magzatom

Küszködöm megszülnöm, vajúdom hasztalan

Nem mozdul lebegő, elvetélt magzatom
Kimről tudom, nem sír fel, selyemszín arca van
Elcsitult szívhangját soha nem hallhatom

Fekete vizenyő, alvadt vérrel vastag
Élettelen petyhüdt, gyilkos köldökzsinór!
S az a súlyos némaság, mikor kezembe adnak
Fakó bőröd képe maga alá tipor

Küszködöm véremmel, könnyem elpatakzott
Ellenséget kíván a sötét gyűlölet
(Az én kezem az, mely dühöngve csapkod,
S szájamból zuhognak számolatlan kövek?)

Egy kispap érkezik könyvvel és kereszttel
Nővér tétovázik, néz rám, ahogy ott áll
Vigyék-vigyék! … babám, kérlek, ne eressz el!
De hát halott hús csak… édes dedem voltál!

Szerelmes-gyönyörű ujjszopó magzatom!
Végre zokogás ráz, felrepedt a burok
Ez lesz tehozzád az egyetlen dalom
Álomtalan hideg álomba indulok…

Pipacs-tengeren

Pásztortarisznyámban irka, kenyér, kövek

Az utat, hol járok, magamnak gondolom
Szél kószál előttem, levelet söpröget
S eltűnik hirtelen közeli dombokon

Pillangót lát szemem pipacs-tengeren
Hol a varjak hada, tépni való vetés?
Puszta a kemény rög, meddő hant, nem terem
Kövér füvet képzelnem reá: tévedés

Szomjában hördül, úgy fekszik el az állat
Megmarja testét, váratlan lepi hideg
Távol könnyben úszó csillagködök várnak
S a jó szó, a biztató nem hangzik senkinek

Nagy csöndesség telepszik az éji világra
És szívemből égig érő tüzek gyúlnak
Föl-fölkúsznak a lelkükért vigyázva
Hajnalra elillan, füstölgő hamut hagy

Fölszedem a poros pásztortarisznyámat
Toronyiránt vivő utat keres szemem
Még nem tudom, mi ér, boldogság-e, bánat
De elindulok ma is a pipacs-tengeren

Mesefonál

Szép álmokat, tente, késő este már

A mesefonál szála lágyan elszakad
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Szép álmokat, tente, késő este már
A mesefonál szála lágyan elszakadt
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Belefeledkezve ringsz ég és föld között
Angyalok vigyázzák e gyermeki békét
Behajtom a könyvet, s takaród szegélyét
Közelebb húzva az őrző mackód székét

A szobában, mint vendég, csönd vert tanyát
Elnézelődik autós poszterek előtt
Kezén át csordogál a kövér Holdsugár
Amíg lustán körülfonja a heverőt

Ma egyedül ért – máskor zajosabban zajlik
(Mindig kértek inni, vagy falat kenyeret)
Ma téged, csak téged fektettelek, kisfiam
S neked jutott az egész, az összes szeretet

Kipirult szép arcod, ujjadat is szopod
Fürtjeid közt csillan egy csepp izzadás
Meg-megrándul másik kézfejed kezemben
S nézem, hogy szelídül álommá az akarás

Már becsuktuk régen azt a könyvet
A mesefonál szála lágyan elszakadt
De kinyílott szájacskád csöpp rózsaablakán
Az a boldog mosoly talán ott maradt…

fiaimnak

 

A falu bolondja

És mégis: reggel felkel újra a bolond
Meghasogatott, színes ruháira lép
Vakulásig nézi a forró veres korong’ t
Fel is mutat kérdve: miért kék az ég?

Beütött szeme árulkodó, dagadt
Nem e világra kellett volna jönni
Rossz volt a perc, mikor dalra fakadt
Könnye lett arcán illat helyett kölni

Papírrózsák csak elhullott gondolatai
Miken az okos mily örömmel tapos,
Nem tudva, mi küzdés, hogy legyen valaki
Hogy megmaradjon kicsiny szava most

Áradva dúló szitok-nevetség hevében
S ok nélkül fenyítik kanálisba dobva
Ha annyit felel csupán: nem értem, nem értem!
Fára mászva elbújtatja vadszömörce lombja

S estébe fordulva ujjával megint mutogat
Föl-föl teliholdas, csillagpárnás égre
Hajszolja kurjogva az elülő tyúkokat
Míg egy kazal alján nyugtot talál végre

Elképzelt naplóbejegyzés

Ha mondanám, se tudnád, milyen napok voltak;
Nem jutott a tejből sem sok, sem kevés.
Újság volt abroszunk, s folyton súroltak
Kezeink nem járta szappan, csak kövér verés

Mocskosan éltem az utcán csavarogva
De a Mama tiszta illatától bódult a ház
Kezem helyett repedt mosóteknőt fogta
S megvarrta éjjel ruhámon a szakadást

Az ég vizein mos, felold’ ta kékítője
Múltam délibábján gyakran elmereng
S nagyon fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőle
Gondolatom most kitölti harc és szerelem

Tiszta szívvel írok, bár nem lettem Szegeden
Sem tanár, csak töltőtoll-koptató legény
Csak azt a magyar, ízes Szép Szót szeretem
Én, világ bolondja, a gazdagon is szegény

Fullextra:

Hozzászóló: Julianna
(Ideje: 04-11-2007 @ 01:13 pm)
Comment: Te "világ bolondja, a gazdagon is szegény", nem hiába koptatod a tölőtollad. Érdekes a naplóbejegyzésed. Régi emlékeket idézett fel bennem a vers. Meg is hatódtam.

Hozzászóló: veva
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:05 pm)
Comment: Igazán jól sikerült ez a JA köszöntő! :)) Grat!

Hozzászóló: Netelka
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:06 pm)
Comment: Alkalomhoz illő vers. Gratulálok!

Hozzászóló: wanderer75
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:16 pm)
Comment: Igen, nagyon jó, J.A. naplója!:)

Hozzászóló: Tupir
(Ideje: 04-11-2007 @ 08:59 pm)
Comment: Méltó megemlékezés. Soraid olvasása nyomán életre kel a költő.

Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 04-11-2007 @ 09:07 pm)
Comment: Hú, de nagyon tetszik! Gratulálok!

Hozzászóló: Móka
(Ideje: 04-11-2007 @ 10:25 pm)
Comment: Olvaslak és olvastalak.Mint mindig.Gratula

Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 04-12-2007 @ 10:39 pm)
Comment: Érdekes volt, tetszett...:))))

Hozzászóló: blue
(Ideje: 04-13-2007 @ 11:02 am)
Comment: Teszett.

Hazajöttem

Hazajöttem, futni nem akarok tovább.
Megkóborolt évszázadok vannak
Összegyűrt, elrothadt szókkal zsebemben,
Vért köpve görnyedek ellen a tavasznak.

Hazajöttem, aludni. Elszakadt a film,
Sarokba vetve szunnyad az élet vágta seb,
Szívemen csönd, "máma már nem hasad tovább"
A jó cukor, s a villamos közt szendereg.

Hazajöttem, tudni, itthon vagyok, elég
Lepelt borít rám a vigyázó éjjel
S inaimban csitul, szűnik a rugdalás,
Belül nem béke, csak fáradság árad széjjel.

Hazajöttem, csukni, csak becsukni szemem,
Elringatózni vágyom egy időtlen tengeren,
Csodákkal színes rajzolt képregényben
S csak hallgatni, lebegni a vízben csendesen…

Picurka-versek VIII. - Szöszkének

Már messziről kondulnak a harangok érted

Magas füvet hajlít suhogtatva a határ
Márciusi hantok felett vidámabban ébred
Kósza gondolat, egy emlék mégis rád talál

Rég volt, mikor elmentél új hazát keresni
Föld-ország helyett meghívott kacsintva a Menny
Feledtetve meleg méhet, halált megszeretni
S itt hagytál minket hátra nélküled idelenn

Évek jönnek; múltak, örök gyermekünk leszel
Ahogy a padba ülve új leckét tanulnak
Látlak az udvaron velük; egy fáról szedrezel
A lurkók vezérnek választanak maguknak

Okos szemedben hamarosan féltés keres hely’ t
A jó szülő magja bont csírát a végeken
És mindent megértesz, mert elméd bölcs, nem felejt
És így lett volna igaz, nem, nemcsak képzelem…

…

A felnőtt-iskolában most minket vár szemeszter
Egy újabb, s ki tudja, tán csak éppen átmegyünk
Remény éltet, hogy a sors nem bajjal keresztel
Kívánhatom-e, ha te nem, hát Isten legyen velünk?

Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel

Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15

Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15

Hazavárlak

Még hűvös a reggel, felhúzva a paplan

Itt vagy velem ma is féltő gondolatban
Csak járom utam, míg ott vesztegelsz
Ágyra kényszerítve álom nélkül heversz

Tavaszt fon az est lágy fénykoszorúja
Nem érdekel, hogy tested szép vagy csúnya;
Miért lett az úgy úgy, mióta fojt bánat
S hogy csontjaid, mint kések szurkálnak
Mily nagyon hazavárlak!

Apáddá lehettem, engedte az ég
Jól szeretnem téged tanulnom épp elég
Mert elhagytam kis lelked nem öntözve
S a fölösleges miért oly sok volt közbe

Míg a cserfes csitri lányból érő kamasz
Magát büntető beteget faragott a gaz
Egymásra hányódó vadóc napok sodra
Ha tagadnám is, a hang belül ezt mondja
Mégis, mily nagyon hazavárlak!

Szeretlek, s reményem, hogy sírodhoz nem kell
Nem nekem kell csokrot vinnem egyszer
Rémisztő az odaát, gondolata hideg
Legyél inkább nekem messzi, lakatlan sziget

De legyél inkább - mint rég – fénylő csillag
Boldog álmom delén úszó kedves illat
Göndör fürtjeidről fessem meg a fákat
Kéz a kézben veled sétálgatni járjak
Eszter nagyon-nagyon hazavárlak!


2007-03-15

Gyermekkor álmai - ébredés előtt

Tollpihe csiklandoz, vagy mi, nem tudhatom

Valami mocorog, tündérkertembe lép
Anyu-meleg mosoly játszadoz arcomon
Függönyrojtba kapaszkodva mászik fel eképp

Ha oldalra billentve fejemet kinéznék
A "két kicsiny mandula mocsárszín ablakon"
Láthatnám a világ búzakék mezőit
S a kecskegidát, amint ugorja paplanom

Mert hímzett lábai folyton ugranának
Káposztalevelet falna öklelődzve
Csak nem fér át a vasalt, illatos gomblyukon
Különben is autó gurul őelőtte

Az autó száma titkos, kincset bír tudója
Rőt cérna varrta fel motorháztetőre
Örök fellegek közt, örök száguldásban
S érkezik a hajnal, nem jó; bár ne jőne

Ott van a játékos is, kezében az ütő
Ha akarom, a szén-koronggal betalál
A "legendás sztárcsapat irányító tagja"
Olyan ügyes, erős, mint az édesapám

Most robajjal leszáll a jól ismert űrhajó
Fedélzetén csücsül "JóReggelt Kapitány"
Tér-idő fázisból masíroz vidáman
Megpödri bajuszát, és fél hetet kiált

Álmommal elszalad a szafaládés kutya
Azonban súlyával a paplan még fogva tart
A cirógató érzés ráismer anyura
S hullámokba tűnik a csodás első part

Hétköznapi boldogság

 Hogyha hazaérve ajtót nyit szeretet

Kandallón fa roppan, s parázzsal csendben ég
Kancsómban jó bor van, s ettem kenyeret
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha otthonom zeg-zugos erdő-rengeteg
Gondjaim kinn maradtak elfeledve rég
S fotelek párnáin nyüzsög a sok gyerek
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha olyan azt est, hogy hull, leszáll a béke
Helyére gördül minden, mint álomkerék
Párommal őrködöm az éjt hajnalig féltve
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

S mikor pille álom megszánva, betakar
Egymáshoz simulunk, ahogyan két veréb
Kezeiden érzem, még szorítana, akar
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

2007-03-01

Versfolyam - Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges
Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent

2007-02-28

Az utolsó part

Hát hogy is volt? Előre nézni immár fölösleges

Megállt, mély lett a víz, körben partszegély
Szétterült tóvá, nádasán rigó ring, vörösbegyes
Tövénél szél fodroz gyűrűket, s suttogón beszél

Mozdulatlan, elfeküdt a tájban, békén néz fölfele
Ajkán, mint halottnak tavirózsák, s tegnapok nyílnak
Csak elidőzik némán, figyelvén, hogy gólyák jönnek-e,
S a repülők felszántva az égre mily jeleket írnak?

Hajnallal kél; arcára hűs köd csókol titkokat
Az első halászbárkák oldalát hullámmal paskolja
Szerencsés fogást ígér nekik, kövéret, biztosat
Felszínét cirógatja a reászálló hattyúinak tolla

Napkorongba bámul, forrósodik szerelmesen
Míg Ő mosolyog, s tükrében estig aranyhaját fonja
Mikor vörösbe fordul tűnve, súgja: kedvesem!
Gyönyörű álomba merül, s elismétli, mondja:

Kedvesem, kedvesem, neked teremtett az ég
Kicsiny forrás voltam, először Téged láttalak
S nem feledtem, mikor patak, csermely, folyó valék
Miért is hagysz el, utánad csillag pora marad!

Az éj nehéz nagyon, álmából egyedül ébred
Hullámain játszó messzi fényen hosszan elmereng
Mintha tudná, hová illant belőle a lélek
S a folyónak utolsó partra érni mit jelent


2007-02-27

A futó

Békés öblökön ring, szétszórt a gondolat
Lám, lám mégis beért, megpihen a futó
Együgyű-magasztos szavakat mondogat
Arca forró cseppekben fürdő nyárutó

Vége, vége, hála, a célszalag átszakadt
S ha nem is gyúltak az égen új napok
Torpanásba veszik, mi ereje maradt
Zuhanását elkapják ölelő karok

Sötét és meleg kábulat takarja be
Mint csecsemőt, ha világra megérkezett
Akinek jutalma a féltő anyja lett
Csecsre bújhat vigaszért elvesztett méh helyett

Ki mondja, hogy küzdelme kár, hiába volt?
S ki, hogy az út az, mi szóra érdemes
Az akadályt, mit a kar kitárva tolt
Maga alá gyűrte, és más nem lényeges

Íme a futónak futása öröme
Nem nézi a nyakába aggatott díjakat
De figyel, hogy alkalmas idő jön-e
Mikor belébúj a lélek, s ő újra szabad

Mikor fejét hátravetve büszkén ordít
Felemelve karja Napkorongot érint
Mindennek, mi szabály, kényszer, hátat fordít
S szalad, újra szalad az út mentén, végig

Rettenet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet

Hát mindenem el akarod venni, éjszaka?
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyak viaskodnak, mi ez,… ki ez,… mi ez?

Versenyt fut szívemen halál, s félelem
Nappali borulatot vált éji lidércfény
Felhőkre írt álmot, mint papírt tépi szét
S kimondhatatlan csúf szavak hegyén terem

Megháborít, belém remeg a gondolat
Akár fecskefészket ringató zöld fa ága
Melynek fejsze vettetett ép koronájára
S messze viszi darabjait majd egy vonat

Hiszen édes, nevelt palántám vagy, voltál
Imáinkra szerelem-koszorút font az ég
Kedvesemmé tett, s azóta kedvesed valék
Valósággá lett, ím, belőlünk a zsoltár

Most rémképek hívnak magukkal játszani
Felriaszt, itt vagy-e, légzel-e, a jelen
Vagy elmentél, emléked hagyva csak itt velem
Engedted ledőlni a képzelet várait?

Oly közel vagy, elveszítenem már nem lehet
S ha gyötrődő, fátyolos szemeidbe nézek
Túl félelmeken valami mézet érzek
A nem múló varázslat illatát, szerelmedet

Hideg rettenet lehell rám gyöngyöző vizet
Nem engedem, hallod? elvenni, éjszaka!
Te alaktalan, te torzszülött, az ördög, maga
Árnyaiddal együtt mindenért megfizetsz!

Éjszakai repülés

Utazom most, szárnya alá vett a képzelet

Percek árnyai suhannak el ablakom előtt
Éjfélre jár lassan, a Hold mind feljebb lépeget
És sötét sziluettbe olvadnak a cseréptetők

Könnyű dallam kísér, füleimbe simul
Az utcák dőlt szövevénye elmosódott alant
Majd a városszélhez érve nyomtalanul kimúl
Egy rikoltó madárban látni vélem magam

Mély morajlásba süllyedt városrészek
Sápadtan hunyorgó irányfények között
Itt-ott éles villanással átzuhannak képek
Lassítok egy-egy háztömbnél, s fenn körözök

Oly védtelen a város magára hagyatva
Napközben gépcsordák tülekednek benne
Elözönli, járja milliónyi ember-hangya
Estelig csatároz, álmait kergetve

Parkjai hideg, párás ködbe burkolóznak
Véletlen, ha most ott párocska andalog
Szobák forró méhe ad helyet a csóknak
S vágyak éhét csillapítják karmolászó karok

Ketten bújnak össze más takarók alatt
Kiszolgált hűségek, békés ölelésben
Fogason régóta együtt lóg kendő és a kalap
Hogy jövő napok szemébe bátran nézzen

De van, ki egyedül mered messzeségbe
Utazik most, kitárt szárnya a képzelet
Kinek arcát a reggel ismét könnyben érte
Hallgatva a felmorajló hűs éji csendeket

2007-02-14

Ima Eszterért

Hát hogyan harcoljak érted?

Nyomorultan, egyedül
Kisiklanak a mondatok
Megbicsaklik a suta
Feléd szőtt próbálkozás
Félszegen állunk együtt
A nyomasztó kórteremben
S csak nézlek tehetetlenül

Megígérted, hogy enni fogsz
De visszaküldted az ételt
Lázadsz könyörtelenül
A csövet ledugták ismét
Sírtál, amikor találkoztunk
Félig öntudatlanul is
Csak halkan ismételted:
Nem, nem, köszönöm, nem

Nyugtatóporok simogatják
Egyre gyöngülő idegszálaid
És fáj már minden mozdulat
Elfogyott a húsod mind
Inak reszelik csontodhoz porcaid
Nagyon kicsi és szúrkál szíved
Bezártak, hogy pihenj, feküdj
Maradj úgy, mozdulatlanul

Ágyad fészkelődve feszül
Harmincöt kis pille nyomja
Őket is szabadon engednéd
Uram, küldd el pillangóidat
Kapaszkodjanak Őbelé!
Húzzák vissza az ágyra
Fordítsd meg kis gondolatait
Oda vidd, mikor még élni akart!

Hát hogyan harcoljak érted?
Légy segítségemre Menny!
Fújj harsonát angyalaidnak
Mert itt kevés már az ember
Induljanak meg dörgő szavadra
Törd össze poklának kapuit
Hozd ki Őt a börtönéből
Könyörgöm Hozzád, Istenem!


A napló most hallgat, helyette mindent elmondanak a sorok.

Túlpart

A túlparton ismét; végre itthon vagyok

Nem feszélyez munka, ostoba rohanás
Csak mint kávé jó illata, áramolnak dalok
Holt költők szólalnak, "… ébredez’ a szakadás"

A muzsika öröme mozgatja e tért
S legyen ízes csángó, vagy moldvai ének
Síró hegedűn húzzák el az ökrös szekért
Pincehelyre járó víg kedvű zenészek

Komolytalanságba fáradt, jobbat keres
Magyar nótára hangol az ernyedt fülelés
Szép a csűrdöngölős, a Széki cserepes
Mire boka mozdul, és ajak fütyörész

Két óra játékra jó bor a fedezet
Elillan, zárórára már dzsesszes a sika
Ki nem néznéd, ők mégsem gyerekek
Minőséget pénzért se csapnák zaciba

Földünkből nőtt ki e dallamkincs gyökere
Országot érő a hagyomány-követés
Énekelve "ütős" költőink írt szövege
Megannyi simogató kemény-ölelés

Inni folyójából, és újra hallani
Vágyam a forráshoz vissza-visszahajt
Továbbadva vinni, s őrizni mindent, ami
Érdemes a szóra, épít, él, véd, s takar



Hozzátartozik ehhez a vershez egy kis történet.
Tavaly ismerkedtem meg és kerültem munkatársi kapcsolatba A Túlpart együttes gitáros/hegedűs frontemberével, R. Tamással. Nemsokára napvilágra került zenei "rovott" múltja. Az együttes népzenei jellegű muzsikára ültet ismert költőktől származó verseket, és azokat alkalmanként egy pinceklubban
figyelmes közönség előtt előadja. Egy ilyen alkalom közben született versem gondolata. 
Ajánlom tehát neki és az együttes tagjainak.

Az őrzőkhöz

Ahogy szerelmes férfi vigyázza kedvesét

Lépte ringó nyomát csókolják léptei
Ahogy éj-setét felett remeg, s csendben ég
Imbolygó árnyakat vetnek a gyertya fényei

Ahogy vérét ontja a várát védő szolga
Közönyös feledés elleni bús csatába’
Ahogy gépezetben csavar teszi, mi a dolga
Mégha halála lesz is ára javára

Ahogy hűlő Nap erejét elpazarolja
Mégis tüzénél melegszik szív, s értelem
Ahogy a krónikás féltő szava mondja
Csak remélve ír, nem tudva, neked, nekem

Ahogy vet, elszórja picinyke magvait
Mely talán érlelő, zsíros földbe jut
Vékából túlélő, hej, alig marad, alig…!
S fényével takargatja derengő Tejút

Ahogy növekszik a szár, nem sejtve, miképp
S estére elkészül, csodaszépet terem
Ahogy minden új már létezett régiként
De újra felfedezni oly nagy kegyelem

Ahogy jövevényként járjuk e világot
Tiszta víz’t epedve szennyes áradás közt
Ahogy kinyílnak az öntözött virágok
Élvezzük illatát, de közben számadás köt

Ahogy a méhecskék összegyűjtik méznek
Folytatni e dolgot, valahogy így képzelem
Ahogy elmerengőn a jövő felé néznek
Szók ízének őrei hívlak őrizni velem


2007-02-11

Levél otthonra #

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom

Napfény csókolt izzadt orcámra gyöngyöket
Nagymamámat látom, amint benn öltöget
Kardigánt varr, foltoz… közben csak hallgatom

Mesél a vidékről, mennyi munka van még
Kukorica fődet kellene kapálni…
S jött új tiszteletes, rendes, nem akárki!
Csak szaladjak gyorsan, hogy friss vizet adnék-

Hőség pusztít délben - az itató válúba
Mert a szegény tyúkok kitikkadnak mindjárt
S hozzáfűzi mintegy: a "Nyócas" is így járt
Mikor napszámba ment, s nem vót fején ruha

Biz’ a jó ivó vót, mindég itt ült nálunk
Soká beszéltetett, nem hagyott dolgoznom
Apádat kértem meg, hogy a tűzre hozzon
Aztán meghótt ősszel, hát hiába vártuk

Kiskertbe’ szép zöldség, nézd fiam, hogy nőlnek
Erős a gyökere, ilyen Pesten nincsen!
Büszkén tartja kezét a kertajtó-kilincsen
Szomszédban hallani, hogy malacot ölnek

Apád barackot szed, no nem íznek, vödörrel
Nem rest meghajolni, ha pálinkát főzhet
Deszkából ijesztőt állított fel csősznek
Mondd meg, vén már, vele meg minek pöröljek?

Csibét vettem hátra, pelyhes sárgák, épek
Megnézzük, ha ettél -közben már harang szól-
Tűzhelyen nagy fazék: leves fő kakasból
Elmegy az étvágyam, kenyérbelet kérek

Finnyás vagy legényke, azért maradsz poszra
Megmosolyog nagyi, kötényt köt magára
(Jár, sürög, nem értem, nem fárad a lába?)
Tele szedi mindnek, szolgál, ahogy szokta

Vissza-visszatérek, repülök fonálon
Minden nyár egy élmény volt a Váli völgyben
Gyermekségem helyén, hol emberré nőttem
Friss széna-illaton, köznapi csodákon

Annyi minden történt, hogy el nem mondhatom
Betelne egy könyvtár történeteiddel
Emlékemben élsz ma, nem feledlek, hidd el
Elmerengek olykor, s tűnt hangod hallgatom

Altató

Vár a tó, hinta leng

Sok szórt szó, meghűlt csend

Nézz hátra, sej, leány!
Méz szádra, lepkeszárny

Mit ér, mit sárból szedsz?
Miért sírsz, álmod lett!

Szép szemed alkonyán
Vétkezett vad nyomán

Megnyílott hajnalon
Szelíd, holt angyalok

Aranyszín szárnyain…
Maradj így, bárka ring

Bárka ring, békesség
Hátha nincs, mégsem rég?

Tengerünk nemlétbe
Elmerült emléke

Már tompa csendre ül
Álomba szenderült

S pilláid könnyűek
Mindjárt visz, söprűnek

Boszorkány lovagja
Sodorván ott hagyva

Darázs-dal szárnyain
Varázslat tájain

Bújj, bújj el, aludj hát!
Húzd, húz fel a dunnát

Méz szádra, lepkeszárny
Nézz hátra, sej, leány!

Sok szórt szó, meghűlt csend
Vár a tó, hinta leng

2007-02-06

Első hangversenyem

Ámultam, mint csilingelő hangot adó szerek
Világába tévedt tágra nyílt szemű kisgyerek
Barlangi termeken át visszhangozva zengő
Boltozott mennyezetről függő karcsú cseppkő
Hárfához hasonló hangon rezgő húrján
Édes harmóniáit most is őrzöm, úgy ám!

Olyan fenséges…, az első volt a legszebb
Milliónyi hegedűn a vonóknak táncolni kellett
Mert a zene áradt, patakjai folytak egyre, egyre
Egyesülve hullámokban dallam-tengerekbe
És elszédültem fúvósok ércfényű harsonáin fent
Mikor valahol mélyben a karmester ráintett

S csend feszült drámain egynyolcad ütemig
Elvesztve szólamát, s hogy mely hangszeré melyik
Sötéttel borítva a nyüzsgő zenekari árkot
Sirattam a brácsát, mert gyönyörűn játszott…
De széttört a cin, majd pálca lendült magasba
Felfakadt, mint forrás szabadon szállt szalagja

Újra élt a bőgő, festve rejtett érzést, táncot
Lüktetőn simulva ért a virtuóz zongorához
Ki a ritmus hevében pergődobbal ment ölre
Miközben kicsiny klarinétszó kígyózta őt körbe
Akkor lágyan megszólaltak megint a hegedűk
S szimfóniába fonva karjaik, a muzsika letűnt

Ott maradtam, mint üres kagyló, tengerparton
Talán később ért, vagy akkor, nem tudom, az alkony
Sokáig dúdolódva csüngtem a drága melódián
Pohárként vágyódva az italra, s enyém lett a hiány…
… mikor közelít, megérint, mikor betölt a szerelem
Felidézem, s hallom újra az első hangversenyem

A verslény érkezése

 Egy vers kering a rendszerben - vagy mi, lehet, csak gondolat

Figyelem kósza talán-érkezését, s ő, mint ki nem tudja még
Vonzza-e valami édes vágyódás, kívánja-e megfogni dallamát
Szellő-szabadon hátravetve hajzuhatagát száguldoz ide-oda

Gyeplőt kellene vetni rája, kicsit felém igazgatni szárnyát
Épp csak terelgetni zabolátlan, virgonc csupatánc életerejét
Befelé morfondírozom így, ne lássa, mert tudom, nem lehet
Észrevesz, kinevet, harsogó kacaja pirosra szégyeníti arcom

Mindegy, ennek meg kellett lenni, furcsa mégis a találkozás
Én akartalak előhívni a semmiből, felrajzolni egem táblájára
Vállamra ül, mosolyog, anyját játssza együgyű gyermekének
Komolyan felemeli ujját, meséhez készül, halkan lepisszent

Hát mit gondol az ilyen-olyan, szedte-vette málészájú legényke
Honnan élednek a megemésztő tüzek véletlen apró szikrái?
S felgerjedvén miféle hatalom vehet erőt nyelvének folyamin?
Beborítja lángba bizony gondolat-magvak és érzések pitvarait!

Oktat tovább, csöndben hallgatom, falevelek zizegnek odakinn
Csupaszéppé lesz a halott, megseprűzött Holdvilágos udvar
Angyalfonalat ereszt vén ágak ujjain, pendül a kerítésfonat
Most virágzik a kóró, s lanthangon zenélnek a szárítókötelek

És monda: figyelj! Zárd be jól erőlködő, szomjas szemeid
Hallgasd, mint szelídül énekléssé a messzi farkas vonyítás
Mélyzöld selymű füvet hogyan hintáztat langy lég a szik helyén
S mondd, hogy álmod ébren érjen, és hidd, hidd el egészen

Csodálkozom egyre, ő meg elköszön, már fényesíti újra szavát
Nemsoká esthajnalcsillag lesz egy más kormos-füstös ablakon
Talán lányszívet hevít majd… verslénye száguld megfoghatatlan
Odakuporodom éj varázsú ege alá, s visszavárom nagyon-nagyon

2007-02-02

Eszterlánc - a reménység napjai

Találkoztunk; grépfruitot majszoltál éppen

Valami vidám újdonság lengett körül
Valami vibráló izgalom úszott a légben
A nővér kedvesen szólt hozzánk, örült

Oly meleg volt, s tiszta diószínű szemed
Messze hangzón zendült újra a remény
Elhittem, hogy mégis megváltozhat, lehet
Újraéled pillangóm szemében a fény

A baj ott kucorgott legyőzve, padlón, alant
Éreztem: szorítása gyengül, nem oly kemény
És kicsiny volt, de láttam, és bátortalan
Mégis mosoly játszott vékony szád szegletén

Elröppent a húsz perc, mint kalit’ ból madár
Csicsergőn szállt köztünk… milyen itt…?… S tenálad?
S a szavak áradása hamar utat talált
Már kelhettél ágyból, s túl barátnők vártak

Nem néztem, mások hogy cipelik gondjukat
Álltunk a folyosón - szemben - jó volt veled
Ma könnyebbítő volt az esetlen mozdulat
Mikor búcsúzva magamhoz öleltelek

A zárt osztály ajtaját magad nyitottad
Belül elhagyatva ődöngött pár beteg
Tudója lettél lám, sok szörnyű titoknak
Tavasz íze áramlott be, s kis szeretet



Napló:
kivették a tápanyagcsövet, mert irritálta a torkod és nyelőcsövedet,
persze hozzá kell tenni, hogy a táp íze undorító volt és magad sem akartad tovább,
inkább elkezdtél magadtól enni abból, amit Irén mama főzött neked.
Már 2 kiló felment, és kell még egy, hogy a tápanyagcső csak rossz emlék maradjon.
Tudom, kislányom, hogy nehéz lesz és meg kell barátkoznod még néhány kilóval,
De sokkal szebb és kisimultabb lett így az arcod. Még sok munka lesz a fejecskéddel.
A remény éltet, hogy elindultál felfelé egy sötét mélypontról- ha kikényszerítve is,
és hogy soha többet nem térsz oda vissza…

A tegnap íze

Szép elsőm, magvam ifjúi gyümölcse
Mandulavirág illatú piciny hajtás
Hova lettél ábrándos hevű tavasz
Éjszakákba együtt kóborló vad társ?

S ti lelkem simogató kóbor álmok
Megannyi zabolátlan, friss indulat
Árammal bizsergő szív-rezdülés
Forró áradás és boldog csitulat?

Idegen lépik az utcák lábnyomom
Az arcokon nincs jele sok tűnt vágynak
Tegnap színeiben mennyi már a fakó!
Hunyorog a Nap is, erőtlen a lángja

A terek nem hívnak csínyt próbálni
Üresen vár a liget, lassan elvadul
Javítatlan lóg a rozsdás kerékpár
A pince hűvös nyirkosában alul

Dologra adta fejét a volt betyár
Komoly életbe búsulnak mindnyájan
S ha észbe jutnak, ha fel is idézik
Elnéznek tetők fölött tollal szájban

S nevek után homlokráccal kutatnak
Ez, vagy az haver volt, vagy ellenfél?
Majd legyintve fáradt mosollyal, mindegy
S az egykori kis eminens már nem fél

Mégis, mégis jön, megtalál az érzés
Az a fagylaltízű szabad délután
Mikor átfújt a kabáton borzongatva
S minden ígéretet elhittünk bután

Akkor kitárja leányarcát a múlt
S fél órára megnyílnak szív-pitvarok
Emlékek vesznek tehetetlen szárnyra
Nem tudom akkor, hogy ott- vagy itt vagyok?

S mélázom, hogy merre vitt volna utam
Hogyha bolond eszem akkor másként választ
Szorongatja torkom, már-már elborít
Most sem tudom a kérdésre a választ:

Szép elsőm, magvam ifjúi gyümölcse
Mandulavirág illatú piciny hajtás
Hova lettél ábrándos hevű tavasz
Éjszakákba együtt kóborló vad társ?

S ti lelkem simogató kóbor álmok
Megannyi zabolátlan, friss indulat
Árammal bizsergő szív-rezdülés
Forró áradás és boldog csitulat?

Eszterlánc

Az emlékeddel kergetőzöm, leányom

Mint szanaszéjjel szálló lepkevarázsok
Melyekre a múlt egy pecsétet rányom
Kicsi vagy még, s veled kézen fogva járok

Békésen ringat a városliget öble
Édesanya karjain ülsz, fodros a ruhád
Nevetéstől csordul még szemednek könnye
Ahogy dögönyözve csiklandoz apukád

Fényképezőgépbe mosolyogsz nagy komolyan
Hunyorgatsz Nap ellen, hajadban pántlika
Tekinteted mélye, mint egy titkos folyam
Félrebillent fejed a kisfiút csábítja

Olyan öntudatlan, a tavasz oly csodálatos
Arcocskád rózsái a virágokkal nyílnak
És látom a szívedet, hogy mire vágyakoz’
Szemed szivárványát, színét a lágy pírnak

A tegnap kereteit hű angyalok tartják
S felépítik újra rég elmosott váram
Maradnék, időzöm a volt csodás partján
De szelíden sodor, visz a folyó, áraml’

Visz a víz, beleér, felébreszt a mába
Május langya meghalt rozsdás hinta alatt
Csak az a gonosz szó maradt: hiába
S délibáb lett folyóm, száradt medrű patak


2007-01-22

A mély kapuja

Holnapot máért adsz - semmiért egészen

Hullámgyűrűket vet már csak piciny köved
Mozdulatlanul, nagy, szép szemeid készen
Hogy átlépd álmaid, levesd azt az övet

Oda kuporodtál a mély kapujához
Alul a szabadság szédítő éje vár
Nem tudod, nem tudom, csak behajózva áthoz
Hol nem bűn többé enni, harcod béke már

Csak elnézem tested, csak visszaálmodom
Hogy gyermek-csontjaidra feszülő bőr-hártya
Mint varázsolódik vissza majd alkonyon
Eszterem, elvesztett ékszereddé válva

Csapdába estél, nézd, konok kis eszeddel
Bár nagyon jól tudod, fel mégsem foghatod
Hallgass meg: változni ez egyszer neked kell
Az idő most ellened jár, életed csak fogy!

Én itt állok, igen, te meg túl, odaát
Nem ér el a kezem vékonyka kezedig,
Hiába is tartom, hogy feléd nyújtanám
S a körül állók, kik lényed szeretik

Hiába lesz minden, szelíd ragyogásod
Kinek okoz akkor majd büszke örömet?
Hiába volt minden, ha a halál átfog
S kiszaggatja tegnap plántált gyönge gyökered!

Kislányom, mit tegyek?
Hisz holnapot máért adsz - semmiért egészen
Hullámgyűrűket vet már csak piciny köved
Mozdulatlanul, nagy, szép szemeid készen
Hogy átlépd álmaid, levesd azt az övet…


2007-01-21



Napló: E. tartja magát az elveihez, tovább fogyott, ma már csak 36kg volt és jövő héttől orrszondán keresztül fogják táplálni. Elhatároztam, hogy mostantól naplót vezetek róla.

Lidércfények

Tudod-e te, verselni nem rest … hogy is hívjalak,

Mennyi kárba veszett emlékárny barangol utánad?
Susogva ejti, mint lombozat, nevedet hány ajak,
S utcasarkok mögött rejtőzködő vágyak várnak

Felizzik, parázslik a liget mélye, ódon szürke házfal
Amerre csak jársz, nyomod beisszák járdák rései
Fejed felett magasban rikolt az éji madárdal
Kabátod rebbenő szárnyait hűs ködkezek szétszedik

Futhatsz bár, a körút pókhálófényeibe akad ruhád
Nem menekülhetsz, magának követel a mohó múlt
S ha elvétett lépéseiden megbotlik egy Holdsugár
Az göröngy csak aszfaltban, mit gyökércsomó túrt

És suttogó szelek örvényei kavarják bozót-lelkedet
Ha kiáltanál is immár, méz íz ragasztja hangszálaid
Körül csend, néhány komor, hideg állócsillag lebeg
Tudod-e te, ki verselni nem rest, tudod-e, kik várnak itt?

Versfolyam - A folyónál

Imhol itt van megint, elém bukkan selyme
Mint a régmúlt képen időző asszonyé
Kékes-zöldes szépen meg-megbukó kelme,
Partján egy gyermek, ki vadludat hajszol épp

Hajában pántlika: míg fut a folyóvölgybe
Kibomlik aranyló, göndörödő fürtje
Mezítelen talpát simogatja zöldje
Amint belegázol a magas szálú fűbe

Víz fölött madarak, s felhők gyűlnek körbe
Kanyarulatánál öreg tölgyek állnak
Várva türelmesen, mintegy szemlélődve
Felidézve idejét sok feledett nyárnak

Mennyi emlék lappang, s mennyi tűnt varázslat-
Iszappad ölébe beágyazott halak-
Álmaik átviszik egy jövőbeli mának
Elúszva majdan a hangos felszín alatt

S vizek mélyén csönd van, elrejtik titkaik
Míg a habok hullámgyűrűn szertefutnak
Táplálgatják télbe dermedt hő pitvar'ik
Azok álmon lebegvén hosszan aludnak

Délutánt fest a Nap ezernyi ecsettel
Bársonyos színei ömlenek a tájon
Megállítanám őt, mennie még nem kell
Palástjába fogódzkodna kezem: várjon!

De eljátszik csak, fény-árnyakban tünedez
Lomha vízhátra ül, lustán néz, lovagol
Már az ég szélére ír, Holddal szemez
Nyugvóra tér mindjárt a hegy mögött valahol

S dologtalan bámul; a komp kötél is szakadt
Moszatos oldalát kikezdték a napok
Egy árva lélek, ki őrizné, sem maradt
Kinek elmondhatná: lásd, még ím, itt vagyok!

Csak a folyó csendes, meginduló árja
Az beszél hozzá, ha zajlik a jég alant
Csak a folyó, ki holtában is békén várja
S áramlik időtlen, ringatja parttalan...