Kívül

Csak megjönni vissza, csendben, észrevétlen

Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Mozgó ajkak, s pillák rezdülését nézni
Pezsgős pohár elől ellépvén kitérni

Számolatlan hagyni múlatva az időt
Hallgatni a bölcset, s holmi szédítőt
Figyelmesen várva, amíg szóra jut
S hogyha szótlan marad, nem játsz’ ki adut

És gyermekre lelve, kinek minden új
Megmutatja kincsét, s szívzsebébe búj
Elröppen madárként kék hegyek felett
Könnye szivárványán véle együtt nevet

Elhajtja ölében kabátját begyűrve
Egy néptelen sarok elég, fáradt, ülne
Kóstolva, szürcsölve borok selymes ízét
Csodálva a lélek nemes, ékes díszét

Nem óhajtja fényét múló dicsőségnek
Szemében a tüzek már más miatt égnek
Készül az útjára, mely csak arra visz
Reményének célja romlatlan kharisz

Elmereng múlton is, volt kevély, hasztalan
Csalt és csalódásban hogy lett vigasztalan
Míg emléket szürkít, legyűri őt idő
S jó, ha lépte nyomán majd újra fű kinő

Csak ellenni békén, csendben, észrevétlen
Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Íme vár sötétben, a számla asztalán
Már a cehhért jönnek, s pénze sincs talán…

Hidak V. - A lerombolt híd reménye

Friss vér szaga, s kartácsfüst oszladoz,

Döbbent bombatölcsér guggol a mélyben
Már néma az erdő és tovább lapoz
Már máshol dúl a harc e vad regényben

Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört
Túlparti párjának búcsúzóul még int
Megrepedt a lelke egy súlyos keréktől
Mely reáfutva összezúzta részint

S részint elégette forró robbanásban
Hullámsírba nyelte víz a tagjait
Messze hatolt halott jajkiáltása
Néhány üszkös darab, amit partra vitt

Ez maradt a hídból – járni nem lehet
Reménye ott úszik véle a habokban
(Hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?)
Sötét sziluettje vízre dől csapottan

Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd’ benne
Csillámló örvényin percre megpihen
Itatja, ki vélem rí, s foly’ tova csendbe’
Csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem

Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak
Szivárvány szín lepkém, ím elengedem
S nézem az illanó, ellibbenő szárnyat
Követném szememmel, hogy lássam merre ment

Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk
Amíg pilléreit újraépítem
Kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz
S nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem

Beszélgetések magammal I.

Harminchat február fakult fénye dereng

Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok
Gyakorta szárnyaltam, s hogy milyen idelenn
Most merülve nézem, vizsgálom, ki vagyok?

Ahogy alászállok, tompulnak a képek
Sűrűbb csönd vesz körül, s minden imbolyog
Tegnapnak élek, a holnapok tiétek
Megvetőn mondhatják: ez milyen dolog!

De nem, nem érdekel üres locsogásuk
Orrom már víz színén szippant hűs illatot
Minden ajtóval beljebb, melyre rácsuk
Elveszítve mind több vezércsillagot

Aztán végtelenül egymáséba folynak
A körök elmosódott foltok lesznek csupán
Szürkévé, mik egykor színesek voltak
Mint fáradt, morc, esős szombat délután

Számvetésnek kéne lenni itt benn mostan
S lám, csak kortyolgatom e kristályos vizet
Szennyesem egyszer már hófehérre mostam
De tudom, én leszek, ki újra megfizet

Bemerítkezem hát, zárulj fölém felszín
Lényegüljünk eggyé cseppről cseppre mind
Tűnjék el a forma, legyen színtelen szín
Teremtődjön újjá jobb remény szerint

Felnézek az égre még benne állva, lenn
Államról vízcsepp gördül, szemlélem, más vagyok?
Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok

2005-12-29

Hópihe

Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,

S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.

Találkozóhelyek

Metszéspontok, körök, találkozóhelyek

Subáját letéve időz itt a juhász
Hallgat megnyugodva, kivárva a telet
Cinkes zsiványokkal csöndben el-elzsugáz'

Ismerősre lelhet pár ingyen sor(sör) mellett
S jó szavak csekkje beszélgetést fedez
Köszönni nem rest a tíz perc figyelmet,
Mely íze kettőnek tán' örömet szerez

Várlak ismeretlen, anoním barátom
Akaszd gondjaidat hátul a fogasra
A hangot ne keresd, majd Veled megtalálom
Mikor snóblizunk egymást megkopasztva :)

2005-12-15

Jelenlévők és eltávozottak agóniája

Járd utad, ne lépj mocsárba, utadra figyelj, hogy le, -jaj!- ne térj!
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde

De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord

Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít

A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat

Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!

Az ártatlanság kora

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép

Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

Gondot űzött még a felé küldött mosoly
Nem kereste hátul az intrikus kezet
S ha elfogta percre valami komoly
Anyjához bújva még ölelkezhetett

Szobájában mackó ekkortájt a nagy sztár
Színes ceruzái alatt ébredez a világ
S a fenyítő szó még megríkat, használ
Hóesés pillájára könnyű álmot szitál

Csöndben figyelt, ha szólt; a nagy testvér szent
Csöpp kis ajkával némán utánozva
Még ha nem is tudta néha, mit jelent
S nem szóltak rá, mikor hüvelykjét szopta

Kalász-fürtös hajába szeretőn túrt a kéz
Hisz ő oly okos, engedelmes, jó gyerek
Amerre anya mutat, feje arra néz
Csak vele egész, s a világ vele kerek

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

2005-12-02

Szerelmeim, ti fák...

Szerelmeim, ti fák…

Mindig vártok, útszegély mentén időzve,
Lombkoronáitokon átmosolyog a nap.
Zord telek fölött új erőtök győzve
Hajtásba szökik, rügyet bont, s megmarad

Nézlek, mikor tavasz édes mustja csordul,
Hogy bólogattok áprilisi játék-viharban
Üstökötök rázva; a szív mind megbolondul
S ereitekben dal tombol, csak a lány van zavarban.

Szerelmeim, ti fák…
Miért tudjátok, mikor jő a május?
S tar ágaitokra miért fészkel a madár?
Kicsalja illatotok a festőt, s az árust
Gyepen gurul a sok gyerek egymás nyakán

Mily varázslat ül az agg tölgyek tomporán
Hogy köréjük gyűlnek emlékezni vének
S a srácok megmásszák pirult arccal, szaporán,
Ezer karján függnek, mint pajkos szirének?

Szerelmeim, ti fák…
Mikor nem látnak, mit játszotok titokban?
Hajladozva lejt, tánc’ tok lágy ívű fasor
Erdővé gyűltök, s közbül a leány ott van,
Enyhet hoz, suhog, mind’ tek néki udvarol

Repedt kérgeiteken, gyors mókus szalad,
Apró hangya hord lemetszett, piciny levélt
S nem fáztok a mohos bunda-kabát alatt,
Kacsintva vetkeztek ősszel, úgy várva a télt.

2005-11-21

Itthon vagyok

Itthon vagyok, itt a helyem
Nem bajvívni rút szócsatán
Fényed átölel, mint selyem
Van tovább, visszaút talán

Belátom, hasztalan mentem
Csak lábam törtem el bele
Újra plántálnom kell, s temetnem
Hagyni, hogy elhaljon szele

Írjatok hát, ahogy tetszik
Nem bánom már, nem érdekel
A kutya is kushad, lefekszik
S meglelt szőnyegén áttelel

Kenyerem a jelen, s jövő
A múlt átokkal van teli
Új hajnalra álmot szövő
Világos, szép és emberi

Égi szörnyekkel kár a harc
Földön jó munkálni hitet
Sarjad minden, mit akarsz
S találsz majd öntözni vizet

Nyugodj és élj, ne nézz hátra
Barátod lesz fű, fa, barom
Bolond az, ki még kiáltja
Szavát néptelen udvaron

Tedd dolgod néma igásként
Úgy lesz borod. Ó, megérett
És lásd: nem lehet ez másképp
Keresd, egyre keresd a szépet!

Megtalálnak egyszer, ne bándd!
"Itthon vagyok"- mondod akkor
Volt tovább, visszavárt e táj
S békén pihensz alkonyatkor

Versfolyam - A parton állok...

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem...

2005-11-16

A parton állok

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem…

És újra a föld…

S újra és megint újra
Elfutnak zönge patakok
Kihajt a márciusi zöld
Csendben felejt, s visszatér
Csak az marad mogorva
Az elátkozott, barna föld

S újra és megint újra
Köddel kél a reggel fel
Kilehelve él a pára
Számot vetni nem késő
Oly puszta, oly kietlen
Minden szóért kár, hiába

S újra és megint újra
Felnéz e jámbor az égre
Homlokránccal, s nincs panasz
Mintha felhőrojton csüngne
Elveszett válaszért kutat
S a szóhoz újabbat tapaszt

Minden Szent(n)ek - Árnyak III.

Most feldereng, szétnyílik újra az égbolt -
Halovány legyező, gyöngyszín, fátyolkék-folt
Frisset sóhajt, megcsíp a novemberi hajnal
Egy angyal jő, virágot szór édes dallal

Szemfenékre mécs gyúl, vendégasztalt terít
Emlékkel táplálnak, ma itt mind jóllakik
Végeláthatatlan, és halkszavú a menet
Részvétük borzadálya nyom vissza, eltemet

De szabadul onnét a setét gondolat
Imbolygó sárga lángok tánca csalogat
Mintha valami vágy hívna a magasból
Oly ismerős…mi lelt? Egy vékonyka hang szól…

A csontok egykor izzó tüze kiégett
Orcám bőre régen ráaszott, menedék lett-
Koponyám, mit most is mocorgatva kongat-
Lomtára a vaksi, de jólelkű vakondnak

Körös-körül állnak, gyertya a kezekben
Itt van..itt! Hátul Zsuzska pityeredik csendben
Őérte szól, őreá várt, szívembe mart a dal
Nem, nem számít már csúf halál, múlt, ravatal…!

2005-11-01

(az emléknapra c. publikációm sorozatához)

Versfolyam - Mikor lezúdul ...

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!

Versfolyam - 96. A folyó sötét arca

Mikor lezúdul a gáton, mormol és dönt
Hatalmas fenyveseket gyökerénél tép
A nyers örvényű folyó zabolátlan hangját
Hallgassátok: új dal ez!

Mikor töltésen átkel, tarolva ömöl
Lapos padon vágtat, reccsentve árad
Alattomos, zajló jég dübörgő rémületét
Hallgassátok: új dal ez!

Előbb még békésen alvó, megringatott
De elúszó gyermeke után hiába kapó
Kimeredt, hal-szemű asszony sikoltását
Hallgassátok: új dal ez!

Háznak roppanását, tehetetlenségét
A férfiét, mindenét odavesztett állati,
Mell-mélyből feltörő üvöltését
Hallgassátok: új dal ez!

A szép arcú folyó kiismerhetetlen
Most öl, szürke víztömegként pusztít
Hátrahagyva zokog, keserűn szól átka:
Hallgassátok: új dal ez!

Halott-élő

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

Élőhalott-2

Én élek, sírók, el ne ássatok!
Tagjaimba vér tolul, zsibong
Hogy nem mozdul karom?
S lékelt koponya tetőmöm
Novemberi cúg ki-be jár?
Szemem kocsonyája megfordult,
De méhrajként zúg lelkem
Vadul lüktet petyhüdt bőr alatt
Még nem hűlt ki a gondolat
Hej, várjatok még, el ne ássatok!
Angyalszárnyon itt szállok felül
A kórus üvölt, zeng, ünnepel
Áthat szívemen a vörös lüktetés
Kocsi után lassan lépő gyér tömeg!
Lehajtott fejetek a halál maga!
Hova visztek ócska fadobozba zárva?
Miért sírtok, hisz az nem én vagyok!
Én élek, sírók, el ne ássatok!

2005-10-31

Élőhalott

Meghalni jöttem hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
A ravatalozó ázik; lyukas a tető

Gyakorta jártam erre, ismert a pap
Szinte barátaim a repkényes romok
Elidőzöm némelyiknél találgatva
Ismerőst, vagy idegent rejt a homok

S ha rájövök is, nem tölt el öröm, harag
Egykedvűn hullámzik a kalászos idő
Pusztuló szövetét már fel nem veszem
Csak látom, hogy jön az úton a hírvivő

Erős botját markolja, reszketeg e kéz
Vaksin hunyorgat szeme a déli fényre
Háta hajlott, súlya alatt nyögve topog
Napját nem tudja, sem hogy véget ér-e

Hisz meghalni jött el hűs dombjaidhoz
Akácillatú, elvadult lélek-temető
Meszelt sírköveidről letűntek a nevek
Árnyát ma magadba bocsátod, hűn, szeretőn

A ház

A ház, hol éltem máig, most egyszerre itt marad
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
Napsütött verandán elfekszik mit sem sejtve
Dorombol a macska: már tudom, nem jön velünk
Karom bénán lóg, a kerítés előtt várnak
Az öreg szekerén felzsuppolt ládák, s a család
S megállok, nem is tudom miért, tétovázva
Csak bámulom a megcsalt, csupasz falú lakást
Padló és mennyezet közt oly sok emlék feszül…
Levegőjében még ott úszik tárgyaink illata
Még nem halt csenddé szavunk, s a gyermekzsivaj
Az este fáradtsága, izzadt párnán az ébredés
Még ott játszik, mint ajkon a talányos mosoly
S megszokottan nyikordul az ablak pántja is
Lépnék egyet, de az udvaron körbejár szemem
Néma baromfi ólakból elém szaladnak kis tyúkok
Tátogatva, s szinte reppenve csapnak szárnyaikkal
Felvisít - talán álmában - az odaképzelt koca
S csak a mohos kerekes kút valódi, a vize milyen jó!
Nógatnak, hogy jöjjek, hisz indulásra készek:
„nem bírnak magukkal, vásott, rossz gyerekek!”
Elindulok hát, a falon simítva, hozzá dőlve
Batyumba kötve hív az ismeretlen holnap
S a ház, hol éltem máig, -most egyedül- itt marad

2005-10-29

Nem írok Önnek többé

Nem írok Önnek többé,
így diktálta szív helyett
parancsoló gondolat,
mert könnyebb - mit nem lehet
tovább vinni – feledni,
mégis őrölt oly sokat;
meggyűlöltem lelkemet…

Mint nyári fecske, persze
párt leltem, fészket rakni,
s tudom, nem jó egyedül,
megdúltan ott maradni.
Máig kísért az emlék,
nem múló seb lett belül,
mindig keserv elhagyni

Aztán írtam, hisz tudja…
kardra hányt, rút szavakat,
könnyet vérért cserébe -
konok volt az akarat
kegyetlen vert gyönge nőt,
s már tudjuk, mi a vége,
ha az indulat szabad.

Büszkesége, lám megtört,
és szíve tiszta maradt?
Annál a jövő, ki őr,
s múltját vigyázva halad,
szépét szabadnak hagyja;
az íly fa, hogyha kidől,
mégis, egyenes marad!

Palotám ablakából
nézem Önt, mint kertemben
szélfúttan hajol nyögve
fenyők közt. Nem szerettem,
s így jég lett néma társa:
hó temeti örökre.
S szól a szó: jaj, mit tettem!

Pedig rózsa nyílt bennünk,
s a tavasz virág’it önté,
már csak időnk hull vissza.
Emlékét reánk töltvén,
borongva követ a múlt,
savas borunkat issza…
Nem írok Önnek többé

Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd' fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.



egy halálosan komolytalan együtt verselés emlékére




2004 06.10-11- 2005-04-22

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Parazsas-forró lángot a hidegben
Szemed sugára bátran karolt át
Szavak nélkül tudtuk örök voltát

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Nem lehet feledni azt a gyűlölt szempárt
Fagyos telet rendelt, elválasztott
Menj tovább -szólt, nem, nem maradhatsz ott

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Meztelen ülve gyönyörködve bennem
Csak ketten voltunk akkor boldogok
Tüzem arcod fényében lobogott

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Hogy ocsúdnék eltűnt, válaszomra nem várt
Csak egy palástot vetve vállaimra
Egy szó volt veressel a hátára írva

Valaki gyertyát gyújtott szívemben
Azt elmondani nem lehetne szebben
Kívül-belül csókolt, mosollyal ölelt
Gyönyörű voltál, s oly nagyon közel

Valaki szólt, hogy oltsák el a gyertyát
Füstjét most is érzem, mint a mentát
Sötétben eltűnt sohasem volt arcod
Csak az emlék maradt, ahogy tartod

Valaki gyertyát gyújtott szívemben…


2005-10-24 ... (- 2004. 09. 07)

(képzeletvers)

Elszabadult szabadvers

Modern cool korunk, s lám e szó is az,
A régit gáz elővenni, leplet rá, avitt!
Hamar eszkábáljunk valami egyedit,
Más legyen, mindegy, mi, csak vers

Hiszen a szavak, melyeket értelmen túl
Összeköt még egy apróság, MŰ lehet…
Az önkifejeződés meg elérhető luxus:
Sárba veletek holt költők, csak zavartok

Ma az enyém e pálya, hát futok
Bár beszólnak, füttyögnek, hiába
Csörtetek előre, mint veszett tulok
A sorok között rémült rendet vágva

S ha véletlen számba rímhorog akad
Nézek bután tátogva, mint … na nem, kutyák!
Mert az egymás alá írt mondatok enyémek
Ne te mondd meg, hogyan írjak szépet!

A verstárban tótágast állnak hatosok
A felező tizenkettes uncsi nagyon
Ráadásul nem is ismerem (!) őket
És ezért direkt elrontom az utolsó sort

2005.06.09.


mindazoknak, akiknek a "régi" stílusú vers nem elég igényes, vagy épp túl "nyálas"

Homokszemek

Honnan jöttünk?
S hová megyünk el?
Izzó a kérdés
A válasz hamvába rogy
Vigyél, vigyél jövő!
Roppant tereid mohón
Magukba zárjanak
Eméssz föl egészen!
Csak...
Csak azt a kis
Dalos madarat...
Édes csicsergőmet...
Azt hadd hozzam,
Hadd legyen mindig velem


Létünk,
mint parányi fény lobog
Árva csillagokként vagyunk
Bolyongunk, űz, hajt a vágy
Megérkezni egy távoli világba
S aztán legyűrve azt megint
csak tovább, tovább, tovább...

2005-08-31

Megannyi hulló-hulló
Pihén-puhán rejtőző
Suta álom, gondolat
Egymásra szitál jövőt
S múltat csendben temet
Ha el nem fúvod,
Bizony a pillanat is
Neked örök marad
2005-09-01

Mondjátok, hogy
Van még remény
Hogy fáj, mi elveszett
A magvakat nem éri tűz
Szárnyalnak kéklő
Ég felett
Nem halt ki költő
S költemény

2005-09-01

Hazám vagy

Hazám vagy, Te gazdag-puszta rónaság!
Szunnyadó álmokat harmattal öntöző,
Megtaposott hátú, halottad elfödő,
Ember-magvakkal és reménnyel bevetett
Pipacs-szirmos határ

Földed lassan járom: gyűjtögetek télre,
Bogáncs között ritkán akad eper bizony!
A fanyar ízekkel elvegyül a finom…
Keresem a szónak édes sóját, s hozzá
Hajtva űz az éhe

Esővízből kortyol, csavarog e vándor,
Út menti bozótos árkában megpihen
Issza a csillagos csodás éjet, igen,
S nem lopna csirkét, ha nem lenne szegény
A szemközti tanyáról

Szekér-bakról visszaint a rongyos paraszt,
Cserzett arcán évek szántottak barázdát
Gyakorta egymásnak itt adott találkát
Sok-sok nyögve súgott, tenyérbe temetett,
Homlok-ráncos panasz

Történelmet ír, óh, s eltűnik, mint a bor
Fenékig élte őt a kor, s a robot heve
Vérig izzadt, kin rajt’ van mindünk sebhelye
Munkáján majd léha, nemtörődöm utód
Bitangolva tipor

Elillan a lélek, lángja láthatatlan,
Porrá lesz a délceg érchangú, szép torony
És köd lepi, amit épített egykoron
Unokáknak regélt mesék szimbolikus,
Sosemvolt alakja

Hazám vagy, Te árva, senki szeretője,
Szunnyadó álmomat reggelente hívó -
Magamon kacagni sírva megtanító -
Bérházak falára felírt furcsa szavak
Szülő-temetője,

Hazám, hű hazám…

2005. 07.27.

Játszóterek I.

Íme, itt e galaxis,

Parányi létemnek

Végtelen játszótere

Kezembe foghatom

Egy marék darabját

S egy pillanat belőle

Nekem örökre elég

Lenyomata vagyok,

Magára ismert bennem

S én magamra őbenne:

Mert egy porból vagyunk,

Mikor teremtve,

A nincsből

A létbe egy percre

Mindketten felvétettünk…

2005-09-21

Őrizd a szerelmet!

Valamit mondani akartam...,
De nincs szavam, elakadt
Valamit megmutatni...,
S elhomályosult a kép
Valamit érintett ujjam...-
Köddé foszlott az anyag
Valamit, minek illata
Elfeledve ott kísért
Valamit, hangokat talán...,
Süket csöndbe holtakat
Valamit, mi fontos lett volna,
S elveszett, jaj, nem tudom!
Valamit Neked adni...
De már késő: nem vagy itt

2005 10.18

A világ peremén

A világ peremén jártam
Álomban, mint a vakok
Csillaggyermekek zuhogtak
Ámuló szemembe
Tejútból ittak szelíd napok

Régi örvények sodortak
Vakító kezdetek felé
Tágra nyílva szívtam
Fel, tüdőmig orromon
Dús, teremtő erejét

Láttam, mit nem láthatott
Más: minden tegnapot
Csodákkal ékes fehérben.
A világ peremén jártam
Megvakultam belé, s itt vagyok

2005-10-12

Menj tovább

Légy erős, most erő kell
A bizonytalan napokhoz!
Mit is írjak Neked? Tudod.
Előre kémlel a gólya is.

Megkísértettek holnappal,
Kenyered botja törve;
De ne csüggedj, bízz,
Ott van feletted angyalod!

Nem vég ez: boldogabb kezdet,
Kezed kezében, párod van,
Otthon vár, biztos, meleg,
S a fióka is repülni tanul

Megérett, nem lehet, hogy
Elvesszen a mézdús gyümölcs
Csak szél rázza a tőkét
Csak rettent a november

Nézz a téri galambokra:
Kiszórják magjaikat
S ha fáznak, mind összebúj’
Tavasszal rajuk reppen

Szabadon, mint az álmok
Vagy kiengedett iskolások
Uzsorástól nem bilincsbe verve,
Szabadon, mint a képzelet

2005-10-17

Szüret után

Visongva vágtató hajtott szelek sírnak
Hej! kivert kutyaként vonyít a november
Sunyítva kúszik a veres hajnal: virrad
Havat fú a hegyre, s az sziszegi: nem kell!

Csontvázra vetkőzött, meghalt már a határ
Fogatlan sípolnak fagykérges ágakon
Senki sincs oly bolond, hogy mostan arra jár
Az égbolt szürkén ásít, félelmes árnya von

Karácsonyra gondol, az unokák szépek
Meghajlott termetét a bot majd’ átszúrja
Botladozva lépdel, mint az emlékképek
Nehéz a rongyszőttes, s reszket minden ujja

Tőkesorok közül kivonssza a gallyat
Hitvány bokron indák: sovány lett az újbor
S mintha ők is tudnák, mind fagyottan hallgat
Miért nincsen tojás, s mért’ üres a tyúkól

Meggyűlik a halom, óesztendő vége
Már csak gyújtani kell, nemsokára indul
Megroggyanva dől rá, kékes görcs a térde
Lobbannak a lángok, nem, nem, nem is izgul

Keserű pernye száll, nyár égett a télbe
Üvöltő viharok szaggatják darabra
Dermed a föld, újra elaludhat végre
Nincs szükség már mondott, s nem mondott szavakra

2005-09-14