Van úgy...

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.

Tánclépések, melyekre incselkedve felel
A felhevített édes leányszív és nyelv.
De Te a valóban élsz: mikor megölellek,
Akkor tudod, Téged igazán szeretlek

Van úgy, hogy szerelem lesz kósza szavakból,
Mit elképzelni sem tud, mégis reá gondol,
Oly szépen buggyantják szemünkből a könnyet,
Egyszer csak a szívünk belobban és többet

Nem tud uralkodni a költői vénán:
Esetlen és csetlőn meg-megbotlik bénán,
S elszárnyal a madár, csacsog ablakodban:
Nem tudok nélküled, már csak két karodban…

Van úgy, hogy kifogyunk a suta szavakból
Muzsikálni kezd a lelkünk, árad, s csak szól
Minden érintésed újabb csermelyt fakaszt
El sem hiszem, pedig – óh, Te mondtad azt:

Van úgy, hogy láncot fűz szavakból a játék,
Azt hiszed, megőrjít, pedig csak ajándék.
A papír szerelmünktől majd" fellobban,
Pedig simogatlak csak titokban.


2004. 06. 10. - 2005. 04. 26.

Egy együtt verselés emlékére

Ülj le kérlek...

Mielőtt szólnék még, arcod megsimítom

Csak ne reszketne kezem, látod? alig bírom
Visszatartani az árulkodó könnyem
Ez a vallomás most nem jön olyan könnyen
Szelíd kérlelő szód nem segít, hasztalan
Tetézi a csöndet és én vígasztalan
Siratom hűtlenné vált szerelmemet
Mert másé lett, s az a más ingyen vette meg

Ülj le, kérlek, ne sírj, tudom fáj a szó
Megreszkettet belül, mint fácskát tomboló
Mocskos éji vihar felüvöltő szele
Mikor földig görbül, küzdvén ellene
S nem lel kapaszkodót kis ága, mert nincsen
Földjét víz mossa el: elment, ki segítsen
Nem szólsz többet hozzám, elmondja az arcod
Most vívod meg belül ezt a szörnyű harcot
Hű szíved csatáját a hűtlen kedvesért
Tört szemed tükrében ott csillan a miért

Ülj le, kérlek, ne menj, ne hagyj itt egyedül
Elmégy és árnyékod kísértetként vetül
Éjbe borult szobám tűzfalára égve
Ülök egymagamban, még utánad nézve
Siratva, hisz tévedés volt: Téged szeretlek
- Igen, megigézett az a kedves gyermek -
Ha tagadnám is nem válna örömmé
Elvesztettelek, és nem jössz vissza többé
Nem maradt semmim, mit Neked adhatnék már
Szavam üresen kong, összeomlott légvár

Ülj le, kérlek, velem még egyszer asztalhoz
Terítsünk az elnyűtt helyett másik abroszt
Hadd lássam arcodon a gyertya lángnak táncát
Szelíd szép szemednek ringó hasonmását
Hadd mondjam el újra az elfelejtett szókat
Felidézve mindet: az elsőt, s utolsókat
Aztán én se szólok, csak együtt hallgatok
Beszéljenek helyettünk a néma csillagok...
Enyém ma a remény, a pusztán vágyó jelen
Holnap megint várlak, mint egykor: szerelmesen

Koldus-szegényen

Olyan szerelmes voltam,
Talán többé sosem leszek,
Csak neved dúdoltam,
Mint a felhőt hajtó szelek

Kergetve bolond vágyam
Eged országútjain,
Úgy hittem, megtaláltam,
De csak játszottak húrjain

A szívem borzoló érzetek,
S Te esőt sírtál arcomba
Olyanná tettél, mint gyerek,
Ki csak anyjának mondja,

Ha öröm vagy bánat éri,
És én megvallottam Neked -
Másként nem tudtam élni -
Halálos szerelmemet…

… Mint hazátlan árvák,
Azóta az utcát bolyongom,
Tőled kaptam e kosárkát:
Nincstelen koldusként hordom

2004

Versfolyam - Csöndesen...

Csöndesen folydogál, rálehel a pára
A folyót simogatja, ködlik fehér szárnya
Takarja, vigyázza, csókolgatja némán
Gomolyog sok emlék vissza-vissza énrám…

… és mondd csak, barátom

… és mondd csak, barátom, milyen új világ ez,
Hol gyermek tenyérbe békésen fekszenek
Gyilkosan simuló, jéghideg fegyverek,
S a leány álmából kéjjel fűtött vágy lesz?

Árokpartról éji, csillag-néző lelkek,
Miért ők futnak az autó-csodák elé?
S visszaveszi övét, ami a tengeré,
Hogy mosoly’g az ég is, ezt mondva: gyertek!

… és mondd csak, barátom, mi ez, amit látok:
Utcákon szerte szét halottakat tolnak,
Tünde arcok mögül miért karmolnak
Visítozó, vérző, százéves magányok?

Dolga után siet, nagyon fontos minden,
De szivárvány nélkül nő fel a kis virág,
Esőért könyörög, s fájdalmában kiált,
Miért, hogy hallani egyetlen fül sincsen?

… és mondd csak, barátom, miért hallgatsz Te is,
Szürkeségek szőnek hálót ősz hajadba
Hányszor, de hányszor indultam szavadra
Ma is a szív-áradás, ami messze visz

Valahogy idegen lett e hely, nem találom
Csapongó álmodókat, akikhez küldtek,
Azok a pillangók, azok hová tűntek?
Milyen új világ ez, mondd csak, barátom?

2005 04.14.

Most azt kérdik...

Most azt kérdik, álom-lepleimen túl
Mit teremnek csöndes hétköznapjaim,
A kés nekem is a szívembe szúr?
Vagy lebegek csupán képzelet szárnyain?

Van e két lábam, mely leér a földig,
Míg ajkam körül rímek párja játszik
Orrom néha nékem is a sárba törlik?
S a puszta emberből mennyi az, mi látszik?

Most azt kérdik, szól-e elhallgatva,
Mikor fáradtan fészkére száll e jómadár,
Vagy ketrecének meghúzódó rabja,
Kit az este éppúgy, mint mást, megtalál?

Tapodják-e szemem már a szarkalábak,
S barázdákat húznak incselkedő évek?
Ugyanúgy, mint rájuk, nehéz gondok várnak,
S hogyha megriaszt’nak, vajon én is félek?

Most azt kérdik, hogy e titkos dallam,
Honnan jő, és egyszer elfogy-e az érzés,
Miért fontos, hogy a hangot mindig halljam,
S hogy foglalkoztat-e még néhány kérdés?

Mikor szépet írok, gyakran könnyezem-e
Szorongatja szívem, ha érint az ihlet
S átkarolva betakar-e az éj leple?
És álmaim, ugye..., megírom mindet…?

2005-04-11


Szeretettel ajánlom Fata Morgana-nak, a "hétköznapi hang"-os hsz-ért

Mondd, mit érzel...?

Mondd, mit érzel, ha a csend vállaidra
Órákból épít fel hallgatag fészket,
S elfutó életed eltűnődve nézed,
Megérint-e Téged az időnek titka?

Mondd, mit érzel, ha a hangját hallod,
Pedig távol tőled szerelmes gyermeked,
Simogatnád arcát és tudod: nem lehet
Lelked fölé hajlik, s emlékébe markol…?

Mondd, mit érzel, ha elvész az álmod,
S hiába dúlod fel érte kincses házad-
Bár az eszed tudja, érzelmed mind lázad-
Hogy már soha-soha többé nem találod…?

Mondd, mit érzel, ha kifogysz a kenyérből,
S a reményen túl semmid-semmid nem marad,
Megvigasztalnak-e akkor csendes szavak,
Elgondolkozol-e a kiontott vérről?

Mondd, mit érzel, ha szédít a mélység,
S megcsúszik talpad a laza törmeléken
Görcsbe fagyva keres peremet a szélen
Szorítja-e torkod az a végső kétség?

Mondd, mit érzel, ha új dalra ébredsz,
S megpezsdül körötted a féltő szeretet,
Eszedbe juttatva rég mondott neveket,
Hogy alig fogod fel: azt hiszed, tévedsz?

Mondd, mit érzel, ha kedvesed öledben
Elnyugvó sóhajjal mély álomba merül?
Szívének ritmusa úgy dorombol belül,
Hogy nem gondolsz bajra, mert jó, minden rendben?

Mondd, mit érzel, ha felemelt kézzel
Nyújtózva köszönt, s eléred a Napot
Telve vagy örömmel, és én Veled vagyok?
Dalolj, és óh, akkor-akkor mondd, mit érzel…!


2005 04.10.

Hozzád szállunk...

Kétszer születni, s csak egyszer halni
Vagy halál nélkül élve elragadni
Búcsúzva itt hagyva a porhüvelyt
A fénybe távozni, hol elfelejt
S nem fáj többé az ember kínja
Hozzád szállunk mind, Ki buzgón hívva
Áthúzod hajónk az örök réven
Ott vársz a végén, napsütésben
Oly remény ez, mely nem szégyenít
Ha a végidő egyszer majd elközelít...

2004.

Halál-köszöntő

Tőrbe csalt egy csodaszép
Pillangós álom – s a fény
Kiről hittem, barátom
Pókhálóként tépte szét

Az éj ezer csillagát.
Már rám éhez a halál-
Hiába futsz, elérlek-
Kicsiny reményem: Talán,

Talán egyszer megérkezem
Elrejtőzhet két kezem,
S mint újszülött kis őzet
Bújtat, jól vigyáz egy szem

Talán meg is találom
Sötét, légy hát barátom
Támassz egy égi létrát
Honnan mélyedet látom

Az őrizők várjanak
Még nincs itt Kharón, s Anath
Idejük eljő mindig
Ahogy a Nap, s Hold halad

Megállok köszönteni
Holnap véremből merít
Úgyis, s a létra eldől
Jöjjetek! Igyunk reggelig

Áthajózhatnak aztán
Örök időkig marasztván
Lerágva csontig-bőrig
Lélek-vásár piac’ján

A fájdalom útján

Az emlékek peregnek hazug gyöngyszemekként
Hűvös ma az alkony és borzongó gyerekként
Egy mozdulatlan testre hajol gyilkos testem
Miért, hogy megöltem, akit úgy szerettem

Miért az énekszó és papért miért kiált
Mosoly van az arcán, de már egekbe szállt
Tágul a kör, széled, ráhull egy takaró
Gyere fiam, innen, ez nem neked való

S állok, könnybe lábod’, nem látom őt többé
Szemem vörös foltja széjjelfut körökké
Siratom, meleg még, angyal-lelke ölel
S elszaladok messze, hogy ott legyen már közel

2004

In memoriam Radnóti

„…Szabad szerettem volna lenni mindig…”
Radnóti Miklós.: Negyedik Ecloga


Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve

Sután megragadva táncra kérve Őt
S forogni-forogni boldog-szerelmesen
Míg a csók hevében elejti a fedőt
Riadtan törölve a tészta-gyúró kezet

S a kötényébe rejtett fogoly-levelem,
Mit ott ringatott minden dobbanásban
Tűzre vetnénk tüstént, martaléka legyen
Nem hideg gödör temetne, mit ástam

Édes illatától elszédültem mostan…
Piros lett tenyerem, olyan forrón érzem…
Szorítom derekát, ölelem szorosan…
Nem a fegyver dördült, és nem én vérzem…

Szabad szerettem volna lenni mindig
Végtelen mezők fölött énekelve
Szédülni, szállva még álmodni Fannit
Hazajönni onnét, elé térdepelve…

2005 03.30.

Radnóti Miklós született: Budapest, Lipótváros, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 4. vagy november 9. ...

Elszakított szál

Elérnek bénítón, még nem hatnak a szavak
Lelassuló idő zsibbadtan megragad
Még nem érdekel, miért - csak tompa fájdalom
Úgy hiányzik, s többé sosem láthatom

Elhull a virág is, mint száradt törmelék
Sodorva magával padlón törve szét
Kincset rejtő vázájában nem marad
Elillannak csendbe a mosolygó szavak…

… Aztán megeredtek folyva könnyeim
Felszakadtak vérzőn szép emlékeim
Kagylóval kezembe’ ültem vigasztalan
Bámultam, hogy visszahozzam; hasztalan

Keserű volt, s igaz: az első gyűlölet
Vádlón hangzó jajszó, mit káromlás követ
Feleszmélő kérdés: mért’ tetted MIÉRT?
Nem tudtam felfogni, mit csak Isten ért

Rám néz, nyugodt, kedves; nem, nem rémítő
Elváltozott ajkán választ készít Ő
Felém intve kérőn közelebb lebeg
Megérinti feldúlt, gyászvert lelkemet

Karja szelíden fog, vissza-visszatart
Látom mosolyát már, mit mondani akart,
Megmutatni élet, s halál titkait,
S hogy nincs annyira távol, ki szívemben lakik



Barátnőm barátjáért: Kiss Béla könyvvizsgáló emlékére

Az álmodókért

Hát nincsen már szabály, sem rendező elv
A fül nem ért zenét és megbotlik a nyelv?
Gyönge főt nevelnek hitvány otthonok
Emberért kiáltó pusztuló romok!

Jaj, kivesznek lassan, s dalnok lelkeket
Rohanó kor árja szennyel eltemet
A hallgatások csöndje torkokig felér
Szürke sárba fekszik mind, mi hófehér

Pezsdüljetek színek, léha illatok
Keltsetek életre minden csillagot,
Mely születni gyáva vagy épp haldokol
Az idő zugában megül, mint a por

Talpra régi álmok, Sej, betöltsetek
Úgy akarok látni, ahogy egy gyerek:
Tiszta szívvel sírni holmi semmiért,
Mit csak angyal-lélek és az Isten ért.

versfolyam 5.

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak

Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom



Dőlt betűs szavak Petőfi: Szeptember végén c. verséből származnak.

Zsófi balladája

Rabodnak szájában kövek
- Sok száradt maradék kenyér -
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen…, a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva…,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz.. nem így akartam…

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket,
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Ölébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája…
Sejtelmébe szőtte titkunk
Veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk…

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó…
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén…azon…

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor…, mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba…

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán…
Elaludt csak…dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat…

Rabodnak szájában kövek
- Őrlődő, suttogó szavak -
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt…

2005-03-18

Versfolyam - Most szívemnek kedves...

Most szívemnek kedves dalok folydogálnak
Partjára állok hát, s az éledő világnak
Kicsiny, pihés szál’it ujjammal köszöntöm
Meghajolva térden cirógatva döntöm,
Mint hajlítja szellő a mező kalászait
Láthatatlan csókol, bontva szárnyait

Most kedvemre való e tavaszt zsongó nóta
Gémberedett, zsibbadt karom télvég óta
Először ropogva kinyújtóztathatom
Kérges, cserzett bőröm érinti-akarom
Eljátszik a vén nap pajkosan kezemmel
Kihajt domboldalba, érzem, mennem kell

Most nyílnak ki szépen a kerti virágok
Lángsugarú nyaram, míg te reád várok,
Zöld ágat hajt nyárfád az ablak előtt.
S ki ifjú szívem tüzét lobbantani jött
Itt ül az ölemben, fejét simogatom
A holnap szavát még csendben ringatom

Fohásszá…

Fohásszá szelídül a lángoló akarat
Hűséges hitvest majd kulcsolt kezek kérnek
És a szekér mindig elébb-elébb halad:
A szerelmesért szóló szók nyugodni térnek

Tűz gyújtja a tüzet, de Isten keze oltja
S eltöröl vágyaktól túlbuzgó vétkeket
Ma még ajkad nevem gyönyörben sikoltja
De a holnap lesz az, mi megőrzi életed

Fájdalomban akar, s eggyé lenni nem tud
Mert szeretni kettőt igazán nem lehet,
Tiszta pillantásod elől kitér, megfut
De míg élek, többé én sem feledhetek…


"Én nem alkuszom! A csodát - ha nincs is - csak azt akarom!"...

Elbocsátó üzenet

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Szép szemed marasztal, mégis jobban félek

Hogy megtartva is Téged, elveszítelek
Mert együvé térnünk többé nem lehet
Mert együvé tértünk, s megsebeztem szíved
Nyakadra hajolva, követve az ívet

Csókos ösvényt vágtam szűz pihéid között
S arcod hófehérje tűzpírba öltözött
Nem mondtam, óh, akkor, hogy máig tart a holnap
S Föléd nedves ajkak utolszor hajolnak

Színes álmaidból felébresztettelek
Most vádlón nézel rám, akár egy kisgyerek
Kitől azt a rongyos babát vették el
Amit minden este magához ölelt

Utadra bocsátlak hát könnyes gondolat
Lebírt a bánat, de hogy visszahívjalak
- Pedig belül küzdök - nem visz rá a lélek
Fájni fog az emlék – szeretlek, míg élek.

Félbe maradt dal

2004 08.25.

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2005 02.25.

Nyomordal

Már tudom, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
Koronája lecsúsz’, s főzelékbe hányja

Gyűrött vigyor játszik a mocskos kódis arcán
Grimaszolva táncol, nyomordalra sántít
Nem tudja, mi volt rég, s hogyan, mint lesz aztán
Egy csikkért meghajol: ma, vagy holnap, számít?

Jövője eladva egypár féldeciért
Kérges kezében sír maradék forintja
Amint kinyúl felém a jelképes semmiért
Szokásképp mond áldást, és nem húzza vissza…

Ott maradok véle, vállára borulva
Keserű emléket cseppentve szívére
Mikor éjen mozdul rongyaiba rúgva
Felzokog magában eszméletre térve:

Már tudja, sosem volt, nincsen meseország,
És meghalt egyetlen, elaggott királya
Csak bűzös Moszkva tér, hol a sornak osztják
S lecsúszott életét egyszer gödör zárja

2005 03.09.

Férfi mezőben

Hallod, hogy március ígéretétől
Reszketőn sóhajt fel a tél-álmú rét?
Éled és tavaszt vár a lankás szép völgy,
Pedig oly csalóka, lepke-szárnyú még

E fagyott földet megérintő mosoly.
Kis rügyecskéi óvatlanul nyílnak,
Bár szándéka feltett, merész és komoly.
Szédíti, gyöngíti az a finom illat.

A férfi jól tudja, s óvná mezejét
Felnézvén az égre enyhe időért,
S takarva burkol be minden csemetét
Türelme gyümölcs lesz, ehhez bíz’ Ő ért :)

Nyáréjre művel, aszúcseppet kortyol
Útszélről nézem csak, mint fordul benne
Elgondolkodom, hogy egyszer mily jó volt…
S kerékre kapva eltávozom messze

2005-03-01

Ünnepelj! Emlékezz…

„ És őket szemmel tartom az ő javokra,

és visszahozom e földre, és megépítem
és el nem rontom, és beplántálom
és ki nem szaggatom.” Jer. 24/6

Ünnepelj! Emlékezz, megtart Téged Urad
Ünnepelj! Emlékezz, ha porban visz is utad
Ünnepelj! Emlékezz, vezessen csillagod
Ünnepelj! Emlékezz, mert ha megtagadod

Elpusztul városod, s amit építettél
Elhervad virágod, amit öntözgettél
Kiszárad Belőled mézes kincsű szavad
Felkap gyönge szél is, elszór, s magadra hagy

Jöjj azért a kúthoz, meríts hűs vizéből
Jöjj a szivárványhoz, szédülj a kék égtől
Jöjj, amíg még nyitva, s jönni bátran lehet
Jöjj, ujjongj és táncolj: mentsd meg lelkedet!:

És felkelsz, megépülsz minden nyavalyádból
És szíved kiemel a fogva tartó sárból
És mint madár újra felszárnyalsz az égre
És hevül majd lelkünk, együtt táncra kélve…

2005 02.25.

Picurka-versek VI.

Félbe maradt dal

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’ t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2004 08.25.

Szelíden járnak ma - Árnyak II.

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is, hogy hiába kéri lelkem Tőle..?
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre,
Elmesélném némán, amit már nem lehet,
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant.
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal két oldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodj meg rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom… egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem,
Ki szerettél és nem engedted el kezem...

2004. 12. 09.

Picurka-versek V.

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod, felsikolt
Még ma is hallom, sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull

2004. 10.17.

Picurka-versek IV.

Édesanyám, ne sírj!
Már odafenn vagyok…
Ezer nap gyémánt fényeként ragyog:
Látom könnyeid

Édesanyám, ne sírj!
Egy kis felhőn ülök
Amely bár magas, mégse szédülök,
Csak ha hangod hív...

Édesanyám, ne sírj!
Úgy szeretlek, nagyon
Emlékeimben szíved hallgatom,
Kettősen ver: így

Édesanyám, ne sírj!
Én sem sírok már
Bölcsőm mellett szakállas bácsi áll
S vigyáz rám, ne sírj!

2004 08.25.

Picurka-versek III.

Fekete hajnal

Üres szavak maradtak utánad: elmentél Picur
Talán ott játszol már fenn, hol a fény az úr
S itt hagytál bennünket a sötétben fájva Nélküled
Sohasem láthattalak és nem lehettem Veled…

Hajnalt sikoltottál az éjbe, utolszor hívtad mamát
Elindultál előre, nem várva meg válaszát
Könnypatakon úszott el tova csillagos kis hajód
Pedig itt kívül már vártak Rád bársony takarók

Nem akartál még születni, de kés hatolt a mélybe
Tudom, küzdöttél remegve, hogy akkor is győzz: élve
Kijöjj és legalább érezd, hogy Téged is simogat
Csillagfényt kaptál helyette, Rád nem sütött a nap

Kiscipődet, az elsőt, anyácska megvette már a boltban
Kis lábaidra illők, S mit mondjunk nekik, hol van?
Kis gazdájuk miért nem jő értük, s ha fakulnak színeik
Egyszer úgyis tudniuk kell majd, mit mondjunk nekik?


2004 08. 25.

Picurka-versek II.

Jutka barackot evett és nevetett
Szép mosolyára fehér gyöngysor villant
Titkolnunk titkunk már nem soká lehetett
Te lettél az, kire most már lopva pillant

Mikor a napsugár csiklandozza talpad
És rugódva játszol, próbálva a méhet
Nem tehetsz róla, hiszen Téged akartak
Minden mozdulatod újabb csöppnyi élet

Picurka kis kezed a hang után nyúl éppen
A másik a zsinóron, el nem engeded
Formálnád ajkaddal, de nem tudod, még nem
Tudom, hogy ragyog már, bár csukva van szemed.


2004 08.08.

Picurka-versek I.

Nem láthatlak, oly kicsiny vagy,
De egyszer megnősz, azt hiszem.
Te nedves földbe hullajtott mag,
Kihajtasz egy reggelen

"Fejpárnádra" csókot hintek-
Ezt Ő is nagyon szereti-
Lány lesz vagy fiú, szerinted?-
Mosolyát reám veti…

Kíváncsian nézlek Téged:
Az éj elmúlik, csöpp, ne félj!
És egy reggel arra ébredsz,
Körülvesz majd gyönge fény.

Addig is Te vagy Picurka,
Titokban érő éj-gyümölcs,
Ma még csöndes fészked burka,
Hogy holnap teli szájjal üvölts

Hidak IV. - Öreg híd

Új hidak ívelnek e régi folyó felett
Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,
Amint szédül, lenéz az elfutó habokra
A hídlábnál zöldellő csenevész kis bokra

Maradt néma társa szeretett hidamnak,
Amikből elszórva láthatatlan vannak.
Úton-útfélen, ha nézed, megtalálod,
Sóváran várnak, hogy por helyett barátot

Sodorjon feléjük a víz felől a szél…
A két pillérhez bokrom hiába beszél
Hallgat már az öreg, ráfekszik a partra
Hátán az országút: reped, lélek tartja

Alig szuszog, alszik, pedig fényes dél van
Nem gurul rajt’ kerék, s nem kérdi, hogy mért’ van,
Hol járnak át akkor az ökrös szekerek?
Miért nem jön erre az a néhány gyerek,

Akiknek hangjával együtt rezonálva
Visszatért hajnala, deli ifjúsága…
Egyszerű korlátját kikezdte a rozsda
Hasán mohos ág lóg: múlt árvize hozta

Szürke sávok mérik kövein az időt
Nem nyalják körbe, mint egykor oly hűsítő
Áradó, tajtékos vadon zúgó vizek
Csak a szél fütyöl rá és fülébe sziszeg…

Új hidak ívelnek e régi folyó felett
Át a túlpart felé, s bensőm is megremeg,
Amint szédül, lenéz az elfutó habokra
Megállok, s emlékszem a régi szép napokra!

2005 02.09.

Andromeda2002-nek, (origo) továbbra is szeretettel 2005. 02.09