Árnyas út

Kocsikerék döccen, szikkadt az árnyas út
Kósza angyal őrzi lépteim hazáig;
El-elröppen csacskán, megérint, szárnya súg
Míg tűnődöm mélán, rajtam mulat, s játszik:

Tudja már, mi nékem később jut eszembe,
Tudja kérdésem is, s hogy nem hiszem válaszát
Kacagva dalolja, s rímet sző keresztbe,
Elkapja fonalam, mely felfelé vágyva száll…

Persze kitaláltam, nincs is, okoskodom
Elhessentem pajkos, vidám bizonyságát
Szigorúan suhint fürtjébe ostorom
De hát érzem! - mit tegyek? - csiklandozó szárnyát

Hiába a búsan körülrajzó zöld legyek
Ez itt több, mint az A jól látható világ,
Lám, a domb sem nyughat, amíg rajta van fölmegyek
Reng tőlem röhögve, s vele csomó virág

Mi lelt? Álmodom? Megszúrt útközbe' a Nap?
Elhágy jó eszem, vagy eddig voltam bolond?
Mire törtem, jó, vagy valami lemaradt?
„-Óh, igen, barátom! Csak mondd tovább, óh, mondd!”

…

S kocsikerék nyomán, az árnyas útra ült,
Hahotázva fordult onnan is a völgybe
Fuldokolva rúgott, tiport gazt, míg belül
Elfáradt derülni, csak csorgott arcán könnye

2005 06. 14.

Én még a tegnapokban élek…

Én még a tegnapokban élek,
Kopott lámpás kormán morzsolok
Furcsa, értelmetlen szavakat,
S ha foglalkoztat egypár dolog,

Én még a tegnapokban élek,
Nem is tudom, miért, odaköt,
Szárnyra kélve visszahív egy hely,
Valami vihogva oldalba lök…

Én még a tegnapokban élek,
Mint egy holt imát, úgy ismétlem,
Révedt szemem el-elfelhőzi
Egy emlék, gondolat, vagy mégsem…?

Én még a tegnapokban élek,
Elmúlt kalandot szőnék újra,
Mely szép volt? Meg sem történt talán…
Csak belül zajlott hosszú útja…

Én még a tegnapokban élek,
S lehet, hogy már ott is maradok,
Magammal vive pár titkomat,
S talán ez lesz, mit Reád hagyok:

Én még a tegnapokban élek,
S ha sürgetnek, akármit mondva,
Legyen egy perced, visszagondolj,
Ne feledj, emlékezz a szókra!

2005-06-10

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort


Az ajánlás kedves ismerősömnek, Valeyrac-nak szól

Simogató fényed…

Simogató fényed zsibbadt jobbomba árad,
S pillangóként éled tetszhalott hernyó bábom
Szelíden nyitogatva finom, selymes szárnyat,
Melegedet úgy kívánom, gyógy-szeredre vágyom…

Elült, csendes fagyba temetkezett a vihar;
Törött üvegcséi kezembe vágnak patakot.
Sóhajt, s az utolsó érzés fájón kihal,
Az ablakokon túl mégis-mégis ott vagyok!

Enyhe februárunk lesz, azt mondják az őzek,
Bár homlokom hűti, s lehem' virágnak ott marad
Bámulom a hótól megroskadó fenyőket
Némaságba burkolóznak belül a hűs szavak

Fakó színeit vedli, erőtlen int a tél
Csillám-prém gallérja lecsúsz’ olvadékába
Fáradt hóember küzd: izzad, látni, mint alél
Nehéz a mozdulat, s minden-minden hiába…!

Hová futsz...?

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

Versfolyam - Búsan lódult...

Búsan lódult neki a folyam,
Csepp-könnyeket szívott magába
Nehéz szív-áradásokat zárva
Tajtékos és sötét volt, olyan,

Mint megvadult, hallgatag bivaly:
Konok indulat feszült benne,
Hiába csitította medre,
Féktelen lett, durva, szilaj

Csak jött, alattomban, jéghideg’,
Sodra törzseket csavart, döntött
És partot alámosva ömlött
Friss vetésre sáros árvizet

Terített és agyagtemetőt.
Méltósággal tarolt házakat,
S sok tetőgerendázat szakadt,
Mint pókháló vész vihar előtt

És az ember- riadt bogárka-
Menekült megint egy csónakon
Nem töprengve szelíd holnapon
Nézve, mit épített, hiába

Mert nagy volt a folyam, s lebírta.
Új könnycseppekkel lett gazdagabb
És megint fedél nélkül maradt,
Ahogy felőle meg volt írva…

Hová futsz hát? Ott is elérlek
Folyam’im űznek szerte földön
Búsulásomat reád öntöm,
Nem tanulsz sosem, hiába kérlek…

Sorsod elől, lásd, ki nem térhetsz
Építhetsz kastélyt, büszke várat
Tudod, végül úgyis ott várlak
Szűk e Föld néked, melyen nem férhetsz

Parancsoljak-e, hogy ne ártson?
Vajh’ oly szelíd lennél, mint a vad,
Minek patáihoz csak rög tapad,
Hogy vérbe ok nélkül ne mártson!

Vagy lennél hű, bajnok a jóban?
Mit alkottam? Meglássuk tehát:
…s mi áradt, csendesülve megállt,
S újra játék volt a folyóban

2005-06-07

A patak halála

Kis patak voltam, langyvizű, szabad,
Nyáj ivott belém gázolva, mohón,
Játszani jöttek színemre a halak,
Örömét lelte bennem alkotóm.

Kavicsom tisztára mostam mindig,
Rák apó, ha erre járt, megdicsért,
Csobogásom utánozták csitrik,
Aztán egy napon, nem tudom, miért:

Lapok szaggatták meg míves partom,
S olajt csurgatott medrembe egy gép…
Mély aknába hulltam, mire alkony,
S zakatoló füstös végső reggel ért.

Most sötét betonfalak közt gyűlök;
Fentről hulló könnyem már elborít
Utánad vágyom, ki fényt küldött,
Szűk e hely és nagyon-nagyon szorít…!

Illatod emléke úgy hiányzik:
Csak láthatnálak erdő, mohos ág,
S ahogy expedíciósat játszik
A fiú, s az a szépmosolyú lány…

2005-06-02

Fekete vonat

Kerülj messze vándor, utam vége halál
Ki csak élni akar, nem én velem hál
Szederjes az ajkam, s mély süllyesztő lelkem
Hidd el, nem akartam, mégis így végeztem

Ne koccints örömmel, s ne mondjad, hogy "proszit"
Ne dicsérd a száddal, mi az éjhez tartozik
Kelj fel asztalomtól, hogy az utolsó fogást
Ne kövesse fájó, fanyar gyomormosás

Kerülj messze vándor, hogy meg ne bűnhődjed
Ne mondhassa senki, hogy szeretted őket:
Az éj-sötétbe hullott, veszett csillagokat
Kérve kérlek Téged: őrizzed meg magad

Mert álmod óráit lopva viszem Tőled
Percnyi nyugalmat sem hagyva meggyötörlek
Nekem adod végül legszebb éveidet
S csalódottan, fázva átjár majd a hideg

Fekete vonatom hagyd, hogy átrobogjon
Állomásodon várj veszteg, míg a mozdony
Kihúzza magával az utolsó kocsit
Keserű füstjével majd úgyis elborít…

2004

Nálad jártam...

Nálad jártam,
A határ hűvös volt, s illatos
Vártalak, hogy hátha visszahoz
Az emlék olyan csalfa játék…
De - mert nem vagy - drága ajándék

Nálad jártam,
Vittél régi, kopott kerékpáron
Várj csak, mindjárt kitalálom:
Arany kalászok integettek
Szellőre hajolva pihentek

Nálad jártam,
Napszámosok előtt hajolva
Anyámnak odaintve mondtad
-Szőlőtőkék közt ültem addig-
Míg Te kapáltál, Ő italt vitt

Nálad jártam,
Este volt – oly sok régi kép
Néztem Vitézt, hogyan tépi szét
Kíváncsi csirkékre mordulva
A pöttyös ócska labdát újra

Nálad jártam,
Az éjeket visszaálmodom
Ha mennék is, késő már, tudom
Nincs a veranda, hol babot fejt
Kezem őrzi kezed, s nem felejt

2005-05-25 

Nagymamám emlékére

Egyszer majd…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,... tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz,
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

2004

Átúsztam Érted

Átúsztam Érted lélek-hosszig, s vissza
Kötélen táncolok izzó szemek felett,
Fals hangjaim közül néhány azért tiszta
Megvívtam magammal Érted is, hogy Veled,

Csak Veled szóljanak az örök harangok
Itt belül repdesve – meglelt madaramtól
Zsongjanak azok az édesen bús hangok
S hogy elandalodva hallgassam csak, hogy szól

Akarom, hogy Te is tudd azt, várlak
Velem vagy távol is, messziből kereslek
Melleden pihenni, s csókolni pilládat
Ezt kívánom mindig, és súgni: szeretlek

Kelj föl, költő...!

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Bár tudom, elmúlt sok-sok tavasz,
S kihunytak körül mind e fények,
Nekünk már mindig ilyen maradsz,

Ahogy merengőn Fannit nézed
A köd-borongott éji tájon
Ízleljük szóid, mint a mézet
Meghagyott örökül, hogy fájjon

S fájón is édesen rezdüljön-
Gyümölcsösödben oly jó szüretelni-
Kései nemzedék üzenetét küldöm,
Mely nem akar, nem tud elfeledni!

Szilvalekvárodból őrzünk itt a polcon,
S vannak eltéve Tőled perceink,
Ha másképp nem: így vagy nálunk otthon,
Bár világod tőlünk immár mesze ring...

Eloldott időn szállnak az emlékek,
Megtalálnak, mint a kalács-illat:
Tanulgatjuk csupán szeretni a szépet,
S mit csak a szív érezni bírhat

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Mikor bűn volt igaznak lenni,
Oly korban éltél, láttuk, tényleg,
De készen mégis tovább menni

Žagubice fölött csend van a hegyekben,
Gidáikkal együtt legelnek az őzek,
S kikkel gondoltál féltőn a menetben:
Gyönge ágai a törzsnek már erősek

Tábla-eged kékje tartja a felhőket
Vérvörösen-szürkén szemünk elé úsznak
Hirdetve, hogy egyszer teleírva őket
Az összetört napok izzón lángra gyúltak

Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Az őrök nem kísértek végig el az úton
Még vannak itt utánad, kik belőled élnek
Folytatva az álmod, túl a gödrön, múlton

2005. 05.08.

Emlékezés Radnóti Miklósra

Igen, vétettem, nem egyszer

Igen, vétettem, nem egyszer, sem kétszer,
Forgattam, eladtam, meg is tapostam,
Nem becsültem, mi fejedelmi ékszer,
S kezeimet, látod? hiába mostam,

Emelvén, az ima újra visszahull…
Nyugtalanul fekszem, űz, de nem a vágy,
Elejtve kínoz már, magába zár rabul:
Hallom visszakongva múltidéző szavát

Igen, csaltam, hazug lett, megemészt a nyelv
Fájdalmat adtam és sok-sok „miért?”-et
Kérdezted, s válaszként bolondul felelt;
Próbálom feledni: parazsával éget…

Mérget kevernek kapkodó kezeid:
Keserű lett nagyon ez a tea-főzet,
Szerelem volt? vagy csak vijjogva terít,
Lássa mindenki, a mocskos lepedőket…?

Igen, elmentem - talán jobb így - Tőled:
Átok gyanánt üldöz, meggyűlt a gyűlölet,
Kénesre festi a bárány-felhőket,
Leheleted vádol, meggyalázva követ.

Túlról intek remélve, a búcsú-szó
Nyugtot szül egy lerombolt vár romjain,
S a hangok közül megmarad az utó-
Ami betakarva majd elmondja mind,

Hogy: „igen, csaló volt és vétett ellenem,
S elhitetett pillangós-szép varázsszókkal,
Bár megsebzett és el is hagyott, nekem
Emlékké csöndesült már az utolsó dal…”

2005 04. 29.

Mit is mondhatnék…?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játssz’ s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.


2004. 06. 10. - 2005. 04. 26.

Egy együtt verselés emlékére

Ülj le kérlek...

Mielőtt szólnék még, arcod megsimítom

Csak ne reszketne kezem, látod? alig bírom
Visszatartani az árulkodó könnyem
Ez a vallomás most nem jön olyan könnyen
Szelíd kérlelő szód nem segít, hasztalan
Tetézi a csöndet és én vígasztalan
Siratom hűtlenné vált szerelmemet
Mert másé lett, s az a más ingyen vette meg

Ülj le, kérlek, ne sírj, tudom fáj a szó
Megreszkettet belül, mint fácskát tomboló
Mocskos éji vihar felüvöltő szele
Mikor földig görbül, küzdvén ellene
S nem lel kapaszkodót kis ága, mert nincsen
Földjét víz mossa el: elment, ki segítsen
Nem szólsz többet hozzám, elmondja az arcod
Most vívod meg belül ezt a szörnyű harcot
Hű szíved csatáját a hűtlen kedvesért
Tört szemed tükrében ott csillan a miért

Ülj le, kérlek, ne menj, ne hagyj itt egyedül
Elmégy és árnyékod kísértetként vetül
Éjbe borult szobám tűzfalára égve
Ülök egymagamban, még utánad nézve
Siratva, hisz tévedés volt: Téged szeretlek
- Igen, megigézett az a kedves gyermek -
Ha tagadnám is nem válna örömmé
Elvesztettelek, és nem jössz vissza többé
Nem maradt semmim, mit Neked adhatnék már
Szavam üresen kong, összeomlott légvár

Ülj le, kérlek, velem még egyszer asztalhoz
Terítsünk az elnyűtt helyett másik abroszt
Hadd lássam arcodon a gyertya lángnak táncát
Szelíd szép szemednek ringó hasonmását
Hadd mondjam el újra az elfelejtett szókat
Felidézve mindet: az elsőt, s utolsókat
Aztán én se szólok, csak együtt hallgatok
Beszéljenek helyettünk a néma csillagok...
Enyém ma a remény, a pusztán vágyó jelen
Holnap megint várlak, mint egykor: szerelmesen

Koldus-szegényen

Olyan szerelmes voltam,
Talán többé sosem leszek,
Csak neved dúdoltam,
Mint a felhőt hajtó szelek

Kergetve bolond vágyam
Eged országútjain,
Úgy hittem, megtaláltam,
De csak játszottak húrjain

A szívem borzoló érzetek,
S Te esőt sírtál arcomba
Olyanná tettél, mint gyerek,
Ki csak anyjának mondja,

Ha öröm vagy bánat éri,
És én megvallottam Neked -
Másként nem tudtam élni -
Halálos szerelmemet…

… Mint hazátlan árvák,
Azóta az utcát bolyongom,
Tőled kaptam e kosárkát:
Nincstelen koldusként hordom

2004

Versfolyam - Csöndesen...

Csöndesen folydogál, rálehel a pára
A folyót simogatja, ködlik fehér szárnya
Takarja, vigyázza, csókolgatja némán
Gomolyog sok emlék vissza-vissza énrám…

… és mondd csak, barátom

… és mondd csak, barátom, milyen új világ ez,
Hol gyermek tenyérbe békésen fekszenek
Gyilkosan simuló, jéghideg fegyverek,
S a leány álmából kéjjel fűtött vágy lesz?

Árokpartról éji, csillag-néző lelkek,
Miért ők futnak az autó-csodák elé?
S visszaveszi övét, ami a tengeré,
Hogy mosoly’g az ég is, ezt mondva: gyertek!

… és mondd csak, barátom, mi ez, amit látok:
Utcákon szerte szét halottakat tolnak,
Tünde arcok mögül miért karmolnak
Visítozó, vérző, százéves magányok?

Dolga után siet, nagyon fontos minden,
De szivárvány nélkül nő fel a kis virág,
Esőért könyörög, s fájdalmában kiált,
Miért, hogy hallani egyetlen fül sincsen?

… és mondd csak, barátom, miért hallgatsz Te is,
Szürkeségek szőnek hálót ősz hajadba
Hányszor, de hányszor indultam szavadra
Ma is a szív-áradás, ami messze visz

Valahogy idegen lett e hely, nem találom
Csapongó álmodókat, akikhez küldtek,
Azok a pillangók, azok hová tűntek?
Milyen új világ ez, mondd csak, barátom?

2005 04.14.

Most azt kérdik...

Most azt kérdik, álom-lepleimen túl
Mit teremnek csöndes hétköznapjaim,
A kés nekem is a szívembe szúr?
Vagy lebegek csupán képzelet szárnyain?

Van e két lábam, mely leér a földig,
Míg ajkam körül rímek párja játszik
Orrom néha nékem is a sárba törlik?
S a puszta emberből mennyi az, mi látszik?

Most azt kérdik, szól-e elhallgatva,
Mikor fáradtan fészkére száll e jómadár,
Vagy ketrecének meghúzódó rabja,
Kit az este éppúgy, mint mást, megtalál?

Tapodják-e szemem már a szarkalábak,
S barázdákat húznak incselkedő évek?
Ugyanúgy, mint rájuk, nehéz gondok várnak,
S hogyha megriaszt’nak, vajon én is félek?

Most azt kérdik, hogy e titkos dallam,
Honnan jő, és egyszer elfogy-e az érzés,
Miért fontos, hogy a hangot mindig halljam,
S hogy foglalkoztat-e még néhány kérdés?

Mikor szépet írok, gyakran könnyezem-e
Szorongatja szívem, ha érint az ihlet
S átkarolva betakar-e az éj leple?
És álmaim, ugye..., megírom mindet…?

2005-04-11


Szeretettel ajánlom Fata Morgana-nak, a "hétköznapi hang"-os hsz-ért

Mondd, mit érzel...?

Mondd, mit érzel, ha a csend vállaidra
Órákból épít fel hallgatag fészket,
S elfutó életed eltűnődve nézed,
Megérint-e Téged az időnek titka?

Mondd, mit érzel, ha a hangját hallod,
Pedig távol tőled szerelmes gyermeked,
Simogatnád arcát és tudod: nem lehet
Lelked fölé hajlik, s emlékébe markol…?

Mondd, mit érzel, ha elvész az álmod,
S hiába dúlod fel érte kincses házad-
Bár az eszed tudja, érzelmed mind lázad-
Hogy már soha-soha többé nem találod…?

Mondd, mit érzel, ha kifogysz a kenyérből,
S a reményen túl semmid-semmid nem marad,
Megvigasztalnak-e akkor csendes szavak,
Elgondolkozol-e a kiontott vérről?

Mondd, mit érzel, ha szédít a mélység,
S megcsúszik talpad a laza törmeléken
Görcsbe fagyva keres peremet a szélen
Szorítja-e torkod az a végső kétség?

Mondd, mit érzel, ha új dalra ébredsz,
S megpezsdül körötted a féltő szeretet,
Eszedbe juttatva rég mondott neveket,
Hogy alig fogod fel: azt hiszed, tévedsz?

Mondd, mit érzel, ha kedvesed öledben
Elnyugvó sóhajjal mély álomba merül?
Szívének ritmusa úgy dorombol belül,
Hogy nem gondolsz bajra, mert jó, minden rendben?

Mondd, mit érzel, ha felemelt kézzel
Nyújtózva köszönt, s eléred a Napot
Telve vagy örömmel, és én Veled vagyok?
Dalolj, és óh, akkor-akkor mondd, mit érzel…!


2005 04.10.

Hozzád szállunk...

Kétszer születni, s csak egyszer halni
Vagy halál nélkül élve elragadni
Búcsúzva itt hagyva a porhüvelyt
A fénybe távozni, hol elfelejt
S nem fáj többé az ember kínja
Hozzád szállunk mind, Ki buzgón hívva
Áthúzod hajónk az örök réven
Ott vársz a végén, napsütésben
Oly remény ez, mely nem szégyenít
Ha a végidő egyszer majd elközelít...

2004.

Halál-köszöntő

Tőrbe csalt egy csodaszép
Pillangós álom – s a fény
Kiről hittem, barátom
Pókhálóként tépte szét

Az éj ezer csillagát.
Már rám éhez a halál-
Hiába futsz, elérlek-
Kicsiny reményem: Talán,

Talán egyszer megérkezem
Elrejtőzhet két kezem,
S mint újszülött kis őzet
Bújtat, jól vigyáz egy szem

Talán meg is találom
Sötét, légy hát barátom
Támassz egy égi létrát
Honnan mélyedet látom

Az őrizők várjanak
Még nincs itt Kharón, s Anath
Idejük eljő mindig
Ahogy a Nap, s Hold halad

Megállok köszönteni
Holnap véremből merít
Úgyis, s a létra eldől
Jöjjetek! Igyunk reggelig

Áthajózhatnak aztán
Örök időkig marasztván
Lerágva csontig-bőrig
Lélek-vásár piac’ján

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004

In memoriam Radnóti

„…Szabad szerettem volna lenni mindig…”
Radnóti Miklós.: Negyedik Ecloga


Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve

Sután megragadva táncra kérve Őt
S forogni-forogni boldog-szerelmesen
Míg a csók hevében elejti a fedőt
Riadtan törölve a tészta-gyúró kezet

S a kötényébe rejtett fogoly-levelem,
Mit ott ringatott minden dobbanásban
Tűzre vetnénk tüstént, martaléka legyen
Nem hideg gödör temetne, mit ástam

Édes illatától elszédültem mostan…
Piros lett tenyerem, olyan forrón érzem…
Szorítom derekát, ölelem szorosan…
Nem a fegyver dördült, és nem én vérzem…

Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve…

2005 03.30.

Radnóti Miklós született: Budapest, Lipótváros, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 4. vagy november 9. ...

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére

Az álmodókért

Hát nincsen már szabály, sem rendező elv
A fül nem ért zenét és megbotlik a nyelv?
Gyönge főt nevelnek hitvány otthonok
Emberért kiáltó pusztuló romok!

Jaj, kivesznek lassan, s dalnok lelkeket
Rohanó kor árja szennyel eltemet
A hallgatások csöndje torkokig felér
Szürke sárba fekszik mind, mi hófehér

Pezsdüljetek színek, léha illatok
Keltsetek életre minden csillagot,
Mely születni gyáva vagy épp haldokol
Az idő zugában megül, mint a por

Talpra régi álmok, Sej, betöltsetek
Úgy akarok látni, ahogy egy gyerek:
Tiszta szívvel sírni holmi semmiért,
Mit csak angyal-lélek és az Isten ért.

versfolyam 5.

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak

Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom



Dőlt betűs szavak Petőfi: Szeptember végén c. verséből származnak.

Zsófi balladája

Rabodnak szájában kövek
- Sok száradt maradék kenyér -
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen…, a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva…,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz.. nem így akartam…

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket,
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Ölébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája…
Sejtelmébe szőtte titkunk
Veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk…

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó…
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén…azon…

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor…, mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba…

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán…
Elaludt csak…dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat…

Rabodnak szájában kövek
- Őrlődő, suttogó szavak -
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt…

2005-03-18

Versfolyam - Most szívemnek kedves...

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak
Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom