Egy úton járok a halállal

Egy úton járok a halállal,
Bár fejem felett erdő-illat,
S a boldogan úszó madárdal
Még szép illúzióba ringat

Közelítek felé, s vár reám
Nem jutottam messze, nyomomban
Elkísér hazáig, az árny leszáll
Ha akarom, ha nem, ő ott van

Varjak gyűlnek száraz ágaimra
Leereszkedő fellegekként
Nem is lassít, kivet a körhinta
Koszorúként fonva a repkényt

Beburkolja rothadt lepellel
Erőtlen kiáltó ajakom,
S fogva küzdő karom: szó nem kell,
Élni késő, botorkálj vakon!

Megköté lábam, mint venyigét,
Pillangóm után kapva feledtem
Nem tudok többé varázsigét
Árnyas erdőn járva elvesztettem…

Közötted...

Kezemben az arcod:
Lélek-tükröt tartok
Mosolyunk időz

Elmúlt a nyár; szép volt
Ujjaink közt szétfolyt,
Gyönyörű az ősz

Hosszú pillanatra
Ajkadra tapadva
Csókollak, igen

Vörös hullámok közt
Óh, úgy vártam, hogy jössz
Kezem megpihen

Lesiklom ruhádon
Melleiddel játszom
Teltek, gömbölyűk

Simogató vágyak
Meredt ideg-szálat
Megérintő tűk

Elveszem közötted
Magad belém szőtted
Nincsen visszaút

Emlék csak a való
Szembe könnyet csaló
Selymes alagút

Illatod beszívva
Egyre hívva, hívva
Áramlok Beléd

Táncoló vad színek
Megfeszülő ívek…
...Hullámzik e kép

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt’ hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó,
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból,
A gyönge húslevesben kövér cseppek úsznak,
Kalácsnak is készít helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – látom- a falon egy kép.

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed.

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már,
Ágyat vet a szükség pár marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Vándor

Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt' hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.

Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…

Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból
A gyönge húslevesben kövér cseppek Kalácsnak
is készít. helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,

Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – lám- a falon egy kép

Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed

Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már
Ágyat vet a pár szükség marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…

Álomörvény

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
-Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát-

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem...
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Súlytalan szavakkal

Súlytalan szavakkal miért ne dobáljak?
Az árnyékfalakra tűnő képzelt vágyat
Halovány barack-illattal radírozzák,
- Csitítva háborgó tenger-lelkem fodrát -

Aranylóan hulló millió hajszálaid.
Bódult elzsibbadás merülő szárnyain
Álomörvényt keltve lassú táncba visznek
Pilláimra hintve nehéz szemű lisztet

Míg ajkadon ringó nektár-cseppet nézem
Homályban ragyogva, melegedet érzem
Zuhanok, óh Hozzád, semmiben lebegve
Kapj el, mielőtt betörve képzeletedbe

Elsodorlak lágyan, gyönge forgószéllel
Megküzdve egy ártalmatlan kis pihével
Omló csókba zárlak aztán, megígérem…
Párnára folyatva bársony-szőke vérem

Szelídítő

Majd emlékezz egyszer a kimondott szókra,
Ha eltemetve látod, mit reméltél óvva
Alább adva ma még gőgös büszkeséged
Méhedben hordva Őt, vajúdva megérted:

Belől van a kincs és napvilágra jő ki,
Aki nem akarja, s rejtegetve őrzi,
Bolond az, tékozol, lopja a holnapot
Elpusztul sodródva, mint magára hagyott

Lélekvesztőt roppant hullámgyűrűk árja
Felsikolt süllyedőn még, de mindhiába
Elnyeli jövendő, hogy partra sem veti
Kacatjaival együtt múlt-sírba temeti

Csak félnél egy kicsit, most az oly jó lenne
Riadtan súgnál egy kérdést a fülembe
Összenézve vélem: mi lesz aztán velünk?
Mert egy napon bizony mindnyájan elmegyünk…

Hívogató

Elszenderedtél hát a meleg késő-őszi napon…
Utoljára mosoly játszott málnaszín ajkadon
Bátran indultál el megvetve halált, s álmokat
Talán felkelhetsz még, de tudtad, lehetsz áldozat,

Lehetsz pillangó, kit gyönge fuvallat elsodor,
Vagy egy hirtelen vihartól megtépázott csokor,
Mely engedelmesen hajtja elmúlásba fejét,
Kiszolgált kút-veder, ki letöltötte idejét…

Álmaid csillagok lettek, mi álmodjuk tovább
Elvitted magaddal messze aranyszín koronád…
…Kérve kérlek, ébredj! Kellenek azok a szavak!
Vagy ha némán is, de jöjj vissza, s mutasd meg magad!

Azt mondták: erős vagy, s a szíved élni akar-bír
Ha hallanád, most biztos elfutná arcodat a pír.
Kelj fel, várunk, legyél velünk, mint azelőtt, megint
Sátrad körül állunk, s hívunk, úgy hiszem, hogy mind


Naics-nak

Haiku beköszöntő

Nemcsak egy forma
Mit pillanat sodorna
Csacskán elébünk:

Képeket rögzít,
S hangulatot időzít
Villantva nékünk

Sok kóbor érzést,
És nyitva hagyva kérdést
Láttatva fog meg.

Papír-sárkányt fest,
Semmiből égre színest
S képzelet old el,

Repítve vággyal,
Illúzió-virággal
Szórva álmaink.

Mert nemcsak forma
Mit pillanat sodorna:
Ezek szárnyaink!

Éj-tenger palástján

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Lenn, végtelen mélyben, ékszerként, alattam
Csillámok játszanak bíborszín hajadban.

Látlak, merre jársz: szivárvány-szövedéked
Behálózza lelkem, mint arany a kéket.
Álmodom, emléked ringatja hű karom,
Ölelő mosolyod, jól tudod: akarom.

Visszhangzón hull széttört édes nevetésed,
Mint tükör-termen át szívemre szálló kések,
Fájó szilánkokra hasítva tudatom,
Nevess mégis, nevess: hangod a jutalom.

Nem tartóztathat már az elfelejtett ég,
Fogságodban vagyok, rabul ejtett rég
Szerelmes íriszed fekete bogára:
Hajnalcsillag ékes fénysugaras párja…

Éj-tenger palástján megállva, meztelen
Hívlak szárny-leszegve, némán, szép kedvesem.
Eljövök Tehozzád csendben minden este,
Emlékezni Reád, s mindig eltemetve.

Őszi kert

Künn, verandán már nem cirógat gyönge nap
Szél seprűzve görget zörgő halmokat
Kopogtat, s ajkával fehér deret lehell
Az angyalok bújnak, mindjárt menni kell

Egymáshoz verdesnek izzó szárnyaikkal
Költöznének szívbe, szembe, mint száz szép dal
Egyikükre várok, fürtjén még nyár ragyog
Homlokára írva csodaszép mondatok…

Fénycsíkok közt tűnnek: szálló csillagokként
Est hullik a kertre, s itt maradt rabodként
Felnézek a szürke elválasztó égre
Sálat véve, s ujjaim kulcsolva bögrére

Fázósan kortyolom, megcsípett a hideg
Az üres bögre alján egy cseppje didereg
Aranybarna habja foszlik, szétesik már
Csak illata hívogat, íze elmúlt, mily’ kár

Elmúlt, mint a tegnap, mely soha nem jő vissza
Megbicsaklik hangom, de a rímképlet tiszta
Négysoros, dallamos, el sem tévesztheted
Kacagj tovább, kérlek, ne sírj, ha reszketek

Angyalom, most hívlak, jőjj, mert így nélküled
Karom bénán lóg, fülem zenére süket.
Szállj le az egekből, szárnyalj fel utolszor
Érintsd pennám végét, s csókolj, csókolj, csókolj…!

re: Átokszóra

Lépteid nyomán a fű nem hajt ki többé
És az árnyas emlék szóbokrot nem terem
De a kérdés, amely nem vál immár köddé
Sötét alagútba ért, s a végén gyötrelem!

Földszagú és nyirkos halált lehell ajkad
Ősi legendákat kever egy bőrös szárny
Átkodat kimondtad, hát nehogy viszont halljad
Napvilágnál látsszon a gyűlölködő száj

Szerethet-e vajon, ki gonosz szókkal illet
S keserű csalódást elfedez ítélet ?
Koporsóba téve jót, rosszat és mindent,
Mi egykor miénk volt. A halottá lett élet,

Lehullott levél, mely mérgezve a fától
Sáros avarrá lesz, talán termőfölddé...
Egyszer elszakadva e gyűlöletes mától
Elcsillapszik szíved, és merengő csönddé,

Halk könnyekké válik, szelíd koszorúján;
Eltemetett álmok sírhalmára rózsa,
S kerül gyertyaszál is elkísérve útján
Emlékezni fogsz majd az utolsó szóra

Várlak...

Feldúlnak kétségek, még érzed: nem tudod

Elhagyni a várost, nehéz súly, vonszolod
Hordozod a múltad, mint hegedt, mély sebet
Látom vívódásod, s kíváncsi gyermeked,

Amint elindul most, tovább visz egy álmot
Neki könnyebb lesz tán, s vele megpróbálod
Lábad itt megvetni új életet kezdve
Romló bérházak közt, szülőföldtől messze

Jőjj, ne félj e várost birtokodba venni
A falak hűvösek még, de úgy fognak szeretni
Nem szeretett már rég bizony mondom senki
Ahogy megölelve két karomban lenni

Megleled nyugalmad, s a mosolyt szemedben
Bízom benne nagyon, hogy azt én lelem meg
Hevünknek hullámát borítva a télre
Várlak, kedves párom, holnap itt vagy végre!



Emlékszel? mielőtt megérkeztél...

Oly ismerős ez...

Oly ismerős ez...
Szerelem-völgybéli dal
Ágak közt szálldos

Zakatol az agy,
A szív húrja megszakad,
S alant egy város:

Szépen kerített,
Mosolyban fürdik földje,
De kertje zárva

Csicsergő lombok
Közé fészkelt az élet,
S fáin madárka.

A domb lankáján
Kastély áll, lakatlanul
Zár van rajt’, s retesz

Simogató szél
Hoz csak néha híreket
Oly ismerős ez...

Hétköznap-áradás

Ez is folyó, bizony, sűrű iszapja fojt
Vergődve túlélni: megmondom, nehéz lesz,
Bár tudnád megállni, hogy fölé ne hajolj!
Csak nyugodtnak lenned: az győztessé tesz-
Néha.

Hétköznapok jönnek, álom-oltogatók
Szítsad még a lángod, hogy megőrizd fényét
Takargasd be gyöngéd, vannak ott takarók
Ne engedd, óh fiam, veszni lelked szépét-
Semmiképp!

Ne hallgass szavamra, élj bátran a mának
Fejest az örvénybe, ahogy a nagyoktól
A nézőtérről fújjolva-füttyölve láttad
De ne feledd: azért könnyebb kispadokról-
Bekiabálni

Tiéd a pálya, fuss! Gyerünk, tiporj gyepet,
Rózsát, gazt, ki bánja? Nincs ott szem, hogy lássa
Az idő majd növeszt, láthatsz még eleget
Hacsak előbb sírját maga meg nem ássa-
Büszkeséged

Emlékezz, én szóltam, mert lerántanak, és…
(Elébb vagy utóbb, megérted, bármi meglehet)
Véreddel fröcsköli magát egy szürke kés.
…Most hallgass, míg a csend napja nem temet-
Elhagyottként

Már nem vagyok Néked...

Már nem vagyok Néked erős fatörzsed,
Ki lombjának sűrű, elrejtő ölében
Vigyázza lépted, s vágyakozva zörget
Ablakodon, mikor csönd lesz, sötétben.

S ha elmorzsolsz egy száraz rózsaszirmot:
Nem számít, hogy szabad volt-e vagy tiltott
Egyedül veted be hűvös éji társad,
Elkísér a hangom: zizgő hársfa-bánat

Már nem vagyok Néked dalos madárka
Kire árnyékolt szemmel udvarodon állva
Feltekinthetnél a vadcseresznye fára
Hosszan szóló hangját epekedve várva,

Csalogatva ízzel, puha kenyérbéllel,
Kiáltva is utána, nem gondolva széllel,
Hogy kérleld énekelni, szívedre felelni..
Álmában rikolt csak, nem fog már szeretni

Már nem vagyok Néked kis gyöngyvirágod
Elhervadt füvek közt meghalt testem, látod?
Illatom szétterült páraként a mezőn,
S reáhull majd reggel, siratva, könnyezőn.

Úgy találjanak meg gondoskodó kezek
És őrizzen csendben az emlékezet
Jöjjön más nap, fényes, borongva vigadó,
Ültess új virágot, míg temet a szó…

Meztelen vágyaink...

Meztelen vágyaink rohannak
Sóhaj'ink hangtalan szakadnak,
Pillantásunk végleg összeköt
Hagyni, hogy szavaimban fürödj:
Édesen csorduló pillanat
Hallgatom elfúló hangodat…

Tovább még! Ízlelgesd, kedvesem
Tartóztatnálak még, de Te sem
Bírsz várni, közelítlek lassan,
Nehéz, hogy érzem, s ne mutassam
Összeomlanék már szótlan
Raboddá válva forró csókban

Hosszan ölelkezve Tevéled
Szeretlek drága kincsem, érzed?
Szerelem illatú a sátrad
Reám borul éjed: kívánlak
Érinteni csak, csak egy kicsit
Hűteni homlokom, úgy hevít

Lehemtől rezdül pihés karod
Nem kérdezlek, tudom: akarod
Ott van szemedben az ígéret
És mégis: eléd állok, s kérlek
Halld utoljára józan szavam,
Aztán részegen és boldogan…!


M :)

Rád gondolok…

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, s rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod felsikolt,
Még ma is hallom: sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull.

Tavaszváró

Jöhetnek metsző, fagyos, novemberi szelek,
Utadra rendeltettem, hogy elkísérjelek.
Tenálad húzódtam meg, vállam tartja vállad,
Kedvesem, ezt kerested, s nálam megtaláltad.

Április messze még és előttünk sok holnap,
Ne kérdezd, ha fáj is, ha nem látsz is, hogy: hol vagy?
Arcod heve lepel: elolt emlék tüzeket,
Kezed, ím megfogtam, s a jövő válaszol Neked.

Eltemetve

Nehéz a szó, csend motoz, kapargatva neszel,
Poros, szuvas padláshomályban láda moccan
Lomha könyvhalmok foglyaként nem eresztve el.
Küszköd, félelmekkel viaskod’ a sarokban.

Nyögné, hogy rátaláljon egy hálás jóbarát,
De csak legyek dönögnek a hullán rajokban
Elnyomva a sorkezdő nagy „ A” betű sóhaját,
Míg alul a föld-padlón sáros csizma dobban.

Még reménye él dőrén: a szöszke kisfiúcska
Csengettyűs-szép hangját már hallja négy öt-éve
Érzi, Ő az! Amint kiált az udvarra futva
Hogy szabadságát egyszer visszakapja végre

Nem kellesz, múlnod kell –így suhognak az árnyak
S az éveket tartani már napról napra gyengül,
Titokká lesz kincse és lapjai szétmállnak
Hogyha erre gondol, fájdalma jobban meggyűl’

Versfolyam - Mert a láncait rázó...

Mert a láncait rázó légiós bolond:
Ím szabad!
Ott térdepel ura előtt,
Könnye most sokaknak lesz gyümölcs
Még szédül, de szemében élő tűz ragyog
S hiába vettek birtokba testet
A démonok lettek rabok

Folyj, hát tovább élet folyója,
Nem szép és tiszta mindig az a dal
De hova behatol, új reményeket hoz
És kiseperve házat díszít éke
Vize, mint friss harmatcsepp gyöngye
Ha kortyolod, szeretettel égve

Szomjad oltva fedez...

Kölyökkiáltó

Hol vagy, miért bujkálsz?, ez otthonod!
Ha az utcákat magányosan, sírva rovod
S betakarózol halott-nyirkos levelekkel
Oly mélyre magadban úgyse temethetsz el

Ordítok utánad, ha le is megy a nap
Keres hiába is: a kölyköd, kölyköd marad
Mama, nem mehetsz el, így szótlanul
Kicsiny vagyok még én, majd kitől tanul

S csínytevéseit majd kivel próbálja meg
A nedves orrokat összedörgölő szeretet
Sikoltok, mert fázom, s nem rejtezhetem
Rozsdás bundád melege: óh, úgy kell nekem!

Szabadság- avagy Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik

Karc

 - Milyen szép!

- "Te is! Mosakodtam, látod?"
Innom adsz…
Együtt leszünk, Óh, úgy szeretem a gyertyafényt!
Mosoly -vissza mosolygok, ajkamon táncol minden cseppje
Összegyűjtöm az aranysárga sugarakat Neked!, ma is!
Áttetszően, kristálytisztán, elegáns nyakam...
- … egy karc!
- "Óh, nem az! Pillantásra gyöngéd ívem..."
- ... letört üvegszél!
-"Miért?... Miért szorítasz úgy?
Bársonyos muskotályom
Meglódulva borfolttá terül,
- "Ne bánts, … a hátam!"
Elengedsz, mámorító zuhanás, behunyt szem,
Lesikló árnyak… a puritán üvegasztal alulnézetben,
Majd a foltos-eres tükörmárvány egészen közelről...
Széteső, lassan, múló tudatba csörömpölő ezer gyöngy,
Mind-mind ragyog, fenséges fényem hunyó morzsái.
Még nem is fáj, vagy már… ez az esztelen szétszóródás,
Messze úszó szilánkok, hasadó vég, megszakadó szív, amikor betör
És felüvöltve szűnik, belefúl a csendbe a halálrobaj...

2004. 10. 10.

Matyi lúdjai

Hegygerincnek csúcsán, ott emeld fel lábod!
Széles utcán járva hiába próbálod,
Nem járdáról lépve lehet megtanulni.
Szédülve lenézni, s vitorlázva hullni,

Rádőlve a szélre széttárt két-karoddal:
Nincs visszaút, tudod, s feltörő daloddal
Megreszkettetheted az alvó, szürke várost
Indulj, kelj fel! Hagyd itt azt a puha vánkost

Legyél ma az őrült Te – csak gondolatban!-
Fürdesd meg a Napot csillámló habokban
Állíts fejre tornyot, akassz le csillagot,
És mosolyogj, ha hallod: „ mily kicsinyke vagyok”

Álmodd még az álmod, ne ébredj, kislegény!
Pálcád suhogtassad, és most ne légy szerény
Húzd deresre urad, hadd bömböljön váltig
Mindent szabad annak, ki szavakkal játszik.

Ma

Ma együtt számoltuk meg szerelmünk csillagát
Örömünk végtelen, felhőtlen kék egén
Ma elhittük, hogy lehet, ami egykor „talán”
Volt felajzott lelkünk éber éjjelén

Ma boldogan hajtottuk egymás vállára fejünk
Eggyé szőve végre álmodott világunk
Rózsaszínre festve hétköznap-tengerünk
S lehunyt szemünkkel is mindent oly jól láttunk

Ma nem volt miért sírnunk, könnyünk pergett mégis
Arcunk lágy viaszán emlék-patakokként.
Szótlan tűrtük áradó szívünk, Te is én is,
S szabadon futottunk látók közt vakokként

Bolyongva

Elindultam megkeresni barna-kék szemed
Tapogatva a sötétben ráncos-szép kezed
Alaktalan mosolyodra emlékszem még jól
Mely a Háló szövedékén csalfán áthatolt

Tarka lepkeként libegve, hadd higyjék, céltalan
Talán bíztál remélve: eljön, kinek célja van
A várt boldogság egyre késett, szomjad nem csitult
Távolt kémlelted őrizve, míg a nyár őszbe hullt

Megszoktad, mit elődbe tettek, hangtalanul sírva
Elfogadtad, hogy a sorsod könyve így lett megírva
És évek teltek el hiába, reményed megfakult
Jövőd leláncolva várta, hogy felfakadjon a múlt

De lám a mégis sziklájára egy napon kiléptél
A háborgó, konok vízzel bátran szembenéztél
Leülve, s a hajdani nyarat átélve újra
Fodrozódó tajtékait sokáig bámulva

S a változatlan horizonton ím, egy picinyke pont
Haladva ég és víz között lélekvesztőn bolyong
Játékszere a roppant térnek az elemek színpadán
Még bizonytalan további útja, de a talán már talán

Te már észrevetted a vitorlást, ki legyőzve a vihart
Sós széllel dacolva, mind jobban feléd tart
Vajon eljön-e a perc, hol a képzelet való partot ér
Kérdések közt hánykolódva a hajó is nyugodni tér?

Hidak III. - Magányosság

Úgy-úgy: visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető Nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
S a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Versfolyam - Úgy-úgy visz...

Úgy-úgy visz az árvíz megállíthatatlan
Csillám-tükrök tánca ezer szín, s alakban
Habjai reszketnek a parti füzes alatt
Elvitte a stéget, csak a cölöp maradt

A híd, csak Ő néz bámészkodva lába közt
Meztelen combjáig ér, s áramolva füröszt
Feltűrve traverzét vigyázza az utat
Oldalt is szemlélve jármű után kutat

Míg hátát görbítve a folyó fölé hajol
Estébe fordul és lenyugszik valahol
Átadja a helyét hideg csillagoknak
"Hova lettél társam, melengető nap?"

Minden este kérdi, de csak hunyorgatnak
Reá a pontocskák, s a kutyák ugatnak
Álomba merül hát titkos fény-játékán
s a csillagok kacagnak, mint megannyi szép lány

Víz mellett

Mély volt a gödör, és mászni rest a rossz
Lefelé indult hát, keresni a gonoszt
Magas volt az ég, és messze szárnyaló
Megoldásnak tetszett tükrében a bányató

Két lépés annak is, ki mondja: úszni tud
Felhevült testéért néma sírba jut
Nincs kérdés, nincs válasz, csak fuldokló remény
Buborékok jönnek, s lehúz már a mély