Hidak II. - Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó

Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó
Köveimet elkoptatták vad áramlataid
Sodorva mozdították biztos alapjait

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad
Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad
Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom
Mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet
Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg

Csak szívem országútján most még messze járok
Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok
S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet
Lehet, hogy megmarad már örökre képzelet


Andromeda-nak  2004. 06. 18. 

Fagyizóban

Hallgattam, de az érzések nem bírtak várni
Megbolondultak Érted a fák a tájban
Reménytelen küzdve szív-dobozba zárni
Mint a fiú a lányt a képen: úgy kívántam

A fagyizó teraszán persze tombolt a nyár
De én még a falon azt a képet néztem
Ahol a fiú nyakába borulva sírt a lány
És majdnem egy vendég lábára léptem

Nevettél, ékszerként csilingelt hangod
Hogy mit is mondtál, nem tudom már
Szemem titkot ígérő szemedbe barangolt
S mindent elborított a lényegtelen homály

Kisszobádban

Ragyogva fogva tartó
Szerelmet súgó szemek,
Hogy is mondhatnék nemet?
Mint egy nyitva hagyott ajtó,

Melyen bízva bemehetek
Magányos kisszobádba:
Most nincsen kulcsra zárva...
Lámpást gyújtok, meglehet,

Átölelem vágyadat,
Míg mutatod titkos kertedet-
Fülemben forró a leheleted-
S megértem minden szavad.

Messziről gondollak magamnak

Szavakat próbálok befogni

Mosoly-keringőddel forogni

Veszélyes tánc már ez kedvesem

Szemed, akár a fénylő csillag
Körülleng egy édes szilfa-illat
Hangod távol csendülő kacaj

Messziről gondollak magamnak
Ábrándjaimban úgy akarlak
Reszkető ujjal megérinteni

Nem tudod, mégis összeköt minket
Egy forrón vágyódó tekintet
Hattyúdalom Hozzád hiába száll…

Elmúlik, mire visszajönnek
Csak szívemet lepik még könnyek
A vonulás egyszer véget ér

Széthintettem

Széthintettem, óh, valami port

Hamis álmokat csirregve szórt

Betűd közt fészkelő madaram
Felnőtt szívedig kósza szavam

Vigasztalva egyedül-léted
Papírodra rajzolva a szépet
Fiókák reppennek már mögéd
Csőrükből tovább szerte szét

Belepnek hajnali alkonnyal
Bibédre hulló virágporral
És termékenységgel áradva
Szerelem-szülő váradban

Élet-bombák nyomán nyitogat
Elfelejtett tavasz-titkokat
És zsong-zsibong mámorba múlva
S Te elhiszed újra meg újra.

Ki viszi át…?

Nálad én,
Te bennem:
Csodás fény,
Szeretlek

Örök dalt
Neked játsz’
Magasztal,
Ölel tánc

Szemedben
Szó elhal,
Kezemben
Virág hajt

Szívemben
Él szíved:
Szerelmem
Átviszed

Egyszer kellett volna...

„… Minekelőtte elszakadna az ezüst kötélés

 megromolna az arany palaczkocska,
és a veder eltörnék a forrásnál,
és beletörnék a kerék a kútba,…” /préd. 12,8/

Egyszer kihunynak a legforróbb vágyak is
Elkopnak szavaid, ha mondtál százat is
Egyszer leülsz Te is, fájón meggörnyedve
S lesz-e vajon akkor, ki vállad átölelje?

Egyszer Rád ún tegnap még heves szeretőd
Egyedül mész tovább, megsiratva Őt
Egyszer elcsitul majd dalos madarad is
Mit igaznak hittél, kiderül, hogy hamis

Egyszer rájössz Te is, hogy mit kellett volna
De félek, úgy jő el majd lopva az az óra
Hogy késő lesz akkor mindent jóvá tenni
Egyszer kellett volna igazán szeretni

Egyszer elfogynak a napok, és a percek
Végtelenbe nyúló rövidekké lesznek
Egyszer Nélküled megy tovább a zajos sárga busz
Csöndessé lesz lelked és végső partra jutsz.

2004. 06. 09.

A másik oldalon

Van úgy, hogy csendes... néha kerítést tépő indulat feszíti...
különös, mert beteg, mert sérült,
mert távol került a normális hétköznapoktól,
saját mértéke szerint méri a múló időt...
nem szívesen voltam ott,...
akár belül rácsozott lélektemetőmben...

Amolyan négyszögletű, rendetlen-gyászban heverő
Az i-re mindig akkurátusan több pontot is tevő
Kéményodvakból felszálló vidám kacaj rémít
Meggyőződéses busa fejjel bólogató önámult tévhit

Mely, mint csermely, oda-vissza játszva időkerekén
Lassan, mosollyal húzza, te vagy a bolond, nem én
Festőiek színei – de nem a kerítésemet! – egykedvű zöld
És nem lehet tudni, hisz a szabadság börtönében hűsöl

Hogy az örökké félig-kész kertkapu meddig ér bele
Az a fontos, csináljuk holdvilág-valóig, de ki törődik vele?
Mereven besugárzó képek néznek, valamit összekapcsol
Nem szűnő szidalmak - pálcával is vert – négykézláb habzsolt

Az nem én… Miért hagytad elöl a kést?- zokogva élek
Oly ritkán kaptam enni … erősen törnek fel az emlékek
De még mielőtt…! - csend, este lett, takarók csíkos homálya
Megint alszunk, s ránk borul a holnap magányba zárt árnya

Szeretlek

Szeretlek, szavaid áttetsző selymek

Melyek becézőn és féltőn ölelnek
Lesiklanak hullva, nem is érintve
Hozzám simulva, lelkemen lebegve

Aztán beissza - minden cseppje tiszta
Örök szomjam oltja csillapítva.
Hajnali harmatod fürdeti az arcom
Hosszú pillanatig, óh gyönyörű asszony

Kedves szemed csillog, oly szép, türelmes
Ringó csípődre száll, tekintetem repdes
Mily igen vágyja szerelmes csókod ajkam
Oly jó: ne hagyd, hogy ezt abbahagyjam

Most táncol, kis bolond madaram most eped
Tűzpiros a vágytól, nézd, hogy csicsereg
Most szól dalom szépen: jöjj közel hallgatni
Úgy szeretném Neked ajándékul adni!

Megtaláltalak!

Valami megérint, s szívemen megáll:
Távolról futva íme, rám talált
Gyönyörködöm benned, érezlek, óh, nagyon
Elöntötted kamrám és most jön pitvarom

Nincsen szavam erre, zsongva andalít
Rohannék egy hegyről, amíg szétszakít
És túlcsordul lelkemen gyöngyöző szavad
Sírok és nevetek, mert jó e pillanat

Felemel, táncot jár, betölt, és részegít,
Csak ad és ad és csókol: ingyen gazdagít
Legyél örök nekem, el ne múlj már soha
Megtaláltam gyöngyöm, ó én ostoba:

Milyen soká vártam, s Te itt voltál Velem
Becéző, kedves, gyöngéd, hű szerelmesem

Leánydal

Kellemesen ringat a kékhullámú nyár
Vajon ott a parton álmod reám vár?
Vagy csak fürkészve kémleled az eget
Hol egy huncut kölök sárkányt ereget?

De jó volna végleg elmerülni Benned
Lemosni lelkemről a reá ragadt szennyet
Bűzös neonlámpák izzó hordalékát
Derekad ölelve, mint az élő fát

Szemed kék vizében úszni megtanulni
Ajkad tüzeiben hevedtől barnulni
Tiéddé válni, mint a szép emlékek
Melyeket mosolyom retinádra éget

Bimbóhegyem nyíló rózsa-tüskeként
Megkarcolná tested, s szemedbe fényt
Vágyat, tüzet, csókot, sejtelmeket vinne
Óh én leányszívem, mindent-mindent hinne

De jó volna innom hűs szerelmes szavad
Rajtam átcsobogna, mint egy szelíd patak
Lehullnának rólam a mindennapi láncok
Ha tudnám, hogy a parton Te vársz reám ott


- egy leány dala 'A' fiúnak - 

Tenálad kerestem…

Tenálad kerestem először szerelmet

Kopogtatva, ahogy enni kér a gyermek
Kotorva egy falat után éhes szemmel
Smaragdod villant rám, kérlelvén: menj el!

Menj, vidd tovább tarka lepke álmod
Éjfekete sátram alatt nem találod,
S amit adhatok, keserű lesz neked:
Epekedve vágyó tikkadt szomjú hevet...

… Meg is kaptam, s újra elő-elő törnek
Megkínoznak nappal és éjjel is gyötörnek
Kiömlenek kívülre lávaként a szavak,
S ha nem látom is többé gyönyörű arcodat

Nem feledhetem el, belül dörömbölsz már
Hiába a szép szó, látod? mit se használ,
Visszatérnek Hozzád, mint anyjához a gyermek:
Tenálad kerestem először szerelmet...

Azt kérded...

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Házam topáz-smaragd színben ragyog talán,
S az átlátszóan tiszta eget szárnyaimmal szelem,
Megpihenve a végtelen időtlen alkonyán?

Szépen éneklő kóristalányként pirul arcom,
Míg Neked zengem újabb zenekari művem?
Eléd borulva fejem elkopott térdemre hajtom
Kiszolgált lovagként urát üdvözölve hűen?

Felmutatva rongyos, fegyver tépte ruhám -
Bűzlő hosszú sorban tisztacserét várva -
S a tisztiszolga angyal megszámlálja, hány
Léleknek jó még negyvenkettes lábra

A saru, mely ott lenn folyton elszakadt.
Majd a fejem veszi körbe mérő-lián
(Hiába, a hivatal itt is ugyanaz maradt)
Hogy végül legyen nekem is glóriám...?

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Odafönn a csillagokban kell keresni,
Vagy egyszerűen csak a szívemben, idelenn?
Hogy túl sok ennyi kérdés? S elég csak szeretni?

Ha majd megérkezel

Ha majd megérkezel, fáradt örömmel
Szerelmem nyugodt folyóként önt el
Lehajtod a világra égő szemhéjadat
Helyettem simítva sóhajtva a hajad

Jázmin illat bódul elzsibbadt fejedre
Nehéz álom húzza kezed, elbillentve
Semmibe hullanak a pergő könyv-lapok
Csak a betűk szállnak, rajzolva holnapot

Akkor, mint port, álmot hintek Reád csendben
Megnyitok egy ajtót pihenő szívedben
Besurranok rajta, mint vágyott királyfi
Óh édes asszonyom, nem kell tovább várni

Egy, az álmodók közül

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Festve a maroknyi égre délibábot
Kicsiny hangyaként menetelve, látod?
Mégis végtelen, mit szívemből adok

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Kicsiny bensőmben csupa fény lobog
Elő az apró lapáttal: tűnj el hegynyi homok
Kincsek ragyognak a mélyben: lássatok!

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Ki bolondul elhisz még gyermekmeséket
Szomjazva szerelmet, lefestve a szépet
Kiért egyszer majd megállítják a napot

Egy, az álmodók közt, s csodákat álmodok

Rémálom

Fáradt arcodon az éjnek tompa fénye
Barázdái között alszik egy sugár
Szellő legyez körbe, s szempilládhoz érve
Bekukucskál csendben, csak egy jelre vár

Oly megfoghatatlan, nem tudod miért
Rebbenő pilládat fodrozza egy kéz
Kis árnyak harcolnak álom-életükért
S szíved ajtaján kopogtat egy zenész

Mindez megtörtént már sokszor, jól tudod
Ismerős a dallam régről: ringató
Mégis, most egy kicsit félve dúdolod
S későn jössz rá megint, mért’ van ott az ajtó

Szekrényekkel torlaszolva, kulcsra zárva
Felordít a múltból a félelmetes hang
Futnál már, de üldöz, kegyetlen, hiába
A vérző emlék leránt, s kondul a harang

Éj sötétje tátja vérfagyasztó torkát,
Elkerülhetetlen: mindig pont azé
Mely életedet kérve, szelte fel a tortát
Követelte tőled, mi nem volt az övé

Majdnem beléd mar tíz csillanó érckörme
Kéje foly' csorogva, … csak szűnne e sötét
Felvisítva hátrál lelked torzó szörnye:
Emlékét egy kósza sugár tépi szét



1. születésnapomra

Rőzselángok

Régen nem lobognak a kis rőzselángok...
Mégis oly gyönyörű, ha a szép leányok
A tüzet hevülve újra-újra szítják:
Parázson sercegő nedves, szomjas fák

Feszülve sírnak suttogva sikoltva,
Szikraesőt húznak fel-fellobbanva,
Lelkükig égve száraz gyötrelemmel
Hamu és pernye száll, ha eljő a reggel…

Olyan vagy Te nékem, akár a lepkeláng
Meggyújt, ha rám lehel e tarka tünde tánc
Ajkaidra csókolt parázs gondolat
Fel-felizzok tőle, s színes lángomat

Már látom szemedben végzetem gyanánt
Feledtetvén mindazt, mi néha-néha bánt
Kettesben járjuk ezt a gyötrő-édes táncot
Fellobbantak mégis a kis rőzselángok...

Kései ajándék

Mi lesz vele, ma még nem tudhatom,
Fiókba hajtva a süllyesztő lesz sorsa,
Vagy megőrzi egy felsőbb hatalom?
És színét – mely lényem sava-borsa –
Egyszer felhevült arcodon láthatom,
Amint elhagyja ajkadat lángolva.

Tűzzel kísértve megtalált lelkedet
Meglehet, s boldoggá tenne nagyon…
Odaadnám érte igazgyöngyöm Neked,
De rátalálnod, jobb lesz, ha hagyom.
Szerelmesemként fognám két kezed,
Míg dalom ritmusát újra hallgatom.

Összekötne minket letűnt századokban
Csak két szó a papíron: Szeretlek Téged
És percnyi vágyunk fellobban titokban.
Én, amíg leírtam, s Téged olvasva éget
Kései ajándék, de jegyesemnek hoztam,
Oly jó hinnem sírva, hogy emlékedben élek.

Szerelmeim anyja

Csak résnyire nyílt a tölgyfa ajtó,
De én láttam anyám ívben hajló
Mezítelen hátát megfeszülni:
Reszketve a gyönyört tűrni

Nem bírta, kis sikolyok nélkül,
Lassan emelkedett és ült
Hintáztató öled csituló kéjében,
Kezetek ujjai görcsös-fehéren

Szorítva nem győztek betelni
Egymást gyöngéden becézni
Akaró pillantásotok tüzében,
Szerelmetek édes hevében.

Már rég kihullott kezemből,
Mint megvarázsolt eszemből,
Miért is indultam el hívva
- Szőnyegen feküdt az irka -

Anyám nevével a kisszobából...
Akkor lett még gyermek fiából
Egyszerre nyughatatlan kamasz;
Látod, máig hordozom azt

A régi irkát, ócska tollak írták
Azóta szenvedélyem, s a tinták
Nem szűnő cirkalma rajzolja
Tested szépét, szerelmeim anyja.

Angyalszárnyaink

Itt reszketek egy hideg zugban
Szerelmünk hűs teteme mellett,
Arcomról fagyott könnycsepp koppan,
S gomolyg hófehér lehelet.

Köd borong át az erős rácson
Nem hittem, hogy ez lesz minékünk
Az első helyett utolsó karácsony,
Kik egyszer az égben éltünk.

Boldog felhő-réteken szaladva
Kéz a kézben ízlelve a lángot,
Gondtalan gyermekként kacagva
Elhagytuk mégis a világot.

Mikor hajnali pirkadatkor együtt
Levágtuk egymás angyalszárnyait,
Röptünk elvétve zuhantunk s lettünk
Páros magányunk hitvány foglyai.

2003.12.11. – 2004.04.24.

versekre versek - II.

Elmúlhat-e egyszer annak napja
Ki ily csodálatosan érti, s  hallja
S szívembe muzsikálja még
A természet lágy énekét?

Az útfélen apró nemzet térdel
Kis tücsök megrendülve néz fel
Nincs még itt az időd - szólja
Az árvácska is :-ne menj el!!-sikoltja

Szél szárítja könnyes kék szemét
S mozdul vele együtt mező és a rét
Meglásd, gyöngykoszorút fonnak
Ha egyszer majd eljön az a holnap



Kamarás Klára (Si)  Kis éji zene c. versére

Maradjunk meg, kérlek...

Ha nem érinthetlek, mégis látlak
És fellobban szívemben egy kósza láng
Mielőtt megsúgod nekem azt a „ talán”-t
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha már túl sokra törtek a vágyak
S eljátszottuk egymásnak minden dalunk
Mielőtt hazuggá lesz kimondott szavunk
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha égő csókom meggyújtja a szádat
És testünk követel, ágyat keresve
Mielőtt végleg ránk köszönt az este
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha vad szél hord tüzünkből szikrákat
És izzó gyönyör festené színesre
Mielőtt egyesülne kettőnk teste
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Űzetve

Csak űz, egyre hajt, menni-menni
A szerelmet nem lehet feledni,
Előtör újra száz alakban,
Váratlan vágyakban, szavakban.

Megkísértve Téged, bókolón,
Csókolva zabolátlan bohón.
Hiába mondom, hogy mentsd magad,
Mégis vágyom puha ajkadat.

Pirossal jelölt célkeresztben
Tilosba futva lesz a vesztem,
Rám köröznek sötét árnyak,
Vijjogó átok-madár szárnyak.

Lomhán sikló ölednek öble
Lágyan fojt elmúló örömbe,
Halál van töltött fegyveredben,
Elvérzem gyönyörű szemedben.

Börtönévek

Börtöncellám zárját régen rágja rozsda
Nehéz karpánt szorít, időtlen vert vasra
Kicsiny ablakából Hold szegélyét látom
Ők járnak kinn ott is, ugyanaz a három…

Áporodott priccsen lelkem nyögve görnyed
Nem mesebeliek: valódi’k a szörnyek
Éjszakánként kúsznak nyirkos falon végig
Vérszívó piócák; megmarnak derékig…

A vasízű láncot lázban fürösztöm
Kihunyóban van belül az életösztön,
Meghalt reményeim itt születnek újra
Még egyszer meggyötörve, mielőtt kimúlva

Keserű ürömöm hányadéka elönt
Hallom már készítik a bitót odafönt,
Hol egymástól hörgőn, fulladva búcsúzunk,
Folytatva tovább a pokoljáró utunk.

2002.10. - 2004.04.

Ligeti megálló

Mint kamasz indul az első randevúra
Feszülten figyel, s fehér minden ujja
Ahogy a trolibusszal a megállóhoz érve
Belenéz a leány mélytüzű szemébe

Szorítja a rudat, s közben mosolyog
Hevesen kalapál szíve, s dehogy nyugodt
Esetlen áll előtte, halkan, sután köszön
S a lány kedves arcán átsuhanó öröm

Nem hatol még leszegett szégyenlős szemébe
Viszonzott mosolyát sem veszi észre
És a lány vonja magához egy hirtelen csókkal
Leírni már nem lehet azt közönséges szókkal...

Ígéret

Egyszer rég azt mondtad: vége van a rossznak,
Az elpazarolt évekért, melyet okoztak
Naiv csillagszemek fognak kárpótolni,
Hogyha rájuk nézel, s hagyod őket szólni

Rád függesztve kíváncsi gyermek-tekintetük
Csodás örömteli élet vár rád velük:
Megnyitom és be nem zárom szívük neked
Mint sudár jegenyék állnak előttetek

Örökségem kincsét, mit rajzolt tiszta szód,
Eldobtam magamtól, véle mind a jót,
Mi elválasztja tőlem az élet hangjait,
Ápolgatva sírom elszáradt hantjait

Kicsinyeim várnak - még türelmesen -: szépek,
De elszállnak hamar a hangos gyermekévek
S megtört szemű kamasz néz rám holnap, reggel
Pillantását eztán mindig hordoznom kell

Valahol...

Őszintén szólok, neked, világnak
Mint kiben elcsitultak a vágyak
Csendben itt ülök most, pihen kezem
Merengek, túl a billentyűzeten

Valami ősibb felé fordulva
Egyszerű szavakat tanulva
Színek és formák között csak sejtem
Úszik valahol tétova lelkem...

versekre versek - I.

Betakar, mint szitáló köd az idő
Ez lesz már ezután: múltam a jövő
Miért van, mondd, a szív miért oly bolond
Eltűrve törli le a könnyet, s borong
Ha nem lobban viszont az a tűz
Mégis zászlót emel, s oromzatra tűz

Nem vár, de szeret, s örökké remél
Talán eljön, hiszen valahol még él…
Bár tudja, s egykor megharcolt már érte
Nem követelt és szívét nem kérte
Egy perc és az emlék megint elcsitul
Az idő kútjába újra visszahull



Fata Morgana: Csöndben szeretlek c. versére

 

Bogárka

Éjnek angyalszárnya, túl a dombokon
Bársony párnán pihent csillagok között
Körülötte csend volt, nyugodt alkonyon
Nem zavarva álmát, bogár költözött

Halkan fúrva korhadt fába kis fejét
Odvába épülő piciny rejtekének
Elnyelte a moha ártatlan neszét
Mikor feljöttek a hajnali fények

Ő akkor szundított el pirkadatkor
Szelíden zümmögve, fűszálra hajtva
Ízelt lábacskáit úgy reggel hatkor
A szellő kezével lágyan betakarta

A gyerekek

Megint őket hallom, mert itt csivitel szüntelen
Mindenre kíváncsi kis csapatuk a lábaink alatt
- Apa, csak még egy mesét mondj el nekem!
Szólnék, hogy megálljon, de már el is szaladt

Folyton éhes, s ha nem, hát majd’ szomjan hal
- Nem vagyok már dedó! - arcát láz hevíti
Vihar készül, látom, rettenetes vihar
Csípőjén kis kezét dacosan feszíti

Csöpp kis szája görbül, csak úgy próbaképpen
De a szeme sarkából azért engem néz
Mi ez, ha nem színház, mondják kérem szépen?
Pontosan lemérve, mikor kenhető és kész

Mondhatok neki már, amit csak akarok
Tudja Ő is, hogyne tudná, kemény játszma
Mert a vajas kenyér bizony én vagyok
Megtanulta már a csibész, hogyan győzzön játszva

Hirtelen felbukkanó sűrű könnypatakok...
Oly keservesen sír, hogy elhiggyem: tényleg
S mikor kicsit megrémülve odahagyok
Csapot-papot, nos mást mutatnak a tények

Mint zápor szárad fel egy pillanat alatt
Megdöbbentő, nem is értem: már mosolyog
És belefeledkezve tovább szalad
Meg se nézve, amit vigaszképpen hozok

Velük én is gyermekké változom ilyenkor
Ki térdre rogyva ló is egyben alattuk
Csodás varázslat környékez este nyolckor
Holnap értük húzom az igát - én, az apjuk