Angyalszárnyaink

Itt reszketek egy hideg zugban
Szerelmünk hűs teteme mellett,
Arcomról fagyott könnycsepp koppan,
S gomolyg hófehér lehelet.

Köd borong át az erős rácson
Nem hittem, hogy ez lesz minékünk
Az első helyett utolsó karácsony,
Kik egyszer az égben éltünk.

Boldog felhő-réteken szaladva
Kéz a kézben ízlelve a lángot,
Gondtalan gyermekként kacagva
Elhagytuk mégis a világot.

Mikor hajnali pirkadatkor együtt
Levágtuk egymás angyalszárnyait,
Röptünk elvétve zuhantunk s lettünk
Páros magányunk hitvány foglyai.

2003.12.11. – 2004.04.24.

versekre versek - II.

Elmúlhat-e egyszer annak napja
Ki ily csodálatosan érti, s  hallja
S szívembe muzsikálja még
A természet lágy énekét?

Az útfélen apró nemzet térdel
Kis tücsök megrendülve néz fel
Nincs még itt az időd - szólja
Az árvácska is :-ne menj el!!-sikoltja

Szél szárítja könnyes kék szemét
S mozdul vele együtt mező és a rét
Meglásd, gyöngykoszorút fonnak
Ha egyszer majd eljön az a holnap



Kamarás Klára (Si)  Kis éji zene c. versére

Maradjunk meg, kérlek...

Ha nem érinthetlek, mégis látlak
És fellobban szívemben egy kósza láng
Mielőtt megsúgod nekem azt a „ talán”-t
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha már túl sokra törtek a vágyak
S eljátszottuk egymásnak minden dalunk
Mielőtt hazuggá lesz kimondott szavunk
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha égő csókom meggyújtja a szádat
És testünk követel, ágyat keresve
Mielőtt végleg ránk köszönt az este
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Ha vad szél hord tüzünkből szikrákat
És izzó gyönyör festené színesre
Mielőtt egyesülne kettőnk teste
Maradjunk meg, kérlek egymásnak

Űzetve

Csak űz, egyre hajt, menni-menni
A szerelmet nem lehet feledni,
Előtör újra száz alakban,
Váratlan vágyakban, szavakban.

Megkísértve Téged, bókolón,
Csókolva zabolátlan bohón.
Hiába mondom, hogy mentsd magad,
Mégis vágyom puha ajkadat.

Pirossal jelölt célkeresztben
Tilosba futva lesz a vesztem,
Rám köröznek sötét árnyak,
Vijjogó átok-madár szárnyak.

Lomhán sikló ölednek öble
Lágyan fojt elmúló örömbe,
Halál van töltött fegyveredben,
Elvérzem gyönyörű szemedben.

Börtönévek

Börtöncellám zárját régen rágja rozsda
Nehéz karpánt szorít, időtlen vert vasra
Kicsiny ablakából Hold szegélyét látom
Ők járnak kinn ott is, ugyanaz a három…

Áporodott priccsen lelkem nyögve görnyed
Nem mesebeliek: valódi’k a szörnyek
Éjszakánként kúsznak nyirkos falon végig
Vérszívó piócák; megmarnak derékig…

A vasízű láncot lázban fürösztöm
Kihunyóban van belül az életösztön,
Meghalt reményeim itt születnek újra
Még egyszer meggyötörve, mielőtt kimúlva

Keserű ürömöm hányadéka elönt
Hallom már készítik a bitót odafönt,
Hol egymástól hörgőn, fulladva búcsúzunk,
Folytatva tovább a pokoljáró utunk.

2002.10. - 2004.04.

Ligeti megálló

Mint kamasz indul az első randevúra
Feszülten figyel, s fehér minden ujja
Ahogy a trolibusszal a megállóhoz érve
Belenéz a leány mélytüzű szemébe

Szorítja a rudat, s közben mosolyog
Hevesen kalapál szíve, s dehogy nyugodt
Esetlen áll előtte, halkan, sután köszön
S a lány kedves arcán átsuhanó öröm

Nem hatol még leszegett szégyenlős szemébe
Viszonzott mosolyát sem veszi észre
És a lány vonja magához egy hirtelen csókkal
Leírni már nem lehet azt közönséges szókkal...

Ígéret

Egyszer rég azt mondtad: vége van a rossznak,
Az elpazarolt évekért, melyet okoztak
Naiv csillagszemek fognak kárpótolni,
Hogyha rájuk nézel, s hagyod őket szólni

Rád függesztve kíváncsi gyermek-tekintetük
Csodás örömteli élet vár rád velük:
Megnyitom és be nem zárom szívük neked
Mint sudár jegenyék állnak előttetek

Örökségem kincsét, mit rajzolt tiszta szód,
Eldobtam magamtól, véle mind a jót,
Mi elválasztja tőlem az élet hangjait,
Ápolgatva sírom elszáradt hantjait

Kicsinyeim várnak - még türelmesen -: szépek,
De elszállnak hamar a hangos gyermekévek
S megtört szemű kamasz néz rám holnap, reggel
Pillantását eztán mindig hordoznom kell

Valahol...

Őszintén szólok, neked, világnak
Mint kiben elcsitultak a vágyak
Csendben itt ülök most, pihen kezem
Merengek, túl a billentyűzeten

Valami ősibb felé fordulva
Egyszerű szavakat tanulva
Színek és formák között csak sejtem
Úszik valahol tétova lelkem...

versekre versek - I.

Betakar, mint szitáló köd az idő
Ez lesz már ezután: múltam a jövő
Miért van, mondd, a szív miért oly bolond
Eltűrve törli le a könnyet, s borong
Ha nem lobban viszont az a tűz
Mégis zászlót emel, s oromzatra tűz

Nem vár, de szeret, s örökké remél
Talán eljön, hiszen valahol még él…
Bár tudja, s egykor megharcolt már érte
Nem követelt és szívét nem kérte
Egy perc és az emlék megint elcsitul
Az idő kútjába újra visszahull



Fata Morgana: Csöndben szeretlek c. versére

 

Bogárka

Éjnek angyalszárnya, túl a dombokon
Bársony párnán pihent csillagok között
Körülötte csend volt, nyugodt alkonyon
Nem zavarva álmát, bogár költözött

Halkan fúrva korhadt fába kis fejét
Odvába épülő piciny rejtekének
Elnyelte a moha ártatlan neszét
Mikor feljöttek a hajnali fények

Ő akkor szundított el pirkadatkor
Szelíden zümmögve, fűszálra hajtva
Ízelt lábacskáit úgy reggel hatkor
A szellő kezével lágyan betakarta

A gyerekek

Megint őket hallom, mert itt csivitel szüntelen
Mindenre kíváncsi kis csapatuk a lábaink alatt
- Apa, csak még egy mesét mondj el nekem!
Szólnék, hogy megálljon, de már el is szaladt

Folyton éhes, s ha nem, hát majd’ szomjan hal
- Nem vagyok már dedó! - arcát láz hevíti
Vihar készül, látom, rettenetes vihar
Csípőjén kis kezét dacosan feszíti

Csöpp kis szája görbül, csak úgy próbaképpen
De a szeme sarkából azért engem néz
Mi ez, ha nem színház, mondják kérem szépen?
Pontosan lemérve, mikor kenhető és kész

Mondhatok neki már, amit csak akarok
Tudja Ő is, hogyne tudná, kemény játszma
Mert a vajas kenyér bizony én vagyok
Megtanulta már a csibész, hogyan győzzön játszva

Hirtelen felbukkanó sűrű könnypatakok...
Oly keservesen sír, hogy elhiggyem: tényleg
S mikor kicsit megrémülve odahagyok
Csapot-papot, nos mást mutatnak a tények

Mint zápor szárad fel egy pillanat alatt
Megdöbbentő, nem is értem: már mosolyog
És belefeledkezve tovább szalad
Meg se nézve, amit vigaszképpen hozok

Velük én is gyermekké változom ilyenkor
Ki térdre rogyva ló is egyben alattuk
Csodás varázslat környékez este nyolckor
Holnap értük húzom az igát - én, az apjuk

Csóktolvaj

Csak egy ici-pici csókra vágyom Tőled
Miért lopnék többet ma még Belőled
Annál, amit amúgy is szívesen adsz
Anélkül, hogy Tőlem félve elszaladsz

Holnap úgy is Te fogsz odajönni hozzám
Kérlelni az ajkam csókomért a szám
S nem leszek bolond, hogy vissza ne adjam
Hiszen Tőled is csak kölcsönbe loptam

Csalogató csali csibész csókom íze
Ott marad ajkadon, piros rúzs a színe
Nem felejtem Rajtad, Ó ne félj, sokáig
Csak míg bomló hajad lehull a vállig

Ha elhozod, ha nem: visszajövök érte
Egy hang azt súgta biztatva ígérte,
Szívem hölgye csókot nékem lopva ad
Mert adósom ebben nem szívesen marad

Vigaszul

Vigaszul küldöm, ha nehéz percek jönnek,
Peregnek, s folynak, arcodon a könnyek:
És úgy érzed, hogy szavad nincs, ki értse
Ha nagyon fáj és nem múlik el mégse

Rád gondolok, s szívem rejtekében
Mint ázott kismadárnak menedéke, fészke
Leszek Neked mosoly, mi láthatatlan ölel
Míg felzihál kettős sóhajod, egészen közel

S megnyugszol vállamon, átadod terheid
Nem is kell a szó, egy pillantás is segít
Már átragyog sugarad, nem reszket úgy kezed
Nedves lett nekem is: együtt sírtam Veled


2004 03.16 (átdolg.)

Letészem a lantot

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
Egyedül marad a papír és az irka
Megőrizve múltként, és magába szívva

Utolsó reményem, végső kiáltásom
Ecsetjét siratja így a fakó vászon
Kiömlött tintáját a felborult üvegcse
Elveszett kedvesét az egynyári fecske

Holnap nélkülem megy tovább a villamos
Csendes eső könnye egy arcot sárba mos
Elborítja szívem a néma áradás
Hiányom nem tölti be többé senki más

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
De a játszótéren susognak a fák
Hallgatva a hinták gyermekzsivaját

Kismadár

Emlékszem, tavasz volt, futottunk egy réten
Az élet hajnalán álmodva kéz a kézben
Nem üldöztek ebek, húsom tépni készek
Nem gyötörtek türelmetlen sorskérdések

Hosszú volt az út eddig, végre megjöttem
Harmincezer letűnt nap van már mögöttem
Nem kérded, mi lelt most, könnyem miért pereg
Hisz itt vagyok előtted, de nem lehetek veled

Pedig csokrot hoztam: hét szál sárga rózsát
Meg sem nézed, milyen szépen nyitja szirmát
Ágyad fölé teszem, hadd kapjon harmatot
Elszárad, tudom, mert mindig otthagyod

Nem haragszom, miért nem kínálsz hellyel
Nem is bírnék ülni, nézlek, míg a nap kel
Szótlan fekszel, arcodra mély homály vetül
Nem látod a kismadarat, pedig fejfád felett repül

A gyertya lángja

Szerelmem heve még arcomban lángol
De a gyertya lángja, mely ingatag táncol
Érzi a jéghideg, fenyegető szelet
Búcsúzik a kedves, de már nem úgy szeret

Mosolya utolsó, a nyárutóba lobban
Nem búj már ölembe, mint akkor, titokban
A tóparton suttogó körénk hajló fák közt
A szellő sem fú hajába többé már szöszt

Szeme sem könnyezik még, hisz nem is tudja
Mit szíve rejtekében bezárt egy dobozba
Nem fáj még emléke, mag egy gondolatban
Elmegy, s nem jön vissza, miért hazudjam

Szerelmem heve még arcomban lángol
De a gyertya lángja, mely ingatag táncol
Érzi a jéghideg, fenyegető szelet
Kapaszkodva szívem utoljára szeret

Csend dala

Parttalan dalolva,
Jó, hogy itt van újra
Vár a néma csend

Nézi, egyre nézi,
Csak szívével kérdi,
Vajon mit jelent?

Szavak tarka árnya
Nem érti, csak látja
Lüktet felszínen

Oly jó lenne köztük
Arcunkat fürösztenünk
Eljátszva, igen

Mint harmatos réten
Simogató fényben
Szépen fürdenek

Szirmaikkal intve
Lelkeikkel szinte
Kis rózsa fejek

Egymáshoz hajolva
Boldogan dúdolva
Titkos dallamuk

Áramlik közöttük
Csillám por szülöttük,
Néma ős szavuk

Szeretnék

Szeretnék mindent-mindent elfeledni
Ábrándos álmokat végleg eltemetni
Úszni a folyón, mint kidöntött fenyő
Melyre hűvös este, majd újra reggel jő

Szeretnék nagyon-nagyon távol lenni

A föld túlsó végéig vándorolva menni

Odatelepedve egy nekem rakott tűzhöz

Hátam megtámasztva egy szomorú fűzhöz

Szeretnék lassan-lassan elcsitulni

A világból észrevétlen kivonulni

Felszárít’ ni könnyem, mely el nem apadó

Úgy szeretni csendben, ahogy hull a hó.

Szürke napokon…

Szürke napokon, mikor álmos köd szitál
Angyal-szárnyam hátamon lehorgasztva áll,
Nehéz várni akkor, tétlen elfeledve itt:
Vágynám én is hallani a zene hangjait.

Messze jársz olyankor, megihlető szó
Lelkem áthatolhatatlan csendbe burkoló,
Szomorú nagy, magány-felhő veszi körül
Mint bagoly gubbaszt az ágon, mi rajtam ül.

Nem segít, ha nézem a havas fák ruháját,
Nehéz pára alatt nyögő ágak sokaságát.
Küzdeni sincs erőm, csak lefeküdni csendben,
Elaludni végleg a téli hidegben.

De valahol belül egyszerre megszólal
Szívem kifacsarja a megindító dal,
Mely elhagyottan síró bensőmig szárnyal
Felidézni, miért jöttem angyal-szárnnyal.

Emlékek tolulnak, elárasztva szemem
Sokáig zihálok, hangtalan könnyezem,
És megérint ismét a csodálatos dallam,
Nem vágyom már másra, csak hogy újra halljam.

Modern lovag

Nem lovagol paripán üde herceg
Nem sebesül a csatában a hős
Jó, ha kupája még megvan és henceg
Potrohos, ősz hajú, ötvenes, nős

Kard helyett kulcs csörög nyűtt tenyerében
Géplova várja a háza előtt
Két szeme árkolva ül gödörében
Húzza igáját, és álmokat sző

S ha játszik is néha, a dal hamis, érzik
Nem szédít meg több buta nőt
Gyógyszere kéznél, de szíve, ha vérzik…
Elviszi mégis egy roham őt

Barna és zöld szemek sírnak a végén
Érinti számtalan mennyei kéz
Eltemetik vele régi dicsfényét
S új urak küzdenek hölgyeikért

Írhatnék…

Írhatnék a szélről, mi hajt kósza felleget
Nyárfa leveléről, mely félénken rezeg
Lankás domboldalban legelésző nyájról
Vagy a nyájat őrző kalpagos juhászról
Szálló tollpihéről, mely orra előtt lebeg
Kedves-messze földről hozva szép híreket

Írhatnék a tavon csillanó sugárról
Tornácon vánkosát buzgón rázó lyányról
Vágyról, mely titokban összeköt szíveket
Távoli kolompról, mely közvetít híreket
Takaros kis házról és rendben tartott kertről
Az el nem múló igaz, örök szerelemről

Írhatnék sötétben suttogott szavakról
Melyeket egymásnak két forró ajak szól
Sóhajtásokról is, mit magukba zárnak
Csillagos paplanos puha párnás ágyak
Írhatnék, de inkább rólad írok kincsem
Rólad, kis bogárka, ki megigéztél engem

Nektek

Itt lógunk a neten szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást, szívünk hullámsávjain
Néha sírunk, mert hiába szól rádió-adónk
Vagy épp mondat közben elakad a szónk

Egy-egy hangos jelre rögtön felriadunk
Mégis vágyunk szólni, mert magunkban vagyunk
És oly csodálatos, mikor együtt ülve
A papíron hűen áll a szellem igaz tükre

És mily jó látni ajkad, hogyha örömmel ad
A szeretetből készült ajándék-szavakat
Kinek gyógyírt jelent, talán lélek-sebre jó
Másnak új reményt hoz a vigasztaló szó

Ilyenek vagyunk mi, néhol sáros szentek
Gépírásba ömlött érző-vérző lelkek
Itt lógunk a neten, szőve titkos álmaink
Keresgélve egymást szívünk hullámsávjain…

Üzenet a paradicsomból

Tegnap kicsit gyerek voltam, elöntött a régi hév
Kusza élet-érzéseim gyötörtek, annyira, mint soha még
A csodás múlt-képek előjöttek, emlékük szárnyra kelt
Kitöltötték romlatlan kehelybe a bódító varázsszert

Te már nem tudod, hogy megindul bennünk néha egy vihar,
Mely ledönt mindent, mi útjában áll, s fenékig felkavar
Formátlan árad erővel, s patakban elfolyva csörgedez
Reggelre csak üres kín, és csalódás maradványa lesz

De szétszórják, elhintik magjait hűséges, kis manók
Elnyelik láthatatlan zaját puhán ölelő takarók
Ilyenek vagyunk, kik kamaszként még naivan elhiszik,
Hogy megálmodjuk egy boldog jövő boldog hétköznapjait


1987  (átdolg: 2003 12. 17.)

Hidak I. - Meghívó

Felfedeztél engem, véletlen, lehet

Mint nádas közt megbúvó régi pénzeket
Odvas cölöpsorát egy elfelejtett hídnak
Minek rejtekében csér-fiókák sírnak

Eljöttem a hídhoz, emlékeddel velem
Összegyűjtött kincsem lábad elé teszem
Szorgos nép mögöttem, faragáshoz értők
Vannak köztük hídfő-állást megépítők

Kecses verssorokból ívelt gerendákkal
Köztük összekötő rímelt bordákkal
Készítenek neked verslábakon hidat
Időmérték szerint, vagy ahogyan divat

Általjössz-e rajta; képzelet pallóin
Túlra átívelő szivárvány-tartóin
Égből függő páros láncgörbéi között
Mely ünnepi ragyogó fénybe öltözött

És régi pallóid, mik elmállva fekszenek
Kedves, öreg hidam, mi lesz eztán veled
Elvisz majd a dagály, mire odaérek
Csak helyed felett köröznek a riadt csérek



Andromeda-nak, aki az origon először válaszolt.

Délutáni park

Ültem egy kőpadon a park öles fái közt
Szemlélődve, akár egy hívatlan angyal
Simogatva csorgó levében hogy füröszt
Nyárutó napja egy aggot fehér hajjal

Valahol távolabb, az árnyas játszótéren
Zsibongva tört utat az élet magának-
Úgy emlékszem, ott egy szökőkút állt régen-
Átadva helyét a követelő mának

A félkaréjra fűzött játékasztaloknál
Ugyanúgy, mint régen, úgy verték a blattot
Ki lapjárást vigyázva az osztó mögött állt
Csak Ő tudta azt, hogy ma is cinkelt lap fogy

Leterített, elnyűtt pepitázott vásznon
Türelmes figurák várták mozdulatlan
Hogy tisztet cserélve részidőt nullázzon
A kibic-tekintettel kísért ravasz vadkan

Szinte már derűsen vettem tudomásul
Mikor bekiáltották a kiszámított mattot
S a nyugdíjas bácsi tüzet kérve rágyújt
Szememmel már hiába kerestem az aggot....

Egy esőcsepp élete I.

Nem tudta, mikor lett, miért került a térbe,
Végtelenben játszott, míg szólították végre.
Aztán húzni kezdte egyre, mint egy súlyos kő
Távol hazájától az ismeretlen erő.

Kikkel együtt indult, más utakra tértek,
Eszébe jutottak az elmúlt gyermekévek.
Hol vagy foszló ágyam, hol játszó társaim,
Csiklandozó napfény, csillag barátaim?

Egyedül zuhant immár a sötét föld fele
S ahogy fogyott – fogyott percnyi élete,
Vívódott, hogy a Felhő gondol-e majd vele
Átfújt szívén az elmúlás hideg szele.

Míg Az esőt szitált, s a függönyt engedé
Felnézett utoljára az elhagyott ég felé,
Könnycseppje harmatot sírt a porba,
Nem látta más, csak egy kis gomba.

Este volt - Árnyak I.

Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!

Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…

Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…

Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…

Uram segíts,… nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg … elviszem
Ne… az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar

Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejt’nek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog!
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog…

Útszélen

Ha nem szólok hozzád, s nem tudod, miért
Tudnod kell, hogy jobban fáj, mi engem ért
Nem múló gyöngeség, mit mosoly messze hajt
Bensőmben egy remény mártírhalált halt

Ha kialudt szememben az a régi tűz
Meleged éltet, mikor karod körül fűz
Ne kérdezz még, csak ölelj soká’ nagyon
Nekem nincs más, te vagy védőangyalom

Ha az útszélre jutva szekerem megáll
Kihúzom veled, ha kerékig is ér a sár
Kötünk elé az elbitangolt helyett más lovat
Kérve, kitől egykor kaptam, tán" újra ad

Éjfél

Éjfél közeleg; bánatom mára csendes partot ért
Tudom, elalszom nemsoká', s a holnap majd felejt
Álmok tengerén szelíden ringva nem lesz több miért
Magammal viszem dalom, mit szívem magába rejt

Bámulok elnézve messze a nyugvó város felett
Talán csak azt a ki nem mondott szót várom
Mit az elmúlt bölcsessége régen asztalomra tett
De akárhogy próbálom megfogni, nem találom

Temérdek írás fekszik kosaramba gyűrve;
Elrévedve tartom ujjaim közt a piros tollat
A csillagtalan sötét háttér előtt addig ülve
Míg az erdő lombja a gyárkéménnyel egybeolvad

Levél a kedvestől

Kinézel-e néha a régi ablakon?
Fáradt őszi nap süt már a domboldalon
Lassan foly' az árnyék a kiégett cserépen
Bedőlt vályog házfal vakít hófehéren

Alant homály borul a köd ülte völgyre
Pásztor puli előtt borjú ballag bőgve
Egyszerű kolomp lóg redőzött nyakában
Ez a legidősebb a legelésző nyájban

Odébb, ki vigyáz rá, nyurga parasztgyerek
Mentéje a botján, fején egy nagy föveg
Papírosba mélyed, olvas félhangosan
A tanító úrnak tetszene biztosan

Innen bár nem látni, sűrűn teleírva
Cirkalmas rajzolattal szántott az irka
Másodjára hangzik a sürgető hívójel
Tetszik, vagy nem tetszik a fiúnak menni kell

Terelik a jószágot esti nyugovóra
Mindegyik betotyog a megszokott ólba
Kidönti az asszony az itató vályút
Reggel majd frisset önt, s szalmát hint alájuk

Jóllakott a kutya, álmosan bólogat
Pislogva figyeli az állva alvó lovat
Feljött már a hold is, csillagos az éjjel
Csak a fiú küzd álmatlan a gyötrő szenvedéllyel