2006. április 14., péntek
Hajnalban tetőzött az ár
Csendes volt, csupán a kis bokrok,
Zsenge füvek csodálkoztak rajta,
Nem láttak, s nem fognak látni talán
Ilyen zavart, furcsa világot már többet.
Uszadék fák ültek az elöntött padokra,
Elfekszenek hamar, elengedik őket
Ölelő sima, selymes fényű karok:
Visszahúzódnak örökkön mormoló
Gyöngyház falú kagylóhéjaikba
Hajnalban tetőzött az ár
Riadt, bundás gombszemű vadnyulak
Közelebb óvakodtak az ázott gáthoz
Üregeik mély víz alatt, elrejtve számuk
S nem tudják, miért és mit néznek már
Csak tétován visszaugrabugrálnak
Vaksi, rózsaszínű kicsinyeikhez.
Míg hancúroznak elfeledve váruk,
Sovány, meddő kertek végéből szimatolják
Morc parasztok éhezett, bősz kutyái őket
Hajnalban tetőzött az ár
Reggel elmúlt, dél felé jár, szikkad a part
Nem tolnak újabb talicska földet
Hazament már, ki maradni nem bírt, vagy akart
Egy városi néz, füzetbe ír, jelölget
Kölykök szaladnak a gátra, kurjantva nagyot
Kiáltanak egymás szavába vágva
Hirtelen egyikük a sárba térdel
És egy darab törött cseréppel
Megdob egy túlparti ivó őzbakot
Hajnalban tetőzött az ár
Elvitte mind a reményt gyűjtött pénzzel
S néhány féltett álom házzal romba dőlt
De meghozta pajzsos szegénységét
Vendég bajjal együtt, mely őrzi immár
Csillag-fohászát ártatlan, könnyes szemeknek
Kitöltve, mit nem kért, ősz asszonynak,
S arany hajszálú, szöszke-szép gyereknek
Kezébe adva kinek vándortarisznyáját
Kinek hajtva kupicáját, büszkén halni, tőrt
Hajnalban tetőzött az ár
2006. április 9., vasárnap
Vadkacsákkal álmodom…
Kik a langy uszályú fodros vízszínről
Lusta csapásokkal lökik el maguk
Szép, ívelt nyakukat nyújtva simulnak
A hűvös reggel kék-tiszta ölébe
Óriás, vérszínű, narancs korong előtt
Láthatatlan cérnán húzva emelkednek
Fel, fel csapatban észak felé tartva
Április van, utolsó, örök április
Vadkacsákkal álmodom
Fehér tollaikról vízpermet válik el
Billió, ragyogó mozdulatlan könnycsepp
Valami egészen lassú-lassú széthullásban
Haldokló, elmúló, lágy ölelésben
És rubinvörös sugár talál utat köztük
Óvatosan nyitva, mint szivárvány-legyezőt
Fényben fürdetve karcsú, büszke testük
Túl árnyék-selyembe vonva, rejtve el
Vadkacsákkal álmodom
Szállok velük oly szabad-boldogan
Végtelen, örök-hűs, áprilisi szélben
Karom szárnyukká lesz, s gondolatuk enyém
Együtt vitorlázunk, e sohasem volt csapat
S egyszerre ezüstcsík hatol fel az égre
Tompa püffenésre vérkígyót permetez
Megriadva szédül egyikünk a mélybe
S ebek csaholnak érte, a nádasban, odalenn
2006. április 8., szombat
Városligeti kép
2006. április 3., hétfő
naplóbejegyzés
Ma sem tettem érted semmit, varázslat
Kenyeret, tejet venni, felhívni a szabót
Varrt-e hajtókát a régi, rossz kabátnak…?
2006. március 30., csütörtök
Találkozás
Felhő-prémgallérja olyan, mint a vérpad
Szétfolyó színei szürkületbe nyúlnak
A levegő veszteg áll, ki tudja, mi lelte?
E furcsa némaságba becsirren egy madár
Hosszan fuvolázza, s elhal hangja benne
Egyszerre elreppen, s fa odvába száll
Megrezdül egy levél, messze moraj hallik
Hűvös fuvallattól libabőrös lesz a kar
A magas fák lombja most gyöngéden meghajlik
A férfi hátranéz, menne? Marad. Mit akar?
Pár esőcsepp csattan, s finom permet szitál
Kitárt karjaiba légörvények kapnak
Míg ő fejét hátraszegve csöndben zihál
Úgy, mint egy szoborrá kiégett alakzat
Sziklaszirten áll fönn, nem néz le a mélybe
Beissza az ívet, amit nem lelt sosem másban
- A szövetség jelét felfestve az égre
S kiszáradt szívében nem szűnő áradás van.
2006. március 28., kedd
Bérből és fizetésből élők dala
Az élet mindig másnak oszt olcsó sikert
Ostoba gürcölés volt három év munkája
Ha tudom is, előbbre nem megyek tőle
Mondhatnák: becsüld a fillérnyi százalékot
De nem elég, belőle nem tel’ szemfedő se
Csak a szokásos: könny, szitok, izzadság, vér, s bot…
Bocsáss meg, te szem, fül ne halld hangom!
Hisz hálás vagyok, hogy hajnal nem a padon ér
S lehet, az is leszek… messze még az alkony
Minek siránkozni meg nem szerzett vagyonért?
Írni jól lehet így, köszönöm, hajt e szellem
Mosoly az ürömben: ebből nem lesz forradalom
Kihúzhatja magát, s fejlődhet a jellem
S ha szembe köpnek, büszkén akkor is vállalom.
2006-03-28
2006. március 19., vasárnap
Ars poetica
Csalogató-hívón, kedvesen becézve
Hajszolván unszolva, mert fogy-fogy az idő:
Én csak úgy írom egymás alá a sorokat,
Fennkölt, nemes cél nem vezet
Egymás alá gyűlnek hűlő vércseppjeim
Egyszerűen, s nincs rajt’ fölös ékezet
Szavam kihullott mind, árván belőlem
Kinccsé gyűlik-e majd, mint cseppnyi tó?
Nem tudhatom. Hitemre felelhet majd
Az égi úr, a Lelkeket Megnyitó
Tompán kong már, messziről, másé
Hogyha hamisan, hát legyen megbocsátás
Ha nem lett több szavaknál a vers
Ha néma maradt, hiába a kiáltás
Elvégezve függ fenn, ars e poetica
Az időn túl egyetlenné szűkül a félelem:
Elmondtam-e neked, miért jöttem ide?
Haszonra, vagy hiába éltem le életem?
2006-03-19
2006. március 8., szerda
Bölcső-dal
Itt bontott neked szivárványt a nap
És elnézett, mint csecsemőt, üvöltőt
Belőled nőttek szerelemnek gyötrő,
S édes virág’ i, jambus dallama
Óh, gyönyörű, erős-gyönge szava
Visszhangzotta mennyi tűnt emberöltő!
Most, ím, kicsit félve-féltve veszlek fel
Mily hangokat csal ki, még nem tudom
Hangszeredbe írott csacska ábécé
S bízom, hogy felvéve nem eresztesz el
Leszek csókká, leszek dal húrodon
S általad talán szívek emlékévé…
2006. március 3., péntek
Emlék-pillangók
Hangtalanul verdes kétmillió szárnyuk
Hatalmas, fényesek és egészen aprók
Négymillió együtt: velük rebben árnyuk
S ím, a tükör, bár homályos, tovább vetít:
Kísértet-világként kétszerezi őket
Nyolcmillió szárny van, és enyém mindegyik
Láthatatlan kötve, mint hű szeretőket
S újabb tükrök emelkednek, csalfák, csorbák
Tanácstalan fordul velük énem szembe
Mintha azt kérdezné: honnan jössztök, mondd hát?
Vagy: te ki vagy? Hogyan jutottál eszembe?
S elborítanak mind, milliárdnyi sóhaj
Ködbe szőtt hegyormok, patakvíz, csillámló
Elsodort kis hajó, magányos-szép tópart
Bolondos és komoly kiejtett száz szó
S elfárad figyelni már, a szív is csillapszik
Tarka homályba szédül a csalt képzelet
Egy csepp feszül arcomon virrasztván addig
Míg hajnal suttog fülembe új éneket
2006. február 22., szerda
Egy és fél éve már...
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke
De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el
Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad
Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!
Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanút
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül
Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!
Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…
Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull
Picurka-versek VII.
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke
De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el
Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad
Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!
Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül
Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!
Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…
Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull
2006. február 16., csütörtök
Az óratorony
Százéves magányban sose kérdték: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?
Padlásodra költött ezer galambnemzedék
Kirepültek régen, otthagyva hangjait
Turbékoló vágyban fogant lágy zenék
Emlékire mozdulnak repedt harangjaid
Jeges hideg újév átfúj az ablakon
Üvegcserepeket sodorva a mélybe
Törött szivárványég alatt ásít vakon
Rongyába búj egy nyomorult: hagyják végre!
Március illatát hordja már az utca
Ingujjban szalad az állók közt pár gyerek
Mintha élednének a fák, vagy ki tudja?
Valahogy mosolygósabbak az emberek
Oromzatok párkányira gubbasztva ül
Rázza tollait az áttelelt madárraj
De a morzsát szórót látva mind-mind arra gyűl
Nem törődve már a csókolózó párral
S a villamos oldalán a reklám örök
Mozgásba lendül a járó-kelők népe
Felvisít a kerék, s csörömpölve zörög
Lomhán fordul, döccen a kanyarhoz érve
S ahogy állok némán, városodra nézve
Számlapodra újra hajnalt lehel idő
Százéves magányban most se kérdik: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?
2006-02-16
2006. február 7., kedd
Álompadlás
Hátha meglelem, mi elveszett
Rendetlen álompadlásom mélyén
Felbolygatva sok lomha, kósza szöszt
De hiába léptem reccsenő
Poros deszkákra óvatosan járva
Felsírt benne fájón a kihúzott szög
S lepett galambpár rebbent hirtelen
Mintha vádlón reám kiabálna…
Miért is téblábol itt ez idegen?
Tétován, megfakult képeslapot
Miért emel csak félig, visszaejtve
… a múlt rejtelme beszédes csendhalom…
Melyet egy halott ajkán hagyott
Didergő téli este száncsilingje
Eltört korsók földbe ivott méze
Bronz talapzatra olvadt napkorong
S a folyó, melynek hullámait
Sokáig, elmerengve csak nézte-nézte…
Nem kerestem tovább, megálltam
Beszippantani a padlás-illatot
Csak hosszú révülésben vártam
S lemásztam végül a zajgó világba
Megrendülve, mint ki mindent itt hagyott
2006. február 6., hétfő
Szememmel mondom el…
Olyan szép és emelkedett e pillanat
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad
Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz
Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam
Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet
2006.02.05. Miskolc
Fullextrán hozzászólások:
Hozzászóló: lacoba
(Ideje: 02-06-2006 @ 11:37 am)
Comment: Köszönöm Zsoloo, hogy szívedből szóltál. Remek kis vers.
Hozzászóló: prayer
(Ideje: 02-06-2006 @ 12:27 pm)
Comment: Verseidben szeretsz elidőzni a pillanatok hangulatán. A mostani műved is egy nemes pillanat.
Hozzászóló: szerzs2
(Ideje: 02-06-2006 @ 08:33 pm)
Comment: De jó annak akinek ezek a mondatok szólnak!!!
Hozzászóló: Zsuka49
(Ideje: 02-07-2006 @ 03:45 pm)
Comment: Remek kis vers, tetszett.:)))) Zsuzsi
Hozzászóló: hori
(Ideje: 02-07-2006 @ 05:59 pm)
Comment: Nagyon szép!
Hozzászóló: zsezse
(Ideje: 02-07-2006 @ 11:05 pm)
Comment: Szia! Látom a helyszint a jelenetet, amit leírsz. Érzem a kakaó ízét. Csodálatos a mély összetartozás, amit valóban nem lehet szavakkal elmondani, csak sugározni szemmel, szívvel. Köszönöm, hogy megírtad. Örülök, hogy rátaláltam.
2006. február 5., vasárnap
Szememmel mondom el…
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad
Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz
Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam
Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet
2006.02.05. Miskolc
2006. február 2., csütörtök
Távolban szól
Nem ma volt, amikor először vetemedtem arra, hogy közösen egy lényegében ismeretlen emberrel verset írjak. Kétesélyes próbálkozás volt, hiszen kisülhetett volna valami abszurd, vagy egetverően nem összeillő sutaság belőle.
Ez azonban egész jó lett.
Ezen felbuzdulva kerestem más alkalmakat is együtt írásra (tudok róla, hogy mások is alkottak szebbnél szebbeket)
Most úgy érzem, jó volna meghonosítani ezt itt is, de legalább kipróbálni újra.
Ennek jegyében teszem fel:
EZENVAGYOK (Ariadne-Hanna) - zsoloo TÁVOLBAN SZÓL c. közös versét
Távolban szól egy hangjaira bomlott zene
és nem tudom észreveszem-e...
Pedig lágy trillái sokat sejtetők
Megborzongnak tőle a mogorva háztetők
Cserepeik szíve dobbanva megreped
Kéményük odvából szivárvány integet
Zápor és napsütés csillogó elegye
Hétszínű híd a mennyből lefele
Fénye töretlen, csak oly távoli
vágyak érzések néma hangjai.
A hangok pedig szólnak csak nem tudni honnan
Hol távolról hallom, hol szívemben dobban
Álmodom talán, mint ezt a tarka rétet
Mire ráhajolnak a füstös kémények?
Nem álom, dallamos csendvarázs
Mit csak néma szívekben találsz
Violinkulcs a dobbanás kezdete
Ritmusa rezdülések üteme.
Csendes állóvize, mozdulatlan tó
Felszínén kis gyűrűk fodra látható
Mélyén apró tüzek fázva reszketnek
Fellobbanva szívem hangjaivá lesznek
Nekem csak hangok és csendek
Fényes üzenete a rendnek
Mi belül van csak láthatatlan
Harmónia mely nyughatatlan...
Örök lüktetésben, mint vér az erekben
Szán csilingje csendül csikorgó hidegben
Első nyugodt sóhaj az újszülött kis ajkán
Mikor megtalálta anyja mellét, fekve balján
Mint megszokott dallammal konduló harangok
Szólnak hozzánk egyre e titkos régi hangok
Elbeszélik ,amit örökségül hagytak
Halott, néma ajkak nekünk a fiaknak
Távolban most elhal a hangjaira bomlott zene
Hiányzik a csendből, vajon észreveszed-e?
2003-12-19
2006. január 25., szerda
Hát jó napot, világ!
Kékszín égként jártak-keltek farmerruhák
Piros kabátos kislányt, ahogy elszalad
Rám néz csodálkozva, majd fut anyja után
Tízpercenként ömlött áradón a tömeg
Az a kerékpáros újsági’mra tiport…
Hogy az isten verjen alá szúrós szöget!
Ő nem emlékszik rám, de én tudom, ki volt
Miska bá’ a rongyán ó könyveket árul
Kutyának sem kell, hát éjjel tűzre dobja
Lajcsi fekszik, részeg a tegnapi piátúl
Ma még felkél, s holnap megfagy: nem lesz gondja
Bádog kanalakban, ki lakatban bízik
Régi kulcsokat szór hiába a földre
Kínálja életét sötét este tízig
Betegen krákog fel, váladékost köpve
Hát jó napot, világ! Vár az aluljáró
Megállhatsz okulni, s alkudozni persze
Vagy siess komoran, hogyha a szag bántó
Kiderül úgyis részvéted, s hogy szeretsz-e
De nézd itt e tábla: koldus lettem, vigyázz!
Pénzedért cserébe hálás jó szót adok
S óvó tanácsot, hogy legalább ne hibázz,
Mert kemények, s könnyesek reggelre a padok
Üres a fej, borgőzös, gyűrt, kilátástalan
Álomban telik a lét - s két zsemle elég -
Nem szidom a sorsot, nem áltatom magam:
Várom az április enyhet adó szelét...
2006-01-25
(módosítva!)
2006. január 23., hétfő
Te nem mehetsz be…
Szemeddel kémleld csak az édes gyönge határt
Hol kövér, zsíros föld gazdag lombot érlel
Szusszan, ellegelész, s nyugodni tér a barom
Benn-szülötte nem fél; Isten elé térdel
Csak lásd, így akarom
Furulyaszó ring a köddel vont völgy ölén
Kézi szőttesükkel bíbel’ nek asszonyok
Vágyón dúdolásznak, hazavárva kedvest
Kinek könnyű teher vállain a robot
Te nem mehetsz be…
Nézd őt, a szerelmest! Házában nem hal gyermek
Körülfutják, ha jön, a kíváncsi lábak
Vadvirágokból szedett csókillatú csokrom
Rejti barna háta, s elkerüli bánat:
Nem tudja ostorom
Mikor éj lep mindent, kijő, megáll, felnéz
Összeköti rajjá a sok pont-csillagot
Nyugodt jövőt gondol, múltra dőlve hallgat
Övé a mindenség, s arcán a Hold ragyog
Te nem mehetsz be…
Béklyód a csend, vigyáz, halál ölelget mohón
Csontjaidból rak tüzet az átutazó
Majd porrá lesz az is, széjjelszórja szél vakon
Hogy nem marad belőle semmi mutató
Hát lásd, így akarom
Őrizd a pusztát, mert másnak adtam azt ott
Üvölts fel farkasként jeges téli éjre
S hiába számold meg hontalan napjaid
Amíg elérsz utad vágyott legvégére
2006. január 18., szerda
Hidak VI. - Lélektől lélekig
Valami parányi lángnak tüze hajtja,
Végtelen sorokra vakon tett ékezet?
Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
Lángoló világok, hunyó törpék között,
Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?
Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
Talpalatnyi földre reásütő sugár,
Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
Az életben maradást, tétova-sután?
Göröngy egy színpadon, mire óriás lép
S felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp
Mindég újra kérdez, és újra válaszol?
Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?
Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
S óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e
Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?
Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak
Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá
Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz
S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már
Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded
Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók
Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet
cím Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján
2006. január 15., vasárnap
Kisruca
Lapos part szegélyén, hol csendesül a tó
Csibéivel nádasba úsz’ a vadrucaLusta hullámot ver egy távoli hajó
Szárnya alá fúrja magát egy kis suta
Együtt ringnak éjbe csillag-boltöv alatt:
Tücskök halk zenéje álomba elkísér
Csak lágy szellő simít, fodrozza a tavat
Néhány fűszál hajol, és előle kitér
Álomban a tó nagy békalencse-legelő
Mit tarkít az apró kéklevelű haraszt
Meleg nap dobban, ver: szív, szerető
"Követni a mamát mindig, vagy lemaradsz!"
Rándul a szárnyacska, verdes egy kicsit
Bóbiták remegnek a gyönge mozdulattól
De a képek sodra tovahajtja, viszi
S megnyugszik a csibe, mert ismerős hang szól
Mozdulatlan, békés, otthon-meleg a tó
Holnapra érlel törékeny életet
Távoli emlék a küzdelmes való
S a Hold az égen mind feljebb-feljebb lépeget
Selyemszálként áramlik a langy levegő
Tollába dugva fejét Ő is elpihen
Nyugtatja a kicsit, ki felpicsog belől
Aztán már a holdfény játszik csak a vízen
2006. január 12., csütörtök
Kívül
Mozgó ajkak, s pillák rezdülését nézni
Pezsgős pohár elől ellépvén kitérni
Számolatlan hagyni múlatva az időt
Hallgatni a bölcset, s holmi szédítőt
Figyelmesen várva, amíg szóra jut
S hogyha szótlan marad, nem játsz’ ki adut
És gyermekre lelve, kinek minden új
Megmutatja kincsét, s szívzsebébe búj
Elröppen madárként kék hegyek felett
Könnye szivárványán véle együtt nevet
Elhajtja ölében kabátját begyűrve
Egy néptelen sarok elég, fáradt, ülne
Kóstolva, szürcsölve borok selymes ízét
Csodálva a lélek nemes, ékes díszét
Nem óhajtja fényét múló dicsőségnek
Szemében a tüzek már más miatt égnek
Készül az útjára, mely csak arra visz
Reményének célja romlatlan kharisz
Elmereng múlton is, volt kevély, hasztalan
Csalt és csalódásban hogy lett vigasztalan
Míg emléket szürkít, legyűri őt idő
S jó, ha lépte nyomán majd újra fű kinő
Csak ellenni békén, csendben, észrevétlen
Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Íme vár sötétben, a számla asztalán
Már a cehhért jönnek, s pénze sincs talán…
2006. január 5., csütörtök
Hidak V. - A lerombolt híd reménye
Már néma az erdő és tovább lapoz
Már máshol dúl a harc e vad regényben
Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört
Túlparti párjának búcsúzóul még int
Megrepedt a lelke egy súlyos keréktől
Mely reáfutva összezúzta részint
S részint elégette forró robbanásban
Hullámsírba nyelte víz a tagjait
Messze hatolt halott jajkiáltása
Néhány üszkös darab, amit partra vitt
Ez maradt a hídból – járni nem lehet
Reménye ott úszik véle a habokban
(Hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?)
Sötét sziluettje vízre dől csapottan
Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd’ benne
Csillámló örvényin percre megpihen
Itatja, ki vélem rí, s foly’ tova csendbe’
Csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem
Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak
Szivárvány szín lepkém, ím elengedem
S nézem az illanó, ellibbenő szárnyat
Követném szememmel, hogy lássam merre ment
Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk
Amíg pilléreit újraépítem
Kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz
S nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem
2005. december 29., csütörtök
Beszélgetések magammal I.
Gyakorta szárnyaltam, s hogy milyen idelenn
Most merülve nézem, vizsgálom, ki vagyok?
Ahogy alászállok, tompulnak a képek
Sűrűbb csönd vesz körül, s minden imbolyog
Tegnapnak élek, a holnapok tiétek
Megvetőn mondhatják: ez milyen dolog!
De nem, nem érdekel üres locsogásuk
Orrom már víz színén szippant hűs illatot
Minden ajtóval beljebb, melyre rácsuk
Elveszítve mind több vezércsillagot
Aztán végtelenül egymáséba folynak
A körök elmosódott foltok lesznek csupán
Szürkévé, mik egykor színesek voltak
Mint fáradt, morc, esős szombat délután
Számvetésnek kéne lenni itt benn mostan
S lám, csak kortyolgatom e kristályos vizet
Szennyesem egyszer már hófehérre mostam
De tudom, én leszek, ki újra megfizet
Bemerítkezem hát, zárulj fölém felszín
Lényegüljünk eggyé cseppről cseppre mind
Tűnjék el a forma, legyen színtelen szín
Teremtődjön újjá jobb remény szerint
Felnézek az égre még benne állva, lenn
Államról vízcsepp gördül, szemlélem, más vagyok?
Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok
2005. december 24., szombat
Hópihe
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve
Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett
Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?
Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!
De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.
2005. december 15., csütörtök
Találkozóhelyek
Hallgat megnyugodva, kivárva a telet
Cinkes zsiványokkal csöndben el-elzsugáz'
Ismerősre lelhet pár ingyen sor(sör) mellett
S jó szavak csekkje beszélgetést fedez
Köszönni nem rest a tíz perc figyelmet,
Mely íze kettőnek tán' örömet szerez
Várlak ismeretlen, anoním barátom
Akaszd gondjaidat hátul a fogasra
A hangot ne keresd, majd Veled megtalálom
Mikor snóblizunk egymást megkopasztva :)
2005. december 4., vasárnap
Jelenlévők és eltávozottak agóniája
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde
De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord
Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít
A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat
Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!
2005. december 2., péntek
Az ártatlanság kora
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek
Gondot űzött még a felé küldött mosoly
Nem kereste hátul az intrikus kezet
S ha elfogta percre valami komoly
Anyjához bújva még ölelkezhetett
Szobájában mackó ekkortájt a nagy sztár
Színes ceruzái alatt ébredez a világ
S a fenyítő szó még megríkat, használ
Hóesés pillájára könnyű álmot szitál
Csöndben figyelt, ha szólt; a nagy testvér szent
Csöpp kis ajkával némán utánozva
Még ha nem is tudta néha, mit jelent
S nem szóltak rá, mikor hüvelykjét szopta
Kalász-fürtös hajába szeretőn túrt a kéz
Hisz ő oly okos, engedelmes, jó gyerek
Amerre anya mutat, feje arra néz
Csak vele egész, s a világ vele kerek
Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek
2005-12-02
2005. november 21., hétfő
Szerelmeim, ti fák...
Lombkoronáitokon átmosolyog a nap.
Zord telek fölött új erőtök győzve
Hajtásba szökik, rügyet bont, s megmarad
Nézlek, mikor tavasz édes mustja csordul,
Hogy bólogattok áprilisi játék-viharban
Üstökötök rázva; a szív mind megbolondul
S ereitekben dal tombol, csak a lány van zavarban.
Szerelmeim, ti fák…
Miért tudjátok, mikor jő a május?
S tar ágaitokra miért fészkel a madár?
Kicsalja illatotok a festőt, s az árust
Gyepen gurul a sok gyerek egymás nyakán
Mily varázslat ül az agg tölgyek tomporán
Hogy köréjük gyűlnek emlékezni vének
S a srácok megmásszák pirult arccal, szaporán,
Ezer karján függnek, mint pajkos szirének?
Szerelmeim, ti fák…
Mikor nem látnak, mit játszotok titokban?
Hajladozva lejt, tánc’ tok lágy ívű fasor
Erdővé gyűltök, s közbül a leány ott van,
Enyhet hoz, suhog, mind’ tek néki udvarol
Repedt kérgeiteken, gyors mókus szalad,
Apró hangya hord lemetszett, piciny levélt
S nem fáztok a mohos bunda-kabát alatt,
Kacsintva vetkeztek ősszel, úgy várva a télt.
2005-11-21
Itthon vagyok
Nem bajvívni rút szócsatán
Fényed átölel, mint selyem
Van tovább, visszaút talán
Belátom, hasztalan mentem
Csak lábam törtem el bele
Újra plántálnom kell, s temetnem
Hagyni, hogy elhaljon szele
Írjatok hát, ahogy tetszik
Nem bánom már, nem érdekel
A kutya is kushad, lefekszik
S meglelt szőnyegén áttelel
Kenyerem a jelen, s jövő
A múlt átokkal van teli
Új hajnalra álmot szövő
Világos, szép és emberi
Égi szörnyekkel kár a harc
Földön jó munkálni hitet
Sarjad minden, mit akarsz
S találsz majd öntözni vizet
Nyugodj és élj, ne nézz hátra
Barátod lesz fű, fa, barom
Bolond az, ki még kiáltja
Szavát néptelen udvaron
Tedd dolgod néma igásként
Úgy lesz borod. Ó, megérett
És lásd: nem lehet ez másképp
Keresd, egyre keresd a szépet!
Megtalálnak egyszer, ne bándd!
"Itthon vagyok"- mondod akkor
Volt tovább, visszavárt e táj
S békén pihensz alkonyatkor
2005. november 17., csütörtök
Versfolyam - A parton állok...
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak
Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök
Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol
Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem...
2005-11-16