Valahol lesben állnak fölöttem is, épp ezen gondolkodom, míg szövögetem ezt a rendszerint lezajló néma monológomat magamban, ha figyelnek, hát elég felhívnom magamra az ő figyelmüket valami szokatlan karlendítéssel, vagy effélével…
1.
… hátha jön, vagy lesz… sosem lehet tudni… akár a világ legszebb, szíveválasztott hölgyére… várni kell. Ezt nem lehet elsietni, siettetni meg pláne. Kikukucskálok a sötét vermemből (a fejemből) a két résen át; semmi… unott, egykedvű járókelők. Szembe is jönnek, azoknak a kalapjuk ráadásul szinte az arcukba nyomva, olyan kivehetetlen figurák, mozgó, élettelen bábuk. Lesből, az ablakpárkány alól bámulom őket. Talán felnéz az egyik… vagy váratlanul kisüt mondjuk a Nap… ez is olyan lehetetlennek tűnik, tekintve, hogy kilométer-vastag szürke felhőköltemény alakul egymásba, hol vissza, esőre áll és fog is.
Valahol lesben állnak fölöttem is, épp ezen gondolkodom, míg szövögetem ezt a rendszerint lezajló néma monológomat magamban, ha figyelnek, hát elég felhívnom magamra az ő figyelmüket valami szokatlan karlendítéssel, vagy effélével, mondjuk kiáltani hangosan. Ámbár, ki tudja? Nekik (kik is azok a nekik?) talán mindennapi jelenség, fölösleges erőlködés. Várok tovább, ritkul az utca, nagyobb foltok nyílnak-esernyők-a kisebb foltokból, aki teheti behúzódik a kapualj alá, vagy igyekszik elérni a párásra lehelt megtömött buszt, amely most érkezett.
Egy anyuka kétségbeesetten próbálja beterelni ernyője alá rendetlenkedő, rakoncátlan kölykét. Ez kissé feltűnőbb, majdnem érdekes. Persze fiúgyerek. Felnéz hosszan az égre és habzsolja az esővizet (tiszta csatak, a ruhája is), majd oldalra pillant-anyjára, meddig mehet el. Részvéttel szorítok neki. A hatástalan, könyörgő, fokozatosan üvöltésbe átmenő szidalomáradatot követően lendül a retikül. Ennyi elég, ma még anyuka nyer, ezért a részvét. A többi pisszenni sem mer, elvonul csapatuk.
Nekem milyen dilettantizmust kellene elkövetnem, hogy lecsapjon egy méteres kéz? Talán elég, ha a’ la nature elkezdenék egy szabadverset, minden előzmény nélkül. Rendszerint, ezt is észrevettem, messze elkerülöm a témát, aztán el is feledkezem róla. Várok, hogy mire is? Arra a virtuóz hegedűszóra, mely képes elvarázsolni a szívet is? Igen, de nem tudom pontosan, mert máskor alkonyati napfény, átszűrődő vérarany, titkosan himbálózó levéllombok ölén, illetve kedvesem kézszorítása azzal a kis mosollyal szemében. Nem jó elébe menni az ilyen dolgoknak, csak hát kivárni meg kétesélyes. Ezért részben előkészíteni, előidézni lehet, már csak szemlehunyva átélni a fejtől lefelé hátgerincen bizsergető ÉRZÉSt, előszelét a berobbanó, de csak nagyon röviden időző ihletnek. Alkotó erejét nem megragadni maga a bűn, bár tetten érve teljes valójában le is jegyezni majdnem lehetetlen. Amikor kinézelődök így, mi mást is keresek?
Persze vannak egyéb módszerek. A szinte érdektelenségig közömbös szemlélődés, a látszólag-semmi-sem-érdekel passzív létezés, mely mögött jól eldugva vár egy szál, ami majd megragadja a mondanivalót. Olyan, hogy csakúgy ültem és váratlanul belém csapott, ismerjük be, bár igen értékes, a folyamatosan író számára elfogadhatatlan perspektíva, kivéve persze, ha azután folyamatos írásra lesz képes.
Egy életen át nem lehet várni. De kell várni, mert ez a gyújtóláng, ettől lesz valahogy egész másmilyen, a szavak puszta soraiból zseniális költemény. Nem te írod, ezt most megmondom, csak lejegyzed, bár a szerkesztésben lehet némi részed, ezért köztulajdon. A szerzői jogdíj amúgy sem elég a betevőre sem, tehát tekintsd csak afféle ráadásnak szorgalmas várakozásodért.
Apropó, mikor jön már…? Én nem vagyok türelmetlen, egyébként is inkább verselni szeretek, különben is holt fárasztó ennyi rizsát begépelni… de hát ki tudja, lehet, hogy EZ lesz az, ami pont az értéket képviseli majd, nem a nagy műalkotás, nem a rákészüléssel, vért izzadva megalkotott versek verse, a tépelődő, idegőrlő várakozás közben felsejlő közjáték, a cél érdekében lezarándokolt út, maga a számomra kellemetlen szagú izzadság, szavak kimondását megelőző sóhajtás. Ha akarnám is, nem segít, az akarat a legnagyobb akadálya az írásnak (ha tudnád, mennyire várom már, hogy befejezhessem valami bölcs végszóval…), sőt ellenkezőleg, mint valami elromlott csap, akkor kezdenek igazán folyni, belőle- át- rajta. Voltaképp nincs is utca, sem járókelők, a borússágot is a napsütés hiánya okozza, de mint ilyen megfelelő katalizátor. Ha jólétben, mindennel kiszolgálva éldegélnék, szerinted eszembe jutna, hogy mindezt leírjam? Két évig egy alagsori pincében dolgoztam-éltem halotti csöndben, napfény nélkül, mégis, szerintem akkorra datálhatók az eddigi legjobbjaim.
Igazad van, nem feltétel az aszkéta életmód, vélelmem szerint a gyengéknek segítség, mert vagyok annyira elbizakozott, hogy gyengének tartsam magam, és nagyképű, hogy mondhassam, szerény is. A hasonlítgatást bízzuk a szakértő utókorra, ha te másképp érzed, elég, ha amatőr irodalmárnak nevezed magadat, engem, abból nem lehet baj. A bölcsesség az eltelt idővel négyzetesen halmozódik, letisztítja a gyémántról a vélemények sártengerét, már ha marad egyáltalán valami. Bízz, reménykedj, várakozz tovább… talán ez akar lenni a végszó, és ha nem is jött el a varázsköpenyes vendég, még nem késett el…
2007 05. 07.
2.
Hol is hagytam abba…? ezek az átkozott emlékezetkiesések… igen…, hogy valami folyamatosságot vigyek az életembe, egész egyszerűen csak leírom, amire éppen gondolok, mindenféle okosság, cirkalmazó körülírás helyett a széthullani igyekvő gondolatmorzsákat, nem törődve azzal, hogy ezek valami kenyér dirib-darabjai lehettek, és mint ilyenek, egy összetettebb, magasabb rendű, "nemesebb" dolog részét alkotják. Nem. Az éppen látóterembe toluló – akár értelmes, akár értelmetlen- folyamatok megragadása lett a célom, és mit érdekel, hogy ki mit gondol róla… azért lásd be, küzdelem ez is, egy végletekig precízionált, tökéletességre vágyó elme számára, aki van annyira egoista és lusta, hogy bár kívánja, hogy a történet mégis nagyrészt önmagáról szóljon, a konkrét lépésekig el sem jut, mert ettől gyakorlatilag elszokott. Ott él meseszerű, kitalált világának foglyaként, üti-vágja, szögeli, eszkábálja egymásra vers-férc sorait, hátha kerekedik belőle egy dicséretre való, de ennyi. Ami most történik, azt mások naplóírásnak neveznék, de tévedsz, ha azt hiszed… Nem fogsz olvasni egy konkrét eseményleírást sem… illetve… nem is tudom… akkor mi a fenének írok, ha korlátokat emelek magamnak. Igenis lesznek tények. Például ma, igaz közvetett úton tudomásomra jutott, hogy rám akarnak lőcsölni egy gépészeti munkát, amihez – lévén építész szerkesztő vagyok – nyugodtan mondhatom, semmi közöm. Mennyi ostoba ténnyel tudnálak szembesíteni, ami csak és kizárólag velem történik, és neked nem mond semmit. Hát ezért felesleges. Ez az oka, hogy közös pontokat keresve eljutottunk az irodalmi nyelvezetig, mely neked ámító-kábító szép és fennkölt, nekem meg amellett, hogy igenis ámító-kábító szép és fennkölt, van úgy, hogy végeláthatatlan kínlódás, terméketlen salaktermelés, és hátam közepére hiányzó púp. Na jó, kérded, akkor minek csinálod? Megnyugtatlak, nem miattad. Az, hogy bepillanthatsz ide, annak köszönhető, hogy megszáll az a valami, amire várok is, és odaragaszt egy székre, irkával, papírosra ontani kiáradó magamat. (Régebben így volt, ma már ujjaim futkároznak eszeveszetten a számítógép billentyűzet felett. De gépelni nem tudok, csak két-három ujjal). Továbbá azért írok így is neked, mert a vers az egy röpke pillanatot foglal össze, abból legfeljebb sejtéseid támadnak, hogy milyen lehetek (mert biztos nem olyan, az egy póz, egy álarc, egy beállított, kimerevített kép, olyan, amilyennek én szeretném, hogy láss) És te kíváncsi vagy az emberre, a reggelente csipás, orrpiszkáló, szalmakazal hajú, ásító-böfögő állampolgárra is. Nézz magadra, olyan vagyok, nem különb, nem is rosszabb. Csak te abban leled örömöd, hogy nézed az előadást, én meg abban, hogy bohóckodom a színpadon. Kétes öröm mindkettő. Bár szeretnénk megélni, a valóságtól távol vagyunk mindketten: ennyit mutogathatok, ezt láthatod. Mégis, tudjuk, hogy nem kell több, mert az én sírásom ott fönn a deszkákon – feltéve, hogy jó ripacs vagyok – benned megmozdít valamit, észre sem veszed, magad is könnyezel. Mert lélektől lélekig ér a dal és boldoggá teszel, ha akkor hallgatsz, amikor hallgatásod aranyat ér és viszont, mikor a függöny lehulltával vastapsod döreje lüktet a fülemen. Tudom, nem sikerül mindig. Amatőr közönség vagyunk és amatőr művészek, de csináljuk és minden tétlenség ellen tett, minden közönybe, érdektelenségbe fulladás ellen indított mentőakció, minden együtt töltött perc győzelem a magány felett, visszafordulás a halál útján. Nagy szavak-modhatod. Nem, nem! Éppen hozzáillők. Azt hiszem, sokat kell még beszélgetnünk. Esetleg kérdezhetnél is (bár ez nonszensz, tekintve, hogy most csak én beszélek magammal) De ki tudja…? El ne felejtsem, megvan a következő rész témája…
2007. 05. 09.
3.
Nos, igen, van valami szép abban, ha egy vezérfonal mentén elindul az ember, mint Thezeusz Ariadne gombolyagjával kezében, hogy a beláthatatlan útvesztőben pontról pontra erőt vegyen a rendezetlenség útjába vetett tövisbokrain. Persze megtehetné, hogy felülemelkedve gordiuszi bölcsességel döntsön kérdésekben, mégis-mégis ösztöneire hallgatva kutat, keres, saját feje után jár, visszatér kezdőpontjához, összetörik, megroskad, beletemetkezik reménytelenségébe; leül. Az energiatakarékos problémamegoldás elvén továbbél: minthogy leül, erőt merít, lecsillapodik és egy egészen más vezérelv: a gondolkodás mankójába kapaszkodva továbbindul. Természetéből fakadóan minden emberi kudarcra van ítélve és minden, ami emberi, egyedi, megismételhetetlen győzelem, energiapocsékoló kilövellés a lélek nélküli világ zárt atomi folyamatossága felett. Észreveszem, egyre gyakrabban tévedek ilyen univerzális kérdéskörbe, melynek aljáról végkövetkeztetésként felvisít az ÉN,… hol az ÉN helye ebben a kiszámított rendszerben? Éppenséggel ez a felvisítás is meghatározott egyenletek gyökeként régről betervezett dolog? Fentebb magammal való beszélgetésbe merülve felvillant egy nyugodt ápolókkal biztosított diliház képe, festői környezetben, messze a lakott területektől, ahol az ÉN hol dühödt, háborúba merülten hadakozva, hol kedélyes diskurzust folytatva együtt élhet azzal a másik Énnel, heti egyszeri orvosi zaklatás mellett. Mire is akartam kilyukadni? A problémamentes ember nem a zárt osztályok mélyén csücsül valami bizalmatlan kényszerzubbony ölelő karjaiban, tudatosan tervezi az életét és megvalósítja azt, minthogy megteheti. De kevés is az ilyen! És milyen szerencse! Hogy-hogy nem belekerülünk a véletlen összejátszások időzített hálójába és kidobálhatjuk bevált módszereinket, mert nem úgy alakulnak a dolgok… jó szöveg! A dolgok úgy alakulnak, csak te nem vagy rá felkészülve, nincs az az intézmény, kezdve a "Mama" nevű családterápiás gondozótól a "Kispipás" szociális személyiségátformáló- és szeszfokoló intézetig, mely megnyugtató választ adna az egyedileg kódolt genetikai deformációdra, melyen a látható világ csak ront. Ami nem összeillő, szétszakad, idővel azonban a szorosan összeillők is szétszakadnak, ha másért nem, rendeltetésük folytán… a barack húsa elérik, megrothad, lefoszlik a túlélő magról, ami aztán új barackot érlel, maga is elpusztulván. Elválik a gesztenye is tüskés, zöld burkától, fényes, szelíd, mikor a csillogó harmatú fűfövenyre hullik.
Elválik a hajnal az éj sötétjétől, felvérzik keleten a horizont, de mindez nem fájdalmas, így van jól. De elválik az ember az embertől és a lélek megreszket, elpottyant magjai megháborodnak, bevérzik és beheged a seb és a féllé lett menekül a félség iszonytató egyedülléte elől galaktikus kirakójátékban keresve a másik fél párt, akivel rózsaszínű szirompárnák védőtenyereiben időleg megpihenhet. És bizony, elválhat az Éntől is egy idegenné váló Éncsökevény, elfeledve szülőjét, elválhat, de el nem menekülhet.
Figyelj! Sem injekció, sem ígéret, sem fenyegetés, de a puszta részvétlen jó szándék sem segít.
Csak az az egy dolog, de nem mondhatom meg, mert, ha nem tudod, még tovább kell menned, még gombolyítanod kell a fonalat, még nem járt át a tövisek jótékony mérge, még fogva tartják a gondolatok szívedet.
2007 05. 11.
4.
… és mint minden bölcseletek végére elveszik a vezérfonál, békanyálas, terjengős tóba érkezik a sziporkázva csillogó kis patak, röhejes, unalmas közhelyek terebélyes vízipálmái alá kényszerül, elhallgat a virtus. Csak tudnám, miért mindig a vizekhez hasonlítom a hasonlítani valóimat? Gyerekkoromban sokat túráztunk, főleg folyóvizek közelében, magunk küzdöttünk meg a zúgók, zátonyok, sáros-iszapos partra szállások, duzzasztógátakon átemelések okozta nehézségekkel. Ezek egy része csak mára szelídült kellemes emlékké, büszkén emlegetnivaló tetté. Akkor igenis kényelmetlen volt a rajokban lepő szúnyoghad vérvétele közbeni továbbevezés, a sötét éjszakába nyúló kikötő keresés, a derekat törő gumimatrac, a hőség, a leégés, a de legfőképpen a táj értékeiről tartott prédikáció. Persze-persze a kaland, az izgalom megragadott, egyedülállóan gyönyörűséges szubkultúrába törtünk be robajos evezőlapátjainkkal, motorral is felszerelt csónakkal. Hosszú órákig hagytuk, hogy csak csöndesen sodorjon, vigyen a zavaros, üledéket szállító folyó. Hátradőlve, szunyókálva, megszűnt a sietség, az ártalmas város-hatásokat, ingereket elmosta ez a feltartóztathatatlan, tömeg, magával eggyé lényegített ez a mérhetetlenül nyugodt, öntörvényű világ. A szanatóriumok ablakát merőlegesen a folyóra nyitnám, hogy terápiás céllal a teraszra, vagy a ház előtti dús füvű térségbe camping-székre kiülve reggel 8 és 11 között a betegek nézzék – semmi más egyebet ne tegyenek – csak nézzék a folyás örökké tartó mivoltát (talán az urológiai problémás betegek kivételével) A folyó feltartóztathatatlan sodrású erejével találkozni olyan élmény, amely egészséges alázatra nevel. Megmagyarázni nem tudod, csak megtörténik veled, ott ülsz, és tisztára mossa fejed zűrzavarát, átöblíti szennyességedet (ne vedd magadra, ha tiszta vagy enélkül is!), belélegzed, és meggyógyulsz. Több és erősebb leszel, amikor visszatérsz a haldoklók közé, kalciumként épül csontjaidba, megtanít látni.
Büszke vagyok édesapámra, aki nem hagyta, hogy kimaradjanak ezek a dolgok és anyukámra is, aki ott állt mellette, hol megfékezve, csitítva is lelkes nekibuzdulását, de kiszolgálva szervezésben és ellátásban segítő társaként.
Mondanom sem kell, végül legyűrt, a város lakosság egy hasznot alig hajtó girgbe-gurba csavarrá asszimilált, nagyon is valós kötelességekkel, és felelősséggel, és távoli kékben lebegő lehetőségekkel. Találtam egy helyet, ahol 70x40cm méretű asztalomnál (csak úgy hivatkoznak szeretteim rá, hogy megyek a ’70x40’-hez) leülök, és kerékpárokra, lim-lom dobozokra támaszkodva időutazásokat teszek. Olyankor elfelejtem, hogy kopaszodó fejemhez simul a szárítóról lógó ruhák hűs lehelete, hogy a folyton sugárzó TV-ből milyen reklám kiabál felém. Az utólag odaépített teraszablakokon át rendszerint a csillagok dugják be kíváncsi fejüket…
Mielőtt a ’ vissza’ gombot megnyomnád, szólok, nem az önéletrajzomat kívánom a te kontódra tökéletesíteni, az, hogy itt vagy, beültél a kocsmába velem, mint két, már nem pályakezdő részeg, s közülük az egyik már jócskán elázva csak nyomja a sódert, míg a másik álmosan bólint, megtisztelő. Ne haragudj meg, hogy kiosztottam a szerepeket, bár a nagymonológok leadásához gyakran szükségtelen a közönség, hidd el jólesik, ha végighallgatsz. Más mással kábít, szuperjó verseket komponál, sőt költői idézetekkel is megtámogatja, más a képlinkjére alapozva hódít, rám meg rámjött a szó-menés. De ez online-mozi: akkor sétálsz ki, amikor elég, én nem akarlak erőszakkal olvasásra bírni!
Legközelebb, ki tudja, lehet, hogy a csuklyás szárnyú majmok, vagy drámapedagógia lesz soron, szabadságod van, hogy magad is tereld az irányt, kedves olvasó.
A közjáték lényege az időmúlatás nem túl alacsony szinten, de elérkezik az idő, amikor esszenciává sűrűsödnek a vékaszám morzsolt szócsuták, ismeretlen eredetű puskaportól belobbannak és művészi magasságba emelkednek. Furcsamód a művészi eszközökkel terelgetett szófolyamat értéke, árfolyama magasabb, mint az efféle szócséplésé, talán, mert kényelmesen kevés szóval mondja el ugyanazt, illetve elhallgat egy és mást, a képzeletre bízva a kitöltést. Unalmasak a kész-versek, ellenben azokkal, melyek továbbgondolkodtatnak. Hiányt komponálni pár felsejlő irányfény közé mesteri feladat, még két szakma űzi sikerrel, az egyik a divattervezőké, a másik a politikusoké.
Hát látom, a rizsát szépen elfogyasztottad, úgyhogy behajtom a nagy élet-mesekönyvem, köszönöm a figyelmed.
2007. 05. 12.
5.
Arra ébredtem, hogy nem tudok írni, nem fáj a csuklóm és nem viszket ujjam a tollért, a billentyűkért, üresen mered elém a papír, és nem bámul vissza szúrósan, hogy hol késnek fehérségét összepiszkító, gyanús küllemű lakótársai. Fakón, szürkén ásítottak a reggelbe írószerszámaim, melyek előző éjjel még hol kuszán, hol sebesen közvetítették az áradásokat.
Úgy értem, hogy nem bénult meg a kezem, mert fogkefémet meg tudtam fogni, valamint a csap melegvizes rózsáját is elforgattam vele, de azután tehetetlenül megállt a zuhogó folyam alatt.
Egyszerűen, súlyosan rám nehezedett a fölöslegesség tudata, mint az életét egy helyen lerobotoló munkásra, aki fényes nappal utcára kerül. Hiányzott is a bizsergető érzés, az örvénynek szavakká, valósággá formálásának izgalma, mely olyan hirtelen szokott elönteni, mint ahogy kiborul az asztalon a pohárból a víz. Mert maga a folyamat is ilyen egyszerű volt: a születő vers, vagy próza helyet követelve a papíron azonnali megjelenést akart, nem törődve stilisztikával, verstannal, lényegi írásképben óhajtván tetszelegni a fénynek, üszkös fekete nyomnak odaégve.
Próbáltam vigasztalni magam: ez nem az ihlet órája, vagy: egy kávé és minden rendben lesz, de sem a múló idő, sem a kávé elfogyasztása nem ösztökéltek nemesebb célokra, legkevésbé arra, hogy közöljek bármit. Az sem tett különösebben boldoggá, hogy így az egész nap szabad lesz; sétálni, konyhakerteket, más sétálókat nézegetni lenn az utcán, vagy éppen a rekamié mélyére húzódva lenni magamnak, az idő folytonosságát fenntartani a puszta létezésért.
A gépezethez lettem hasonló, mely megáll, és többé nem forog benne fogaskerék, azok éleit megkezdi a pára, rozsdalevelessé teszi és pókot enged rá hálót szőni az időtlenség. Emlékiratom bomló hullám lesz, bőrömet átdöfő csontjaim formálják meg a végső jelet – omegát, melyen túl nem írhat lélek. Csapnivaló üzenet lenne a jövőnek – gondoltam – másrészt, ha nem lesz írni, közölni való bennem, akkor időhúzássá válik életem és az alibi, mely igazol a halállal szemben, megszűnik létezni. Ekkor kétségbeestem, mint azok a kisgyerekek, akik elhiszik, hogy megtörténhet velük az a dolog, amit rosszmájú nagytestvérük szándékosan, az ijedelem kedvéért súg fülükbe, őszinte riadalom kerített hatalmába, hogy most azonnal meg kell halnom.
Persze nem következett be, mert a sors is szeret játszani, halogatni az elkerülhetetlent, vagy netán tényleg Isteni kegyelem határozott a folytatásról? Bírói sípszó és ’ a labda játékban marad’.
Sport? Húsz éve nem nyomtam normális fekvőtámaszt, amire nem vagyok büszke azért annyira, hozzátartozik azonban a képhez. Inkább hosszútávfutónak képzelem magam, aki nem adja fel küzdelmét a célért. Főleg, hogy annyit megtettem már, hogy a vége közelebb legyen, mint az eleje. Ne izzasztó, tüdőkapacitás bővítő teljesítményre gondolj t. olvasó, (bár meg kell, hogy mondjam, fiatalabb koromban a Margit szigetet 17 perc alatt futottam, ami nem olyan rossz, ha nem is versenyszint) hanem amolyan lélek- kék-csillagtúrákra, ahol az idő hátrányba kerül az akadállyal szemben.
Hidd el, nem akarom feladni most sem. De a passzív várakozás nyugtalanító és nem lehet indok az írástalanságra az ihlet hiánya. Sőt a mestertanonc gyakorolja magát, nehogy ez az állapot valamiféle hááátnemistudom-szerű helyzetben érje őt, ha eljövend.
Piszkálom a körmöm feketéjét, órák óta türelmesen ülöm a székem, lesz-e értelme, vagy elfáradok csupán és álomszektorban kell megoldanom?
Oly sokan alapvetőbb problémát élnek meg, de én is azt gondolom, nem máséhoz kell hasonlítani, hanem az embernek az elért problémaszintjét kell valósnak tekinteni, éhezőnek az étel megszerzését, lelkibajosnak a lélek meggyógyítását. Ezért kérlek, ne nevess ki, ne is mosolyodj el orrod alatt, mert a szótlanság a költő halálos ítélete.
Rizsázni tudok, látod, és ha megerőltetném magam, egy közepes verset össze tudnék ütni neked, tökéletességre törekvésem azonban megakadályoz benne. Igaz, mondják, ha összeszedem magam, sem emelkedik számottevően magasabbra a színvonal, mindegy, dilettánsok, engem boldoggá tesz.
Egy életen át nem lehet önmaga árnyékában élni valakinek, kishitűen összehúzódni a belső ember igényei előtt, a kompromisszum jutalma viszont egy teljesíthető program és elégedettség. Ezért nem békül meg önmagával az írni tudó. Az elégedettség olyasféle öntömjén, aminek a füstjét ki nem állhatja. A töltött elem pólusai között is van feszültség, különben mitől világítana az áramkörébe kapcsolt izzó? Zárlatos lettem, vagy lemerültem, mi a szösz? Erre így írás közbe jöttem rá és legjobb lesz, ha kikapcsolom magam jó egy hétre-hónapra. Azért köszi, hogy itt voltál. Üdv.
2010.01.14
