Valami könnyűt akartam írni

Valami könnyűt akartam írni megint,
mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.

Nehéz évek voltak, s lesznek velem,
elhagyott az a vágyott szerelem,
miért én az életemet adnám.
És másutt jár már az a parasztlány,

kivel gyermekként pár édes csíny esett.
Szabad volt, tagadhatnám, lehet,
de nem ő lett végül életem párja.
A múlt lányszívét felém hiába tárja.

Nincs itt, ki most velem lehetne.
Az élettől ez a legkeményebb lecke.
Mint a kénytelen, egyedül rótt körök,
melyekbe lassacskán beletörök.

Nincs, mondom olyan, hogy egyedül,
párrá lett az ember, s ha szíve hevül,
a mosolyát asszonycsókra váltja,
addig előrenéz, s idejét kivárja.

Mert nem mindég jő az a csók hamar,
napok sora nem segít, temet, betakar,
az óra meg csak ketyeg, ketyeg belül,
és az élet eltelik értelmetlenül.

Valami könnyűt akartam írni megint,
mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.

Picurka 17 † (XXI. vers)

Fájdalmak jelölik a halál napját,
mint kivágott, még érő barackfát;
csak zúg a szó, zúg és csöndbe fúl!

Szavak, ti hitványok, nem kelletek,
nem vigasztaltok, ártó mételyek,
fullánkjaitokból méreg jő elő!

S mégis ajkam könyörögve hullat
elétek könny-szavakból múltat:
kegyelmet kérek e kis reménynek!

Kit csöppnyi emlék és szerelem éltet,
picurka leány vagy fiú, nem tudom.
Velünk jött, s egy nap elveszett az úton.

Megfordult e benn zabolátlan világ,
vad ritmusok táncát szegte csend,
féktelen dob helyén hárfa hangja leng.

Nagyra törő tervek? Halomba dőltek,
csillogó szemünket köd, hályog lepi,
csak emlékünk hullámzik, mint a tengeri.

2021. 08. 14.

tanulmányvers 5 szótagra

Est föléd hajol,
s tollat fogsz, lehet,
szótintába jól
meghempergeted,
milyen az íze
szerelmes csóknak,
majd neked hisz-e,
mit hoz a holnap?

Megannyi kérdés,
válaszolatlan.
Rád váró két kéz,
s hév oltó paplan,
ujj öt begyére
öt madárka száll,
jobb lesz-e véle,
hogyha rád talál?

Lélek megindul,
ha röpülni vágy,
s ponttá zsugorul
körül a világ.
Virágok pora
belészáll szembe,
és bőröd érzi,
ha érint pelyhe.

Oly csodálatos
mindez leírva,
ám csak vágyakoz’
a hűlő tinta,
mert szó magában:
lég kilehellve,
megfagy a szájban,
kétélű penge.

Szemnek bogára
amint feléled,
csillan kart tárva,
s megőrül érted.
Ajkad olvasom,
szót tőle tanul,
merülni hagyom,
bátortalanul.

Ha úgy árt a szó,
mint mondják, s való,
ajkunkkal vajon
miért mondható?
Nevethetnek biz’
fenn, magas hegyen,
mégis szeretni,
írni: kegyelem

Unokáink sem fogják látni?

Kevesebb lett e föld,

emberrel jelölt vidék,
e kékbe burkolt való.
Éltetett és megölt;
porszemnyi semmiség.

Elment egy fő ismét,
kit jövő is érdekelt,
ahogy ódon kastélyt
körülövez kis rét,
múltnak panteont emelt.

Elkísérte létem,
volt egy közös strófánk,
mit én dalba írtam:
filmes öröksége
visszatér ma hozzám:

„őrizni a múltat,
jövőnk zálogául”,
nincs is szebb cél talán,
mit gyermek tanulgat,
s szemünk elé tárul.

Tán’ lesz új, korszerűbb
és megváltozik bármi,
végül minden elavul.
Kérdés, marad-e velünk
vagy nem fogják látni

az unokáink sem,
csak egy varázsló táltos.
Elment egy fő ismét,
most már őrszem sincsen -
ki védi meg a várost?



Mikor a kényszerű alkalom ad szót a szóló szájába, nincs annál rettenetesebb...

Ráday Mihály emlékére álljon itt e néhány sor a teljesség igénye nélkül.

Egyszerű versike

Szívem ver még,
nincs más hírem,
csak elvagyok,
mint fűben alma,
elesve fájától,
kissé elhagyott.

Mely sün élelme,
megérett gyümölcs,
mit enni kéne
szájszélen csurgó
mohó éhhel,
ezt mondta a bölcs.

Édes az íz, tán
nem neked való,
ki fanyart szeretsz,
s hogyha hull a hó.
Lábad földig leér,
fekete vagy fehér.

A vers egyszerű,
elolvasod, lehet.
Egyszer és bezárod.
Aztán vársz éveket.
Majd megérint, megérted,
s megérik a nedű

halott szemek

A halott szemét nézd,
kit élet most hagyott el,
de még ragyog!

Van-e benned annyi méz,
mit nem vehetnek el
tőled sodró holnapok?

Láttál-e már mindent?
S számoltad-e percenként
az időt, mint végtelent?

Voltál-e már kinn, benn,
s akarsz-e mindhalálig
úgy lenni énvelem,

mint együtt elúsznak
mélységekben halrajok,
s közben testük ívben hajol,

mint ki kezet gyöngéd kézbe csúsztat,
elengedve sötét tegnapot,
s test a testbe gyönyörrel hatol?

Várj még múlni, nézz szét,
hajolj le rózsáért,
nem hűlt ki tagod!

A halott szemét nézd,
ha nem érted az életet,
és álmát megkapod!

Isten voltam

Isten lettem pillanatra,
hogy zúduljon reám
minden vak haragja,
s kezem sorsok közt
elválasztó ítélet,
s igazság kardja legyen.

S lettem vigasztaló,
ki sok kínokat látja,
biztatva gyöngét emel,
de megmarad jó barátja
annak, ki értem veszti el
hiába hajszolt életét.

A pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés
meghalt, semmibe hullt.
Ember van itt ismét
köztetek, emberek,
egy ember, ki fél és remeg.

Isten voltam pillanatra,
szólam a Minden szavát,
lettem értelme és alakja.
Kezemben nyugvott a jövő,
oly gyönyörű volt a lét,
Kedves, tiéd voltam, tiéd!

Most egyedül rovom köröm,
a puszta föld mindenem,
időm csak tüskét terem,
mert a pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés:
meghalt, semmibe hullt.

Levél otthonra

Hol Váli-víz ered, onnan jön világom,
ott van otthonom, a vadregényes Válon.

Az ifjúságom magva ott vert gyökeret,
csudákat kutatva ott lehettem gyerek.

Nagyszüleim tája már másé, idegen,
de ősöm présháza megvan Öreg-hegyen.

Mesélhetnék mennyit, a nyár milyen jó ott,
múlt kútjába lendít, mikor oly bolondok,

s szabad lelkek voltunk, tengeri-táblák közt
kalandozva pont úgy, mint szél hajt virág-szöszt.

Emlékezni jöttem, csak egy pillanatra,
múltam már mögöttem, őrzi szív lakatja.

Levelem otthonra szálljon nagyszülőkhöz,
kertjük minden bokra felett angyal köröz.

 

Szerelmek kiseposz

Szerelmek határozzák
meg ezt a világot,
nem veszik, nem osztják,
mégis terjed, látod?

Szerelmek miatt hisznek
csábító csibésznek.
Valódi a díszlet,
de néha színészet.

Szerelmek tartják össze,
ami rég szétesett,
ez a malter közte,
s mi mind csak részegek.

Szerelmek indítanak
bűnös háborúkba,
elég egy nőalak,
hogy tévedjek újra.

Szerelmeket adnak el
szűzies ribancok,
csacsogják, kis haver..!,
aztán kapsz jó francot.

Szerelmek, úgy kelletek
éhező lelkünknek:
mert forró lehetek
jeges magányt szüntet!

Szerelmek krónikája
számunkra a minta,
fejtenénk hiába:
a mindenség titka.

Szerelmek, szív hídjai
míg elér az este,
legyetek nyitva, ím,
sírig, végezetre!

Szép napok álma

Szikkad a tó.
Élni való
szép napok álma
úgy tova tűnt,
mint odakünn
nyár koronája.

Úszik a kócsag
ring csak a csónak
nem leli párját.
Mit hoz a holnap,
festik a tollak,
bontja a szárnyát.

Szomjas a Hold,
míg vele volt
egy kicsi gyermek,
tudnia kell,
hogy felemelt,
s hívta Szerelmet.

Bár kiabálja,
néma a szája,
nem leli párját,
sírna, hiába,
elnyeli párna
hajnali vágyát.

Nincs meg a szó,
sírni de jó,
rajzol az ördög.
Vége a napnak,
újra szabad vagy
s jő a csütörtök.

Kelt: egy szerdán, choriambusban

Ha félsz

Ha félsz, akkor félsz nagyon:
nem számít, milyen hideg
van azon a hajnalon,
mert éles, szilánkos a dér,
megsebez, szívedig ér.

Ha fáj, őrjít a fájdalom,
több, mint elviselni lehet,
csak jön, sötétség átka von,
amíg eszméletlen alél,
zsigeredből kifut a vér.

Ha gyűl, meggyűlik színig,
mint emésztő borzalmak,
melyek szívedet feszítik.
Mélyből tör fel keserv,
és az ész nem, nem felejt!

Ha a lét íly rettent vadon,
értelmetlen a tovább,
gondolat nem jár holnapon.
A lélek csöndes csatatér,
juss nem mondott szavakért.

Utószó - elégia

Már mindegy
mi volt, mi lesz velem,
mi szép marad utánam,
azt lássa gyermekem,
minden más az
enyészeté legyen!

Próbáltam úgy tenni,
de nem voltam jó,
menteném magam, minek?
Legyűrt e baráttalan való,
s e rét-virág senkinek
többé nem lesz látható.

Elmondtam, mit
Teremtőm bennem adhatott,
talán kevés és sekély
volt a szó, vagy mint vakok,
csak úgy jártak köztetek,
tollamból jött mondatok.

Talán, mint ember
is megmutattam arcom,
kétségek, s szégyen között,
e lét-csatában megvívva harcom:
egyszerű képet láttál,
busa fejet egy paraszton.

Keserv gyűlt, kebel
nem tudta mindezt bírni.
Reménylem, éreztek,
s olvasva itt vagytok mind ti,
hogy értsétek, mit
értetek le kellett írni.

Nem kötekszem,
talán lehetne másképp,
elsőre elnagyolt lett
e kusza íráskép,
nem öltem munkát bele,
csakhogy szívem lássék.

Ítéletedre várok.
Megsúgod, szavaid készek,
nem érdekelnek engem
más olcsó ítészek,
oly köved legyek, melyen
alapszik az építészet!

Mert menni kell egyszer,
s mi szép marad utánam,
azt lássátok velem:
ez volna puszta vágyam,
enyészeté legyen,
mit bolondul csináltam!

Önvallomás - 3 Anyegin strófa

Ki dalban él, mit ér, ha néma,
akarja ám a szépet ő,
csak áll, de tudja, szárnya béna,
van, olvas, ír, talán menő.
Talán csak azt akarja hinni,
kinek, szemébe néz, s meríti:
megérti gyönge verseit,
együtt örül vele, s segít.
Kevéske érvek és erőtlen,
kuszán hajolnak írt sorok,
halott az ötlet, így forog.
Na látod, annyit írni bőven
elég, ha lelked oly hideg,
hogy azt ne írd le senkinek.

**

Tanultam Önt. Hogy is feledne
ilyen regényes alkotót,
kinek kel olvasásra kedve,
lapoz, tekintve hűs folyót.
A múlt ködébe tetszik éved,
mikor felébred, él az ének,
behívja nyájas olvasót
' szövegbe bújtatott valód.
Ha Jevgenyíj a néma hősöm,
ki lenne Tatjanám, enyém?
Hol él, közel, lakóhelyén?
Belészerettem én egy őszön,
titok vagy álom ajz talán,
azóta várom azt a lányt!

**

Megénekelni ezt a vágyat
meleg szavakkal illenék.
Pirulva mondanám magának,
ha ellenérve lenne még:
ma Önnek egy jelére vártam,
hogy álljon úgy hitem, szilárdan,
akár a ház alapja rég.
Bizonytalan, zavart valék.
Eszembe jut ma egy madárka,
a melle tolla hófehér.
Kimondanám, de mit sem ér,
a szó kevésre visz, de hátha:
madárka lelke párra lel,
vagy elfeledve nem felel.

Kis magyar matek

Életveszélyben éltem,
mert oly ország anyja szült,
kit otthagyott útszélen
élőkkel játszó, megbecsült
maga választott erő,
minek jó arány volt egy
emberért harmincezer fő.

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
Hisz számok mögött mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Kik napjában haltak el,
vagy mit apróra váltanak.
A gép csak tárcsát teker,
míg háromszáz vágyalak

elillan intubálva…
Egy euró az ára!
Kikiáltó üvölti…
s neki mindegy mi, kölni,
vagy beöntött híg beton,
eladott, kardélre hányt hon.

Csönddel csak szülő felel,
kinek gyermeke megy el,
s jövőre nem jön vissza,
mint a haszon, mely tiszta

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
De számoknál nem mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Minek nevezzelek?

(Az Élő Magyar Líra Csarnoka pályázatára írt háromütemű kilences)

Szavalni hívtatok, héroszok;
jó, igen, kivonni tollhegyem
íme, most kész vagyok, hát legyen
e kis vers néhányszor négysoros!

Első a szeszélyes Április:
tanuljunk valamit kajánul
arról, hogy magáról mit árul
el nekünk bolond mód e dilis.

Hónapok közt búvó friss patak,
szeled metsz, jönni nem hívtalak.
Negyedik te lettél, de minek?
Nevedtől átjár ám a hideg!

Fagyokkal rügyekbe ront a lég,
és ha ez bebújni nem elég
a prémes szegélyű kabátba,
akkor pont. Járjon át a nátha!

Kérdezik, hogy miért ilyen szép
kegyelted, a kicsiny hóvirág?
Talán, mert túlélte napjaid,
s nem kapott el tőled kólikát.

Végtére nem baj, ha maradna
Április nevében egy titok.
Talányos Kedvesnek nevéből,
melyet, ím megfejtve, megnyitok.

 

Sötétből a fényre

A megkeseredés folyamat.
Nem egyik pillanatról a másikra alakul ki.
Nem egy szerelmi csalódás, mely a mélybe vet.
Hosszú menet egy járható lejtőn – lefelé.
Körülötte egyre sötétebb van, egyre több halál, fogy a levegő.
Talán nem is veszi észre, vagy csak nem engedi meg az elgyengülésnek ezt a luxusát magának.
Ki kell tartania mindvégig, hisz erre született!
Az ember beleszokik abba a szerepbe, amelybe belekényszerül.
Már nem kérdez, csak teszi, amit tennie kell.
Eldőlt, hiszen úgy lett, ahogy lennie kellett. És a holnap, vagy akár a következő óra sem hoz számottevő eltérést. Az állapot talán stagnál, de inkább várhatóan, kiszámíthatóan romlik.

A változáshoz bátorság és egy kis indító löket szükséges, ami kibillent állandóság érzetből.
Az életben előfordulnak döntési helyzetek olykor. Megállhatsz a lámpa előtt, vagy leléphetsz az útra. A jármű vezetője is dönthet, hogy lassít vagy megáll, esetleg oda sem figyelve nagy gázra lépve megpróbál elhajtani. Eddig mindig sikerült neki-eddig mindig túlélted.

Dönthetsz.
Így vagy úgy lesz utána.
Talán más emberré válsz
vagy másvalamivé, ami egyre kevésbé emlékeztet majd az emberi mivoltodra.
A döntésed nem azt jelenti, hogy tudod is, merre tovább.
Hogy már látnád a fényt az alagutad végén.
Ez a döntés egy kategorikus „nem” az eddigi életedre.
Megtagadása a keserűségeidnek.
Földet érés a legalsó padlón, ahonnan már csak fölfelé nézhetsz.
Az a kis lázadás, amit jó régen érlelsz magadban.
Hogy tulajdonképpen szabad ember vagy, nincs veszteni valód több.
És ez így nem mehet tovább!

Nem fog ez a világ kipackázni veled.
A boltban többé nem hajtod le engedelmesen a fejed, mikor az egyre „kettő lett, maradhat?”-tal felelnek, ha a sorban naivitást tettetve eléd áll sajnálkozva valaki, ha szakadt térdfarmeres suhancok kinevetnek ódivatúnak vélt öltönyöd, frizurád miatt.
Amikor hivatalos szervek mosolyogva lopják el a pénzed, téged hülyének nézve.
És hátraküldenek egy másik papírért, mert amit hoztál, nem jó.

Szép lassan rájössz, hogy áldozati magatartásod táplálta eddig farkasaidat, és hogy tulajdonképpen nélküled ők elpusztulnak, ha nem tartod fenn őket.

És rá kell jönnöd, hogy az élet forrása a te mosolyodból indul el, és a kis tükrök, melyek mások biztató viszont-mosolyai összegyűjtik, együvé fókuszálják a kedvesség-energiát, udvarias, halk szavad, más őszinte és hasonlóan szelíd hangokra talál.
Észreveszed, hogy biztonságod gyökere ez, nem pedig amit eddig annak hittél.
Kiderül, hogy a nevetés legyőzi az ármányt és igaza volt annak a fickónak, aki azt mondta, hogy amit sötétben a fülekbe súgnak, azt tetőkről fogják kiabálni.
Visszaemlékszel a tanult, hallott okos szavakra, ha volt, a szerető családra. Minden kis bátorításra, mely csetlésed-botlásodat kísérte, minden kis mentőexpedícióra, mely a gödrödből végül kihúzott.
Minden könnyedre, melynek az „őhozzá” simogatós hozzábújás lett a vége. Ha nem is éppen most, de egyszer csak beléd hasít egy fénysugárszerű felismerés, hogy van értelme az életednek.
És ha nem is éppen ezt követően, de megtudod, hogy mi is az igazi boldogság.

A forrás II.

(utóhang - az öreg pisztráng dala)

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.

A tengerhez késő visszamenni,
utódom bőven van, szerelemnyi,
csupán megváltó csordámat várom.

Egy csöpp bússág e várakozásban,
angyalom csöndje, s hogy végre lássam,
hogy fújja kürtje zengő szózatát!

Elmúlt a hév, nincs több kérdés bennem,
forrás tiszta ízét megízleltem,
a végtelen kékség nem lett hazám.

Nem bánom már; időm vesztegettem,
a múlt partjáról, ha nyilam reppen,
idehozna ismét kis tavamhoz.

S létem jóvá tenni, mondd, ki volna?
Itt van, vár az éhes medvecsorda,
enni adni nekik, mondd csak, ki fog?

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.



a versben használt hivatkozások megértését segíti a Forrás c. versem előzetes elolvasása

Izzásban

 A tétova test csak néz, bénultan áll,
s az idő haladva felette szitál,
de szelleme epedve gyönyört keres,
s felizzik csöndben e gyönge-gyönge test...

Hajladoz a nádszál, ha fú rá a szél,
titkot rejt a lélek, hallgat, nem beszél,
s tiszta szemnek párja fogván nem ereszt,
pillantás hevíti, mély szerelme lesz.

Csodát sző a világ, emberbőrbe vágy,
tökéletes rendbe tökéletlent vág.
Meglátni millió, elmúlt éveket:
királylány, ki fordul, s vízbe nézeget.

A Mindenség ilyen, a test tétova,
bénultan áll csak és nem tudja hova
illant el szava, s szelleme mit keres,
izzik, csak izzik e gyönge-gyönge test...

Az a suttogva súgott szó

(Re: Vox: ha értenéd...) 

Már értem én
mitől zeng néma perced,
s csended mitől oly átható!

Míg itt voltál,
óh, nem vigyáztam lépted,
s bíztál, hogy megérint a szó.

Reád hajlok,
mint lélek fűzfaága,
s az éj most nekem végtelen,

bennem érzem
szíved lüktetését,
s távol van minden félelem!

Kincsem lettél,
őszintén nevettél rám,
vártál, hogy hátha megkerül

az a súgott,
mindent elsöprő szócska,
mitől a szív árad, s hevül

Vedd észre!

Ritkul e föld. némul a határ,
döbbenetnek fakó árnya száll.
Túl sok már, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Annyi pelyva közt miért a jó megy el?
s miért nincs, ki erre bátran megfelel?

Csak áll, néz, taglózza a sorsa,
együtt is kevés, hogy megoldja,
mert kaszás jár, s arat félelem,
s az ész ezt felfogni képtelen.

Életre fel, gyerünk, mind előre hát!
Oly erő van bennünk, nincs veszve a gát!

De a nép csak vár és bennragad
a lélek, csüggedt, bús, hallgatag
pillák, mint ajtók lassan zárnak,
zárt ajkak mormolnak imákat.

Hittel igen, bölcsen, vértezz reménnyel,
mert ki lángol, győztes, s bizton nem ég el!

Játszik csak, erőtlen mind, balga,
kevés, ki valóban meghallja,
hogy túl sok, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Magányba zárva

Elmondani nem tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.

S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.

Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.

Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem

lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.

Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.

Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.

De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

2021.03.16.

 

Szerelmes hazám

Az Élő Magyar Líra Csarnoka „Magyar tavasz” címmel versenyt írt ki.
Legalább nyolcsoros, magyar alexandrinusban írt műveket vártak
A sorok képlete: U — | U — | U — | | U — | U — | U —
költeményem – a pályázat 3. helyezettje:


Szövétnek ég-e még? Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút...

Ahonnan én jövék, a fán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,
ki hátrahagyva ég. Feléledő szavát
nem adja bárkinek. Milyen bolond a száj!

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, Te, úgy szeretsz, hogy árva kedvesünk
se tudna jobban így szeretni. Jaj, hazám,
veresre fest a szín, szavam halott talán.

De tán' nem. Általad van élet, egy, mesés,
ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés! 

 

És ez volt az eredeti első "kefe-levonat":

Szövétnek ég-e még?  Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút.

Ahonnan én jövök,  talán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,

ki hátrahagyva szép szavát

nem adja bárkinek ki. Mily’ bolond szabály! 

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, hej, úgy szeretlek, árva kedvesünk 

se tudna jobban így szeretni. Óh, hazám,
veresre festi színeid szavam talán. 
De tán' nem. És hiába kész a megvetés,

ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés!