1. Eltűntek
Vannak, akik eltűnnek.
Egyszerűen kiesnek a társadalom alkotta milliók és emberiség alkotta milliárdok szőtte hálóból, átfordulnak a világ peremén – a semmibe.
Ők azok, akiknek nincs már még egy mellettük álló ismerősük, akik a kezük után nyúlva megszólítanák: „Hé! Cimbora, hová sodródsz? Fordulj felém, itt vagyok!”
Barátságaik, ha voltak, életük korábbi szakaszában véget értek.
Nem hiányoznak, mert nincs kinek hiányozzanak.
Talán, ha idejében körülnéznek és segítséget kérnek, másként alakulhatott volna. De nem tették, mert ők nem szoktak ilyet tenni. Érdeklődve, mégis érdek nélkül szemlélik a körülvalót. Nem szeretnek magukkkal foglalkozni.
Szolgálnak, léteznek, haszonra vannak és használtatnak, ha kérdezik őket, válaszolnak. De nem avatkoznak be. Mások kívülállónak, különcnek tartják őket gyakorta. Okkal vagy anélkül.
Életük ugyanúgy kezdődött, mint sok másé: anyaméhben foganva fejlődtek, megszülettek. Aztán sokféle módon felnőve megszerezték az emberi identitásukat, tudatukra ébredtek és szembesültek a közeggel, melybe megérkeztek.
Azután valahol eltévedtek az úton, kapcsolat nélkül maradtak, elszigetelődtek.
Hosszú őrlő magány után eljött a perc, amitől kezdve nem is keresték többé a megoldást.
Vágyaik a társas kapcsolat iránt hiába égtek tovább, ... egyszer hamuvá égtek.
A hibát önmagukban találva meg önmaguk ellen fordultak.
Meg van ennek a pszichológiája.
Sokan közülük rendelkeztek képességekkel, hogy kifejezzék ezt az űrt, ezt az elidegenedést.
De a kifejezés szabadsága nem ad megoldást, csupán a fájdalmat engedi láthatóvá válni.
Ami elveszett belül, azért már nem kár, és kívül veszni hagyni nem veszteség.
Eltűnnek és nem jutnak emlékezetbe többé.
2. Jók és rosszak
Én azt hiszem, hogy a jó mindig túléli.
Ha egyébként belehal, akkor is.
Talán, mert rendületlenül reménykedem benne, hogy a gonosz emberek, akik [adott esetben] körülvesznek engem, vagy másokat, nem maradhatnak örökké azok, hogy meg kell változniuk, ahogy a Nap is felkelve reásüt és egyenlőképpen megvilágít mindent, amit ér, úgy fel is melegíti a dermedt lelketlenséget.
Ám ez a hitem zátonyra is futhat: a rosszak rosszak maradnak és a napfény csupán megcsillan a zsákmányon; a jó veszít és aludni tér. Majd egyszer mártírrá, hőssé, ki tudja mivé válik. Talán. Vagy marad, aki volt: egy ember a sokaságból, akit elfelejtenek.
Ha a jó fizikailag nem is, de jósága, a gondolat, amit hátrahagy, maradandóvá válik, tovább él másban. Ez élteti a jót és így éli túl.
Vannak valódi csodák ezen a földön – úgy hiszem.
Olyanokban eresztenek gyökeret, akik merik ártatlanul szemlélni, hogy a dolgok hogyan alakulnak át és vissza. Nem akarnak betagozódni, alkalmazkodni, úgy csinálni, hogy jó legyen másoknak, közben eladva a lelküket.
Vágni, leölni való bárányok ők, akik tiszta szemmel vesznek oda.
De míg tart a csoda, felövezi őket a csodálat. És ha nem is, és jeltelenül teszik dolgukat, magukban akkor is boldogok lesznek.
Nem hihetem, hogy akik annak látszanak, valóban olyanok. Sem a jók, sem a rosszak. Mert csak amit tesznek, azáltal lesznek azzá.
Az olyan emberi rendszerek is, melyek nem a valódi emberi értékekért munkálkodnak, bukásra ítéltettek. A rendszerek elmúlnak. Akár jók, akár rosszak. Mert ez a sorsuk: elhasználják morális üzemanyagaikat, beszorulnak, megrekednek egy fejlettségi állapotban, amit valami környezeti vagy társadalmi katasztrófahelyzet okoz, azután eltűnnek, mint formáció, és eltűnnek vagy beleolvadnak egy új formációba.
Mi emberek is elhasználódunk, tönkremegyünk. Testünk állapota fenntarthatatlan krízisbe kerül és ezen a féreglyukon -mely születése pillanatában a létezés tüneménye volt elröppen a lélek madara.
Ma még így van, holnap ki tudja, hogy lesz?
Talán kiterjed a lét határa és minden science fiction igazzá válik: a lét elnyúlik a periódus végéig és azon is túl, az anyagtalan, szétszóródottság végtelenségébe. Mert megtanuljuk a hogyant és úrrá leszünk a halálon.
De az Úr csak Isten lehet. És ez csak így, Istennel eggyé válva történhet meg.
És látod, visszatérünk a hitemhez, mert a hit mozgatja a világot és nem a világ a hitet. A kavicsból sosem lesz kismadár, hacsak a Mindenható fel nem ruházza akarattal, hogy azzá legyen. A hosszú fejlődéstörténet nem arról szól, hogy a molekulák kommunikálni akartak volna egymással, hogy valami jobbá állhassanak össze. Csak voltak egymás mellett és a szükségszerűségek kényszere kovácsolta össze őket. A tudat csupán az anyagi létezés reflextevékenysége. Akkor hát ki az az „Én”, akinek öntudata van? A környezet jelenléte és kölcsönhatása „Velem”? A fő kérdés: hogyan lettem valamiből valakivé és ez a lét jelenti-e azt, hogy függetlenné váltam attól a valamitől? Tehát végső soron vissza kell kérdezni: lehet-e a kavicsból kismadár csak úgy, teremtő értelem és elhatározás nélkül? Isten az úr, vagy a természet játszik kockajátékot önmagával? Sokan föltették már ezt a kérdést. Méltatlannak érezném porként porba hajtani fejem. Talán túl sokra vitte ez anyag, hogy megengedje magának a találgatásnak és a döntésnek e szeszélyét és feltételezze az értelmet a véletlenszerűség felett, vagy a rendező elvet a káoszelmélet helyett. A túl sok bizonytalan következetessé konvergálását.
A „nem tudom”-mal a válaszokért ácsigózó világ nem tud mit kezdeni. Neki Isten kellett, vagy fejlődéselmélet. Buddha, Krisna, Jézus, Mohamed,… – vagy a Semmi. Az információért, akár igaz, hamis volt, mindig is öltek. Az ismeretlentől való félelem -ősidők óta- a bizonytalanságot táplálta. Ez a félelem nem képes megküzdeni másképp a valósággal, hinnie kell valamiben, ami feloldja az információ hiányát. Isten kijelentése információ. A világ válasza erre a helyzetre az információ további keresése. Az ideológiák küzdelme a csak úgy érhet véget, hogy bebizonyosodik minden kétkedő előtt, hogy hitük tárgya létezik vagy bizonyítást nyer, hogy nem létezik.
Végezetre jó az, aki kételkedik, vagy az a jó, aki hitet tett valami mellett, mert nem bírta tovább a bizonytalanságot elviselni?
Aki választ kapott, vajon jó választ kapott-e és aki keresi a választ, vajon jó irányban keresi-e?
Vajon számít-e mindez?
Vajon ki a jó? Aki ki feltesz kérdéseket válasz reményében, vagy aki elfogad válaszokat megnyugvása reményében?
És ki a rossz, aki vakon elfogad válaszokat, és nem kérdez tovább, mert úgy érzi, rájuk talált, vagy aki fél feltenni a kérdést is, mert tudja, hogy a válasz nem fogja megnyugtatni?
Sokfélék vagyunk, igen. És igen: a jó és a rossz fogalma mégis létezik.
