerőseinek, és mindenkinek, aki együtt érezve velük gondol.

Üstökös

Így jöttem,

megrendítette a hajnalt váratlanul,
robbanás volt, mely fehéren sistergett,
a sziklák repülni tanultak akkor,
s a világ szabályos rendjébe
szavam új dalt mennydörgött.

Itt voltam, erőm teljében jelet írva,
arany betűkkel, tűnő idő palástjára,
hogy lüktető dobbanásaim tieitek legyen:
szerelmi nászban a szív és hűs értelem,
játékszereim pedig csodaként ízleljétek!

Kiáltásom: holnap, színem: a gyönyörű,
csokorba szedve a szép trillázva énekel,
fest, míg beleszédül képzeletem festeni,
s ujjam vakon tapintani rózsát illat után:
itt létemig minden-minden érdekel!

A vég felé, csak félig megégve még
száguld-száguld egyre sebesebben
e lángolva fogyó viharzó áradat,
s a meredélyt elérve zuhan majd alá,
tűz csíkokat vonva a halott égre,
Így távozom.

2015. 07. 26.

Sírvers

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Csak az éjek vonulnak egyre…

Csak az éjek vonulnak egyre,
minden új nap újra tőlük tanul,
csak az emlékeimet temetve
rovom köreim, álmatlanul...

Fáradt vagyok-e? ... Fáradt.
Tudom, mit a tegnap már tudott,
a szikes partot nézem, mire kiáradt
felfedve zsombékos, kies zugot.

Régi folyóm medre aszott, száraz,
másfelé tért el kishallal játszani,
rágondolnék, de a gondolat is fáraszt,
leányt, álmot, mind otthagytam, ami

szerelmes partjára vonzott egykor.
S jobb lett-e tőle? Ma már nem tudom.
A szerelem íze részegítő meggybor,
s vége oly, mint szívbe mártó szurony.

De a napok szürkék, és hasztalan telnek,
nem jobb-e mégis egy óra álmodás?
Ha feltámadnak az elmúlt szerelmek,
önkéntelen hat rám a pillangó-hatás!

Megállok most, hátha! Átmosna az idő...,
fülelni dalos, billegő madárkát,
amint táncolva az ág végére kijő,
csalva - bontogatva feled`t szavak szárnyát.

Imhol, itt e kedves régi halott,
s az az elmúlt sincsen olyan messze!
Őrlángként ég csókja, mit utoljára adott,
kezünk szövedékét végleg eleresztve

Imhol, ismét szemközt a letűnt pillanat!
Áttetsző selyemként siklik árnyék teste,
de elmúlik, mint reppennek madarak,
szürke nappal lesz és megint fekete este...

Csak az éjek, óh, az éjek vonulnak egyre!
Tegnapom rendetlen gazos kertté vadul,
csak az emlékeimet idézve, s temetve
rovom köreim tovább, álmatlanul...

Tintacsepp

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,

s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

S lehunyja pilláit édes kábulatban,
dunna alatt alszik az októberi rét,
megreszket a kismadár-kedves alattam,
s feledni nem lehet többé szeme színét.

Hittel műveltem meg bőtermő szőlődet,
amit adtál te Föld, az már mind az enyém,
s amit kértem csak sóvárogva tőled,
emlékké nemesült az, csöndes örök remény.

Játszani hívtál, de én nem-játszani jöttem,
mert tarlóig égetett perzselő tegnapod,
mára múlt jövendő-várás van mögöttem,
köszöntésem sután, elfúlva hallhatod.

Megtalált az idő, ez a játszi, kóbor,
ismét szüret járja, s hiányzol nagyon,
ízed a testesült érett tüzű óbor,
s részegülni vágyom gyönge válladon.

Minden szavad olyan, tintacsepp a tóban,
körözve merül el megfestve mélyvizem,
illúziót ringat a keserű valóban,
meg sem történt álom és mégis elhiszem.

Lassanként eloldja zöld színét a tenger,
s szerelmes lesz belé a kék árnyalat,
Nap hevét szomjúzva tűri el az ember;
a musttá mezgerélt tőke holt vágyat ad.

Elveszett tegnap

Hol álomba bódultan lóg csak falon,
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
hol a réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…

Elpatakzott régen az a könny,
homokként szitálva rá szürke közönyt,
hengerítve fölé nehéz éveket…
súgni se súgtam, mikor tehettem volna: ég veled!

Emlékeink kísérnek, érezned kell, tudod:
hisz lépteink nyoma őrzi a kis zugot,
hol szerelmünk megelégült pillanatra,
úgy maradt ajkam ajkadra tapadva,

s a lángcsóvák szálltak a szemed-színű égre,
tükrében a remény boldog révbe érve,
oly sok őszinte-csacska szóra ragadott,
hogy hogy is feledhetném el a napot…?

Ma is hévségében idézem fel arcod:
ma is átjár, bizsergve ejt karcot
bordám alatt, a halottnak hitt húson,
őrülten támad fel, majd roskad magába, búsong...,

hol olyan, mint réten tünékeny árnyék-varázslat,
hol meg oly valós, mint érintettem hátad…
hol fájdítani hív egy éber hajnalon,
Hol meg álomba bódultan lóg csak falon…

F. világa V. kötet 49/2 rész - a holnap előtt

 Most már lassabban telik, már nem napok, inkább hónapok kérdése a szó. de ismét eltelt ez az idő, mely múlásával unszolva tollat ragaszt mélázó ujjaim közé és a füzetlap sarkával babráló kezem mozgásra készteti.

Nem szűnök meg emlékezni, és életben tartani, ami fontos volt. Bár elragadta tőlem önnön bolondságom és a helyzet-tragikomikumok sorsszerűsége az összes fennkölt pillanatot azokkal együtt, kik által ezek részese lehettem: ismeretlen jó tanácsos kocsmai hölgyismerősömet, Z.-t, B.-t és nővérét, C.-t, és Eleonórát, és ha igazságos akarok lenni, a környéki, sorsom iránt érdeklődést tanúsító szemeteskukás, ill. parkőr bácsi, vagy a böllérarcú kocsmáros és a csapos lány is ide tartozik. Általuk lettem az, aki, és nélkülük ismét olyan senki lennék, mint aki azelőtt voltam.

Környezetfüggőségem – ebben a kontextusban nem éppen pozitív tulajdonságom - folyton egy adott szerep eljátszására kárhoztat: annak a lúzer-baleknek az életét másolom, aki pont olyan szerencsétlen, mint én, és aki annyira hasonló hozzám, hogy kétség nélkül én vagyok.

Ám az emberi kapcsolatok hálója - a magam rossz példája ellenére - mégis fogódzó a létezésben, kimeríthetetlen energiaforrás és fölös energiáink levezetésének megadatott tere. Amikor hullanál, elkap, amikor repülnél, feldob. Nincs ember önmagában és nincs társadalom, mint függetlenedett fogalom. Társadalmi ember létezik, akit megszült az anyaméh, és akit felnevel a társadalom. Nem működik ez másképp és nem hiszem, hogy büntetlenül megtagadhatná ezt a kapcsolatot bárki. Egyre jobban sikerült interaktív másolatok és társadalmi tudásunk tükörképei vagyunk plusz egy kis egyéni csipetnyi só, fűszer, egy picit a megszabottat attól eltérő irányba lendítő tű, miniatűr változásgenerátor…

Mondhatnám, hogy ráéreztem egy pillanatra az élet mibenlétére, elkapott, tudjátok az a hangulat, amikor látni véled a helyes irányt és mellé olyan örömteli biztos nyugalom társul, hogy elhiszem, örökre így is marad. Aztán fél perc múlva elillan az egész…

Áh, csapnivaló ez a bor, képtelen perceknél tovább a mámorban tartani. Igaz berúgni könnyen berúg tőle az ember, de a hozadék, a haszon, melyért jobb szónokok az éjszakájukat is eladják inkább az ördögnek, a tiszta mérleg ezúttal éppen kiegyenlítette a befektetett energiát, melyért cserébe inkább többletet vártam volna.

Biztonság…, mint kristálypoharában az üvegfalat lassan öblögető arany párlat, mely nem ömlik túl a peremen, csak kőröz szépen a tompuló figyelem mélázó tükrében; ennek a biztonságnak a hamis ringása ítélte halálra az ihletet, valamint a tetterős szándékot, ami máskor a kreatív energiákat mozgósítva nemes és fennkölt célok irányába indított.

És mi maradt ebből? Már a biztonság sem érdekel. Enervált, élőhalott státuszú emberkonzerv lettem, melyet talán az eljövendő századok valami éhes gyermeke –mert nem talál más táplálékot – megkóstol, s lehet undorodva ki is köp.

Végül is mi értelme, hogy begubózom ebbe se ki, se be, se előre, se hátra, „biztonságos”nak bélyegzett semmittevésbe? Életem szereplői nem érdemlik meg, hogy így elbánjak velük, de akik keresztbe tettek, ők sem úszhatják meg ennyivel.

Az emlékezés tehát az egyetlen olyan cselekmény, mely aktívan összeköt a múlttal, de a mai nap formálja meg az eljövendő holnapok majdan emlékezésre méltó napjait, ezért nem szabad pusztán hátrafelé néznem.

Kinyitottam tehát az ablakot, és lehunytam a szemem pillanatra, hogy beáramoljon az utca, az élet, és a ropogósra sült, de azért friss nyáresti levegő.

F. világa V. kötet: 49/1 rész,- a holnap előtt

Mondták, nincs sok időm, gondoltam, nem kezdek bele nagymonológba vagy hosszabb regénybe, mert hisz ki tudja…?

Olyan hirtelen elvirágzik az életfa rózsája is, vagy a meggy…kinek a költőibb kép, kinek kertészeti festi alá jobban ezt az egyszeri, ám de múlandó csodát.

Mégis időnként meg kell szólalni, ha másért nem, hogy el ne feledjük, még vagyunk, még az út hengeredik talpunk alá, és nem a mi elszáradt homok porunk képez mások számára leküzdendő utat. Szólni azokért, akik emlékét betemetni igyekszik az idő, és pusztán az igénytől hajtva bölcselkedni a tér dimenziói között. De szólni elsősorban a múlhatatlan szerelemért és az érzésekért, melyek egész váratlanul is feldúlhatnak, és élethosszig elkísérnek, felismerhető nyomokat, sebeket, tündöklő iránypontokat hagyva…

A Duna-part csendes ilyenkor és a pára ködként gomolyog a kikötött hajók felé, séta közben megállva itt különös érzés tölt el. Már az is jutalom, ha nem kell rohanni, hanem megpihenhet a tekintet a túlpartról víz színén megtörő fényjátékok milliárdnyi kagyló alakra szabdalt tükörképén, mert ilyenkor elgondolkodhat a múltba révedő elme, keringőre kérheti bábként elsodródott életszereplőit, számba veheti az idővel gyűlő halottait.

Kedvesem, igazán szerettem, a felhőtlen szabadsága hevében tett meggondolatlan lépése, (irántam való szereleme miatti?) apróbb felelőtlensége következtében elveszítettem; máig gyötör az önvád. Miért nem szerettem kevésbé? Úgy, ahogy tízen-évek után lecsillapodva már éldegélnek csupán egymás mellett, az érzelmi viharokban elfáradt házaspárok, kiknek szerelmi láza ellobbanva átadta a helyét a nemes, sírig tartó szerető hűségnek, a befejezésre váró közös jövő megvalósításának.

Vagy miért nem szerettem jobban? Észrevéve a legapróbb jeleket, médiumként ráhangolódva – és visszatartani akkor, amikor az a bizonyos belső hang megsúgja?

Talán, mert éppen úgy szerettem, ahogyan másképp nem lehet: féltve, de elengedve, lángolva és őrülten, és nem finomkodón méricskélve minden másodpercét.

És akik így élnek, azoknak az élete a kívülállók szemében egy intenzív tűzijátékéhoz hasonlóan játszódik le, nem az asztalra tett lebbenő lángú mécsessel siratják a múlt ünnepnapot.

De ami tanulság és szomorú valóság lett: megtörtént. Kedvesemet elgázolta az a vétlen sofőr, akit – bár szabadon távozhatott a helyszínről, velem együtt börtönözte be lélekkamrájába az elveszített élet miatti lelkiismeret-furdalás.

Az élet olyan…– ma már kimondani félem, hogy igazságtalan, végiggondolni meg nem merem, amit a szabadságának lehetősége kínál – most már úgy mondom: bonyolult és inkább csak álmodozom róla.

Mások meg cinkosan kacsintva mondják: ugyan már! Gyere, ugorjunk fejest bele! Mi bajunk lehet? Egyszer élünk…közhelyek, igen, aztán sajnos őket kell kivágni a roncsok közül. Vagy a nagy magabiztosság elhiteti velük, hogy az istenek a jó cimboráik, ember ebből kifolyólag a sors mit árthat nekik? Aztán a börtön helyett inkább a toronyugrást választják, amikor eljő a számadás és kétségbeesés órája.

Ez egy rosszindulatú szkepticizmus, hiába mondod nekem, én már előbb tudtam. Megment viszont néhány veszélyes lépéstől, mégis bezár a tétova döntésképtelenség sötét szobájába. S ez a szoba aztán végtelen falakat növesztve megfog, ajtaját félelmek falazzák be, ablakára rács kerül.

De vajon biztonságos-e az így beprogramozott világ, melynek megvan a maga kis szabályrendszere: két lépés jobbra, ott a hűtő, előre, nagyszoba, televízió, oldalra: hálószoba, reggel munkahely, este hazaérkezés, esetleg előtte bolt.

Számot vetettem, mint már oly sokszor: felelőtlenül és szabályt szegve rohanni a valahonnanból a valahova épp oly esztelen, mint a semmi kényelmes ölén várakozni a ki tudja mire.

Talán ez utóbbi kevesebb energiát emészt fel, szimpatikusabb az elkényelmesedett testi léleknek, mégse mondja nekem bárki, hogy ez a követendő!

Igen, elfáradtam önmagam generálta hiábavalóságaimban. Nem vonz a jövő, és érdektelen a jelen. Akik inspirálhatnák életemet, nincsenek itt. Egyedül a múlt táplál némi mannával, hogy ostoba módon ismét ne induljak neki a Szabadság-híd egy útra szóló közönségprojektjének.

Kis lélegzetvétel a holnap előtt – mielőtt ismét megvirrad, és ki tudja: reménytelenségbe taszít-e, vagy megvigasztal, ami majd akkor vár…

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…

Koszorú a kereszt mellé

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Fullextrán hozzászólások:

Hozzászóló: fényesi
(Ideje: 01-28-2017 @ 10:58 am)
Comment: Főhajtásom! Üdv. fTJ

Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 01-29-2017 @ 09:17 pm)
Comment: Megfogott, minden elemében, képében, kontrasztjaiban egyaránt mély erejű vers. A formai váltások, az ismétlő sorok, az ezekre épülő finoman, de határozottan vezetett változtatások ereje a vers történetéhez remek dramaturgiát adtak, szépen épült (szorított gyomron). Élmény volt olvasni. aLéb

Láthatatlanul

Én vagyok.
Vagyok a minden: oltárnak, szemfedőnek,
arcodra szóródó ezer izzó sugárnak,
boldog szülőanyja ébredő mosolyodnak,

remegő tenger, mely szemed éji tükrén
titokzatosan ragyog, s ajkadra
szerelmes dallamot igéz.

Vagyok a tánc,
ritmusok lázas, dobbanó heve,
a hajított ruhákért, meztelen testeken
lehunyt szemmel illatot kereső,

vörösen-kéken felvillanó lámpák
extázisában hajad suhanásába feledkező
vágyódó pillantás…

Én vagyok Teneked,
csak nem tudod, s ellibbensz előttem,
nem látsz, s nem vagyok ott, hogy elhiggy,
hiányzom belőled nagyon!

És futok utánad, üldözlek tereken át,
láthatatlan lényem hajszol érted,
a te kedves, láthatatlan lényedért.

Én vagyok!
Itt vagyok! Kiáltom, néma börtönömben,
de nem hallod, mert nem hallhatod;
hárfa vagy nekem, min nem játszhatok.

Hangodért megvesztem egyszer,
s azóta csönded kutatva ott csüggök
szavakkal talányosan játszó ajkadon.

Én vagyok a mező,
s min nyáridőben heverni jó nagyon,
a fák madársereggel, s picit kápráztató nap,
s mindaz lennék, mit szeretsz vakon,

vize szomjadnak, öböl, s kikötő, hogy hazaérj,
csodaszép liget, hol királynő lehetsz,
s friss rózsa, mit neked egy deli legény metsz

Vagyok és maradok
Neked, talán álom egy pillanatra –
vagy véletlen szó, mit belefűz szavadba,
szép idézet- mit nem látsz, valahol felírva.

Elhanyatló őszöm egyre több levelet terem,
körforgás ez, meg nem szűnő ábránd,
örök tegnapot rejtő emléktelen jelen.

Azért vagyok

Azért vagyok már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
szeresselek,

mert végtelen az űr,
és te végtelen messze vagy már,
és én végleg elvétettelek,

csak betűm az egyetlen sugár,
mely véletlen, ha elér,
és a remény, hogy láthatod…

Azért vagyok itt, már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
elmondjam,

végtelen lett a tér és az idő,
s két pontként sodródva rajtuk
nagyon messze vagy…

csak az együtt bejárt út miénk,
és a neked mondott szavakért él
az elmúlt pillanat.

Azért vagyok már csak… azért,
egyedül azért, hogy…
szeresselek,

hogy velem legyél, mikor nem vagy,
s én veled, ha már nem vagyok
örökre veled…

Mert végtelen az űr,
és te végtelen messze vagy már,
és én végleg elvétettelek…

Az igaz menekült emlékezete

Úgy jöttem ide élni - én, a bitorló,
mint termő magvát elszórja az ég,
fegyver űzött el, vagy talpamnak volt forró..?
Ki tudja már? Rég elveszett a miért..

Olyan vagyok, mint egy felnőtt gyermek,
ha békével fogadsz, éhem csillapul,
nyisd meg kapud, védj, ha oktalanul vernek,
jótéteményed vár jutalomcsillagul!

Engedj a tehernek bölcsebb barátom,
mert a fal ledől, s a kerítés megremeg,
érts meg, inkább visszamenni vágyom,
hol immár eleim emléke szendereg.

Idegenbe vetett az átok, hisz tudod!
Átgázol felettünk a komor történelem.
Ölelj magadhoz, s mutass egy zugot,
míg rám mért bajom nálad átvészelem.

Vadként vágtáztam el, múltam égő börtön,
nem nyugodhatsz – súgták - bárhova kerülj!
bűnöm e farkas kor, s fekete szín bőröm
nyúzottan lóg rajtam ismertető jelül.

Lángot fogtam, égek, mi marad belőlem?
Emlék? Szentkép? Boszorkány varázslat?
Csak a sors, hogy sokan szédültek előttem
öröklétre, … öröklétre hol csúf halál van!

Élni jöttem ide, de büntess, ha illet,
törvényt adj előmbe, míg közted átmegyek,
fegyver helyett kísérjen inkább tekintet,
s adj ennem ha kérlek, mint kér édes gyermeked!

Halálos ágy

Az óra ketyeg, fogy a lét;
kevés a lég, s lélegezni még
egyre jobban zihálva…
… mégis úgy akarok!

Tűnik a lap vége,
félek, új sorra érve
utolsó lesz az, csonka,
csendbe hanyatló sóhaj…

Erőlködöm, legyen kimondva,
de már szájpadlásom
nyelvem börtöne lett,
s szívemben reked a szeretet…

És mondják körül: óh, jaj!
Letelt ideje, sajnos,
s tovább nem mardos
élni küzdés bágyadt heve,

nem játszom többé fénnyel,
bezár alfa, omega, e két jel,
csillag’im nyugodni térnek,
s az ének nem talál helyet a sorban…

…

… kevés a lég, de élek még, jól van!
Egyre jobban zihálva…
fogy a lét, az óra ketyeg,
még itt akarok lenni veletek…!

Azok az évek…

Azok az évek... sűrű csendességek,

mélyből emelkedő füst-oszlopok…
megtelik lelkem velük, emlékeikkel,
mikor lélegezve belészívok egybe,
s felébredve, rájuk visszagondolok.

Messzeség fakó tavaszába réved
semmin függő, lehunyt tekintetem,
s ködök takargatják el a völgyet,
hol megismertem azt az édes érzést;
pillangó játszott kíváncsi szívemen.

A pillangó elreppent,.. csak az álmok,
azok gyötörnek és vigasztalnak máig.
Félelmekkel és reménnyel játszom azóta,
s hasztalan vesződni ezekkel ember módra,
gondjuk leköt minden napra a halálig.

Holnapom hiába vár, ha hív a múlt,
Körhinta repít pántlikás lány után,
kinek zsebpénzből vettem törökmézet,
s szeme kékje maga volt az igézet,
mégis nyár végéig csak vágyva bámulám.

Színes rétek, s felnőtt szerelmek jöttek,
s szűk lett a tér betöltenem szókkal,
olyan jól esett sivár nyaramra,
parttalan magányom erdőtüzeit oltani,
mint hévséget olt el leány és fiú csókkal

Álom kerülget immár, lomha kábulat,
feledésbe fúl egy ismeretlen kacaj,
a bántó kérdések elülnek lassan,
csak egy pizsamás alak bámul a tükörben
és ő sem tudja mi a baj…

Azok az évek... sűrű csendességek,
mélyből emelkedő füst-oszlopok…
megtelik lelkem velük, emlékeikkel,
mikor lélegezve belészívok egybe,
s felébredve, rájuk visszagondolok.

2015-06-26

Versfolyam - Tél ölén

Tél ölén várok, vén diók során;
a dermedt pára kövezetre hűlt.
Tetszhalott a lég-rezgetett faág,
jégbe fagyott, megállt minden belül.

Szép folyóim útja most eltorlaszolva,
erőtlen szüremlik kristályain át,
de már a holnap lüktet fényben dalolva,
lágyítva a pendülő üvegharmóniát.

Elég lehelnem, s olvadt patak szalad,
lecseppenő kis életekké gyűlve,
hártyán lyukat ütve a párkány alatt
napmeleget lop a jégszíven belülre.

Igen, holnap szorítása egyre gyengül,
elsimulnak a tükörbe metszett karcok,
csikorgó pengéi helyett nemsokára
tavasz csodálja a hullámzó leányarcot.

Csobbanásokban emléke sem marad,
szertelen elvágtat, mint ki legyőzte...;
Majd. Igen, majd így lesz, de addig várok,
tél ölén, vén diók során időzve.

2015. 01. 01.

F. világa V. kötet: 41. - 49. rész

F. világa 41. rész

...meghalni és feltámadni - alighanem ezek nem képességek, inkább érdekes lépcsőfokai a létezésnek. Persze az előbbit kivétel nélkül mindenki tudta eddig is "képességből", az utóbbit viszont elég kevesen, és ha hihetünk a krónikáknak, akkor is "kegyelemből" inkább. A kettő közti "halottság" viszont egy kényelmes állapot, ami a nemléttel képezhető le, ha a tudat reakcióit vizsgáljuk. Az élőt a nem élőtől többek között megkülönbözteti valami szubjektív kisugárzás, ami határozottan több, mint a létezés. És minél magasabb, összetettebb szinten történik ez az "élés", annál sérülékenyebb, instabilabb a pszichikum, nemlétre adott visszacsatolása annál szélsőségesebb...

Vén szemei vaksin, hunyorogva tapogatták a homályos, semmibe vesző, kacskaringós, tintával írt sorokat.

Minden részletre már nem emlékezett pontosan, de nem is volt szükség rá: a kézirat pergő lapjai gyöngéd ujjakként kapaszkodtak reszketeg övéibe és járásra bírva immár tehetetlen testét elrepítették oda, ahol mindez valóság volt. Szinte érezte is, ahogy a mankók kidőlnek két oldalra és ő maga egyenes derékkal kihúzva magát tesz néhány bátortalan lépést, aztán futni kezd. De sokszor is álmodta vissza épségét! Mint azok az amputáltak, akik még évek-évtizedek múlva is érezni vélik már nem létező testrészüket elvarrt zsigereik végén.

Jól esett így lélekben kinyújtóznia és átadnia magát az emlékezés méz-áfonya ízű csókjának. Mert meghalni és feltámadni bizony többször is lehet - kuncogott magában. Nem is volt szüksége a sorvezetőre már. Filmként pergett élete és ő hűséges nézőként az első sorból élvezhette.

...

A kert és a fonott nádbútorok még a tegnapot idézték. Tisztán emlékezett, hogy Eleonóra hívta valahova, de aztán mégsem mentek el. Azonban az események többi részlete egyáltalán nem passzolt. Például arra nem emlékezett, hogy hogy is került ide, Nóra lakására, holott este még csatangolni indult a belvárosba. És mit keres egy tolószékben? Valami furcsa terápiás játékba keveredett volna? Hiszen már évek óta nem találkoztak! Útjaik messze elkanyarodtak egymástól a C.-vel végzetesen balul sikerült szakításuk után és F. nem kívánt többé olyasféle pszichiátriai kalandokba keveredni, mint amiben előtte része volt. Így hát újfent teljességgel érthetetlennek tűnt ez a szituáció, hogy mit is keres itt.

Gondolta, utána is jár azonnal és sietve felpattant. Második-harmadik lépésénél azonban elbotlott valamiben, majdnem felrúgta a földön fekvő halmot.

"Nem doboz... nem is csupán rongyok...valami van az alján" - villant át rajta reflexszerűen - "Mi történt itt?" - morfondírozott magában - Mi ez, ...Ki ez, és hol van Nóra? - majd amikor megfordította döbbenten eszmélt rá, hogy megtalálta.

Felindultságában azonmód kérdőre is akarta vonni, ám a hölgy nem mutatta az ébrenlét jeleit, bár úgy sem tűnt, hogy rosszul lenne. Csak mintha aludna.

Félretéve saját nyugtalanító érzéseit - óvatosan kinyújtóztatta és miután meggyőződött róla, hogy lélegzik, nincs eltörve semmije, nem szorul azonnali orvosi beavatkozásra - gyöngéden felemelte és bevitte a házba. Valamilyen mélyhibernációs fázisban lehetett, ugyanis semmire sem reagált.

Míg feküdt, elnézte vonásait: szegény, nyilván az a néhány év, mi alatt ostoba betegeivel küszködött, szinte tönkretette az arcát, mély barázdák és ráncok keresztezték egymást, tíz-tizenöt évet hozzáadva tényleges korához. Ennek ellenére valami boldog nyugalom honolt rajta. Ismerős volt a ruházata is; nem egyszer viselte ezt. Aztán avatatlan szemlélőként benyitva ruhatárába rájött, hogy biztosan nem vett évek óta új darabot. Ismert többeket a szakmájában, akik az ő munkájához nem is hasonlítható divatos mentálhigiéniás kezeléseikért csillagászati összegeket zsebeltek be. De ő nem az a kirakati díva volt, akit a felület csillogása érdekelt volna, talán ezért is maradt láthatatlan és elismerés nélkül - hétköznapok hőse - a polgári életben.

De sok, tőle homlokegyenest eltérő, befutott léhűtővel is találkozott már, akik ha megtehették volna, inkább elfordulnak a vele való "fényképezkedés" pillanatában! Csakhogy pennájára tűzve, mint színes, haszontalan bogarak ott maradtak napvilágra hozva, szégyenteljes tulajdonságaikkal együtt.

Felidézte utolsó találkozásukat. A pszichiáter rendszerint, akkor is hasznos, követhető tanácsokkal látta el, azonban döntéseiben végleg elengedve rábízta a folytatást. F. ismerte a szándékát, ám semmiképpen nem vehetett részt abban a munkában, amit "másodállásként" felkínált neki a hölgy. Végül ebben is maradtak. A későbbi problémák előidézője kizárólag saját maga volt, és az, hogy nem kért több segítséget. Pedig melankolikus, borúlátó-ábrándozó hangulatváltozásai óhatatlanul és folyamatosan terelgették különböző veszélyes irányok felé [így pl. ahhoz az ominózus hídhoz is, melynek emlékét is elsöpörte az a baleset. - a szerk.]

Mély részvét vett rajta erőt, odahúzott egy széket és leült mellé, végül is nem hagyhatta magára, mert ha ő maga ilyen állapotba került, hogy ismét ott kötött ki nála, ki tudja, a nő miken mehetett keresztül?

F. világa 42. rész

Olybá tetszett, mintha az idő ismét megállt volna. Kinn a műanyag székeket görbítő, szokatlannak tűnő, hőség ellenére lágy, hűvös szellő járt a lakásban. Odabentről a panoráma üveg előtt, a földig érő, áttetsző, finom függöny fodrozódásán át a kertnek éppen az a részlete látszott, melyet ott tartózkodásai alatt oly nagyon megkedvelt: a magnólia cserjék lilás szirmú, folyamatosan fehérbe átalakuló virágzatainak dús tengere, melynek súlyától meghajolva szinte ráfeküdt a gondosan nyírt fűaljzatra.

(Még mielőtt jobban belekezdek, nem tudom, a kedves olvasót mennyire untatom ezekkel történettől elrugaszkodó természeti-képes leírásokkal? Nyilván sejti, hogy ilyesmi fog következni. De az efféle kikapcsolódások szükségesek. Mivel F. megismeréséhez feltétlen hozzátartozik és e történet íróját is kellemes érzésekkel töltik el)

Szóval... szabályosan sorakozó tuják ölelték a virágos ültetvénysávot, ezek előtt pedig apró, kerek kövecskék szegélyezte tavacska díszlett. Habár elhullott falevelek borítottak a kert nagy részét, ezt a gondatlanságot elfoglaltságnak tudta be F. Egyedül talán a kert másik felébe, félkörbe ültetett levendulabokrok közé szórt pipacsmező mutatott valami véletlenszerűséget, de az innen nem látszott. Ebből a logikából talán csak az oda nem illő, őszi hangulatot keltő levélhalmok rengetege lógott ki.

Amilyen szertelen és szabados lényt takart a fegyelmezett, tanárnénis külső, úgy a külsőségek épp világával ellentétes vetületét ábrázolták ki. Talán ez a rendezettség magyarázta, okolta meg, teremtett alapot az antagonisztikához, mely akkor öltött konkrét kifejezést, akkor egyesült valamiféle kiegyenlítődő harmóniában mindez: amikor megérkezett haza Nóra és rendelni kezdett.

Nagyon várta már, mikor ébred a hölgy. A magánynak és a valóságtól való elszigeteltségnek oly mélységét élte meg, ami felborította egyensúlyát. Azonban ahogy eddigi életén végigtekintett, rájött, hogy oktalan és botor a viselkedése: bármikor úgy látszott, hogy támaszkodik valakire, csupán saját bizonytalanságait és félelmeit vetítette ki másra, ugyanolyan magányban és elszigeteltségben élt, mint most. Valóságérzékelése pedig katasztrofálisan eltért a körülötte tapasztalható történések rendjétől, teljesen jogosan illett a jelző: "F. világa" mely különálló, független volt bármi mástól, de leginkább az objektív valóságtól.

Illetve azért mégsem, nem akart igazságtalan lenni: ez a magányosságos dolog nem állta meg a helyét: az itt tartózkodó hölgy valóban sokat segített és egyenrangú félként kezelte őt. Senki előtte nem tudott úgy szólni hozzá, és kettejük párosa valamiféle kitüntetett élethelyzetet teremtett, melyben az "én" kizárólagosságát átvette a "mi". Most meg itt marad nélküle. Ült fölötte és egyszerre elfutották az érzelmek: szinte elpityeredett és kénytelen volt megfogni az erőtlen, petyhüdt kezet, majd áthajolva megérinteni és megsimogatni a viaszfehér arcot. Nem döntés kérdése lett, hanem folytatása megmozdult bensőjének, hogy félhangos monológba kezdett.

- Kedves Nóra, könnyebb elmondanom, mintha levelet írnék magának, tudom, nem bánja esetlenségem, megszokta már. Mégis így, hogy nem tud közbe kérdezni, talán el tudom mondani hol tartok, mit gondolok, magamtól is. Nem arról van szó - mentegetőzött - hogy félnék, attól, hogy eltérít, csak... mondjuk... de mégis arról. A hazugságok, most Önt idézem: "azok a ránk ragadt sárfoltok, amiket először le kell mosnunk magunkról, hogy beléphessünk lelkünk tisztaszobájába", igen a hazugságokkal, amikkel szembenézve kényelmetlen vakaródzás indul el a tarkótól a fejtetőig, ezekkel vívok én, temetgetem párnám alá és próbálom a szemetesvödörrel együtt levinni, kiásítani magamból a kócos reggeleken, lepöckölni asztalomról a kenyérmorzsával együtt. Hihetetlen, nem? Hogy milyen ragaszkodás alakul ki a dédelgetett hazugságok iránt! Eleinte kicsi, kegyes füllentésnek indulnak, majd magyarázatot, indoklást kapva megerősödnek, és jogos helyüket elfoglalják a nyelv alatt a szájban, hogy újra és újra ki legyenek mondva, míg megbecsült és elöregbedett tényként vonulnak be az emlékezet polcára. De elég egy pöttömnyi harcos valóságdarabka, hogy a pöffeszkedő, önelégült hazugság oldalába belevágja a kételyt: vizsgáljuk csak meg! És az a nyomorult védekezni kezd, terel, bizonygatva: úgy volt, hogy is lehetett másképp? Miért is laknék e fejben már évtizedek óta? -ugye megérti ezt? Mert ha maga nem, senki...- mert néha fáj az operáció és a félelem, hogy elveszítünk egy megbízható társat a bajban, ezért inkább betakarjuk még eggyel. Halogatunk és mentegetőzünk, belenyugszunk. Akár el is ítélhet érte, kényelmes és nagyon testhez álló egy személyre szabott magyarázatbunkert építeni, ahol szép és összefüggő a történet és leginkább mindennek megvan a maga helye benne, anélkül, hogy zavarnák az oda nem illő tények. És erre fel tud épülni egy élet. Most nézze meg, mi lesz azzal, aki alól kihúzzák ezt a biztonsággal járható ismert szőnyeget? Ne is mondja, tudom: elindul a lavina, először elveszíti az egyensúlyát, aztán végleg padlón marad.

Akár hiszi, akár nem, kevesen szeretnek pofára esni még egy nyilvánvalóan morálisan pozitív ügy érdekében sem. Mert lássuk: bejön a szégyenérzet, elvész a hitelesség látszata és megcsappan az azt képviselő egó, egyszóval egy számunkra kényelmetlen és bizonytalan helyzet áll elő, amiben korábbi álláspontunkhoz viszonyítva potenciális vesztesként hoz ki az élet...

Nem vette észre a mozdulatot és szóra nyíló ajak halovány rebbenését.

- Ma...maga...mi...ket...hord...itt...össze...? - az erőtlenül összevont szemöldök alatt gyors egymásutánban többször is felszaladt a mély, árkolt szemeket takaró pilla.

F. világa 43. rész

Valószínűleg F. folytatta volna még tovább a megkezdett értekezését a hazugság és az igazság ellentétéből adódó morális veszélyek taglalásával, ha az erélyesebb hangszín jobb belátásra nem téríti.

De Nóra felébredt és ez merőben új irányba terelte beszélgetésük fonalát. Ellenben F.-fel, viszonylag hamar magához tért, és amikor felmérte mi történt, álmosan felkönyökölve az ágyban szertefutott az a rejtélyes - először kissé kábult -, most még fáradt mosoly az arcán:

- Szóval jobban vagyunk? Már hiányoltam a jelenlétét.

F. csodálkozva felé fordult:

- Hát itt van? Azt hiszem, ezt nekem kellene inkább kérdeznem..., hogy érzi magát? Odakinn találtam magára a teraszon... - de a hölgy következő kérdésével még inkább meglepte:

- Ugye most megint semmire se emlékszik az elmúlt néhány hónapból?

F.-et mintha szíven ütötték volna. Épp mondani akarta, hogy ez hogy jön ide, és különben is hogy gondolja, és mi az hogy "megint", de eszébe jutott a tegnap estéről már e délelőtt folyamán korábban vizionált emlékfoszlánya. Hirtelen az is belé villant, hogy Nóra nem véletlenül tette fel ezt a kérdést. Előbbi lendülete, megáradt indulatai most a nagy üresség fölé hajtották, oda, ahol véget ér a biztos sziklaperem és kezdődik a zuhanás. Egy másik, számára most idegen gondolat jutott eszébe, melyre a mesterséges feledés nem tudott elhatni.

"Ezek szerint nem is akartak sehova se menni tegnap Nórával?" - és ahogy az ok-okozat láncolatba elmerült, rájött, hogy a tegnap estéje nem is történhetett tegnap, legalábbis emlékei szerint az évnek nem is az a szaka volt, amikor elindult otthonról, hogy felfedezze a város esti szépségeit, mint ami ma délelőtt fogadta, hacsak a természet rendje nem bolondult meg közben és vált a tavaszi zöldellés valami óarany, őszi hangulattá. Egy párhuzamos tavaszi/őszi tegnap este emléke derengett fel, melyek közül az egyik nyilvánvalóan nem történhetett meg, annak ellenére, hogy valóságos volt és konkrét emlékek kötődtek hozzá. Így egy hosszú percre néma maradt és valami szörnyűséges kétségbe ágyazottan meredt a pszichológusnőre. Végül nagy nehezen tudott kipréselni magából egy kérdést:

- Mi...mi történt velem? Megbolondultam, vagy álmodom még most is?

- Kérdése nem helyénvaló - nevetett fel Nóra, és hangjának íze egy csodálatos, bár meg nem történt kalandot idézett fel benne - ezt akkor se így, se úgy nem tudná feltenni nekem. De azért megnyugtatom, sikerült egy elkényeztetett modorú fajankóból embert faragnom végre! De ne is akarja, hogy erről többet mondjak. Tekintse egy kisebb amnéziának. - ilyen lazán kezelte őt.

- ...épp az imént akartam elmondani milyen sokat jelentett nekem, hogy tartozom Önnek a kezelésekért. Ám ezek évekkel ezelőtt voltak. Tegnap a Szabadság-híd felé jártam és egyáltalán nem terveztem, hogy találkozni fogunk. Most mégis itt vagyok. Nem rúgtam be, mert akkor fájna a fejem és hányinger kerülgetne. Talán csoda történt? Vagy valami újfajta port szippantottam be, amitől maga itt termett? Félek, hogy elmúlik a hatás és hamarosan valami virágágyás közepéből fog felrángatni két rendőr...mégis, ezek olyan dolgok, amiről tudnom kellene, nem?

- Miért, inkább maradna a "kábítószerem" hatása alatt? - s nem szűnt a rejtélyes mosoly - megtudhatja majd egyszer, amikor már nem okozna akkora zűrt. Most fogadja el: ébren van, és holnap van és ez a valóság. Nem szívott port, nem hallucinál, csak volt egy balesete, amire nem emlékszik. Különben is nem éhes? Én már harapnék valamit...

F. még az előbbi módon ülve maradt, mert ezt nem lehetett ennyivel elrendezni. Véletlenül megakadt a szeme a kvarc faliórán, mely egyúttal a naptár információkat is jelezte. És most valóban a rosszullét jött rá.

- Mégis, úgy gondolja, hogy akkor minden rendben? Baleset? Ugyan már! Hét hónap, amivel nem tud elszámolni nekem, ne gondolja, hogy nem vettem észre! Valami kísérleti egérként kómában tartott ez alatt a pincéjében?

De ezen már tényleg hangosan kacagnia kellett Nórának

- Hát nem éppen! Egészen magánál volt, csak nem úgy, ahogy most. Egyébként nagyon tanulságos eset..., de figyeljen ide - fordította komolyabbra a szót - tényleg nem hinné el, és ha a mai hitével túlélte eddig a délelőttöt, akkor biztosíthatom, hogy az a tegnap folytatódik, - kis zökkenővel - amiről a hét hónappal ezelőtti este hitte, hogy bekövetkezhet. Tehát nyugodjon meg!

F. azonban éppen ellenkezőleg, kiborult. Összeegyeztethetetlennek és megmagyarázhatatlannak tetszettek ezek a válaszok az általa tudni akart valóságról. Önmaga mércéje szerint is elfogadhatatlan módon valami újszerű hisztéria kezdett kitörni rajta, melyet megfékezni, vagy csak gátat emelni is ellene képtelen lett. A pszichológusnőhöz fűződő kedves érzései kezdtek eloszlani és átalakulni valami másféle, sötét indulatokká. Az oly szépnek, és tisztának látszó bizalom megrendült és a becsapottság keserű, hagymázos ragacsa kúszott fel torkán.

- Nem ad nekem egyenes válaszokat! Összezavar, aztán meg akar nyugtatni. - és szemmel láthatólag nem fogta fel, igazából mi is történt - Látom, magának már kutya baja, örültem is eddig, hogy vendégül látott, de most már intéznem kell a dolgaimat. Visszatérni a saját életemhez. Ez mind érdekes, amit itt elmondott, de..., talán felhívom majd. Ha megengedi, most... - felállt és sietősen megkerülte a szobát, hangja reszketett az udvariaskodó modorba fojtott indulattól

Nóra csak akkor szólt utána, amikor már az ajtóig jutott, hangja szomorú volt:

- És ugyan hova menne? Se munkahelye, se lakása már...

Az egész helyzet képtelenségét fokozta az a megkezdett és félbe maradt mozdulat, ami közben mindketten kimerevedtek: F. keze az ajtókilincsen és döbbenettel hátrafordulva, Eleonóráé pedig ahogy összekuszált ágyán könyökölve felé tekint. Azután F. lassan visszajött az éjjeliszekrényig és egyenesen a nő vállának vonaláig féltérd-guggoló pozícióba ereszkedett, úgy, hogy szemük egy magasságba került. Egész lassan, szinte szótagolva ejtette ki a szavakat:

- maga... azt ... hiszi, ...játszhat...velem...mint...macska...az ...egérrel, ...mi? - azután a düh és az indulat felpörgette a nyelvét és akár egy láthatatlan bomba robbanása folytán egyszerre hirtelen hátralépett - hát nagyon téved! Én tudom, ki vagyok, lehet, hogy sérülés ért, lehet, hogy kiesett pár óra, ha óvatlanul lép az ember és beüti a fejét, előfordul ilyen! Megrendezi itt nekem, mintha őrült lennék és szükségem volna a maga segítségére, elforgatja az órákat, telihordja a kertjét tavalyi levelekkel, csak hogy elhitessen. Szánalmas, ahogy meg akar fogni! Amilyen együttérzéssel voltam maga iránt, ...de talán a padlón az ájulást is csak megjátszotta! Pedig hogy hiányzott a maga kisugárzása, a terápiája! Majd megvesztem, amikor inkább otthon ültem, nehogy C. azt gondolja, hogy mi ketten belekeveredtünk valami túl személyes szituációba..., ne higgye, hogy könnyű volt a kezelések után! Amikor felhagytam velük, súlyosabb állapotba kerültem. Nem csoda, hogy C. otthagyott, mint egy kibírhatatlan pszichopatát. Mert C. volt a biztos pont, de nem tudott úgy kiismerni, mint maga! De elrontotta! Nem vert eléggé fejbe, nem ráncigált ki hamis békességemből, hagyott tisztességes polgárrá válni! Már rég meg akartam mondani, végeztünk! Lelki roncsot csinált belőlem! Most meg elveszi az életemet, - és még élvezi is! Úgy tesz, mintha meg se történt volna! - és az ajtószárnyat szélesre tárva megragadta azt.

Nóra lángoló tekintettel, de némán intett csuklójával, mintha azt mondaná: "csak tessék, mire vár?"

Több sem kellett neki, az indulat pattanásig feszítette. Addigra mintha elfútták volna segítő, együttérzését, megalázottság és gyűlölet hullámzott oda-vissza benne, mint akivel csúnyán elbántak. "Az a fölényeskedő, mindent jobban tudó nézése!" - fogta és bevágta maga mögött az ajtót, úgy rohant le a lépcsőkön, mint akit üldöznek.

Észre sem vette, hogy beköszöntött a valódi ősz.

F. világa 44. rész

A csapost ismerte jól. Itt minden megbízhatóan egy irányba tartott, a borkimérés, a felszolgálók azon munkálkodtak, hogy a vendégek fogyasztása lehetőleg a teljes delírium előtt elérje a kívánt szintet, így maximalizálva az üzlet hatékonyságát. Azok az asztalok, a száradt kórókat őrző öntvényüvegek mit se változtak, kicsit több folt és feltakaríthatatlan hányásnyom színezte a széklábakkal összekaristolt padlót.

Hogy is van ez? Miért mindig itt talál megnyugvást, antagonisztikus módon nem-ivó kultúremberként az állatiasságig részegedő megrögzött alkoholisták között?

Bár a delet sem kongatták még el, szép számmal gyülekeztek a söntésnél, választották az önsors-rontásnak ezt a formáját mára is - erre következtetett és ezt erősítették a látható és másodlagosan érzékelhető jelek is.

Nem akart inni, bár a felszolgáló egyre erőteljesebben invitáló kérdését már nehezebben utasíthatta vissza anélkül, hogy udvariasan ne kérjék fel a távozásra, így alibiként egy korsóval rendelt.

Igen, rendszerint itt kötött ki, ha magánéleti problémái válságba jutottak, persze megoldás nélkül távozott általában.

Magába tekinteni, kideríteni, mi történt, tisztába kerülni ismét elvétett létcéljával: ilyen egyszerűnek tűnő, azután mégis kibogozhatatlan alternatívákat kínáló szövevényben találta magát.

Máskor is menekült, sosem mert szembenézni a furcsa igazsággal, és végiggondolva éppen erről szavalt az ébrenlét határán pszichiáterének is. Egész élete elrendezetlen félmegoldások, kisszerű megalkuvások hálójában vergődött, ha felemelhette volna a fejét, egy jobbnak tűnő másik rossz tévképzet visszahúzta azt a homokba. Így, utólag visszatekintve nem is élt, csak volt. Az események megtörténtek vele, de nem vált formálójukká, csak időtlen szemlélőként próbált megállni és játszani a kívül rekedt hajótörött szerepét.

Szinte hallotta egyetemi professzorának sürgető kérését:

- ...könyörgöm, fejtse ki végre a saját álláspontját! Megértem, hogy a jegyzet szerint a strukturális konformizmus már W. Lippnél sem elsősorban a vallástörténeti hanem szociálpszichológiai keretek között nyer értelmezést, de a megtanult terminológia száraz visszaadása kevéssé viszi előre ügyünket. Mert mit mond W. Penn? "A konformizmus olyan polgári erény, amelynek a szabadság az ára"* Nos talán a véleményét, ha elmondaná erről...

De személyisége sosem tudott kitörni az alkalmazkodás börtönéből. Általánosságban el tudta ítélni a dekadens folyamatokat, de amikor egy nyilvánvaló kérdés elé állították, hogy pl. mit gondol a terrorizmusról, nos hát az nem is volt olyan egyszerű. Nem azért mert néha maga is valamiféle lelki "terror"- helyzetbe skatulyázta előéletét, hanem mert mindkét oldal mozgatórugóira rá tudott látni, elítélte és fel is mentette az öngyilkos merénylőket. Igazolást keresett tettükre, mint naiv katonákéra, akiket a rendszer hűségre nevelt és tévútra vezetett, és akik előtt a teljes igazság soha nem tudott fellebbenni, másrészt felnőtt embereknek tekintve számon kérte rajtuk a tudatos cselekvés felelősségét de az ösztönös emberi erkölcsi parancs: a "ne ölj" megszegésének vétségét is, mely a fegyvertelen emberrel szemben megálló harcosban fel kell, hogy ébredjen. A háborús és hazafias eszmék általi manipulációk mindig késként vágtak békében felnőtt és békességre vágyó lelkébe. Egyrészről védekezésképpen célszerű dolognak látszott, azonban az agresszor is éppoly sikeresen vetette már be számtalan esetben.

Önkéntelenül is megszakította töprengését: miért is foglalkozik ennyit ezzel?

Nem tudatosította, hogy a háború a lelkében dúl, kikényszerítve végre egy tartható álláspontot, mely az igazság felé tereli. Mert a zsebre dugott kéz politikája zsákutca.

Akkor meg mi elől fut? Az elvesztegetett hét hónapot nem hozhatja be - ha igaz, legfeljebb megértheti a miérteket.

Odaintette a pultos lányt a friss újságért, és hogy hozza ki a cehet.

Megerősítést keresett? Hát rendben. A hírek felett rápillantott főcímre és a dátumozott fejezetrészre. Az igazság úgy találta el, mint a szédelgő kamaszt egy jól irányzott apai pofon. Felocsúdott hosszú révületéből, visszanyerték értelmüket, formájukat, színüket a dolgok. Aztán nem volt több kérdése, tudta, mi a teendő. Otthagyta a holnap nélkül dülöngélő boldog tudatlanok táborát és kilépett a délutáni park élettől nyüzsgő világába.

* [Karikó Sándor: Kérdőjelek a konformizmuskutatásban]

F. világa 45. rész

Az ajtó ezúttal csak résnyire nyílt meg, a bizalmatlan hang gazdája először tudni akarta, ki az, és mi járatban van, mielőtt közölte, hogy csengője sajnos rossz.

Most már teljesen másként tudott nézni erre a lerobbant, vakolatbőrét lehullatott, meztelen tégláit mutogató századelős épületre, mely szépen meghúzódott a hasonló - alacsonyabb, magasabb tűzfalakkal berekesztett foghíjban. Eresze mohos, valaha agyagszínű cserepei megfeketedtek a naptól és a galambürülék valamint a közeli fák hullatta levelek esővel elkevert elegyének bevonatától. Oly nagyon igyekezett befelé egykor, hogy a cégéren túl nem is figyelte meg jobban kívülről a maga régimódiságában városszövetbe illő homlokzatot. A fallizénák felett terpeszkedő klasszicista timpanonok sora fölött bár eljárt az idő, ám az elmúlt évszázadok emlékezetébe veszett mesterek munkáit idézve ma is szabályos keretet adott a tagozatosan párkányozott ablakszemeknek. Az építészettörténetben jártas olvasó számára az aedicula szó kifejezőbben visszaadta volna mindazt a jelentéstartalmat, amit a látvány nyújtott, de az egyszerűbb részletekre illő fogalmak hamarabb eszébe jutottak. A mélyen árnyékolt kapualj szinte ásított, csak bedőlt kerékvetői leselkedtek egy-egy gyalogos után a keskeny, macskaköves, itt-ott nyomokban füvesedő utcán. Egy pillantás a szemétgyűjtőre és a cirádás kandeláberre, és máris belül volt a sárga keramitburkolatú, hűvös, nyirkos udvarban.

Ez pedig gyerekkorát juttatta eszébe; ilyen lépcsős, magasföldszintes udvaron telt el fiatalsága. A poroló, a virággal beültetett falikút és a szomszéd tűzfala előtt futó alacsonyabb, lábazatos-fejezetes saját tűzfaluk együttese olyan jellegzetes, mélyen belé ivódó kép lett, mely kitörölhetetlen mintaként szolgált más bejárt udvarok és kertek megismerése során. Ott, gyereksége színhelyén még közösségben éltek, a ház lakói ismerték egymást, aztán elsodródott, folyton költözve, nemcsak hogy nem ismerve, gyakran nem is tudva, hogy szomszédságában kik laknak. Egy városlakó vakond lett, aki a maga túrásán túl nem merészkedett.

Rájött, hogy végleg elveszítette azokat, akik kiemelték ebből vaksi, öntörvényű életmódból, többé nincs senkije és elkerülhetetlen az újrakezdés. Betévedt tehát ismét ebbe az udvarba, ahol élete új kiinduló pontot talált. És most itt áll egy ismerős verandán, egy számtalanszor megélt helyzetben, mégis keresve a szavakat...

- én...vagyok. Bocsásson ...meg ...nekem! Én... nem... akartam Önt... megbántani...vagy ...csak...

Nóra leplezetlen nyíltsággal nézte, nyoma sem volt arcán haragnak, vagy sértettségnek. Csak feszülten figyelte a férfi minden rezdülését, olvasta a mozdulatok, mimikák, testtartás rejtett kódjait. Az ajtóban időztek, mintha máshol nem volna hely. Kócos, leeresztett hajába bele-belekapott az udvart átöblítő légáram. Ahogy lágy mozdulattal hátravetette, az felért egy kihívással. Félárnyékba vont arcán ismét felsejlett az a kis mosoly.

- Akkor.... Mégis mit szeretne? - ezzel teljesen zavarba hozta F.-et, aki tulajdonképpen inkább instrukcióra várt.

Hogyha nincs annyira elfoglalva saját problémáival, észreveszi az invitálást, hogy a nő szinte szívja befelé a lakásba lényével, miközben elrejteni is igyekszik ezt a szándékát. F.-et viszont éppen lába vitte volna befelé, de értelmével szigorú önfegyelmet parancsolt magának. Ezért beszélgetésük felemásan éppen nem a szándékaikat tükrözően az érzelmek kizárásával közömbösre sikerült

- Elgondolkodtam, ...amiket állított, nemrégiben,... nem tagadom... zavarba hozott... nincs más megfelelő magyarázat... sajnálom... nem emlékszem rá, mi történt velem... hónapokon keresztül... mert nyilván nem alvással, és nem egy... szekrényben ...töltöttem el...

Eleonóra mélyet sóhajtott, mint aki csalódását próbálja leplezni és felkészült egy hosszabb diskurzusra.

- Most azért jött vissza, hogy felrázzam az emlékeit? - és mímelt tétovázással húzta az időt - ...azt hiszem... ez lehetetlen. Azt a jelenlegi tudata sínylené meg. Miért nem elég annyi, hogy most már minden rendben van? Hinne nekem? Hát képzeljen el egy kancsót, amit földhöz vágnak, és amit cserépről cserépre kell összeragasztani. Arra kíváncsi, milyenek voltak a cserepek? Elárulhatom: nem hasonlítanak az edényre, csak emlékeztetnek rá messziről. Nem darabjaiban öröm látni, hanem egészként.

F. elkomorult, leszegte a fejét, mint egy megfeddett kisdiák

- Azt akarja mondani, hogy egy szánalmas elmebeteg voltam? És mi a garancia,... hogy most...nem...vagyok...?

De Nóra felindulásában nem állhatta meg, hogy az arcot két kezébe ne fogja. Egészen suttogón, féltő anya módjára, szinte könyörgő tekintettel mondta:

- Miért hiszi azt, hogy a legrosszabb történik magával, amikor velem van? ..Jó ...igen ..részben felelős vagyok... azért, ami történt... de ez volt az ...egyetlen lehetséges másik... forgatókönyv, ami megeshetett. Talán szándékosan, talán véletlen, de felmászott a hídperemre és... kis híja lett, hogy... odavesszen...

- Nem! - tagadott F. - miért tennék ilyet? Milyen híd...? - de hiába kutatott, nem találta meg a kapcsolódási pontot ahhoz  a helyhez és ahhoz az órához, amiről a nő beszélt.

- Hát persze,... hogy is emlékezhetne a hídra ? ...maga egy olyan ....csacsi... Még most sem látja...? De talán véletlennek tartaná azt is, ...hogy épp arra jártam...

A mélyen lakozó képek közül egy, csak egy előhívásra került: és ez megdöbbentő hitelességgel mutatta, amint a víz felett imbolyog egy acéllemezes szegecselt peremen, pesszimista gondolatai megállíthatatlanul sodorják, már-már lemondóan elengedni a testet...

Ahogy a kirakós darabjai lassan-lassan a helyük felé vándoroltak, felismerte az egyszerű, és nyilvánvaló igazságot, melyhez párosítva az egyéb nyilvánvaló jeleket nem hagyhatta figyelmen kívül azt az érzést, mely hatalmába kerítette

- Ön, Nóra, ...kedves Nóra..... ezek szerint... maga ...engem... akkor... megmen...- és szerencsére nem lehetett befejezni a mondatot, mert az addig pislákoló szimpátia helyén hirtelen fellángoló tűz mindkettejüket talpig megperzselte. Egy pillanattal később lehetetlen lett volna szétválasztani az esetlenül egymásba gabalyodó testeket, ajkukat akár egy milliméterre is eltávolítani egymástól hosszú-hosszú percekre. Botladozva és zihálva jutottak a belső szobáig, ahol, mint két szomjazó, végre megtalálták a kutat, a patakzó gyönyörűségnek azt a forrását, mely sáros, tisztátalannak érzett lelkükről lehántotta a félszegség, a félelem, és a hiábavalóság szürke rétegeit. Évek magánya, szomorúságba, várakozásba lehelt óráik csöndje oldódott fel a könnyes egymásra találásban. Itták egymás lényét, tekintetük két felbolydult ikercsillag, egymást becéző, suttogó szavaik aláfestéseként ragyogtak és égtek, körözve rabul ejtett édes fogságban. Az idő megállt, és kívülről mosolygott rájuk, míg betelve, kócosan és szerelmesen meglepte őket az álom ízű gyöngeség.

F. világa 46. rész

A dolgokban az a csodálatos, hogy amikor végleg lemondunk róluk, akkor adatik meg, hogy a miénk legyen.

Idősebbként sokan beletörődünk abba, hogy a sors megváltoztathatatlan. Hogy ifjú éveink felhőtlensége valamilyen tévedés volt, vagy talán nem is velünk történt meg. Azt hisszük, könnyen meghozott döntéseink rabjaiként úgy kell élnünk tovább, mint addig. Már túl sok a kombináció, és végül a döntés az, hogy minden maradjon úgy - a konzerválás a biztonság hamis érzetével bódít el.

De mit tegyen az, aki régóta vakvágányon áll és ez tudatosul is benne?

F. újjászületett, ha hihetünk krónikáinak, mely ez idő tájt sarkallta egy mélyebb és őszinte hangvételű napló megírására.

"Igen, úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben", és szinte azonnal javítva kihúzta az "úgy tűnik" -et, hisz mit aggályoskodik? Ezek a körülményes szófordulatok, mellyel minduntalan meghagyta eddig az esélyt, hogy visszakanyaríthassa, épp ellenkező értelművé tehesse gondolatait, tulajdonképpen félelmeit, bizonytalanságát vetítették az olvasója elé. Szabatosan, összeszedetten igyekezett jegyzetelni, most ez töltötte el nyugalommal.

Konkrét programjai és teendői lettek, mint annak idején B.-vel (Gondolta, fel is veszi vele a kapcsolatot). Az elfoglalt ember nem ér rá jajgatni kis semmiségek miatt. Szerelme jelenlétében igazán visszanyerte férfiúi tartását, aki társként, szeretőként körülvette, de nem telepedett rá. A problémákkal így gyerekjáték lett megküzdeni. Mondhatnánk, hogy megbecsült, jól fizető állása lett ismét, hogy visszatalált előbbi életéhez, de ez nem igaz.

Mert a boldogságot, a harmóniát lelte meg. Előbbi élete inkább kérdőjelekkel volt tele.

Közmunkásként gyakran töltötte az időt az ég alatt és egyáltalán nem hiányzott, hogy valami irodai gép monitora előtt görnyedve rontsa tovább a szemét ideges főnökök frusztráló tekintetének kereszttüzében, akik megérezvén dolgozni vágyó készségét, e gyengeségén élősködtek túlórahosszakat. A relatív értékek hajszolása helyett konkrét eredményeket ért el, az ápolatlanság és kosz helyén tisztaság és rend termett, gyomok helyén ültetett, hidrokultúrák, díszkertek és ez a munka jól eső fáradsággal töltötte el.

De azért ne legyünk ostobák: a választott és a kényszerből kijelölt út nem összehasonlítható. Ne tévesszük össze! Elnézegette a kérges arcú, feketére égett kertész-segédmunkásokat, akik a kubikolásban megrokkanva, fájó ízülettel taposták oda a lapátot, oly nehezen, mintha saját gödrüket ásnák. Számukra a látszólagos kérdés legfeljebb a "folytatni", vagy "abbahagyni" között dőlhetett el.

"Látszólag teljesíthető az élet. De valójában végül mindenki belehal." - aki túl komolyan veszi, ugyanúgy jár, mint aki végig linkeskedi. Amíg erőt érzett megfeszíteni az izmait, ő döntött: ezt a kétkezi munkát akarja inkább végezni. És mert megvolt a választási lehetősége, ez olyan kitartással ruházta fel, amivel tiszteletet szerzett magának.

Naivitás volna azt gondolni, hogy ezzel kimerült napi programja és összeesve a hajnal ébresztette fájó csontropogással. Persze eleinte így volt, amíg hozzá nem szokott. Egyébként meg eljártak felolvasóestekre, színházba, és az esedékes pszichiátria konferenciákra, ahol, mint analizált és kezelőorvos páros mutatkoztak be.

Számolatlanul repültek a napok. Olyan állapot ez, ami a boldog, kiegyensúlyozott emberre jellemző. Kapcsolatuk első évfordulóján az éttermi vacsora közben Nóra egy szépen keretezett borítékot nyújtott át, melyben egy rejtélyes "Gyere velem!" felhívást talált. Kicsit meglepődött. Azt gondolta, hogy már ott van vele, akárhová is mentek együtt. Az a kis aranygyűrű, mellyel ő lepte meg kedvesét, csupán ráadása lett az azt követő gyönyörű estéjüknek. Viszont még reggelre is talány maradt a kedves invitálás. Úgy látszik, Nóra próbára akarta tenni ezzel a titokzatoskodással, ezért a tejeskávé mellé maga is stílszerűen egy kis borítékot helyezett: "hova is menjünk, drágám?" kérdéssel, és mulatságosnak találta ezt a levelezést.

Nóra nagy komolyan felpillantott keretes szemüvege alól, mely már szexi kelléke lett. F. el sem tudta képzelni, régebben hogy nem látta meg benne a potenciális nőt.

- Emlékszel, mit kértem tőled, amikor abbahagytuk az első kezelésedet?

- Hát persze! Egy csókot, amit sajnáltam tőled. - mosolyodott el F., azért belül nem annyira örvendve ennek a témának

- Mmmm...férfi!...nem, nem...nem erre gondoltam - nevetett Eleonóra - de nem jársz messze, a közös kutatási területünkre utaltam. Talán ma már jobban érdekelne..!

- Te aztán hosszútávú vagy...! - hüledezett látványosan, és teátrális mozdulatokat tett közben - hogyha egy kicsit pontosítod, majd megmondom, hogy nem...- évődött vele

Az asszony viszont irgalmatlan tempóra kapcsolt, szinte tudomást sem véve az ellenvetésről, látszott, hogy nagyon régóta érleli a dolgot:

- Jó, akkor holnap kezdünk, a munkakörödbe becsempészünk egy kis változatosságot, ...beszélgetni fogunk a parkokban, kapualjakban megbúvó emberekkel, megismerjük őket és feltérképezzük a szociális hátterüket, érzékenységüket, probléma-gráfot készítünk, és azt analízisnek vetjük alá...

- ...hóóó ...ho..! Lassítsunk csak! Elég változatos így is, amit csi...... - próbált kitérni F. , de Eleonóra nem tágított, szemében láz lobbant, kicsit a megszállottságra, az őrületre emlékeztetve, de azért csodálnivaló energiával és a tiszta küldetéstudat szivárványos színeiben. És mint okos pedagógus azonnal átlátta, más módszerrel hamarabb célt ér:

- Drága mókusom! Szeretlek! Tudom, hogy nagyon fogjuk élvezni ezt, ...hiszen te is olyan lélekbúvár vagy, mint én! És képzeld el azt a sok-sok lelket, akit megmenthetünk! - és ki nem fogyott a buzdító idealista szóáradatból, pontosan akkor és ott állítva meg, amikor elégnek érezte. Utána pedig szelíden ránézett, a (már látszólagosan sem önállóan meghozható) döntésére várva. Mert a maga nemében profi volt ő is. És nála nem volt olyan, hogy nem 

F. világa 47. rész

Mi tagadás, tetszett F.-nek is ez a hobbynak induló alkalmi portyázás, hiszen valahol tényleg erre vágyott: megtalálni a megfáradt, vagy épp álmodozó emberbőrbe zárt lelkeket, kicsalogatni a napfényes beszélgető-pázsitra. Előbbit könnyebben, utóbbit gyakran lehetetlen küzdelem árán. Korábban sokszor elképzelte, amint szemetes kukákat turkáló hajléktalanokat próbál rábírni egy értelmesebb folytatásra, most viszont pontosan ezt tette, és az életközelből tapasztalható valóság még sokkal erőteljesebben hatott rá a maga abszurd szörnyűségével. Nem magukat a szerencsétlenül járt elszenvedőket találta szörnyűnek, hisz akkor már másnap szögre akasztotta volna a bakancsot, hanem magát a feltárt körülményeket. Mert a sorsok sohasem célirányosan vezettek a végállomás felé.

Apró változások, elveszített, feledésbe merült kifizetetlen számlák, véletlenül találkozó megoldatlan stressz helyzetek, melyek eleinte csak az attitűdöt határozzák meg, majd épp ez az attitűd generált komolyabb bajokat, mely összezördülésekhez vezettek mind a családban, mind a munkahelyen. A külcsín megőrzése azután káros szenvedélyek időleg tompító szabadságába hajszolta őket, melyből nem lehetett kiút: ezek már nehézfegyverként taglózzák le a delikvenst. A viharos és durvuló veszekedések szétzüllesztették a családot, sokszor a végén előkerült egy-egy konyhai vágóeszköz is értelmetlen módon, mely megadta a kegyelemdöfést mindkét áldozatnak.

Egy irodista saját hangzatos eszméi miatt különbözött össze a munkáltatójával úgy, hogy többé nem volt képes kikecmeregni az elbocsátását követő állástalan nyomorúságból. Felesége elhagyta, gyermekeit a tágabb családja eltávolították mellőle, és valami bűnöző féregként beállítva meggyűlöltették velük apjukat.

Igen, ilyenek és mások vették el végül azt a méltóságot, amitől önmagukat sem lettek képesek utána már embernek tekinteni. Elbujdostak hát a törvény és a vádló lelkiismeret elől, de feltámadó szükségeiket nem voltak képesek kielégítetlenül hagyni. Mert kivirágzott az éhség, és csillagos fájdalmat gördített szemükbe a könny. Rőt, ápolatlan szakálluk nőtt, és elkopott, mocskos lett holmijuk. Gyakran meg is lopták a szegénység világába frissen "érkezetteket". Ám amikor megkérdezte, sosem saját zsákutcába jutott sorsuk miatt szólaltak meg: szinte mindjüknek a családja, gyermekei iránti múlhatatlan érzései törtek fel, és megkövették őket, amiért magukra kellett hagyniuk őket. Az a pár száz forint, amit kéregetésből összekuporgattak, sosem fedezte a holnapi napot (Sokukról méltatlanul gondolta, hogy másnak gyűjtenek, hogy az utcai maffia kényszeríti erre  őket)

Igazságtalan volna mégis, ha azt mutatnánk, hogy csupa lecsúszott értelmiségi járta ez idő tájt Budapest és a vidék utcáit, számtalanul beleszülettek ebbe, iskolázatlanságuk és ilyen irányú hagyományuk révén felemelni sem képesen fejüket, a számukra egyetlen realitást tapasztalták meg. Ilyenkor nagyon nehéz volt akár a lehetőséget is felvillantani; ezek az emberek egyszerűen nem voltak hajlandók már másban hinni.

Az értelmiségiek pedig már eljutottak a pesszimizmusnak arra a szintjére, hogy elhitték: a reményük is elveszett. Nyilván szórhatták volna akár a magvető a búzát, konkrét két kezükkel a pillanatnyi anyagi segítséget, Meg is próbálták, ám hamar kiderült: nem ez a valódi gyógyszer. A kinyújtott kolduskezeket magukhoz édesgetve maguk is közel kerültek ahhoz, hogy tényleg utcára kerüljenek. A valódi magnak a lélekben kicsírázva kellett visszaűznie a társadalomba a peremre jutottat, mindenek előtt ismét reményt és lehetőségbe vetett hitet visszaadva. A már szalmaszálat megragadók azután egy tényleges lehetőségbe bele tudtak kapaszkodni.

"A szegénység felszámolása alapvetően nem pénzügyi kérdés, hanem a cselekvő akarat energizálásával létrehozható pozitív jövőképbe vetett hité, aminek megvalósításához szükség van pénzeszközökre is" -ilyen idealista álmodozó módon próbálta összefoglalni F. ezt a gondolatot naplójának egyik fejezetében

Naplója egyébként jócskán tele volt írva efféle bejegyzésekkel, és még nem kapott elég pofont ahhoz, hogy belássa: küzdelme nemcsak reménytelen, hanem annál is rosszabb: fölösleges. Bár több helyen is megjegyezte, a "fejlődés kulcsai nálunk, a hitet elvetőknél vannak"- valahogy nem sikerült sosem megmutatnia, hogy pontosan hogy is néznek ki ezek és hol is vannak.

Beszélgetései és azok során felvett elemzései azért mégis jóleső érzéssel töltötték el.

Rehabilitációja szempontjából pedig semmi más nem lehetett fontosabb.

Észrevehetően változott, személyisége szociális érzékenysége finomult, a belső "én" vívódásainak színtere áttevődött a valóság szereplői közé és szenvedélyes eszmecseréi lettek addigi elmélkedésének kifejeződései.

Sokszor persze a partnerek nem igazán fogták fel, miről zagyvál nekik és hívatlan próféták sorsát megélve előfordult, hogy meg akarták verni, de legalábbis elkergették maguk közül. A maradék kevesek pedig keserűségükben adták ki az útját, mert elérhetetlennek találták a felkínált lehetőséget. Így estére az egyetlen, aki gyöngédséggel várta haza, rendszerint egyedül Nóra maradt. Őt inkább felvillanyozták saját ügyei, melyek szintén nem sok sikerrel végződtek, de színezték, árnyalták emberismereti palettáját. Vacsora közben szinte vigasztalni kellett F.-et, hogy ne adja fel.

- Szívem, szeretlek... és olyan jó látni téged! De áruld el, miket sugdosnak neked napközben, hogy estére is sugárzol? Ma lapáttal támadt rám az egyik, nem is akarok beszélni róla....

- Áhh há...- nevetett fel Nóra, hogy a falat majdnem a torkán akadt - elnézést, veled olyan jól szórakozom...

- Velem, vagy inkább rajtam? Szóval mi a titok? Szerintem te magad lehetsz az. Van úgy, hogy érzem, közel járok már, de akkor ismét meglepsz...

- Jaj, de ...csacsi, istenem! Nem veszed túl komolyan? Persze nem úgy értem, tudom, ez az egész izgalmas és fontos... de rajtad látszik, hogy küszködsz! Nem szeretik ám a magas lovat, legyél olyan, mint ők! Nem kell ám a mindig a kulcsokat csörgetni, akkor folyton a ketrecre fognak gondolni, oldódj fel kicsit közöttük!

Aztán F. így is tett. Míg a maga munkáját végezte, gyakran a közelébe tudott kerülni egy-egy hajléktalanokból verbuválódott laza alkalmi köteléknek. Megfigyelte, hogy a csoportosulás közben rendszerint rendszeres időközönként itt-ott előkerül egy kis üveg, és utána mindig beszélgetés támad. Amíg nem került be ilyen körbe, beszélhetett, de rá se hederítettek. Megtette tehát a lépést, mely rögtön elég látványosra sikerült.

Az összefüggéstelenül gurgulázó hangon éneklő, hadonászó részeg látványa nem ismeretlen az ilyen társaságban, na de kisebb rémületet keltett a szállástalan csavargók egy csoportja az utcájukban, amikor este felé egy alakot támogatva húzva megjelent a házuk előtt. Durván, mértéktelenül dörömbölve verték a tölgy kapuzatot. Nóra is gyanakodva futott ki a zajra.

- Heeej, kisasszony! Nyissa már ki! - ordította egy vastag hang - meghoztuk az ...urát! Aztán aggyon neki jó meleg levest! - néhányan még a háttérben felröhögtek.

- Óh, istenem, hát veled mi történt? - sopánkodott a pszichiáternő - engedjék, már innen rám bízhatják! Hálás vagyok maguknak! - és jelezte, hogy távozhatnak.

De a társaság még idült állapotában beszédesen tántorgó mozdulatok közepette megjegyzéseket akart fűzni az esethez.

- Hááát...csóóókolom! ...Vigyázzon rá nagyon! Széplélek ez,..... nem ide való....annyira bírja ez a piát, mint a ....vasárnapi tiszteletes! - próbált az egyik szemében még szikra értelem morzsájával küzdve valami udvariasat mondani.

- Te ...lóóó...arra azt mondják, ...hogy józan, mint a... vasárnapi tiszteletes ...a mise előtt!... Ne tessék ráhallgatni, ez már annyira be van rúgva... hogy... - de ez a másik nem tudta befejezni, mert a hányástól megtelt a szájürege.

Nóra elhessegette őket. Amikor végre egyedül maradtak, az öntudatlan F. fejét ölébe vette és simogatva egyre csak suttogott a fülébe: "Édes csillagom, hát ennyire jót akarsz nekik?"

F. világa 48. rész

Aztán úgy alakult, hogy amerre ismerkedni járt, egyre többeknek tudott intézni munkalehetőséget a közmunka programban. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult az alkalmasságát igazoló pecsét, melyet az élet ütött rá, és melynek volt egy kis köze az alkohol iránti megtisztító elköteleződésének is. Melyből azért igyekezett legalább a látszatot megőrizni, hiszen amúgy végletekig antialkoholista volt. De a belépőt megváltotta mindig és ez áthidalta a távolságot idegen és cimbora között. Hozzá hasonlóan növénykiültetésben, gereblyézésben, utcatakarításban vehettek részt a volt léhűtők és a lecsúszott szerencsétlenek. Híre ment, hogy van valaki, aki tud segíteni, és attól kezdve a győzködés helyett elégnek bizonyult bemondania a nevét.

A dolgok mikéntjére magyarázatokat keresgélő F. részéről azonban az alkoholizmus kezdettől fogva, sőt mostanra egyre kevésbé lett a kívánatos motiváció. Úgy gondolta, lehet valami egyéb is, ami bevonzhatja a kétes egzisztenciájúakat. Nem lévén hívő e helyett esetleg az isteni hívó szó erejével sem állhatott oda, hogy újjászületett kisdedekként gyámolítsa a megtalált lelkeket. Csak egészen későn, sokára értette meg, hogy ő maga, a szesztortúrák beavatásán már túlesett, e világ szereplői szemében hiteles figura a személyes motiváció, de ennek az egyszemélyessége megriasztotta a feladat nagyságától és kiterjedt, térben és időben egyedül nyilvánvalóan menedzselhetetlen voltától.

Kapcsolataik a különböző hivatalos és magánkezdeményezésű felnőttvédelmi szolgálatokkal a későbbiekben elmélyültek, és azt vette észre, hogy egy működőképes hálózat kezd kinőni kezeik alatt, melynek óhatatlanul összefogó, irányító részesei lettek.

Nórát rendkívüli energiákkal töltötte fel, hogy végre eredményeket látott, és minél inkább elmerült ebben - egy ideális áramfejlesztő mintájára - annál több pozitív előjelű feszültség indukálódott benne, amit természetesen rögtön visszaforgatott. Kapcsolatuk ekkortájt egy ezer lóerővel vágtázó versenyautóéra emlékeztetett, mely külső szemlélő számára szédületes tempóban haladt célja felé, belülről azonban ennek a robogó izzásnak az összetartó, szerelmes melege volt érezhető és áthatotta az elkötelezett munka iránti odaadás.

Ha visszaemlékezett később, F. ezek a munkás évek jelentették felnőttkorának valódi kihívását és szárnyalóan elrepült, mégis maradandó nyomot hagyott időszakát.

Olyan jó volt azt tenni, amit lélekben némán sokszor végig is járt magában: nem elvont filozofálgatással, értelmetlenül, hanem konkrét elétett élethelyzetekben eligazodva egyedi tanáccsal megoldást nyújtani.

Az esetek rendszerint úgy kezdődtek, hogy megoldhatatlannak tűntek.

B.J.-t például családostul utcára tették, mert a láncszem utolsó tagjaként nem fizetett ki néhány lejárt és többször átütemezett közüzemi ill. hitelszámlát, mert ...szóval érdekes körbetartozás folytán neki sem fizettek, és ez a fizetendő aztán valahol el is enyészett, ahogy ez rendesen előfordul a magyar viszonylatban. És persze B.J. inkább a családjával osztotta meg a maradék nettó bevételeket, mint hogy - egyébként jogosan, vagy nem, de megállapított -  állampolgári kötelezettségeit teljesítse.

A családfenntartó - azoknak mondom, akik netán nem családban nőttek fel - az a személy, akinél bármelyik családtagnak joga van kuncsorogni ellátmányért, cserébe ő pedig nem teheti meg, hogy ezeket elutasítja, szóval ő most rendkívül kellemetlen helyzetbe került.

A hatóság, ha kiürül a büdzsé, szemrebbenés nélkül belenyúl az őt éltető kompánia zsebébe és elveszi azt, ami kell neki, nem törődve, mi lesz velük, ebben is igen különböző módon eljárva a családfenntartótól, aki legfeljebb üveggolyókat, vagy tollat, netán félig rágott, de már megszáradt kiflivéget találhatott a tőle függő csipet-csapatnál, amire viszont semmi szüksége sem volt.

Amit F. először megtanult, az az volt, hogy az állam egy szükségszerűen igazságtalan és egy személytelen elnyomó szervezet, melyet azonban csak sok veszteség árán lehet kikerülni. Ezeket a veszteségeket leggyakrabban azok fizetik meg, akik egykor leghűségesebb eltartói voltak ennek a szervezetnek, de kikerülve óvó kezei közül annak fehérvérsejtjei baktériumnak érzékelve támadták meg.

A második szomorú felismerése az volt, hogy a nyomor, annak ellenére, hogy szélsőséges esetben bele is lehet halni, mégsem halálos betegség, bár ahhoz igen hasonlóan gyógyíthatatlannak és ragályosnak tűnik. Mert a tartós nyomor neve alapján megnyomorítja az egészséges lelket, de kikényszerítve az életben maradást, tartósan alávaló dolgokra visz ártatlanokat.

Itt volt ez a program: lehetőséget kínált, hogy az éhhalál helyett perspektíva nélküli rabszolgájává tegye az áldozatait, akik többé nem emelhették fel a fejüket ebből a járomból.

De túlélni a legelsődlegesebb, és aki megérti ezt, a lét peremére sodort lelkek jajkiáltásain már tud könnyezni.

Lemenni az elveszettekért és megfogva a kezüket elindulni együtt felfelé velük: ez volt a küldetés legnemesebb és legérzelemdúsabb fejezete, a visszaintegrálás már viszonylag automatikusabban történt. De azon túl nem egymagukban álltak egy roppant gépezet összedaráló fogaskerekei között, mert a szolgálat feléjük fennmaradt.

Nórával gyakran sírtak együtt. Volt, hogy örömükben - kétségbeesésükben. Elég volt áttekinteni az elmúlt évek termését:

- Látod? E.G.-ék, semmijük se maradt a tűz után. Emlékszel, biztosítás sem volt a házon, és a rokonaik meg náluk is szegényebb, borsodiak....

- Igen, szemét egy főnöke volt a pasasnak, hogy épp akkor rúgta ki, amiért elhanyagolta a munkáját...

- Jó, de tudod miért: az átmeneti szállás többre jött ki az egész családra, mint a rezsi. Éjjel-nappal gürizett szerencsétlen...

- De főleg nem ezért,...meg is lopták őket rendszeresen, és igen és aztán hónapokig jártunk hozzájuk oda, amíg... és S.J?

És végeláthatatlanul szüremlettek visszafelé ezek a sorsfordító mini-győzelmek. Jutalmuk lett a róluk való megemlékezés, valamint a gyarapodó elismerés, melyet a szakma és számos civil-nonprofit szervezet értő munkatársai küldtek feléjük. Ezek olyan impulzusként érték őket, mint a napsugarak, melyek éltetőek, és nem nélkülözhetőek. E szerint próbálták maguk is közvetíteni tovább: a remény és a kedvesség erőt adó, a biztonság képét felrajzoló szavaival valóságot teremtettek, példaként pedig, hogy nemcsak üres fecsegés, amiről beszélnek, megosztották hajdani élményeiket és sikereiket, megtámasztva az elérhető realitással. Mint apró tűz köré melegedni, úgy jártak csoportjukba a felborult és megfeneklett élet-hajók túlélői.

F. világa 49. rész

Napfényes délelőtt ébredt a dolgozni vágyó világra. Sokan ezt a friss erőt kihasználva feltöltődtek, és ruganyosabban vették fel a tegnapi nehéz robot terhét, a titkárnő derűsen gépelt és kivételesen nem körömreszeléssel-rúzsozással töltötte idejét. Mosolyogva intett a sofőr az áthaladni készülő gyalogosnak, és nem dudálta le, mint szokta, miközben ráborítva az útszéli mocskos pocsolyát elszáguldott mellette. Szóval egészen különös módon ez a szerda kiérdemelte a rendhagyó jelzőt. Mégis sokak számára olyan volt ez, akár a tegnap, éledező kedvüket letörte a felismerés: csak az életük lett rövidebb, de vele együtt ugyanolyan hosszú még a rájuk váró megpróbáltatás.

Nóra és F. kézen fogva sétáltak. Amolyan szociális-munkás státuszuk biztosított némi szabadságot a "napinyolc" szisztéma szerint dolgozókkal szemben, ami korántsem jelentette azt, hogy kevesebbet dolgoztak volna, csak más időbeosztásban. Szombat és vasárnap helyett ilyenkor jutott egy kis idejük egymásra, és akik este a családot abajgatták, nos ők sem találták volna otthon őket olyankor.

A Rákos-patak magas, füves partjai mentén kószáltak, és a keskeny ezüst erecske minduntalan a szemükbe csillogott. De ez egyáltalán nem zavarta őket. Sőt kölcsönzött valami kis romantikus szálat is bele. A szabadon engedett ebek boldog ugrándozásán örülve nevettek. Hirtelen F. átölelte Nóra derekát és hosszan megcsókolta.

- Kedvesem, én olyan régen szeretném neked elmondani....- kezdett bele F. egy kellemesnek ígérkező vallomásba

- Óh drága, hát mon.....

Egy közelükben elhaladó teherautó azonban úgy felcsapta a sarat rájuk, hogy pillanatra se láttak-se hallottak, prüszköltek. Azonnal odalett a romantika, és Nóra egy nagyon szokatlanul csúnyát káromkodott.

Haza kellett menniük, mert ruhájuk szörnyen elázott, mocskos lett. Ez az incidens kicsit átrendezte napirendjüket is. Előrébb kellett venni egy délutáni programot és elhalasztani egy soron következőt. Este bizonyos K.Zs.-ékhez voltak hivatalosak, újabb megoldanivaló családi tragédiával fenyegető sorscsapás - velük először randevúztak volna. Naptáraikat nézegették, mert közös háztartásuk ellenére elég változatosan eltérő életet éltek külön-külön, mikor is lehetne ismét két szabad órát lecsípni egymásnak.

- Ugye nem haragszol a ma reggeli...? - kezdte bátortalanul, amikor déltájban Nóra felékesítve kilépett a gardróbból, ahol utóbbi egy óráját töltötte részben a tükör előtt szépítkezve, részben szinte teljes ruhatárát felpróbálva.

- Szeretlek! ...édes mackóm! ...mmmm..! - jött válaszul - de most hadd siessek, egyre a központban várnak, te meg, ha jól tudom... de este találkozunk és akkor várom, amit szerettél volna...

Nórán gyönyörűen állt a fodros blúz és kivételesen (szándékosan?) rövidebb és szűkebb szoknyát vett fel, így észbontóan érvényesültek combjai. És dióbarna, vállára omló haja, amit most egyenesre vasalt, egyszerűen bombázóvá tette. Az SZTK-s helyett már rég keret nélküli, félopál egybecsiszolt átmenetes szemüveget viselt. Kozmetikumokkal és mindenféle gyümölcspakolásokkal még kisebb ráncait is úgy eltüntette, hogy simán fiatalabbnak látszott F.-nél. Irigyelte is a központos eligazítót.

Még F.-nek maradt egy kis ideje és így öltönyét próbálva az emeleti ablakukból figyelte, amint kedvese az úttestről lelépve átszalad. "Gyönyörű vagy drágám, ma is" - minden gondolata újabb szerelmes burkot vont köré.

Annyira valóságos volt és a jövő biztos öble felé ringott ez az édes csónak...

Lehetetlennek tűnt, hogy bármi eltérítheti már őket ettől.

Pillanatnyi révületéből durva dudálás, kerekek fékcsikorgása, csörömpölés, csattanás riasztotta fel, és egy távoli... ismerős hang, mintha ... (?)  Szívébe mart a jegesség.

Aztán felgyorsultak az események. Azonnal keresni kezdte Nóra sziluettjét... Gyorsan visszaidézte vizuális emlékét... Nem, vele nem történhetett semmi baj, hiszen ő biztonságosan átért... vagy...? ...és...nem találta azt a momentumot emlékképei között...

Feltépte az ablakot... és kiordított az utcába, ...hogy:

- Neeemm, Nóraaaa!

Félkészen, zokniban rohant le és hadonászott. Még útközben is nyugtatta magát, hogy ilyen dolgok nem történhetnek meg semmiféleképpen, legfeljebb másokkal, legfeljebb olyanokkal, akiket távolról, vagy egyáltalán nem ismer. Nekik itt dolguk van, mégpedig közösen, és teljesen alkalmatlan az időpont...és különben is, lehet, hogy valami életunt szerencsétlen az, aki mellett már ott térdel Nóra és próbálja ellátni...és... veszettül járt az agya, hogy kitaláljon további kifogásokat.

Szíve kalapált és nem csupán a hirtelen megterhelő fizikai mozgástól. A sínek körül, az emberek gyülekező gyűrűjében egy alak látszott. ...Még a gondolatot is igyekezett elhessenteni: ...nem lehet, ...hogy ...ő fekszik ott...

- ...en... engedjenek...! - ordította

...és akkor meglátta.

Rohanásában megtorpant. Lendületét, értelmét vesztette minden.

Legyezőként nyílt szét a tömeg, ő pedig egy zsákként, zihálva, fuldokolva borult rá.

Még meleg volt az arca, de olyan sérüléseket szenvedett, hogy egyértelmű lett: azonnal meghalt.

Hosszú, óráknak tűnő percekig zokogott magán kívül ráborulva. Amikor kimerült ebben, akkor ölelte át.

Óvatosan felemelte, összevérezve kigombolt zakóján át a fehér inget. Félrecsúszott nyakkendője, rendezetlen külsője alapján akár őrültnek is nézhették volna. Bizonyára sokkot kaphatott, mert a mentősök határozott kérésére sem tudta elengedni, karjaiból úgy kellett kifejteni.

Még akkor is immár buta kérdését ismételgette neki:

- "Kedvesem, leszel-e a feleségem?"