Fohásszá…

Fohásszá szelídül a lángoló akarat
Hűséges hitvest majd kulcsolt kezek kérnek
És a szekér mindig elébb-elébb halad:
A szerelmesért szóló szók nyugodni térnek

Tűz gyújtja a tüzet, de Isten keze oltja
S eltöröl vágyaktól túlbuzgó vétkeket
Ma még ajkad nevem gyönyörben sikoltja
De a holnap lesz az, mi megőrzi életed

Fájdalomban akar, s eggyé lenni nem tud
Mert szeretni kettőt igazán nem lehet,
Tiszta pillantásod elől kitér, megfut
De míg élek, többé én sem feledhetek…


"Én nem alkuszom! A csodát - ha nincs is - csak azt akarom!"...

Elbocsátó üzenet

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Szép szemed marasztal, mégis jobban félek

Hogy megtartva is Téged, elveszítelek
Mert együvé térnünk többé nem lehet
Mert együvé tértünk, s megsebeztem szíved
Nyakadra hajolva, követve az ívet

Csókos ösvényt vágtam szűz pihéid között
S arcod hófehérje tűzpírba öltözött
Nem mondtam, óh, akkor, hogy máig tart a holnap
S Föléd nedves ajkak utolszor hajolnak

Színes álmaidból felébresztettelek
Most vádlón nézel rám, akár egy kisgyerek
Kitől azt a rongyos babát vették el
Amit minden este magához ölelt

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Fájni fog az emlék – szeretlek, míg élek.

Félbe maradt dal

2004 08.25.

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2005 02.25.

Nyomordal

Már tudom, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
Koronája lecsúsz’, s főzelékbe hányja

Gyűrött vigyor játszik a mocskos kódis arcán
Grimaszolva táncol, nyomordalra sántít
Nem tudja, mi volt rég, s hogyan, mint lesz aztán
Egy csikkért meghajol: ma, vagy holnap, számít?

Jövője eladva egypár féldeciért
Kérges kezében sír maradék forintja
Amint kinyúl felém a jelképes semmiért
Szokásképp mond áldást, és nem húzza vissza…

Ott maradok véle, vállára borulva
Keserű emléket cseppentve szívére
Mikor éjen mozdul rongyaiba rúgva
Felzokog magában eszméletre térve:

Már tudja, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
S lecsúszott életét egyszer gödör zárja

2005 03.09.

Férfi mezőben

Hallod, hogy március ígéretétől
Reszketőn sóhajt fel a tél-álmú rét?
Éled és tavaszt vár a lankás szép völgy,
Pedig oly csalóka, lepke-szárnyú még

E fagyott földet megérintő mosoly.
Kis rügyecskéi óvatlanul nyílnak,
Bár szándéka feltett, merész és komoly.
Szédíti, gyöngíti az a finom illat.

A férfi jól tudja, s óvná mezejét
Felnézvén az égre enyhe időért,
S takarva burkol be minden csemetét
Türelme gyümölcs lesz, ehhez bíz’ Ő ért :)

Nyáréjre művel, aszúcseppet kortyol
Útszélről nézem csak, mint fordul benne
Elgondolkodom, hogy egyszer mily jó volt…
S kerékre kapva eltávozom messze

2005-03-01

Ünnepelj! Emlékezz…

„ És őket szemmel tartom az ő javokra,

és visszahozom e földre, és megépítem
és el nem rontom, és beplántálom
és ki nem szaggatom.” Jer. 24/6

Ünnepelj! Emlékezz, megtart Téged Urad
Ünnepelj! Emlékezz, ha porban visz is utad
Ünnepelj! Emlékezz, vezessen csillagod
Ünnepelj! Emlékezz, mert ha megtagadod

Elpusztul városod, s amit építettél
Elhervad virágod, amit öntözgettél
Kiszárad Belőled mézes kincsű szavad
Felkap gyönge szél is, elszór, s magadra hagy

Jöjj azért a kúthoz, meríts hűs vizéből
Jöjj a szivárványhoz, szédülj a kék égtől
Jöjj, amíg még nyitva, s jönni bátran lehet
Jöjj, ujjongj és táncolj: mentsd meg lelkedet!:

És felkelsz, megépülsz minden nyavalyádból
És szíved kiemel a fogva tartó sárból
És mint madár újra felszárnyalsz az égre
És hevül majd lelkünk, együtt táncra kélve…

2005 02.25.

Picurka-versek VI.

Félbe maradt dal

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’ t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2004 08.25.

Szelíden járnak ma - Árnyak II.

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is, hogy hiába kéri lelkem Tőle..?
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre,
Elmesélném némán, amit már nem lehet,
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant.
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal két oldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodj meg rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom… egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem,
Ki szerettél és nem engedted el kezem...

2004. 12. 09.

Picurka-versek V.

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod, felsikolt
Még ma is hallom, sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull

2004. 10.17.

Picurka-versek IV.

Édesanyám, ne sírj!
Már odafenn vagyok…
Ezer nap gyémánt fényeként ragyog:
Látom könnyeid

Édesanyám, ne sírj!
Egy kis felhőn ülök
Amely bár magas, mégse szédülök,
Csak ha hangod hív...

Édesanyám, ne sírj!
Úgy szeretlek, nagyon
Emlékeimben szíved hallgatom,
Kettősen ver: így

Édesanyám, ne sírj!
Én sem sírok már
Bölcsőm mellett szakállas bácsi áll
S vigyáz rám, ne sírj!

2004 08.25.

Picurka-versek III.

Fekete hajnal

Üres szavak maradtak utánad: elmentél Picur
Talán ott játszol már fenn, hol a fény az úr
S itt hagytál bennünket a sötétben fájva Nélküled
Sohasem láthattalak és nem lehettem Veled…

Hajnalt sikoltottál az éjbe, utolszor hívtad mamát
Elindultál előre, nem várva meg válaszát
Könnypatakon úszott el tova csillagos kis hajód
Pedig itt kívül már vártak Rád bársony takarók

Nem akartál még születni, de kés hatolt a mélybe
Tudom, küzdöttél remegve, hogy akkor is győzz: élve
Kijöjj és legalább érezd, hogy Téged is simogat
Csillagfényt kaptál helyette, Rád nem sütött a nap

Kiscipődet, az elsőt, anyácska megvette már a boltban
Kis lábaidra illők, S mit mondjunk nekik, hol van?
Kis gazdájuk miért nem jő értük, s ha fakulnak színeik
Egyszer úgyis tudniuk kell majd, mit mondjunk nekik?


2004 08. 25.

Picurka-versek II.

Jutka barackot evett és nevetett
Szép mosolyára fehér gyöngysor villant
Titkolnunk titkunk már nem soká lehetett
Te lettél az, kire most már lopva pillant

Mikor a napsugár csiklandozza talpad
És rugódva játszol, próbálva a méhet
Nem tehetsz róla, hiszen Téged akartak
Minden mozdulatod újabb csöppnyi élet

Picurka kis kezed a hang után nyúl éppen
A másik a zsinóron, el nem engeded
Formálnád ajkaddal, de nem tudod, még nem
Tudom, hogy ragyog már, bár csukva van szemed.


2004 08.08.

Picurka-versek I.

Nem láthatlak, oly kicsiny vagy,
De egyszer megnősz, azt hiszem.
Te nedves földbe hullajtott mag,
Kihajtasz egy reggelen

"Fejpárnádra" csókot hintek-
Ezt Ő is nagyon szereti-
Lány lesz vagy fiú, szerinted?-
Mosolyát reám veti…

Kíváncsian nézlek Téged:
Az éj elmúlik, csöpp, ne félj!
És egy reggel arra ébredsz,
Körülvesz majd gyönge fény.

Addig is Te vagy Picurka,
Titokban érő éj-gyümölcs,
Ma még csöndes fészked burka,
Hogy holnap teli szájjal üvölts

Hidak IV. - Öreg híd

Új hidak ívelnek e régi folyó felett
Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,
Amint szédül, lenéz az elfutó habokra
A hídlábnál zöldellő csenevész kis bokra

Maradt néma társa szeretett hidamnak,
Amikből elszórva láthatatlan vannak.
Úton-útfélen, ha nézed, megtalálod,
Sóváran várnak, hogy por helyett barátot

Sodorjon feléjük a víz felől a szél…
A két pillérhez bokrom hiába beszél
Hallgat már az öreg, ráfekszik a partra
Hátán az országút: reped, lélek tartja

Alig szuszog, alszik, pedig fényes dél van
Nem gurul rajt’ kerék, s nem kérdi, hogy mért’ van,
Hol járnak át akkor az ökrös szekerek?
Miért nem jön erre az a néhány gyerek,

Akiknek hangjával együtt rezonálva
Visszatért hajnala, deli ifjúsága…
Egyszerű korlátját kikezdte a rozsda
Hasán mohos ág lóg: múlt árvize hozta

Szürke sávok mérik kövein az időt
Nem nyalják körbe, mint egykor oly hűsítő
Áradó, tajtékos vadon zúgó vizek
Csak a szél fütyöl rá és fülébe sziszeg…

Új hidak ívelnek e régi folyó felett
Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,
Amint szédül, lenéz az elfutó habokra
Megállok, s emlékszem a régi szép napokra!

2005 02.09.

Andromeda2002-nek, (origo) továbbra is szeretettel 2005. 02.09

Nyáréji szerelem

Hallgatom, mint zenél a nyáréji szerelem
Egy tücsök-lábacskák közt ciripelő dalon,
Borzoló simogatását, óh, úgy szeretem,
Mikor szellő érint, és játszadozva vakon

Megbódult szavakat súg ártatlan szeszéllyel
Nem törődve az őrt álló szigorú fákkal
Elindít egy folyót a fiúban, ki térdel
Csókban érve partot ölelkezve a lánnyal

Ott állok felettük, szárnyam takarja őket
Most álmodják először, igaz minden szavuk
Lázasan szőve közös jövendő időket
Egymáséba vágva, árad, reszket mondatuk

Együtt élem velük a sírva csókolt percet
Titokban téve szívükre azt a vallomást
Amíg ők választanak, pecsétképpen egyet
A csillagok közül, ahogy idelenn szokás

Hallgatom, mint zenél a nyáréji szerelem
Egy tücsök-lábacskák közt ciripelő dalon,
Borzoló simogatását, óh, úgy szeretem,
Mikor szellő érint, s játszadozik vakon…

Féltő szíved őrzöm

Féltő szíved őrzöm,
S vágyom hű sóhaját
Te vagy kincsem, s gyöngyöm
Meghallom halk dalát

Reszket falevélként
Csalogány a hangja
Felkölti az éjfélt
S aztán betakarja

Szerelmedben élek
Vigyáz szemed fénye
Ölellek, s remélek
Hozzád bújok, égve

A halál völgyében

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Hol vagytok most, Ti, jó barátok?
Csak sírok, s szüntelen vétkezem.

Már nem számolom, mennyi seben,
S gyönge vásznon téptem keresztül
Szétszakítva búsult életem,
Csalva azt is, ki nékem verest szült…

Kérleltek sokan, mind jóakarók,
Vezérelve a hit csillagától
Szentek, és élni rest talpnyalók
Prédikálva a szép elmúlásról.

De már nem látom utam; sötét,
Talán egy újabb fűcsomót tapod,
Vagy lábam elnyeli mély szakadék…,
Tapogatok körbe, mint a vakok.

S addig nem hagy nyugtot e szörny,
Míg megfizetem a büntetést
Fülembe vérfagyasztón üvölt
Mosolyogva nyújtva át a kést

A halál sárga völgyében járok,
Nemsokára vége; megérkezem.
Elkísérnek, némán búcsúznak a lyányok,
Elengedve végül mind a két kezem…

Álmodtam egy más világot

Álmodtam egy más világot,
Szívem új dalra ébredt,
Arcodon a hajnal játszott
Szemedben csodás fények

Tükrözték a kelő napot.
S az üdén hajtó réten,
Ha rágondolok, ott vagyok,
Amint ölellek éppen,

Majd nevetve, mezitláb’
Elszaladsz, s én utánad,
Míg beérlek a hídnál
Hűs csókra váltva vágyad...

Álmok gyötörnek ismét
Szorongó holnap-bajok
Volt egy napfényes kis rét
Hol van már…, s én hol vagyok?

Most tél metsz fagyott ráncot,
Hajamba dér rak fészket:
Eljártuk rég azt a táncot
Eltemettünk sok emléket

Távol int csak bágyadtan,
Szürkén hunyorgat a Nap.
Kőn ülök: elfáradtam.
S ha megyek, csak a híd marad

Talán nem úr...

Talán nem úr a fagy, talán nem repeszt
Reménykedő szívnek új hajnala lesz
Talán a halál is egyszer végre ér
Talán felenged ott belül is a tél

Visszatér, simogat a nap századszor is
Ha nem hiszed, csodák vannak akkor is
Áttetszően tiszta vízcseppet ereszt
A zord jégcsapokból erecske lesz

S azok ölelkezve egymásba futnak
A patakok beszélnek, Te nem is tudtad?
Sok szavuk zúg folyamok mély ölén
S átdereng a fény a néma éj ködén

Versfolyam - Talán nem úr...

Talán nem úr a fagy, talán nem repeszt
Reménykedő szívnek új hajnala lesz
Talán a halál is egyszer végre ér
Talán felenged ott belül is a tél

Visszatér, simogat a nap századszor is
Ha nem hiszed, csodák vannak akkor is
Áttetszően tiszta vízcseppet ereszt
A zord jégcsapokból erecske lesz

S azok ölelkezve egymásba futnak
A patakok beszélnek, Te nem is tudtad?
Sok szavuk zúg folyamok mély ölén
S átdereng a fény a néma éj ködén

Emlékező

Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,

Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…

Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal

Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést

Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’immel, hátul a kertben,

Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…


Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek

Emlékező

Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,

Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…

Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal

Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést

Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’ immel, hátul a kertben,

Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…


Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek

Megállok most...

Megállok most kicsit, a pillanatra várok
Díszes kulcsára, mit a múltjára zárok
Eljövendő harcos mindennapjainknak
Álmodom, s az álmom a jövőbe ringat

Nem fogadkozom most: nincs miért és kinek
Nem is érdekel már, ki marad és ki megy
Hoz-e valamit, vagy csak elmúl’ a holnap
Belül, fáradt csendben néma hangok szólnak

Révedezve babrál, ujjam nem ró jelet
Elmotoz a kezem, simít a papír felett
Most a lant sem pendül, lábaimhoz dőlve
Őrzi békém, hagyva, átmentve jövőre

Most kell e tétlen, nyugodt, méla állapot
Mely bizsergve fejleszt holnapra áramot
Új dalokat szőve, kincset érlel, igen
Holnap aztán felkél, de ma még megpihen...

Volt egy kis világunk

Volt egy kis világunk, összetört; hazug csónak.
Hiába ringtak képzelt álmaink, az utolsó szónak
Mégis így kellett, keserű ürömbe fúlva halni
Messze mentünk, nem lehet csókkal áthidalni

Az égre festett csillagpor-cukormáz lehullt
Most kezed borzadva hajad ragacsába nyúl
És által szegezed, mint furcsa, beteg bogarat
Már biztonságban vagy: a tárló üveg alatt

Férge nem fertőz, kellékké szelídül a szertárban
Éhes hüllő, ki csontig emésztett, s elenyészett, láttam:
Gyöngyszíved vágott hasadékot, lélek-faló falán
S partra vonsz’ va magát kimúlt, hogy túléljed, Te lány!

Új remények várnak, indulj, szíved tiszta ismét
Kívánom, gyógyuljon, hogy kivesse azt a tüskét
A dűne pora lábad nyomán szélre kapva szálljon
És feltámadva lelked a zenére újra rátaláljon

2004

Lehellet - egy költő születése

Él egy lélek itt közöttünk, számkivetve, elhagyott
Úton nem jár, célt számára éj csillagzata szabott
Megkötözve jött világra, bilincsbe verte őt a rend
Hétköznapoknak magánya, s a fojtogató, sűrű csend

Fúj, komoran néz a tájra, felhőt kémlel szüntelen
Isten barma ő a jámbor, miért, hogy így büntetem..?
Beoltatott öröm ellen, élte fabatkát sem ér
Sej, ha szürke minden rózsa, s nem veres vagy nem fejér:

Hol van akkor a szerelem, s hová röppen a madár
Ki viszi át a túlpartra a jövő csodás dalát?
Levészem hát róla jármát, szárnyat adok őneki
Fessen szivárványt az égre, ím, nyugodtan szőheti

Álma az én lelkem benne: szólni vágyó szelíd száj
Csak gyöngéden reá fúvok: nyílj meg ajak, repíts szárny!
Hozd elő mind a bensődből: kincses ládikó a szív
Oly édes e dallam nékem, búgva, csábítóan hív

Legyen egyszerű vagy cifra, nem számít, mert szépen szól
S akadozik még, de mondja, ha hibával is, érzem, jól
Poétám- ha tetszik, angyal- engem ábrázol, bizony
Bátortalan szavait is aranyserlegből iszom

Csillagom

Év vége van; egymásra szálló pelyhek,
Odakünn hangos az ünnepi zaj
Borúra isznak és könnyen felejt’nek
Reggelig tart a mámor: nincs semmi baj

A távoli csillagok szelíden néznek
Megfoghatatlan, messzi űrön át
Mint koldus tarisznyájában a pénzek.
Kincset érő derű: kipróbált, tűzön járt:

Olyan remény kell most, nagyon-nagyon
Mert meggyöngült az ész-érvek fala,
Mielőtt elborít, hogyha hagyom
S elindít messze a hídról ugrók dala,

Ölelj, vezess, csillag! Beszélj hozzám!
Szorítsd kezem: oly egyedül vagyok!
Erősen őrizz, lelakatold szám
Múljon az év, s tavasszal hálát adok,

Rügyet bontok forrás mentén Neked.
De ma még tehetetlen könnyek gyűlnek
Vedd le rólam, kérlek a terheket
Nem bánom majd, mikor semmibe tűnnek

Sápadt búcsút intve csillag-társaid
Itt hagysz engem akkor, s már nem félek
Felfedezem újra lelkem édes vágyait
S hogy a májusi éjek milyen szépek…

színház

Nem kérdezek papot, éjet, múlt időket,
Elsodort tegnapot, megcsalt szeretőmet
Szemetekbe nézek pusmogó rút árnyak
Én vállalom, mit tettem, s ha hibát találnak,

Nyílt a tér, s a színpadon, ím, egyedül vagyok
Sötét háttér előtt a fény rajtam ragyog
Nincs taps, a közönség némán ülve figyel
A felvonásnak vége, üdv! Most menni kell!

Csak dermesztő szél fúj a széksorok közt
Fagyott, üszkös gallyam, de melegével füröszt
A lemenő nap vörös korongjának fénye:
Bámulom végtelen partjaira érve,

Míg mögém lépsz halkan; kabát van kezedben
Szelíden felnézel, rám terítve csendben
Elindulunk vissza az óvárosi utcán
Átvágva a kietlen sivatag-pusztán…

Te vagy az…

Te vagy az, érezlek

Mint beszívott lélekzet
Ki-be jársz énbennem

Körülvesz, simogat,
Bódítón nyitogat,
Függönyként omlik rám

Finom permete száll…
Már sövényemen jár:
Lassan lep, áramol

Nehéz bársonyával,
Mint hatalmas szárnnyal,
Betakar, úgy őriz

Mosoly-fűszerekkel
Meghint, nem ereszt el:
Gazdagon átitat

Üde tömjénével,
Arannyal és kékkel:
Szerelem-illatod

Mit számít!

Valóban szívem rejtekéről, e vers onnan félve szakad
Nem járja át a mívesség, s nem tudja, hogy mit szabad
Nem készül most gondos szóval, csak mi éppen észbe jut
Számolni és skandálni kár: a sorok vége égbe fut

Ha verejtékszag is belengi, hogy mily kedves, nem tudod
Mikor hajnal csak Őérte lélek-kútból dúdolok
Elábrándoz, megfog lénye, szája sarkán egy mosoly
Huncutul megrándul arca, szeme mégis oly komoly

És ha kérded, hogy születtem? Múzsa ő, vagy álomkép?
Szabad lelkem úgy kacagja: nem mindegy, ha álomszép?
Írj hát bátran, költő-társam, nem törődve senkivel
Aki érti, issza szódat az némán is rád figyel!

Most is ott vagyok

Remény voltam este, vállaidon ülve
Gyertyaszálak hegyén, s csonkhoz folyva, gyűlve
Táncot jártam tükrözve az Ő szemében
Vágyaid csillagát ezerféleképpen

Álom voltam éjjel, varázsló, szívedben
Tűzzel hintettelek dermesztő hidegben.
Szenvedéllyel jöttem, s igent bólintottam,
Itattalak vízzel, s nem hagytalak szomjan.

Könnycsepp voltam hajnal megnyíló szemedben
Letöröltél lassan, de én észrevettem
Hintajával tovaszálló édes álmod,
Csöpp szád sarkába bújt mosoly-gyöngyvirágod.

Szellő voltam reggel és csókomra ébredt,
Hajad közé bújtam, fésülve a szépet
Füledbe csiklandósan, lágyan sóhajtottam
Szerelmes éji dalból egy szót visszaloptam

Mélyen zengő Hang lett ajkadon belőlem
Odaadtál engem, s visszakaptál tőle
Kedvesednek arcát halvány pírral vonva:
Hallottam, hogy Neked is ugyanazt mondta

Némán zihálsz, csönd van, megérintettelek
Oly jó sírni együtt, ölelkezve Veled
Boldogság most nevem, homlokodon ragyog,
Eltűnnek homályba előle a csillagok.