Versfolyam - A folyó örök...

A folyó örök, vize visszatér
Ha úgy látszik is: elapadt
Vagy jeget csalt tetejére tél
Egy csöppnyi azért marad

Mindig benne, vagy ha más nem
Emlékezve hűvös illatára
Reátekint két fáradt, párás szem
Egy vándor a parton állva...

Csak szavak...

Csak szavak, óh, szavak:
Elmondják, hogy ki vagy,
Hazug csók, hazug szók,
Nyílvesszők, utolsók...

Miért, mondd, miért kell
Eltépni a fátylat?
A percek, elkísértek:
Nem mondtad, hogy fájnak

Benned élt, nem ereszt
Valakire várva…
Egyszer volt, S már nem lesz
Hol nem volt bogárka

Csak szavak, óh, szavak:
Szivárvány álmokat
Igazán és szépre
Ők festik az égre

Elbújhatsz előlük
Nem kell, hogy higgy nekik
Szíved szabad tőlük
S repülni engedik

Ha vadásznak Reád,
Csak őrködj felettük
De sebeznek, vigyázz!
Mert ők élő betűk.

Tűnődöm

Elnézem, tűnődöm, hogy a holnapok,
S a boldog szerelem, amit kapok
Egymást ölelik várva-vágyva
Elborít hangod, és hajad sátra

Meleg takaróként hull rám, illatos,
Elveszek Benned, s csókod visszahoz
Meztelen tapad gyöngyöző bőrünk
Eggyé válva dombjaink és völgyünk

Csillagod ragyog álmos fejem felett
Simogatsz és csókolsz, kettőnk helyett
Őrződ lángunk, virrasztó szívedben
Álmom, mint csónak ring vizedben.

Táncra, bábjaim!

Táncra, bábjaim!
Múltat idéz esztelen
Megannyi emlék:

Sikoltó alkony
A kedves pillantással
Most szépen megfér

Játsszuk hát, amit
Játszani nem lehetett
Csak könnyel szőni

Álmok! Jöjjetek!
Felszínre, süllyedt idő!
Szívbe tépjetek

Szerelmeimre!
Áldomásom megigyam:
Sok gyönyörű nő...

Húzz tust zenekar!
Hisz mind halott: megöltem
S most rám jő a vég

Mi lesz, ha...?

"Mi lesz..ha megszámoltuk az összes csillagot?
Mi lesz..ha már nem minden napunk ragyog?
Mi lesz..ha tüzes szerelmünk már nem lángol?
Mi lesz..ha már nem adunk csókot naponta százszor?
Mi lesz..ha már úgy érzem nem fogod a kezem?
Mi lesz..ha csöndes patakká szelídül a vad szerelem? "

Mi lesz, ha véget érnek öröknek hitt álmok
Egy reggel csak összegyűrt lepedőt találok?
Mi lesz, ha csókod ízét egyszer elfelejtem
És bozontos üstököm nem lesz hova rejt’nem?

Mi lesz, ha az este nem Veled takar be
Ha egyedül fordulok a falhoz sírva be?
Mi lesz, ha szép mosolyod többé sose látom
S nem enyhül hiányod, hiába úgy vágyom?

Mi lesz, ha mindent rideg valóság mos le
S nem ölel se lágyan, se hívón egy karod se?
Mi lesz, ha elengeded gyámoltalan kezem
Elmész és itt hagyod a kérdéseket nekem?

Szavak nélkül tudlak…

Szavak nélkül tudlak,
Elrejtem bánatod,
És semmibe futnak
Útjaink, láthatod.

Kincsed szélbe szórtam,
Porrá lett szerelmünk.
Ó, mily bolond voltam,
Távolodunk, megyünk.

Egy szót csak, kedvesem-
Könnyek fojtogatnak-
De nem szólsz már Te sem:
A hangok maradnak

Szétgurult emléknek
Úgy, mint fűzött gyöngysor.
A napok tovább lépnek,
Lekerül, mi fönt volt.

Kezem megáll talán,
S elbabrál, álmodom…
Egy eltört mozdulatnál,
Mellyel kezed fogom,

S simítom a hajad:
Szemed tisztán néz rám,
Újra hallom szavad
Lehunyt szemmel, némán…

Vágyom

Vágyom illatod, mely hangod selymén száll

Vágyom lépted is, mely vágyam nyomán jár
Vágyom kebled is, mely gömbölydeden ring
Vágyom két szemed, mely reám tekint

Vágyom arcod hevét csillapítani
Vágyom ajkad megint csókra tanítani
Vágyom szavad ízét, mely csodálatos
Vágyom ujjad tízét, összezárni most

Emlék-titkok

Dolgozik az idő, láthatatlan keze
Parány öltésekkel, féltőn varrja be
Szövőszékén a múlt tűnő selyme hull,
Emlékekké foszló darabjait alul

Összetűzi lágyan, hogyha érte jő
Kíváncsi tündérlábakon a jövő,
Szót hintsen ámult, csacsogó bájára,
S első cseppként pottyanjon ruhájára

Felnőtt könnye magját elvetve titkon,
Melyet még nem láthatott, mikor itthon
Anyácska köténye sarkával törölte,
S szeméből a bánat csalogatta csöndbe’

Egy régi édes dallam hangját hallva.
De ez a kis tündér hallani akarja
Kettőnk helyett mindent követelve tudni,
És előle többé nem lehet eldugni...

Nyugalmam nem lelem...

Nyugalmam nem lelem, látod?
Megint egy gyűrött boríték…
Hátoldalán, ha találok
Egy helyet, rákaparni még,

Nem restellném azt a percet
Örök hitszegésből ébredőt,
Mikor megnyerném a kegyelmet
Csak reményem adjon még erőt!

Nem érted, miért hajszoltam,
Nem ismersz, óh, kedves idegen,
A szerelmet oly tébolyultan,
Mire kellett a kín nekem.

Mért’ sebeztem, s sebesültem
Száz édesen súgott szón át
Elsiratva, kimerülten
Várva egy hajnali órát.

Nyugalmam keresem tovább,
Csak a lapok fogynak egyre,
S hajt-hajt felé a szomjú vágy,
Csak ne jöjjön még az este…

életcirkusz

Hogy üvölt a vén porondmester,
Bohócok sírásán túl is hallik
Üss hátára bélyeget:ki gengszter,
Ne jusson ki élve innen addig!

Még a közönség a pénzéért fúj,
Ez lesz ám az igazi jó produkció!
Habár ócskán, elcsépelve zúg
Függöny mögül azért belérúgni jó

Nézzétek, csak üres lett a színpad!
Bohóc gengszterrel tömegbe vegyül,
Mely máshová tolong, és itt hagy:
Törölve a könnyük, s arcuk felderül

Hogyan legyen tovább?

Hogyan legyen tovább? Álmaink ledőlve
Mohos törzseikre korhad már az idő
Ó, hogy hittük: csillag-koronájuk körbe
Áttör jövő felé, mint örömhír-vivő

Egyszer volt: ágaink kapaszkodva nyúltak
Fényt ivott hajlékony, fiatal, szűz lelkünk
S ha felettünk a napok mégis beborultak
Susogva a szép holnapról énekeltünk

Állva éltünk büszkén, favágót nevetve
Delelőre árnyas lombot érlelt törzsünk
Úgy terveztük állva halunk, s nem levetve
Kell a földön még zöld ágainkat törnünk

Odvas, szürke bélünk rágva széjjelhordták
Kérgünket egy szelíd mókus család lakja
Most már békén fekszünk, álmunk messze szórták
Testünk új létre kél: gomba fonalakra...

Arcodra írtak...

Arcodra írtak csendes évek
Mély jeleket hordozol belül
Hová tűntek a sejtelmes fények?
Pilládra néma árnyék vetül...

Kosárba szedett érett gyümölcs:
Asszony öled és a buja vágy
Találkát adott együgyűnek bölcs
Éhesen ment mégis tovább

Két-szívünket az éj egybe
Percekre forraszthatta össze
És bőrt karmolón szeretkezve
Kiáltón lángolt a vágy közte

Szép szemeid szarkalábak járják
A meggyúlt tűz elcsendesült
Szomjú ajkaid hiába várják
Csicsergő madarad végleg elrepült

Szeress, szeress...

Szeress, szeress, álmodj legalább
Dalold, dalold bátran, a kinn rekedtek dalát
Túlélni a fájó nehéz perceket
Egyedül gyötrelem, óh nem is lehet

Szeress, szeress, ölelj legalább
Simogass hangoddal, gyere, gyere hát
Most még szorít, de ha féltőn Reád nézek
Ajkamon meglátod a cseppenő mézet

Szeress, szeress, vagy gyűlölj legalább
És ellépve menj mellettem tovább
Ne szégyelld a csókot, hogy titokban adtad
Egy hangja sem szólt hiába dalodnak

Szeress, szeress, hisz szeretni kell
Mint csecsszopó ajkán tejben fürdő mell
Lágyan, telten, ringva férfiat is nyugtat
Mit míg reggel ébred, soha meg nem unhat

Szeress, szeress, és ha vétkezni kell
Ne gondolj holnapra, egy szóval felelj
Rejtsd el fürtjeimben szárnyas könnyeid
Hidd, hogy együtt húzva, könnyűk terheid

Szeress, szeress, egyszer temetni kell
Álmot, kedvest, a fényt, úgyis sír nyel el
Mire vársz még? Hazudj! Mert az életért
Kevés lesz az igaz, hogyha véget ér…

Elbúcsúzó

Az a lány ott vár még a pesti-dunaparton
Hangját, a halkulót, a hullámokkal hallom
Megtört fényt szemében hűs szívembe zárja
Az elmúlás könnyű, halottszürke fátyla

Elsodornak véle az Érte hullott könnyek
Letörölném, de hiába: újra-újra jönnek
Szerettem Őt, messze van, elérhetetlen
És úgy érzem, nem lesz soha többé velem

Törékeny kezét most magáéba hajtja
Szerelmét az őszi szél fájón dúdolja
Míg a parton tűnődve egyre túlra néz
Szeretném, ha tudná, hogy vállán az a kéz

Együtt reszket Véle, s túl az álmokon
Reá hullott csókom újra álmodom
Ha őze felém fordul, s rajtam megpihen
Tiszta mosolyát nem felejtem, azt hiszem…

Az a lány ott vár még a pesti-dunaparton
Hangját, a halkulót, a hullámokkal hallom
Alakját lassanként köd takarja el
És egy hullám némán a szürke partra ver...

Mit is mondhatnék?

Mit is mondhatnék a legszebb,
Szerelmesen súgott vallomásra?
Kevés az, hogy: nagyon tetszett,
Eztán vonatunk minden állomásra

Fusson be együtt, s úgy pihegjük
Egymásnak: Veled akarom tovább,
Hisz teljes, s végleges szerelmünk,
És repít Hozzád szüntelen a vágy:

Csillagom légy éjjel, őrizz reggelig,
Napomként süss mindig lelkem egén
Míg a napok, órák, percek engedik,
Legyél gyöngyvirágom, és szememben fény...

Mit is mondhatnék? Hisz tisztább
Szavad az áttetsző patakvíznél,
Csobogó, hűs kincsét ajkim’ isszák
S oly fáradt tagomnak, mint a friss szél,

Mely fodrozva hajam, simogatón ölel.
Szemhéjamra csókolja üde tavaszát,
Bódítón hozva a méz illatát közel,
Ha nyitom, puhán harapdálva szám

Lusta nyelvemmel játsz’, s kőröz izgatón
Hogy álmodni sem merek többet…
De tested fölém hajlik, beléremeg valóm,
S mosolyom mosolyodban fürödhet

Mit is mondhatnék? – elfogytak
A szavak árnyékokká lettek,
Amint forró tenyeredbe fogtad,
S testem elpihent melletted

Csendben nyújtózva mormoló
Örökkévaló csillagfényedet
Szeretet-paplanba burkoló
Elveszett-megtalált éveket

Birtokba véve számlálgatnom
S félkönyéken eltűnődve nézni:
Íme, közelemben itt van az az asszony,
Kivel eztán mindig együtt fogok élni

Lapszélre

Én egy szegény megtaposott szív vagyok.

Ígéret van bennem és talán gyalázat,
Viszonoztam a reám szabott vágyat,
S nem mondtam, óh sosem, hogy nem akarok,

Habár tudtam jól: ez csak afféle léha,
Mindenkit kiszolgáló púpos teve,
Jó, jó, ha kell, a szerelem mestere,
De lenne megbízható szerető is néha

Legalább,… s kizárólag engem taposna,
Mert, mint konszolidált férjes asszony,
Én hűségesen, csakis őt választom.
Igaz, aki a gatyákat, s az edényeket mossa,

-Otthon e titok azért kevéssé publikus -
Az is én vagyok, s ha kell, takaros feleség,
De kis tevémnek legyen az is elég,
Ha előtte kivirulok, s húzzon minden „cicus”,

Mert olyat rúgok, hogy elviszik a házat,
S megtudják, de érdekel (?) foguk szívva, hogy:
Én egy szegény megtaposott szív vagyok,
Ígéret van bennem és talán gyalázat (…)


/e kis közjáték a meglódult fantázia kétes mellékterméke csupán.
Személyekkel, helyzetekkel egyezése a puszta véletlen játéka/

Lélek-szakadás

Hát így fáj a lélek, ha nem szólhat a szó?
Lehet-e búcsúzni, ha dallal hív a jó?
Mikor értem nyúlnak váró, gyöngéd kezek
S szép pillantásodba belé feledkezek

Lehet-e akkor némán tovább lépni?
Vagy csak szívem játszik, ki oly forrón érzi
Láthatatlan könnyek padlón koppanását
A viszont-érző lelkek csöndes áradását

Nem nyílik-e belül rózsa utoljára?
S ha kezem viszont nyújtom, mely kezednek párja
Elengedsz-e majd seb nélkül magadtól
Mikor elúszik végleg kis hajóm a parttól…?

Oltárom előtt

Ha kerekek fordulnak lábra,
Miért nézzen a szem hátra?
A botok úgyis már magasban...

Ítélet elől futok Tőletek,
Kezeitekben jogosak a kövek,
De én nem meghalni jöttem ide!

Vándortarisznyámat felkötöm,
Inkább az éjjel még megszököm,
Csak többé jajj, ne bántsatok!

Utolszor letérdelek, én, a ficsúr,
Kezem ruhámba tép, s hajamba túr-
Tüzem keblemből nem Rátok viszem

Égtetek velem, s miattam elégszer
Csúffá lett Rajtatok a fejedelmi ékszer:
Meztelenségetek úgy maradt.

Oltárom füstje messze száll,
Legyen hát porrá a mesevár,
S új pásztor mormoljon varázsigét...!

2004-08-31

Az őszből…

Elhullott az őszből egy csöndes pillanat:
Görbe gally feküdt a gyér lombok alatt
Erőtlen haló vörös naplementében
Szárazon tört ketté, elpattanva, szépen

"Vége van…", vége: "hűvős szelek járnak…"
S nyomában sírt halkan a szívszaggató bánat
Az avarban fáradtan lépő bakok jöttek
Fejüket lehajtják, agancsukról: őzek

Tücsök zene szólt a karcsú lábaiknál
Pókfonálon szellő harmatcseppet himbált
Túlnan este festett csillagot az égre,
S ölelte takaróként a felhők szegélye

Láthatatlan oltott áthatolhatatlan
Sűrű, puha éjet formátlan alakban
És anyáik gidáik mellé feküdtek…,
Csöppnyi barna álmát őrizve szemüknek…

Versfolyam - Sötét mélyek...

Sötét mélyek útján bánat ömlik el
Folyója szelíden magához ölel
Tompa fájdalomra meleg vére foly
Könnyek közt zokogva csendesen sikolt

Hiába kereslek: elvesztettelek
Édes gyöngyvirágom, úgy szerettelek
Picurka maradsz már örökre nekünk
Elhajóztál, sa gyászt itthagytad velünk

Köpenyet terítek

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...


SAT-nak, amikor nagyon maga alá került...

Szeretsz-e úgy…?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Hunyorgó rab tapintja arcával a napot?
Talán utoljára - de megáldja -
Kitől mindig reménykedő, új mosolyt kapott

Szeretsz-e úgy, ahogy
Szomjúz'va tikkadó poros búzaföldek
Kévéi, mint hajló leányok,
Kik eső illatától részegülve dőlnek?

Szeretsz-e úgy, ahogy
Anyaméh zárja óvva szerelmes magzatát
Lopva pillantva egy-egy percre
Simogatva növekvő, kifeszülő hasát?

Szeretsz-e úgy, ahogy…
(Hogy is kell jól szeretni? Nem mondták sosem…!)
… Ahogy én szeretlek Téged?
Talán elég lesz kettőnknek, szép szerelmesem…

2004. augusztus


"Az igazi szeretet ott kezdődik, ahol már nem vársz érte viszonzást."  /:Antoine de Saint-Exupéry:/

Szerelmi álmok - Liebestraum - Love Dream

Versfolyam - Óh szeretet...

Óh szeretet, pattanó buborék
Vágyva sokan ezt keressük régen
Kóbor ebként mocskos porban futva
Hiányunk a fényed, s ezt jól tudja

Rád éhező, szikkadt szomjúhozó szívünk
És oly mindegy, hogy közben mit hiszünk
Hajszoljuk mégis az elröppenő álmot
Ragyogva szóljatok, ha egyszer rátaláltak. .

Versfolyam - De a víz színe...

De a víz színe felett
Új buborék született:
Szivárvány gömbjét
Mint egy fázó szöcskét,
Úgy melengette a nap,
Féltőn, ha egy pillanat,
Mely mindenképp eljő,
S beborítja setét felhő
Ringó semmi-testét,
Megóvja, s talán az estét
Még itt tölti lebegve …
De csak nem is sejthette
Hogy simogató karja
Elmúlásába hajtja,
S hártyáján úszó
színek Gyönyörét nem lesz kinek
Odaadni ajándékba.
A parton álló két fa
- Szomorú fűzek voltak -
Némán siratot daloltak
Egy halk lélek-pattanásig,
És érkezett egy másik…

Versfolyam - És a folyó...

És a folyó lábához simulva
Csendesen folyva, csitulva
Egy ráhullt falevelet sodort
Ujjához...mily soká vándorolt-

Nézte csak a fodrozó áramlatot,
akkor érezte meg azt az illatot
És a muzsika szívéig hatolt,
Mikor egy tündér a víz fölé hajolt

A tűz és az ugró

 A tűz forró volt, mint mindig, s felé nyújtotta falánk nyelvét… Az ugró eleinte kicsit tartott tőle, de szemközt meglátta az arctalan mosolyt, mely egyenesen szívére szegeződött… bátorságot merített belőle és elrugaszkodott.

Ölelő karokra számított, melyek végleg magukba zárják kétségeivel, bizonytalan érzéseivel együtt, amik azt mondják Neki: megérkeztél, igen én is úgy, én is azt… ahogy Te is… hajtsd ide a fejed és hallgassuk együtt veszett szívdobbanásainkat…!

Ledobta minden félelmét és gátlását, elhitte a ragyogást… a muzsika lüktető erejében felolvadt… és repült… úgy vélte, hogy repül és kitágult, örömmé formálódott egész szeretetre vágyó elnyomott kis szürke lénye. És míg behunyva volt szeme, álmodott… arról, hogy nincs többé egyedül és nem fázik elnyűtt, kopott, jól ismert én-börtön falú sápadt villanykörtés szobácskájában, hogy igenis fontos és értékes lett valakinek… és az a valaki nagyon is kedves és szeretetre méltó lett Őneki…

Nem is vehette észre a falat, mely láthatatlan volt, mint az arctalan mosoly és éppolyan valóságos, mint álmai… Annyira akarta, hogy először a fájdalom sem tudott áthatolni szivárvány vágyain… Szédülni kezdett, és azt gondolta: ezek azok a karok, melyek elkapják…

A tarka csillámokra még rámosolygott, amikor száguldva hulló, zuhanó lelkét elnyelték a vörösen lángoló, parázsló sötét mélyek…

A sikoltás túl későn érkezett.

2004. 08. 12.

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...

Holnap

Óh, a holnap, a varázsos, cifra jövő
A mindig rózsa-színeiben tündökölő
Ki megígéri, s van úgy, hogy még be is tartja
És szeszélyes nőként mindig azt akarja

Hogy higyj főhajtva és csak egyedül neki
Mindünkkel így játszik, s bolondi"vá teszi
Pálcájával ránk hint remény-csillámú fényt
Aztán eljön reggel szürke hétköznapként.

Versfolyam - A lila kő hangja

Halványlila követ görget ez a folyó
Erezett felszínén, sebei láthatók
Medrem mélye érzi minden fordulását,
Sima formájának letisztult vonását

Minden nehezét tenyérnyi súlyának
Amit beléoltott néhány percnyi bánat
Voltam egykor partja, s őrizvén terheit
Emlékembe ittam elfutott cseppjeit

A tengerré olvadt csillagfény-folyónak
Minden édes kortyát, mint a szomjazónak
Beissza a torkom, mint éltető nedűt
És csak hallgatom, hogy zeng, e hegedűt

Lusta percen ringva

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálva egy diót

Méla bambulásba csúszok nagyon lassan
Az élet most ráér, hogy értelmét kutassam
Lesz még bőven idő, így nyugtatom magam
S elhiszem, mert könnyebb, hogy jó az, mi hátravan

És elhiszem, hogy ma csak értem kelt a nap
Hogy illattal a mező engem hívogat
S értem fáradt a táj, hogy harmonikus legyen
Bármit mondhatsz ma büntetlen, úgyis elhiszem

Látod? ma hazudni sincs erőm Neked
Ezért talán jobb is, ha nem is kérdezed
A nagy "miért"ek várják meg a holnapot
Behunyva a szemem és mélyen hallgatok

Csak ülök itt a padon... lóg a lába lóga
Lusta percen ringva, erről szól a nóta
A rohanó világot, mint egy nagy rádiót
Mára kikapcsolom, s rágcsálom a diót