Hajnalban tetőzött az ár

Hajnalban tetőzött az ár
Csendes volt, csupán a kis bokrok,
Zsenge füvek csodálkoztak rajta,
Nem láttak, s nem fognak látni talán
Ilyen zavart, furcsa világot már többet.
Uszadék fák ültek az elöntött padokra,
Elfekszenek hamar, elengedik őket
Ölelő sima, selymes fényű karok:
Visszahúzódnak örökkön mormoló
Gyöngyház falú kagylóhéjaikba


Hajnalban tetőzött az ár
Riadt, bundás gombszemű vadnyulak
Közelebb óvakodtak az ázott gáthoz
Üregeik mély víz alatt, elrejtve számuk
S nem tudják, miért és mit néznek már
Csak tétován visszaugrabugrálnak
Vaksi, rózsaszínű kicsinyeikhez.
Míg hancúroznak elfeledve váruk,
Sovány, meddő kertek végéből szimatolják
Morc parasztok éhezett, bősz kutyái őket


Hajnalban tetőzött az ár
Reggel elmúlt, dél felé jár, szikkad a part
Nem tolnak újabb talicska földet
Hazament már, ki maradni nem bírt, vagy akart
Egy városi néz, füzetbe ír, jelölget
Kölykök szaladnak a gátra, kurjantva nagyot
Kiáltanak egymás szavába vágva
Hirtelen egyikük a sárba térdel
És egy darab törött cseréppel
Megdob egy túlparti ivó őzbakot


Hajnalban tetőzött az ár
Elvitte mind a reményt gyűjtött pénzzel
S néhány féltett álom házzal romba dőlt
De meghozta pajzsos szegénységét
Vendég bajjal együtt, mely őrzi immár
Csillag-fohászát ártatlan, könnyes szemeknek
Kitöltve, mit nem kért, ősz asszonynak,
S arany hajszálú, szöszke-szép gyereknek
Kezébe adva kinek vándortarisznyáját
Kinek hajtva kupicáját, büszkén halni, tőrt


Hajnalban tetőzött az ár

Vadkacsákkal álmodom…

Vadkacsákkal álmodom
Kik a langy uszályú fodros vízszínről
Lusta csapásokkal lökik el maguk
Szép, ívelt nyakukat nyújtva simulnak
A hűvös reggel kék-tiszta ölébe

Óriás, vérszínű, narancs korong előtt
Láthatatlan cérnán húzva emelkednek
Fel, fel csapatban észak felé tartva
Április van, utolsó, örök április

Vadkacsákkal álmodom
Fehér tollaikról vízpermet válik el
Billió, ragyogó mozdulatlan könnycsepp
Valami egészen lassú-lassú széthullásban
Haldokló, elmúló, lágy ölelésben

És rubinvörös sugár talál utat köztük
Óvatosan nyitva, mint szivárvány-legyezőt
Fényben fürdetve karcsú, büszke testük
Túl árnyék-selyembe vonva, rejtve el

Vadkacsákkal álmodom
Szállok velük oly szabad-boldogan
Végtelen, örök-hűs, áprilisi szélben
Karom szárnyukká lesz, s gondolatuk enyém
Együtt vitorlázunk, e sohasem volt csapat

S egyszerre ezüstcsík hatol fel az égre
Tompa püffenésre vérkígyót permetez
Megriadva szédül egyikünk a mélybe
S ebek csaholnak érte, a nádasban, odalenn

Városligeti kép

Hevéről elfeledkezett, mosolyog a Nap

Még hűvös, áprilisba hajló e délután

Lila kosztüm a hölgyön, az úron kalap

Sétapálcáján kézfeje megpihen sután

A hölgy apróvirágos kardigánt visel

Pillantása tört, szép, középosztálybeli

Belékarol és teljesen urára figyel

S az úr gyöngéden tartja, magához engedi

A tó körül még párok, s néhány gyerek szalad

Aranyeső nyílik a fagylaltárus mögött

Szombat délután van, mikor a szív szabad

Földalatti ér be susogó fák között

Odébb fotográfus villantja fényporát

Magnézium füstje fehéren kilobban

Barnuló fényképen néznek immár tovább

S mosolyuk örökre megmarad titokban

Aztán szétszéled a népes, idilli család

A gyerekek masnis léggömbért ácsingóznak

Otthagyva a pezsgőt bontó boldog apát

A tavon kacsák, s nagyon messze még a holnap 

naplóbejegyzés

Megyek, siettetnek unos tennivalók
Ma sem tettem érted semmit, varázslat
Kenyeret, tejet venni, felhívni a szabót
Varrt-e hajtókát a régi, rossz kabátnak…?

Csöpögő vízcsapot megszerelni ismét

Vállalni, mit tettem, ma is felelősen

S hogyha ott elkészül, hívnak tüstént innét

Van még a listámon elintézni bőven

Egész nap zsibvásár, nincs egy csöndes szeglet

Hétvégén dolgoztam, óh, de minek, minek?

Holnap újra munka, s nyűgös értekezlet,

Szolgálatkész vigyor: tessél mindenkinek

S cseppenként pohárban bajok gyűlnek-gyűlnek

Mennyi fér a színig, ki tudja, óh, ne mondd!

Árnyékos oldal ez, mindnek, ki betűt vet

Terméketlen salak hegyén lett fekete pont

De napsütés is ért ma, mielőtt megrovol:

Nem tud ez panasznál egyebet ontani

Mert a kedves szava simogató mosoly

S nem lehet azokból eleget mondani

S gyermekeim vágyó, jössz-e, mikor jössz te?

Édesen, búsan sírt csodálatos hangja

Mondja mind, s a kicsi szavukba vág közte

Apa, úgy szeretlek, vigyél el holnapra!

Tizenhat lesz Eszter, Simon x-ébe lép

Kis Fannin ókulár, pillantása komoly

Megelőzte Lázárt anyáskodón eképp

Mert az öcskös alól most nő ki a motor 

Elnézem távolról, mint serdülnek jobban

Fájdalom a ködben: nem leszek részese

Megszakad naponként a szívem titokban

Ne vádold magadat, kérlek, kedves te sem!

Amik majd elmúlnak, névtelen e perc

Szintúgy halommá nőve csontjaim felett

Kívánnám, hogy legyen mindből szép nefelejcs

S díszítve őrizzék egyszer majd földemet

Találkozás

Elhanyatlott a Nap, erőtlenül néz csak

Gólyalábat rajzol egy bámész férfiúnak
Felhő-prémgallérja olyan, mint a vérpad
Szétfolyó színei szürkületbe nyúlnak

A levegő veszteg áll, ki tudja, mi lelte?
E furcsa némaságba becsirren egy madár
Hosszan fuvolázza, s elhal hangja benne
Egyszerre elreppen, s fa odvába száll

Megrezdül egy levél, messze moraj hallik
Hűvös fuvallattól libabőrös lesz a kar
A magas fák lombja most gyöngéden meghajlik
A férfi hátranéz, menne? Marad. Mit akar?

Pár esőcsepp csattan, s finom permet szitál
Kitárt karjaiba légörvények kapnak
Míg ő fejét hátraszegve csöndben zihál
Úgy, mint egy szoborrá kiégett alakzat

Sziklaszirten áll fönn, nem néz le a mélybe
Beissza az ívet, amit nem lelt sosem másban
- A szövetség jelét felfestve az égre
S kiszáradt szívében nem szűnő áradás van.

2006-03-30

  

Bérből és fizetésből élők dala

Most keserv küld habos zabot, ne figyelj!

Minek görnyed ingyen, kinek ideje drága?
Az élet mindig másnak oszt olcsó sikert
Ostoba gürcölés volt három év munkája

Ha tudom is, előbbre nem megyek tőle
Mondhatnák: becsüld a fillérnyi százalékot
De nem elég, belőle nem tel’ szemfedő se
Csak a szokásos: könny, szitok, izzadság, vér, s bot…

Bocsáss meg, te szem, fül ne halld hangom!
Hisz hálás vagyok, hogy hajnal nem a padon ér
S lehet, az is leszek… messze még az alkony
Minek siránkozni meg nem szerzett vagyonért?

Írni jól lehet így, köszönöm, hajt e szellem
Mosoly az ürömben: ebből nem lesz forradalom
Kihúzhatja magát, s fejlődhet a jellem
S ha szembe köpnek, büszkén akkor is vállalom.

2006-03-28

Ars poetica

Gyorsan, mint kinek félelme drága

S szorongatja egyre a régi rossz cipő
Csalogató-hívón, kedvesen becézve
Hajszolván unszolva, mert fogy-fogy az idő:

Én csak úgy írom egymás alá a sorokat,
Fennkölt, nemes cél nem vezet
Egymás alá gyűlnek hűlő vércseppjeim
Egyszerűen, s nincs rajt’ fölös ékezet

Szavam kihullott mind, árván belőlem
Kinccsé gyűlik-e majd, mint cseppnyi tó?
Nem tudhatom. Hitemre felelhet majd
Az égi úr, a Lelkeket Megnyitó

Tompán kong már, messziről, másé
Hogyha hamisan, hát legyen megbocsátás
Ha nem lett több szavaknál a vers
Ha néma maradt, hiába a kiáltás

Elvégezve függ fenn, ars e poetica
Az időn túl egyetlenné szűkül a félelem:
Elmondtam-e neked, miért jöttem ide?
Haszonra, vagy hiába éltem le életem?


2006-03-19

Bölcső-dal

Itália… itt ringott, mint gyöngy, bölcsőd

Itt ért először hajnal harmata
Itt bontott neked szivárványt a nap
És elnézett, mint csecsemőt, üvöltőt

Belőled nőttek szerelemnek gyötrő,
S édes virág’ i, jambus dallama
Óh, gyönyörű, erős-gyönge szava
Visszhangzotta mennyi tűnt emberöltő!

Most, ím, kicsit félve-féltve veszlek fel
Mily hangokat csal ki, még nem tudom
Hangszeredbe írott csacska ábécé

S bízom, hogy felvéve nem eresztesz el
Leszek csókká, leszek dal húrodon
S általad talán szívek emlékévé…

2006-03-08

Emlék-pillangók

Emlékek rajzanak, millió pillangók
Hangtalanul verdes kétmillió szárnyuk
Hatalmas, fényesek és egészen aprók
Négymillió együtt: velük rebben árnyuk

S ím, a tükör, bár homályos, tovább vetít:
Kísértet-világként kétszerezi őket
Nyolcmillió szárny van, és enyém mindegyik
Láthatatlan kötve, mint hű szeretőket

S újabb tükrök emelkednek, csalfák, csorbák
Tanácstalan fordul velük énem szembe
Mintha azt kérdezné: honnan jössztök, mondd hát?
Vagy: te ki vagy? Hogyan jutottál eszembe?

S elborítanak mind, milliárdnyi sóhaj
Ködbe szőtt hegyormok, patakvíz, csillámló
Elsodort kis hajó, magányos-szép tópart
Bolondos és komoly kiejtett száz szó

S elfárad figyelni már, a szív is csillapszik
Tarka homályba szédül a csalt képzelet
Egy csepp feszül arcomon virrasztván addig
Míg hajnal suttog fülembe új éneket

Egy és fél éve már...

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott

Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanút
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

2006-02-22

Picurka-versek VII.

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

Az óratorony

Ablakodban állok, városodra nézve

Számlapodon sötét sziluett az idő
Százéves magányban sose kérdték: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?

Padlásodra költött ezer galambnemzedék
Kirepültek régen, otthagyva hangjait
Turbékoló vágyban fogant lágy zenék
Emlékire mozdulnak repedt harangjaid

Jeges hideg újév átfúj az ablakon
Üvegcserepeket sodorva a mélybe
Törött szivárványég alatt ásít vakon
Rongyába búj egy nyomorult: hagyják végre!

Március illatát hordja már az utca
Ingujjban szalad az állók közt pár gyerek
Mintha élednének a fák, vagy ki tudja?
Valahogy mosolygósabbak az emberek

Oromzatok párkányira gubbasztva ül
Rázza tollait az áttelelt madárraj
De a morzsát szórót látva mind-mind arra gyűl
Nem törődve már a csókolózó párral

S a villamos oldalán a reklám örök
Mozgásba lendül a járó-kelők népe
Felvisít a kerék, s csörömpölve zörög
Lomhán fordul, döccen a kanyarhoz érve

S ahogy állok némán, városodra nézve
Számlapodra újra hajnalt lehel idő
Százéves magányban most se kérdik: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?

2006-02-16

Álompadlás

Kutattam régi lim-lomok,

Ócska érzések lyukas kacatja közt
Hátha meglelem, mi elveszett
Rendetlen álompadlásom mélyén
Felbolygatva sok lomha, kósza szöszt

De hiába léptem reccsenő
Poros deszkákra óvatosan járva
Felsírt benne fájón a kihúzott szög
S lepett galambpár rebbent hirtelen
Mintha vádlón reám kiabálna…

Miért is téblábol itt ez idegen?
Tétován, megfakult képeslapot
Miért emel csak félig, visszaejtve
… a múlt rejtelme beszédes csendhalom…
Melyet egy halott ajkán hagyott

Didergő téli este száncsilingje
Eltört korsók földbe ivott méze
Bronz talapzatra olvadt napkorong
S a folyó, melynek hullámait
Sokáig, elmerengve csak nézte-nézte…

Nem kerestem tovább, megálltam
Beszippantani a padlás-illatot
Csak hosszú révülésben vártam
S lemásztam végül a zajgó világba
Megrendülve, mint ki mindent itt hagyott

Szememmel mondom el…

Szememmel mondom el, mit szóval nem lehet
Olyan szép és emelkedett e pillanat
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad

Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz

Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam

Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet


2006.02.05. Miskolc

Fullextrán hozzászólások:

Hozzászóló: lacoba
(Ideje: 02-06-2006 @ 11:37 am)
Comment: Köszönöm Zsoloo, hogy szívedből szóltál. Remek kis vers.

Hozzászóló: prayer
(Ideje: 02-06-2006 @ 12:27 pm)
Comment: Verseidben szeretsz elidőzni a pillanatok hangulatán. A mostani műved is egy nemes pillanat.

Hozzászóló: szerzs2
(Ideje: 02-06-2006 @ 08:33 pm)
Comment: De jó annak akinek ezek a mondatok szólnak!!!

Hozzászóló: Zsuka49
(Ideje: 02-07-2006 @ 03:45 pm)
Comment: Remek kis vers, tetszett.:)))) Zsuzsi


Hozzászóló: hori
(Ideje: 02-07-2006 @ 05:59 pm)
Comment: Nagyon szép!

Hozzászóló: zsezse
(Ideje: 02-07-2006 @ 11:05 pm)
Comment: Szia! Látom a helyszint a jelenetet, amit leírsz. Érzem a kakaó ízét. Csodálatos a mély összetartozás, amit valóban nem lehet szavakkal elmondani, csak sugározni szemmel, szívvel. Köszönöm, hogy megírtad. Örülök, hogy rátaláltam.

Szememmel mondom el…

Szememmel mondom el, mit szóval nem lehet

Olyan szép és emelkedett e pillanat
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad

Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz

Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam

Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet


2006.02.05. Miskolc

Távolban szól

Egy kis bevezető tartozik ez elé az írás elé.
Nem ma volt, amikor először vetemedtem arra, hogy közösen egy lényegében ismeretlen emberrel verset írjak. Kétesélyes próbálkozás volt, hiszen kisülhetett volna valami abszurd, vagy egetverően nem összeillő sutaság belőle.
Ez azonban egész jó lett.
Ezen felbuzdulva kerestem más alkalmakat is együtt írásra (tudok róla, hogy mások is alkottak szebbnél szebbeket)
Most úgy érzem, jó volna meghonosítani ezt itt is, de legalább kipróbálni újra.
Ennek jegyében teszem fel:

EZENVAGYOK (Ariadne-Hanna) - zsoloo  TÁVOLBAN SZÓL c. közös versét

Távolban szól egy hangjaira bomlott zene
és nem tudom észreveszem-e...

Pedig lágy trillái sokat sejtetők
Megborzongnak tőle a mogorva háztetők
Cserepeik szíve dobbanva megreped
Kéményük odvából szivárvány integet

Zápor és napsütés csillogó elegye
Hétszínű híd a mennyből lefele
Fénye töretlen, csak oly távoli
vágyak érzések néma hangjai.

A hangok pedig szólnak csak nem tudni honnan
Hol távolról hallom, hol szívemben dobban
Álmodom talán, mint ezt a tarka rétet
Mire ráhajolnak a füstös kémények?

Nem álom, dallamos csendvarázs
Mit csak néma szívekben találsz
Violinkulcs a dobbanás kezdete
Ritmusa rezdülések üteme.

Csendes állóvize, mozdulatlan tó
Felszínén kis gyűrűk fodra látható
Mélyén apró tüzek fázva reszketnek
Fellobbanva szívem hangjaivá lesznek

Nekem csak hangok és csendek
Fényes üzenete a rendnek
Mi belül van csak láthatatlan
Harmónia mely nyughatatlan...

Örök lüktetésben, mint vér az erekben
Szán csilingje csendül csikorgó hidegben
Első nyugodt sóhaj az újszülött kis ajkán
Mikor megtalálta anyja mellét, fekve balján

Mint megszokott dallammal konduló harangok
Szólnak hozzánk egyre e titkos régi hangok
Elbeszélik ,amit örökségül hagytak
Halott, néma ajkak nekünk a fiaknak

Távolban most elhal a hangjaira bomlott zene
Hiányzik a csendből, vajon észreveszed-e?

2003-12-19

Hát jó napot, világ!

Ma lábakat láttam, zord pantallósakat
Kékszín égként jártak-keltek farmerruhák
Piros kabátos kislányt, ahogy elszalad
Rám néz csodálkozva, majd fut anyja után

Tízpercenként ömlött áradón a tömeg
Az a kerékpáros újsági’mra tiport…
Hogy az isten verjen alá szúrós szöget!
Ő nem emlékszik rám, de én tudom, ki volt

Miska bá’ a rongyán ó könyveket árul
Kutyának sem kell, hát éjjel tűzre dobja
Lajcsi fekszik, részeg a tegnapi piátúl
Ma még felkél, s holnap megfagy: nem lesz gondja

Bádog kanalakban, ki lakatban bízik
Régi kulcsokat szór hiába a földre
Kínálja életét sötét este tízig
Betegen krákog fel, váladékost köpve

Hát jó napot, világ! Vár az aluljáró
Megállhatsz okulni, s alkudozni persze
Vagy siess komoran, hogyha a szag bántó
Kiderül úgyis részvéted, s hogy szeretsz-e

De nézd itt e tábla: koldus lettem, vigyázz!
Pénzedért cserébe hálás jó szót adok
S óvó tanácsot, hogy legalább ne hibázz,
Mert kemények, s könnyesek reggelre a padok

Üres a fej, borgőzös, gyűrt, kilátástalan
Álomban telik a lét - s két zsemle elég -
Nem szidom a sorsot, nem áltatom magam:
Várom az április enyhet adó szelét...

2006-01-25
(módosítva!)

Te nem mehetsz be…

Te nem mehetsz be…
Szemeddel kémleld csak az édes gyönge határt
Hol kövér, zsíros föld gazdag lombot érlel
Szusszan, ellegelész, s nyugodni tér a barom
Benn-szülötte nem fél; Isten elé térdel
Csak lásd, így akarom

Furulyaszó ring a köddel vont völgy ölén
Kézi szőttesükkel bíbel’ nek asszonyok
Vágyón dúdolásznak, hazavárva kedvest
Kinek könnyű teher vállain a robot

Te nem mehetsz be…
Nézd őt, a szerelmest! Házában nem hal gyermek
Körülfutják, ha jön, a kíváncsi lábak
Vadvirágokból szedett csókillatú csokrom
Rejti barna háta, s elkerüli bánat:
Nem tudja ostorom

Mikor éj lep mindent, kijő, megáll, felnéz
Összeköti rajjá a sok pont-csillagot
Nyugodt jövőt gondol, múltra dőlve hallgat
Övé a mindenség, s arcán a Hold ragyog

Te nem mehetsz be…
Béklyód a csend, vigyáz, halál ölelget mohón
Csontjaidból rak tüzet az átutazó
Majd porrá lesz az is, széjjelszórja szél vakon
Hogy nem marad belőle semmi mutató
Hát lásd, így akarom

Őrizd a pusztát, mert másnak adtam azt ott
Üvölts fel farkasként jeges téli éjre
S hiába számold meg hontalan napjaid
Amíg elérsz utad vágyott legvégére

Hidak VI. - Lélektől lélekig

Mi a lélek?- mondd hát, nyughatatlan hangya,

Kinek útja mindég erőn felett vezet?
Valami parányi lángnak tüze hajtja,
Végtelen sorokra vakon tett ékezet?

Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
Lángoló világok, hunyó törpék között,
Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?

Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
Talpalatnyi földre reásütő sugár,
Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
Az életben maradást, tétova-sután?

Göröngy egy színpadon, mire óriás lép
S felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp
Mindég újra kérdez, és újra válaszol?

Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?

Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
S óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e
Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?

Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak
Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá
Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz
S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már

Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded
Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók
Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet


cím Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján

Kisruca

 Lapos part szegélyén, hol csendesül a tó

Csibéivel nádasba úsz’ a vadruca
Lusta hullámot ver egy távoli hajó
Szárnya alá fúrja magát egy kis suta

Együtt ringnak éjbe csillag-boltöv alatt:
Tücskök halk zenéje álomba elkísér
Csak lágy szellő simít, fodrozza a tavat
Néhány fűszál hajol, és előle kitér

Álomban a tó nagy békalencse-legelő
Mit tarkít az apró kéklevelű haraszt
Meleg nap dobban, ver: szív, szerető
"Követni a mamát mindig, vagy lemaradsz!"

Rándul a szárnyacska, verdes egy kicsit
Bóbiták remegnek a gyönge mozdulattól
De a képek sodra tovahajtja, viszi
S megnyugszik a csibe, mert ismerős hang szól

Mozdulatlan, békés, otthon-meleg a tó
Holnapra érlel törékeny életet
Távoli emlék a küzdelmes való
S a Hold az égen mind feljebb-feljebb lépeget

Selyemszálként áramlik a langy levegő
Tollába dugva fejét Ő is elpihen
Nyugtatja a kicsit, ki felpicsog belől
Aztán már a holdfény játszik csak a vízen

Kívül

Csak megjönni vissza, csendben, észrevétlen

Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Mozgó ajkak, s pillák rezdülését nézni
Pezsgős pohár elől ellépvén kitérni

Számolatlan hagyni múlatva az időt
Hallgatni a bölcset, s holmi szédítőt
Figyelmesen várva, amíg szóra jut
S hogyha szótlan marad, nem játsz’ ki adut

És gyermekre lelve, kinek minden új
Megmutatja kincsét, s szívzsebébe búj
Elröppen madárként kék hegyek felett
Könnye szivárványán véle együtt nevet

Elhajtja ölében kabátját begyűrve
Egy néptelen sarok elég, fáradt, ülne
Kóstolva, szürcsölve borok selymes ízét
Csodálva a lélek nemes, ékes díszét

Nem óhajtja fényét múló dicsőségnek
Szemében a tüzek már más miatt égnek
Készül az útjára, mely csak arra visz
Reményének célja romlatlan kharisz

Elmereng múlton is, volt kevély, hasztalan
Csalt és csalódásban hogy lett vigasztalan
Míg emléket szürkít, legyűri őt idő
S jó, ha lépte nyomán majd újra fű kinő

Csak ellenni békén, csendben, észrevétlen
Csevegő tömegben elvegyülve szépen
Íme vár sötétben, a számla asztalán
Már a cehhért jönnek, s pénze sincs talán…

Hidak V. - A lerombolt híd reménye

Friss vér szaga, s kartácsfüst oszladoz,

Döbbent bombatölcsér guggol a mélyben
Már néma az erdő és tovább lapoz
Már máshol dúl a harc e vad regényben

Meredt csonk a hídfő, ácsolata széttört
Túlparti párjának búcsúzóul még int
Megrepedt a lelke egy súlyos keréktől
Mely reáfutva összezúzta részint

S részint elégette forró robbanásban
Hullámsírba nyelte víz a tagjait
Messze hatolt halott jajkiáltása
Néhány üszkös darab, amit partra vitt

Ez maradt a hídból – járni nem lehet
Reménye ott úszik véle a habokban
(Hogy viszem át rajta gyarló lelkemet?)
Sötét sziluettje vízre dől csapottan

Hallgatom, hogy sodor, arcom fürd’ benne
Csillámló örvényin percre megpihen
Itatja, ki vélem rí, s foly’ tova csendbe’
Csak állok, s hogy megtörtént, nem, nem hiszem

Ki viszi át mostan? Odaát úgy várnak
Szivárvány szín lepkém, ím elengedem
S nézem az illanó, ellibbenő szárnyat
Követném szememmel, hogy lássam merre ment

Pillangóm, te lészel hidam őhozzájuk
Amíg pilléreit újraépítem
Kicsiny bizodalmam tart majd, amíg átjutsz
S nem hiába reppensz még, óh, hadd hiszem

Beszélgetések magammal I.

Harminchat február fakult fénye dereng

Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok
Gyakorta szárnyaltam, s hogy milyen idelenn
Most merülve nézem, vizsgálom, ki vagyok?

Ahogy alászállok, tompulnak a képek
Sűrűbb csönd vesz körül, s minden imbolyog
Tegnapnak élek, a holnapok tiétek
Megvetőn mondhatják: ez milyen dolog!

De nem, nem érdekel üres locsogásuk
Orrom már víz színén szippant hűs illatot
Minden ajtóval beljebb, melyre rácsuk
Elveszítve mind több vezércsillagot

Aztán végtelenül egymáséba folynak
A körök elmosódott foltok lesznek csupán
Szürkévé, mik egykor színesek voltak
Mint fáradt, morc, esős szombat délután

Számvetésnek kéne lenni itt benn mostan
S lám, csak kortyolgatom e kristályos vizet
Szennyesem egyszer már hófehérre mostam
De tudom, én leszek, ki újra megfizet

Bemerítkezem hát, zárulj fölém felszín
Lényegüljünk eggyé cseppről cseppre mind
Tűnjék el a forma, legyen színtelen szín
Teremtődjön újjá jobb remény szerint

Felnézek az égre még benne állva, lenn
Államról vízcsepp gördül, szemlélem, más vagyok?
Harminchat február fakult fénye dereng
Föl-föl, mint kútmélynek aljáról csillagok

2005-12-29

Hópihe

Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,

S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret.

Találkozóhelyek

Metszéspontok, körök, találkozóhelyek

Subáját letéve időz itt a juhász
Hallgat megnyugodva, kivárva a telet
Cinkes zsiványokkal csöndben el-elzsugáz'

Ismerősre lelhet pár ingyen sor(sör) mellett
S jó szavak csekkje beszélgetést fedez
Köszönni nem rest a tíz perc figyelmet,
Mely íze kettőnek tán' örömet szerez

Várlak ismeretlen, anoním barátom
Akaszd gondjaidat hátul a fogasra
A hangot ne keresd, majd Veled megtalálom
Mikor snóblizunk egymást megkopasztva :)

2005-12-15

Jelenlévők és eltávozottak agóniája

Járd utad, ne lépj mocsárba, utadra figyelj, hogy le, -jaj!- ne térj!
Pohárköszöntőidben megemlékezve, hogy ki nincsen ott is tudja, nem ért,
Nem ért baj, mosoly feszüljön, társasági arcod legyen mindig üde
Reszketeg kéz alól bizonytalan, hamis a mollok lágy etűde

De mondd, mi ért, hogy megfordulsz a gyönge fuvallat felé is rettenve?
S baljós érzés vegyül, árny színez cseppnyi foltot tiszta lelkedbe,
Mely hófehér; áttört selyemuszáj öleli körbe, fény-fátyol. Harang szól
Az orgonafedélen friss virág gyökerei kúsznak, elhaló az utolsó akkord

Tompa föld zuhog, nem nyílik, hiába kapar köröm, belül csend zihál
Időtlen sötét játsz’ türelemjátékot reménnyel, még közelebb jő, de kivár
Most hiszed, felébredsz, lázálom csuromvizezi párnád, reggel szabadít
S nem a dörömbölés, az őrület első, lobbanó lángja, mely megvakít

A hangok is, e lihegve fújtató, felharsanó gonosz kacajú fortissimo-k
Mintha késsel vájnának maguknak utat, hűlő erekbe futva, milliót
S élt képek forgataga villan, rendetlen ver a szív, mint ok-okozat
Összerakhatatlan hullik széjjel, törve becses porcelán, halott szobrokat

Sikongó lelkek követelnek, kezük pára, kinyúlnak érted, menekülj!
Árnyak vetülnek hamvadó porod nyomára, elsötétül minden ott belül…
Oszló ködök vetnek színre újra, a rémült gondolat út-vesztett bolyong
Járd utad, mint kinek minden perce drága, s ne feledd, óh, mondd magadban, mondd!

Az ártatlanság kora

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép

Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

Gondot űzött még a felé küldött mosoly
Nem kereste hátul az intrikus kezet
S ha elfogta percre valami komoly
Anyjához bújva még ölelkezhetett

Szobájában mackó ekkortájt a nagy sztár
Színes ceruzái alatt ébredez a világ
S a fenyítő szó még megríkat, használ
Hóesés pillájára könnyű álmot szitál

Csöndben figyelt, ha szólt; a nagy testvér szent
Csöpp kis ajkával némán utánozva
Még ha nem is tudta néha, mit jelent
S nem szóltak rá, mikor hüvelykjét szopta

Kalász-fürtös hajába szeretőn túrt a kéz
Hisz ő oly okos, engedelmes, jó gyerek
Amerre anya mutat, feje arra néz
Csak vele egész, s a világ vele kerek

Még felhőtelen volt, és makulátlan, szép
Még nem dúlták sötét, viharzó szelek
Szemtükrében angyalos, kék szín volt az ég
S őszinték az alant járó emberek

2005-12-02

Szerelmeim, ti fák...

Szerelmeim, ti fák…

Mindig vártok, útszegély mentén időzve,
Lombkoronáitokon átmosolyog a nap.
Zord telek fölött új erőtök győzve
Hajtásba szökik, rügyet bont, s megmarad

Nézlek, mikor tavasz édes mustja csordul,
Hogy bólogattok áprilisi játék-viharban
Üstökötök rázva; a szív mind megbolondul
S ereitekben dal tombol, csak a lány van zavarban.

Szerelmeim, ti fák…
Miért tudjátok, mikor jő a május?
S tar ágaitokra miért fészkel a madár?
Kicsalja illatotok a festőt, s az árust
Gyepen gurul a sok gyerek egymás nyakán

Mily varázslat ül az agg tölgyek tomporán
Hogy köréjük gyűlnek emlékezni vének
S a srácok megmásszák pirult arccal, szaporán,
Ezer karján függnek, mint pajkos szirének?

Szerelmeim, ti fák…
Mikor nem látnak, mit játszotok titokban?
Hajladozva lejt, tánc’ tok lágy ívű fasor
Erdővé gyűltök, s közbül a leány ott van,
Enyhet hoz, suhog, mind’ tek néki udvarol

Repedt kérgeiteken, gyors mókus szalad,
Apró hangya hord lemetszett, piciny levélt
S nem fáztok a mohos bunda-kabát alatt,
Kacsintva vetkeztek ősszel, úgy várva a télt.

2005-11-21

Itthon vagyok

Itthon vagyok, itt a helyem
Nem bajvívni rút szócsatán
Fényed átölel, mint selyem
Van tovább, visszaút talán

Belátom, hasztalan mentem
Csak lábam törtem el bele
Újra plántálnom kell, s temetnem
Hagyni, hogy elhaljon szele

Írjatok hát, ahogy tetszik
Nem bánom már, nem érdekel
A kutya is kushad, lefekszik
S meglelt szőnyegén áttelel

Kenyerem a jelen, s jövő
A múlt átokkal van teli
Új hajnalra álmot szövő
Világos, szép és emberi

Égi szörnyekkel kár a harc
Földön jó munkálni hitet
Sarjad minden, mit akarsz
S találsz majd öntözni vizet

Nyugodj és élj, ne nézz hátra
Barátod lesz fű, fa, barom
Bolond az, ki még kiáltja
Szavát néptelen udvaron

Tedd dolgod néma igásként
Úgy lesz borod. Ó, megérett
És lásd: nem lehet ez másképp
Keresd, egyre keresd a szépet!

Megtalálnak egyszer, ne bándd!
"Itthon vagyok"- mondod akkor
Volt tovább, visszavárt e táj
S békén pihensz alkonyatkor

Versfolyam - A parton állok...

A parton állok, túl, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Ami volt, égett szikrázva – elmúlt, azt hiszem
S a tűzijáték hamvai belé hullanak

Júliusi lázam fagyottan tündököl
Lejáró röppentyűk, s petárdák között
Két kéretlen, kérdőn nyitva maradt ököl
Nem várnak, hova többet vissza nem jövök

Kimertem medredből mosott arany-kincsed
Itt van belül bizton, elvackolva jól
Őrzöm, mint egy fogat, vagy gyermeki tincset
S mikor legyűr a baj, lelkem fölé hajol

Intek házak, tájak, s mi álomban marad
A partról indulok, túl csillámló vízen
Hátam megett elfut a habos fodrú patak
Búcsúzom, mert ami volt, elmúlt, azt hiszem...

2005-11-16