Tisztelt birkanép

... mert csak álltok birka-bambán,
mint tudatlanok vész előtt,
azért a természet-harag tán,
a nyarak azért oly rekkenők.

Szemétbe folynak el pénzek,
s vízgyűjtő dézsák helyett
mohón térkövezést néznek,
pedig lehetnének inkább ezek

helyettük, s nem csak mesének.
De jegynyomda-melléktermék
lett mára az emberélet,
egy szükséges rosszként kellék.

A természet rabszolgaként
csendben rendelkezésre áll,
hátán fát vághattok, szenet
fejthet mókuskerék pedál.

Mindig csak használtok, győzni,
nektek oh, mindig győzni kell,
napjaitok oly vágy tölti,
mely űz, folyót apaszt, terel.

Ha kell, skippeltek mindent,
mit elmúlt ezredév hozott,
a Magyar hon nem játszótér,
cement, s építési homok!

Így lesz a romlás, míg bambaság
tort ül közönybe fúlva el,
mulatnak ispánok, pasák,
s közben megy az olcsó vaker.

2022

Vakon

Sokat írtam – minek?
Nem kellett volna,
belefér a minden
egyetlen szóba.

Csak e szót kellett volna
többször mondani,
s megmaradt volna
minden épen, ami

a szavak tengerébe fúlt.
Vakon itat egeret,
s hibáján nem tanul,
ki nem tudja, mi a szeretet.

Picurka 18. †

Tizennyolc évedet elszórtam a múltnak,
hiába kívánnám, minden legyen másképp,
csak kacag, kárörvend, s rajta ingyen túlad,
mert a halálnak ez csak egy újabb játék.

A halálnak játék, nekem úgy várt élet!
Szöszke fürtödet, a nem lettet simítom,
már beletörtem találni a miértet,
„csak a sort sor alá tapogatva írom”:

mily nagyon távol vagy, s mennyire hiányzol,
ha csak egy órára feléleszthetnélek,
közelebb lenne egy órával a távol,
s milyen másképp szólna ez a fájó ének!

Felnőtt lehetnél már, ifjú titán, rózsa,
ezer színt tükrözne szemedben a világ,
kimervén a mézet éhes medve módra
lányok után járnál, vagy nyílnál, mint virág.

Tizennyolc éve már, pihensz emlék-sírban,
s nem tudtuk meg, Szöszke, mivé lettél volna,
nevedet éjente párnáimba sírtam,
első nyarad távoli, fehér vitorla.

Tizennyolc nyaradat mindhiába vártam,
tél után tavasz jött, mindig újra-újra,
megöregedtem e keserű hiányban,
és lefogja szemem lassan Isten ujja.

Hogyha mégis lennél, maradj emlék inkább:
most már számot vetett velem az az Isten,
kinek őszes haja csillagfénynél ritkább,
s kiben félvén igazából sosem hittem.

Hogyha mégis lennél, gyere értem gyorsan,
már gyengülök látni jövendő időket,
fáradok keresni kezedet, hogy hol van,
s szívemhez szorítom sárga kis cipődet..

2004 -és 2022.08.25-ére

 

idézett sor /átalakítva/: Radnóti Miklós: VII. Ecloga (1944 július)

Porcukros pillanat

A Nyugatinál, a Mentőszolgálat Markó utcai oldalán, épp ott a sarkon ült a kutyus.
Fejét hátravetve élvezte, ahogy az őt sétáltató kislány megállt vele játszani a sétáltatás közben.
A kislány alig tízéves forma lehetett és nagyon tudta, hogy kell kényeztetni, vele szemben guggolt, és így egyforma magasak voltak, a nyakát puszilgatta, miközben kétoldalt egyszerre két csöpp kezébe fogta a fejét. Ezt a kutyus behunyorított szemmel tűrte és közben lágyan ingatta jobbra-balra.
A jelenet vég nélkül zajlott, közben a kislány nagyokat kacagva becézgette kedves játszótársát. Nem tudott betelni vele.
Megálltam a szemközti sarkon, nem mertem közelíteni, nehogy elrontsam az idillt. Néztem őket, mint egy olyan kívülálló, aki nagyon szeretne része lenni a túláradó szeretet szívekből, utcakövek közül feltörő gyógyvízének. Eszembe juttatott egy másik, hasonlóan gyönyörűséges, szoborba öntött pillanatot, a Duna-korzón leültetett életnagyságú „kutyás lány” szobrát, -nyilván ismerik, ott van a Vígadónál, kellemes, szívet melengető rájuk nézni, ahogy a kutyus vonakodik odaadni a megszerzett labdát, szinte hallani a lány unszolását: „naaa, kééérlek! Add ideee gyorsan!” remekbe (és talán örökbe) szabott páros mozdulat.
Elméláztam, majd visszatérve a valóságba szemem előtt még mindig tartott a „csókjelenet”, mert ezt nem lehet megunni. A bullterrier szinte mosolygott. Tojásfején apró szemei piros rubintokként csillogtak. Fekete orrocskájához most egy rózsaszín orrocska tapadt ő pedig késztetést érzett, hogy megnyalja az őt puszilgató orrocska gazdáját. A kislány pedig visszapuszilta őt.
Egyszerre kimondhatalanul azt kívántam, bárcsak én lennék az a kutyus...

Tizennyolc évnyi tárlat

Ide gyűlik, ki szeret,
ide gyűlik a könny is,
beleöntöm a szívem,
amit fejembe fölvisz
tizennyolc évnyi tárlat.

Volt benne öröm, bánat,
sok éji beszélgetés,
s ha elmerengek rajtuk,
feledem a tűnt múltat,
s óráit a hiánynak,
könny lep meg, nem is kevés.

Hisz mindent itt tanultak:
miket mondjon a lánynak,
ki mikor titkot vall meg,
a szavak nem fakulnak-
szemek, mik máig látnak.

Mert annyi minden történt,
meghitt kis találkozók,
a mi Annánk is örök,
s szép szemei csókolók.

És nem csak évek gyűltek,
de érett tapasztalat,
a percek elrepültek,
de befogadó maradt:
szimbólummá lett e hely,
a szabadság illata,
és inni való kehely,
az irodalom, maga.

Iskolám ide jegyzem-
tegnaptól néma váram,
szót írni, hogy szerettem,
bocsásd, ha kiabáltam,

de oly élet zajgott itt
bontogatva szárnyait,
amit nem felejt a fő.
Bolond románcot szövő
hány kis édes vallomás
hallott’, s történt minden más.

Nem feledlek, anyaföld
termékeny énem szülő,
melynek sok fűszála zöld,
és néhány már őszülő.

Mondom újra: itt lenni
kevés’b, ami jó dolog:
Ide gyűlik, ki szeret,
ide gyűlik a könny is,
beleöntöm a szívem,
amit fejembe fölvisz
tizennyolc hordó párlat.

2022-06-04

Trianon -102

Mentsétek meg most Principet
kezeljétek kissé baját,
csak épp, hogy éljen, annyira,
töltse ki húsz éve legjavát.
fűtetlen nyirokban mezitláb
éhezzen, míg él, eleget,
viselje elholtak ruháit
és fején a gyilkos bélyeget.
Vádolják milliók örökké,
míg bomolva megtébolyul,
töltse ki húsz éve legjavát
pince hűvösében, alul.

Támasszátok fel most Principet
Legyen egy mai rémalak,
ki elvágta testünknek szövetét,
élő karokat, lábakat.
Rángassátok holtjából is elő,
kínja legyen jajszavával teli,
vegyetek el tőle most mindent,
mi jogos méltóság, s emberi.
Hadd senyvedjen meg a nyelve
a rothadt, retkes bőr alatt,
hadd nyomja göthös tüdejét
a vér súlya, mi hozzá tapad.

Hozzátok előmbe Principet
ha letöltötte évei javát,
hadd húzom fel az első fára,
hogy páholyból nézze a halált!
Nézze, hogy népeknek mit hozott:
szenvedést, két világháborút,
nem csak két kiontott életet,
de millió csonka szomorút.
Aztán legyintek csak: hagyjuk,
kár lenne értékes kötélért,
már megtörtént nyugszik haragjuk,
a szerencsések pedig túlélték

2022-06-04

tápanyag

Te vezetsz, akinek még papírja sincs,
s az autó-ajtón nincsen is kilincs,
hova száguldunk most így, eszetlenül,
s vajon túléli-e, ki melléd beült?

Tanárnak kapát, tollat az ökörnek,
hatalmi szóval hülyeséget bőget,
és rejtélyesen somolyg’ orra alatt:
hadd rendszabályozza meg, ami szabad!

Ide nem tudós, és nem bölcs elme kell,
csak ki kórusában szépen énekel,
és egyhangon velük bégeti, hogy bé…
alázattal hajol jó ura elé.

Adj bizony, mert neki újabb gyöngyre kell,
melyre párás szeme hű csókot lehell,
és megunva azt majd dobozba rakja,
míg neked nem marad enni holnapra.

Ily sofőrnek adtunk kormánykereket,
irgalom legyen velünk és szeretet,
hogy mikor mindünket feláldozni kell,
mosolyod akkor is hűséggel cipeld!

Mondom, hogy megfizetsz, gazdag, vagy szegény,
éltessen téged még a hiú remény,
a darálógépben növessz szárnyakat,
mert itt nem vagy más, mint olcsó tápanyag.

Unokámnak, ha lesz

Írni szeretnél? Írj hát!
Adok szépet a szádba.
Érzem, mint dúlnak benned,
szíved reszketve dobog,
váljon valóra vágya,
sok öröm, bátortalan.

És várod, hogy áttörjön
az ihlető pillanat,
amikor lehetsz magad,
ahogy végtelenbe jutsz.
Egyszerű sorok, tiszták,
finom, kék pasztell tinták.

Felhőt rajzolhatsz vele,
rojtjai hasonlatok,
s fodra málna levele.
Elragad a képzelet,
hagyd magad, szállj utána,
ha néznéd, mivé válna.

hét színe pántlikának,
hét petty a katicának,
csöpp nyelvét a cicának
hova vitte a koma?
csönd-levesből így nem lesz
királyi víg lakoma.

Csipkét varrni sok szóból,
csak úgy,..milyen jó dolog!
Varrni szeretnél? Varrj hát!
A cérnát tű fokába
hamar befűzöm neked,
aztán járjon ám kezed!

2022. 05. 04.

Versfolyam - Eljő a búcsú

- fullextra blog záró

Eljő a búcsú, mint jő az éj,
de csak álmodj tovább és ne félj!
Álmod holnapra mind megmarad,
majd szállnak, mint égen madarak,

szállnak szép órák emlékei,
vedrem vörös rózsákkal teli.
Nincs még egy ilyen, békés öböl,
tollamba tintát ömölve tölt.

Várok, megállok meríteni,
tizennyolc évem most temeti,
homokkal görgeti az idő,
eljő a búcsú, s majd fű kinő.

Alvó vidék

Ébredned kell, hajnal hangja von,
kiszolgáltatva fekszel havon,
csontjaidon a húsod kemény,
messze a tavasz, hosszú e tél.

Csapdába ejtett a varázsszó,
mert nincsen elég ennivaló,
újság abrosznak az asztalon,
megtévesztettek téged nagyon!

Hiszel, félsz, mitől nem kellene,
mély csönd van, nem állhatsz ellene,
mert törvény e bénító varázs,
alszol megvett vidék, dalra vársz.

Még mi tudható, azt nem tudod,
gálya a részed, s gyaláz furok,
és pénzedért jön megvédeni,
ki mosolyogva nyakad szegi.

Jaj, nehéz lesz így, aludj vidék,
a hajnal neked óh, messze még,
talán bölcsebb századok jönnek,
és lesz, ki megtöri a csöndet.

***

Míg csönd van, hangosan ünnepel
és a győztes majd földre teper
mindent, mi szólni mer, ellenáll;
ez a küzdelem nem volt egál

Azért írok

Azért írok csak tovább:
tudd, még nem szép a strófa,
mert ha megállnék,
már tökéletes volna.

Sírj hát velem, fogd fejed,
hogy helyére kerüljön
elvétett vessző, ékezet.

Azért írok csak tovább,
hogy ízleld a szót velem,
mert írni jó nagyon,
olyan, mint a szerelem.

Hogyha szerettél, tudod
fontosabb, hogy kimondd, mint
hogy hol vannak hangsúlyok

Azért írok csak tovább,
hogy a versben rend legyen,
mert szolgálni vágylak
kedves Olvasó, s a szerelem

két sor közt úgy hajlik át,
mint hajolnak nádszálak,
mikor szellő old pántlikát

Nesze semmi...

Azt mondom, menj a térre

kiszellőztetni a fejed,
s a választ sok miértre
séta közben megleled!

A dolgokról vitázhatsz,
mi a jó és emberi,
a sok s@ggfej mind átb@sz,
nincs más, csak te, dönteni.

Hogy mi lesz, te tudhatod,
azt nem mondja senki se,
hogy a Chelsea lő hatot,
vagy a Leeds kiesik-e…

de tudod, nem érdekel,
ha szívbeteg jó atyám,
s a gyereknek enni kell,
bizonyság kell, nem talán.

Ezek itt háborúznak
és véreddel játszanak,
de a tét, s az ár túl nagy
és a szavak csak szavak.

Mára nem így készültem -
egy kötet Petőfivel -
mával nem kibékülten,
mert a szabadság hitel,

s jövővel még perelve,
hisz gyűlik az áldozat,
s billen a mérleg nyelve
még nincs végső változat.

Mi az ábra? Jól látod:
döntést fölötted hozzák,
s kik majd jól járnak: mások
ez a keserű valóság.

Szóval, menj le a térre
kiszellőztetni a fejed,
s a választ sok miértre
útközben tán’ megleled!

2022 március idusán

Hallottam hírét halálnak

Hallottam hírét halálnak,

s hogy tébolyult tekintetet
földön ismét körbejárat,
kevélyen oltva lelkeket.

Elnémult ajkam: nem lehet,
hogy újra, kézbe simulva
szólaljanak a fegyverek,
csak embervértől csitulva.

Szédülve ültem le kőre:
mint ki félve attól szorong,
jövőt már nem lát előre.
Ember, nem lehetsz ily bolond!

Hallgatni kéne a csendet,
mikor sok láb együtt dobog,
s a friss légből szívni egyet,
mert hallgatni bölcsebb dolog.

Tudd, ok mindig terem bőven,
s háborúk hírét hallani.
Mi szép, nem múlik, időtlen,
megmarad jónak mind, ami

tiszta, s kedvel napvilágot,
ki nem csörtet karddal, vakon,
s őriz rábízott virágot,
esze jól vigyáz holnapot.

Bújjunk-e sötét pincékbe,
mint őseink tették, újra,
amíg jelt nem ír az égre
újból ama béke ujja?

Inkább tollal egy találat.
Szavakkal ölje meg dölyfét.
Adjon dobzódó halálnak
leckét a bezárt öröklét.

Tudd, mi tollal vívjuk harcunk.
Fuss, ha védtelenre támadsz,
elűzünk, de nem haragszunk,
nálunk nyugtot nem találhatsz!


2022. márc 6.


A dőlt betűs sorok tartalmi része Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve

Lefelező tizenkettes

Majd azt mondják nagy, kerek, ártatlan szemmel,
hogy: „nem tudom, mi rosszat tettem, emberek?”
miért támogat engem egy halott ember,
csalással választást nyerni mér’ nem lehet?

Honnan kellett volna nekem aztat tudnom,
hogy nyilatkozni csak felelősen szabad?
Miért is nem hagynak végre, békén, nyugton?
Csak kimosdattam a sötét, jó arcokat.

Csak tolják és tolják a nyilvános svindlit,
majd arcunkba röhögnek szemérmetlenül,
míg a csókos haver új beszerzést indít,
min csak ő lesz a nyertes -ez van – egyedül.

Szájukból hamis a „légy híve, oh magyar”
ártatlan reményed elcsalják majd belül,
mindegy, hogy ész, erő, és a szent mit akar,
csak hazudnak, hazudnak rendületlenül.

2022022200202002200

...hmmm. csak olvastam egy cikket és kiborultam...
ettől még szegény pari piros marad, nem sárga

Nemes Nagy -100

"Tanulni kell". Minden más várhat.
Rajzolni fákat, zúzmarásat,
várni angyalszobrok között.

Megkérdem így is, méltatlanul:
ki írja le a téli tájat,
„s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,”
mikor a toll szunnyadva pihen?

Mert rossz verset írni már tudok,
de szavad kell, mely mindig árad,
szerelmet metsz szívembe, szilárdat.

Ingád mélyen leng a hűs kútban,
s még formálod derékszögem,
ne mondd, hogy hiába tanultam.
Úgy ússzam át a sűrű ködbe,
hogy szivárvány legyen fölötte!

Tanulni kell. Éltető szókat.
S hallgatni, mit csöndes folyó ad,
míg a csónak hozzád odaér.

2022. jan.

Az idézett szövegrészek:
Nemes Nagy Ágnes: Fák c. verse alapján.
A költő születésének 100. évében.

Fecske az éjben

Szólnál, ha lehetne,
ha a fejfád felett
nem csapna kis szelet
egy eltévedt fecske.

Volt, hogy szóltál szépen,
s erővel, ha kellett,
szörnyű haraggal a
Magyar nép nevében.

Verseid felszállnak
csillagtalan égig,
harcoltál mindvégig:
Válasza imáknak.

Zászlódon szabadság,
s szívedben szerelem:
„e kettő kell nekem”,
hű ezért maradtál.

Talán van más erény,
talán nincs más semmi,
s a Földet jobbá tenni
elég e szenvedély.

Talán a rab tudja,
míly' kín a szolgaság,
és kárhozott apát,
hív szabadság útja,

de nincs szó, mit várva
ne nyílna férfiszív,
ha kokárda virít
a börtön ablakába’.

Halálban vár tested,
szavad máig tanít.
Elvetted jussod, mit
leltél, s nem kerested.

S bár heved sírba vitt,
idő zár magába;
tudja minden árva:
neveden nem fakít.

Ha van valami szép
ezen a világon,
a nyíló virágok
és "A téli esték". 

(Petőfi Sándor születésének 199. évfordulójára)

Versfolyam - Hogy lett hát... (záró)

Hogy lett hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló,
Gátakat tépő, rohanva áradó,
Mégis szívedbe fészket rakó
Az estvéli - régi - szép, s kedves üzenet?

Már kitaláltad. Látod, hogy minden meglehet;
Fogtam örömmel nyújtott két kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra,
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:

S csörgedezve bátran jöttél Te is,
Lettünk sodró folyammá,
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem.
Itt vagy-e folytatni elkezdett énekem?

Csendes dal

Nem jöttem most bolond szóval,
sem síppal vagy cifra dobbal.
Nem kellettem szerelemmel,
mi nem tiéd, azt ne vedd el!

Kellessen, ki kelletni bír,
ki mézzel hízelkedve ír,
legyen övé a hölgy bája,
ha akarja - s ha kínálja.

Volt igen, igézett a dal,
s mi szép, ma is a szívbe mar;
rövidebb út az egyenes,
ki nem talál, nem is keres.

A szépet vakság nem látni,
muzsikájához felzárni
nem bűn, csupán nagy kegyelem,
dalt is, csendet is szeretem.

Szépen tovább hát az úton:
hátamra nem kell ily puttony,
s ha éheznék virágszálra,
maradjon az titkom mára.

 2021.12.30.

Gyarlók

Örülj, gyarló a szépnek,
örülj, míg szól az ének,
ki tudja, meddig lesz ez így..

Csak, mint egy szöszke angyal,
hullámzó aranyhajjal,
őrizd, őrizd a szent helyet!

Végy elő irkát, könyvet,
öklelő csöndek jönnek,
és támad pusztító magány.

Hideg, sötét lesz az éj,
mint sarlónyi Hold-karéj,
tükörbe metszi arcodat.

De ne félj, csak légy készen,
dalolj csend ellenében,
s a hajnal meglásd, felfakad!

Táncolj, várj, őrizz addig,
míg hangod meghallatszik,
légy hírnök ég és föld előtt!

Örülj, gyarló a szépnek,
örülj, míg szól az ének,
és benned csendül dallama!

Eszmefuttatások

1. Eltűntek
Vannak, akik eltűnnek.
Egyszerűen kiesnek a társadalom alkotta milliók és emberiség alkotta milliárdok szőtte hálóból, átfordulnak a világ peremén – a semmibe.
Ők azok, akiknek nincs már még egy mellettük álló ismerősük, akik a kezük után nyúlva megszólítanák: „Hé! Cimbora, hová sodródsz? Fordulj felém, itt vagyok!”
Barátságaik, ha voltak, életük korábbi szakaszában véget értek.
Nem hiányoznak, mert nincs kinek hiányozzanak.
Talán, ha idejében körülnéznek és segítséget kérnek, másként alakulhatott volna. De nem tették, mert ők nem szoktak ilyet tenni. Érdeklődve, mégis érdek nélkül szemlélik a körülvalót. Nem szeretnek magukkkal foglalkozni.
Szolgálnak, léteznek, haszonra vannak és használtatnak, ha kérdezik őket, válaszolnak. De nem avatkoznak be. Mások kívülállónak, különcnek tartják őket gyakorta. Okkal vagy anélkül.
Életük ugyanúgy kezdődött, mint sok másé: anyaméhben foganva fejlődtek, megszülettek. Aztán sokféle módon felnőve megszerezték az emberi identitásukat, tudatukra ébredtek és szembesültek a közeggel, melybe megérkeztek.
Azután valahol eltévedtek az úton, kapcsolat nélkül maradtak, elszigetelődtek.
Hosszú őrlő magány után eljött a perc, amitől kezdve nem is keresték többé a megoldást.
Vágyaik a társas kapcsolat iránt hiába égtek tovább, ... egyszer hamuvá égtek.
A hibát önmagukban találva meg önmaguk ellen fordultak.
Meg van ennek a pszichológiája.
Sokan közülük rendelkeztek képességekkel, hogy kifejezzék ezt az űrt, ezt az elidegenedést.
De a kifejezés szabadsága nem ad megoldást, csupán a fájdalmat engedi láthatóvá válni.
Ami elveszett belül, azért már nem kár, és kívül veszni hagyni nem veszteség.
Eltűnnek és nem jutnak emlékezetbe többé.



2. Jók és rosszak
Én azt hiszem, hogy a jó mindig túléli.
Ha egyébként belehal, akkor is.
Talán, mert rendületlenül reménykedem benne, hogy a gonosz emberek, akik [adott esetben] körülvesznek engem, vagy másokat, nem maradhatnak örökké azok, hogy meg kell változniuk, ahogy a Nap is felkelve reásüt és egyenlőképpen megvilágít mindent, amit ér, úgy fel is melegíti a dermedt lelketlenséget.
Ám ez a hitem zátonyra is futhat: a rosszak rosszak maradnak és a napfény csupán megcsillan a zsákmányon; a jó veszít és aludni tér. Majd egyszer mártírrá, hőssé, ki tudja mivé válik. Talán. Vagy marad, aki volt: egy ember a sokaságból, akit elfelejtenek.
Ha a jó fizikailag nem is, de jósága, a gondolat, amit hátrahagy, maradandóvá válik, tovább él másban. Ez élteti a jót és így éli túl. 

Vannak valódi csodák ezen a földön – úgy hiszem.
Olyanokban eresztenek gyökeret, akik merik ártatlanul szemlélni, hogy a dolgok hogyan alakulnak át és vissza. Nem akarnak betagozódni, alkalmazkodni, úgy csinálni, hogy jó legyen másoknak, közben eladva a lelküket.
Vágni, leölni való bárányok ők, akik tiszta szemmel vesznek oda.
De míg tart a csoda, felövezi őket a csodálat. És ha nem is, és jeltelenül teszik dolgukat, magukban akkor is boldogok lesznek.

Nem hihetem, hogy akik annak látszanak, valóban olyanok. Sem a jók, sem a rosszak. Mert csak amit tesznek, azáltal lesznek azzá.
Az olyan emberi rendszerek is, melyek nem a valódi emberi értékekért munkálkodnak, bukásra ítéltettek. A rendszerek elmúlnak. Akár jók, akár rosszak. Mert ez a sorsuk: elhasználják morális üzemanyagaikat, beszorulnak, megrekednek egy fejlettségi állapotban, amit valami környezeti vagy társadalmi katasztrófahelyzet okoz, azután eltűnnek, mint formáció, és eltűnnek vagy beleolvadnak egy új formációba.

Mi emberek is elhasználódunk, tönkremegyünk. Testünk állapota fenntarthatatlan krízisbe kerül és ezen a féreglyukon -mely születése pillanatában a létezés tüneménye volt elröppen a lélek madara.
Ma még így van, holnap ki tudja, hogy lesz?
Talán kiterjed a lét határa és minden science fiction igazzá válik: a lét elnyúlik a periódus végéig és azon is túl, az anyagtalan, szétszóródottság végtelenségébe. Mert megtanuljuk a hogyant és úrrá leszünk a halálon.

De az Úr csak Isten lehet. És ez csak így, Istennel eggyé válva történhet meg.
És látod, visszatérünk a hitemhez, mert a hit mozgatja a világot és nem a világ a hitet. A kavicsból sosem lesz kismadár, hacsak a Mindenható fel nem ruházza akarattal, hogy azzá legyen. A hosszú fejlődéstörténet nem arról szól, hogy a molekulák kommunikálni akartak volna egymással, hogy valami jobbá állhassanak össze. Csak voltak egymás mellett és a szükségszerűségek kényszere kovácsolta össze őket. A tudat csupán az anyagi létezés reflextevékenysége. Akkor hát ki az az „Én”, akinek öntudata van? A környezet jelenléte és kölcsönhatása „Velem”? A fő kérdés: hogyan lettem valamiből valakivé és ez a lét jelenti-e azt, hogy függetlenné váltam attól a valamitől? Tehát végső soron vissza kell kérdezni: lehet-e a kavicsból kismadár csak úgy, teremtő értelem és elhatározás nélkül? Isten az úr, vagy a természet játszik kockajátékot önmagával? Sokan föltették már ezt a kérdést. Méltatlannak érezném porként porba hajtani fejem. Talán túl sokra vitte ez anyag, hogy megengedje magának a találgatásnak és a döntésnek e szeszélyét és feltételezze az értelmet a véletlenszerűség felett, vagy a rendező elvet a káoszelmélet helyett. A túl sok bizonytalan következetessé konvergálását.
A „nem tudom”-mal a válaszokért ácsigózó világ nem tud mit kezdeni. Neki Isten kellett, vagy fejlődéselmélet. Buddha, Krisna, Jézus, Mohamed,… – vagy a Semmi. Az információért, akár igaz, hamis volt, mindig is öltek. Az ismeretlentől való félelem -ősidők óta- a bizonytalanságot táplálta. Ez a félelem nem képes megküzdeni másképp a valósággal, hinnie kell valamiben, ami feloldja az információ hiányát. Isten kijelentése információ. A világ válasza erre a helyzetre az információ további keresése. Az ideológiák küzdelme a csak úgy érhet véget, hogy bebizonyosodik minden kétkedő előtt, hogy hitük tárgya létezik vagy bizonyítást nyer, hogy nem létezik.

Végezetre jó az, aki kételkedik, vagy az a jó, aki hitet tett valami mellett, mert nem bírta tovább a bizonytalanságot elviselni?
Aki választ kapott, vajon jó választ kapott-e és aki keresi a választ, vajon jó irányban keresi-e?
Vajon számít-e mindez?
Vajon ki a jó? Aki ki feltesz kérdéseket válasz reményében, vagy aki elfogad válaszokat megnyugvása reményében?
És ki a rossz, aki vakon elfogad válaszokat, és nem kérdez tovább, mert úgy érzi, rájuk talált, vagy aki fél feltenni a kérdést is, mert tudja, hogy a válasz nem fogja megnyugtatni?

Sokfélék vagyunk, igen. És igen: a jó és a rossz fogalma mégis létezik.

Időszámítás

Évek, álmok
boldog percek,
sóhajtások
szép szerelmek

mai nappal
véget értek.
Az óra megállt.

Nem lesz még egy;
mind hiába..,
nem ment téged-
halál árnya

mai nappal
ölébe vont,
vége és pont.

Talán hitted,
másképp lesz majd,
sokra vitted,
mégis bevarrt.

Mai nappal
csúnya angyal
beléd rongyolt.

Évek, álmok
boldog percek,
sóhajtások
szép szerelmek

mai nappal
rajtad állnak,
az óra ketyeg.

Rossz álom volt
nem vég ez még,
hogy átgondold
napod, estéd:

mai nappal
elkezdődik
új életed

A kisasszonynak születésnapjára

Lépek egyet tovább, s arra gondolok,
történt már sok minden, s még egy pár dolog.
Évek múlnak, s velük, minek múlni kell,
egyre több emlékre hűs párát lehell

ajkam. S nyílna szóra: egykor tudtalak,
ismerősöm voltál, csudás pillanat;
volt csatározás, volt öröm, számtalan,
és hosszú éjszaka, minek száma van.

Szavakkal játszottunk, festve álmokat,
tökéletes volt az első változat.
Itt ismertelek meg készülő jövő,
itt mondtunk ki igent, egyszer én és Ő.

Tovább lépek egyet, felnőtt már e lány,
csábos vonzerője még ma is talány,
tizennyolc tavaszunk szép mesébe ring,
tudom, hogy rám nézve megihlet megint.

/Hendekaszillabus/ vagy csak majdnem, de az akart lenni...

2021-10-17

Valami könnyűt akartam írni

Valami könnyűt akartam írni megint,
mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.

Nehéz évek voltak, s lesznek velem,
elhagyott az a vágyott szerelem,
miért én az életemet adnám.
És másutt jár már az a parasztlány,

kivel gyermekként pár édes csíny esett.
Szabad volt, tagadhatnám, lehet,
de nem ő lett végül életem párja.
A múlt lányszívét felém hiába tárja.

Nincs itt, ki most velem lehetne.
Az élettől ez a legkeményebb lecke.
Mint a kénytelen, egyedül rótt körök,
melyekbe lassacskán beletörök.

Nincs, mondom olyan, hogy egyedül,
párrá lett az ember, s ha szíve hevül,
a mosolyát asszonycsókra váltja,
addig előrenéz, s idejét kivárja.

Mert nem mindég jő az a csók hamar,
napok sora nem segít, temet, betakar,
az óra meg csak ketyeg, ketyeg belül,
és az élet eltelik értelmetlenül.

Valami könnyűt akartam írni megint,
mit csacsogva dalolgat, s aztán leint
egy még éretlen, mai fruska,
de meggondoltam magam, Isten tudja.

Picurka 17 † (XXI. vers)

Fájdalmak jelölik a halál napját,
mint kivágott, még érő barackfát;
csak zúg a szó, zúg és csöndbe fúl!

Szavak, ti hitványok, nem kelletek,
nem vigasztaltok, ártó mételyek,
fullánkjaitokból méreg jő elő!

S mégis ajkam könyörögve hullat
elétek könny-szavakból múltat:
kegyelmet kérek e kis reménynek!

Kit csöppnyi emlék és szerelem éltet,
picurka leány vagy fiú, nem tudom.
Velünk jött, s egy nap elveszett az úton.

Megfordult e benn zabolátlan világ,
vad ritmusok táncát szegte csend,
féktelen dob helyén hárfa hangja leng.

Nagyra törő tervek? Halomba dőltek,
csillogó szemünket köd, hályog lepi,
csak emlékünk hullámzik, mint a tengeri.

2021. 08. 14.

tanulmányvers 5 szótagra

Est föléd hajol,
s tollat fogsz, lehet,
szótintába jól
meghempergeted,
milyen az íze
szerelmes csóknak,
majd neked hisz-e,
mit hoz a holnap?

Megannyi kérdés,
válaszolatlan.
Rád váró két kéz,
s hév oltó paplan,
ujj öt begyére
öt madárka száll,
jobb lesz-e véle,
hogyha rád talál?

Lélek megindul,
ha röpülni vágy,
s ponttá zsugorul
körül a világ.
Virágok pora
belészáll szembe,
és bőröd érzi,
ha érint pelyhe.

Oly csodálatos
mindez leírva,
ám csak vágyakoz’
a hűlő tinta,
mert szó magában:
lég kilehellve,
megfagy a szájban,
kétélű penge.

Szemnek bogára
amint feléled,
csillan kart tárva,
s megőrül érted.
Ajkad olvasom,
szót tőle tanul,
merülni hagyom,
bátortalanul.

Ha úgy árt a szó,
mint mondják, s való,
ajkunkkal vajon
miért mondható?
Nevethetnek biz’
fenn, magas hegyen,
mégis szeretni,
írni: kegyelem

Unokáink sem fogják látni?

Kevesebb lett e föld,

emberrel jelölt vidék,
e kékbe burkolt való.
Éltetett és megölt;
porszemnyi semmiség.

Elment egy fő ismét,
kit jövő is érdekelt,
ahogy ódon kastélyt
körülövez kis rét,
múltnak panteont emelt.

Elkísérte létem,
volt egy közös strófánk,
mit én dalba írtam:
filmes öröksége
visszatér ma hozzám:

„őrizni a múltat,
jövőnk zálogául”,
nincs is szebb cél talán,
mit gyermek tanulgat,
s szemünk elé tárul.

Tán’ lesz új, korszerűbb
és megváltozik bármi,
végül minden elavul.
Kérdés, marad-e velünk
vagy nem fogják látni

az unokáink sem,
csak egy varázsló táltos.
Elment egy fő ismét,
most már őrszem sincsen -
ki védi meg a várost?



Mikor a kényszerű alkalom ad szót a szóló szájába, nincs annál rettenetesebb...

Ráday Mihály emlékére álljon itt e néhány sor a teljesség igénye nélkül.

Egyszerű versike

Szívem ver még,
nincs más hírem,
csak elvagyok,
mint fűben alma,
elesve fájától,
kissé elhagyott.

Mely sün élelme,
megérett gyümölcs,
mit enni kéne
szájszélen csurgó
mohó éhhel,
ezt mondta a bölcs.

Édes az íz, tán
nem neked való,
ki fanyart szeretsz,
s hogyha hull a hó.
Lábad földig leér,
fekete vagy fehér.

A vers egyszerű,
elolvasod, lehet.
Egyszer és bezárod.
Aztán vársz éveket.
Majd megérint, megérted,
s megérik a nedű

halott szemek

A halott szemét nézd,
kit élet most hagyott el,
de még ragyog!

Van-e benned annyi méz,
mit nem vehetnek el
tőled sodró holnapok?

Láttál-e már mindent?
S számoltad-e percenként
az időt, mint végtelent?

Voltál-e már kinn, benn,
s akarsz-e mindhalálig
úgy lenni énvelem,

mint együtt elúsznak
mélységekben halrajok,
s közben testük ívben hajol,

mint ki kezet gyöngéd kézbe csúsztat,
elengedve sötét tegnapot,
s test a testbe gyönyörrel hatol?

Várj még múlni, nézz szét,
hajolj le rózsáért,
nem hűlt ki tagod!

A halott szemét nézd,
ha nem érted az életet,
és álmát megkapod!

Isten voltam

Isten lettem pillanatra,
hogy zúduljon reám
minden vak haragja,
s kezem sorsok közt
elválasztó ítélet,
s igazság kardja legyen.

S lettem vigasztaló,
ki sok kínokat látja,
biztatva gyöngét emel,
de megmarad jó barátja
annak, ki értem veszti el
hiába hajszolt életét.

A pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés
meghalt, semmibe hullt.
Ember van itt ismét
köztetek, emberek,
egy ember, ki fél és remeg.

Isten voltam pillanatra,
szólam a Minden szavát,
lettem értelme és alakja.
Kezemben nyugvott a jövő,
oly gyönyörű volt a lét,
Kedves, tiéd voltam, tiéd!

Most egyedül rovom köröm,
a puszta föld mindenem,
időm csak tüskét terem,
mert a pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés:
meghalt, semmibe hullt.

Levél otthonra

Hol Váli-víz ered, onnan jön világom,
ott van otthonom, a vadregényes Válon.

Az ifjúságom magva ott vert gyökeret,
csudákat kutatva ott lehettem gyerek.

Nagyszüleim tája már másé, idegen,
de ősöm présháza megvan Öreg-hegyen.

Mesélhetnék mennyit, a nyár milyen jó ott,
múlt kútjába lendít, mikor oly bolondok,

s szabad lelkek voltunk, tengeri-táblák közt
kalandozva pont úgy, mint szél hajt virág-szöszt.

Emlékezni jöttem, csak egy pillanatra,
múltam már mögöttem, őrzi szív lakatja.

Levelem otthonra szálljon nagyszülőkhöz,
kertjük minden bokra felett angyal köröz.