Szeptemberi ég

Még, még!
Gyújts fel, szédítő nyár,
Tarlóig perzseld kazlaim,
Hisz éjed után oly gyarló,
Oly feneketlen vágy emészt,
Akár a szerelmes párt,
Kik csillagot adnak csókért
Hajnalig, becézve, számolatlanul!

Még, még!
Ma van az utolsó perc,
Mikor elveszni lehet
Sötétre szikrázó édes,
Mámoros kalandozásban!
Vigyél el álmodni
Sűrű, titokzatos mélyű ég,
Hogy sóhajtsam: belőled sosem elég!

Még, még!
Vezess, öntsd szívembe
Óborrá nemesedő mustok
Parttalan folyamait!
Hogy részegen dadogjam szavak
Boldogan kuszált tagját,
Azután engedj csak
Varázsos, örök álomba elmerülni!

Még, még!
Egy deres, téli reggel
Végül úgyis elsiratva talál
Dőlt kalászok ölén,
Keseredett mézzel ajkamon,
S nagyon nagy csöndben
A fel- feldobbanó múltat hallgatom,
Mígnem elragad a szederjes halál.

Még, még!
Egy hosszú álmodásban
Hadd legyek utolszor szertelen!
Felvetem szemeim
A kihunyó, szeptemberi égre,
És kiáltom fohásszal
A nyugvó bíbor-veres Napnak,
Hogy ne legyen, ne legyen még vége!

Picurka-versek XV. -- A múlt ködhegyén

Gyermekem! Gondoltam Rád megint a napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
Azt hittem, ujjam újra hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk a réten át, Te meg én…,
Ám az álom könnyes ébredésben véget ért.

Öt év dadogja immár ki sem talált neved,
Mégis oly jelet hagytál – Picurkát – rendíthetetlent,
Hogy éjbe fordulón, ha az erkély ablakához megyek,
Csak az látom: csillagod…, csillag’ im közt az egyetlent,
Mely évről-évre egyre fénylőbben átragyog.

Emlékezni szeretnék e csokor virág-szavakkal,
Mert megsimogatnom kicsiny arcod nem lehet,
Ha eljő értem is az, ki nem kérdez, s nem marasztal,
Hogy tudd: volt apád Neked is, ki ugyanúgy szeretett,
Mint arany kalász-fürtös testvéreidet.

Közelebb húzom székem az aranyló holdvilághoz,
Megpillantani azt az eloldott, égi csónakot,
Mely elhajózott Véled a nincsbe, hátha áthoz,
Vissza hozzánk, együtt álmodni újra holnapot,
Mert nagyon hiányzol nekünk, Picurkánk, tudod?

Gyermekem! Ha gondolok Rád jövendő napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
S azt hiszem, hogy ujjam hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk majd a réten át, Te meg én…,
Elfelejtem, hogy ez álom, s hogy minden -minden véget ér!

Előre, hát…!

Szebb hajnalt remélek a tűnő éjnél,
Bíborban fürdő, veres hasadást,
Amit, ha Istentől, Ő magától kérnél,
Megtagadva fiát, sem adhatna mást.

Szebb holnapot várok e megcsalt mánál,
Árnyas lombú, örök, délutáni parkkal,
Melyet a szerelem tavasz-íze átjár,
S hol szívem tisztán megőrzi egy angyal.

Szebb jövendő kort hiszek az elmúltnál,
Érett gyümölcsöset ifjam hevére,
Kit, ha látok, mint már férfi, úgy áll
Rózsával, s tudja jól, mit dobol a vére.

Szebb szavak nevében jöttem a világra,
S nem adom fel, amíg valaki hallgat,
Akár kicsiny madárka száll ágról-ágra,
És a néma ajkúaknak torkába dalt ad!

Versfolyam - Az utolsó part II.

Mélyül a part, mélyül az éjszaka csendje,
Fekete uszályán úsztat, ringat pár csillagot,
Sárga gázlámpa fejet himbál, s felette
Nagy, sápadt, ütött-vert Hold arc ragyog.

Nézem életem -levonuló széles folyóvizem
Hív méltósággal bezárni, elnyelni magába,
S bólint rá a révült tekintet: szólj, elhiszem!
Párnákba álmodja álmát most, kinek élete drága.

Bátorság! Előre egy lépés, vissza nincsen út,
Mi lehetett volna, már megtörténhetett,
Feledve balgaságát, mind a lélek nem egy helyre jut?
És bizonyságra fordul a kétségben várt "lehet".

Kibontom hát az ünnepi, lobogó kabátszárnyat,
Kilépve nem nézek vissza többé s tudom,
nem véd meg engem sem emlék sem varázslat,
Innom kell belőled, mert örökké szomjúzom.

2009-08-10

Az idézett sor: Radnóti Miklós:
Sem emlék, sem varázslat c. verséből

Munka nélkül

Téblábolok csak össze-vissza,

Mint koldus járja céltalan útját
Padok, utcák, s fák között,
S kiknek gallérjuk tiszta,

Már három hete kivetve közülük…
Por nyalja megégett bőröm,
Míg saroktól sarokig vergődöm,
Csillag gyújt fölém enyhítő éjet.
Lásd, nem feszít büszke tartás,
Csak kihordott teherre ítélet:
E várása mozgat sorról-sorra
S hogy hogyan lesz tovább,
Csüggök a Szóló ajakán, hogy mondja!

Egész nap kerestem a munkát,
Hol a virágárus bódéjának dőlve,
Araszolgatván újabb hirdetőkre,
Kik krajcáros bolondot kerestek
Kutyát kergetni féláron, estig,
S nem leltem senkit, ki Budától Pestig
Jóllakást ígért volna bérért,
Hol meg zakóm hátracsapva
Aszfaltos nyárban tikkadtan megálltam
A galambokkal lepett térre nézve,
Lehull-e nekem is a kőangyal kezéből,
Mint éteknek a morzsa, Isten pénze?

Aztán tovább sétálva kirakatot
És üzletek sorát bámultam hiába,
Mik azért portékájuk utánam kiáltva
Próbáltak hűsükbe csábítani.
Inkább kiültem az alsó rakpartra
Ingujjra gyűrve hajókra várni,
De oly kedvetlenül, hogy vigasznak bármi-
Bármi megfelelt. S az idő folyva telt.
Habzást, s olcsó hulladékot gyűjtve
A folyó szemetét a hátán szépen tűrte
S fuldokló halakra horgász vetett hálót
Csalit mellédobva, meghagyva a reményt,
S mintha láttam volna elúszni egy dinnyehéj’ t…

2009-08-04

Az elmaradt lakodalmakért

Elmém is, e múlt gondolásába megfáradt,
Zengve pattanó falióra-rugója,
Hibás és hasztalan; sebet ejtve áll meg,
Mint színpadon színész, kérdőn mered súgóra:

Mi lesz a következő citálható rigmus?
Mit kezd -ha ugyan kántálni nem felejt-
A vőfély? Ajkán buggyan-e cseppenő színmust,
A szívéből hiányzót benne rejtve el?

Kemény, feddő szót metsz lepisszentett csendbe,
Hogy aztán feloldja oktató ékes gúnnyal,
Miből áldomást merít a násznép kenyér't szegve,
És reggelig múlatva bokáz, s padlót rugdal,

Vagy hallgat ő is, mert a nászra nem jött el
A vőlegénynek tüzes, csókos lelkű párja,
Kancsó borral búsul, szemmel tompán öklel,
S a bénító, felejtő sötétet csak várja, egyre várja?

Már nem érint augusztus édes, magérlelő heve,
Borong a gondolat belső, téli tájon,
A kertben elérik, lehull a szép barack, s levele,
Tovább pusztul a repkényes, vadregényes várrom…

Oly hideg van, barátom, ne tudd, itt legbelül,
Mikor anyóka nyírfa koporsók közt válogat,
S nem tudja, hogy várja-e reggel, ha álomba szenderül,
Csak a hajnali holdvilág csillant arcán könnyet.

Búcsú Albertfalvától 2003. szept - 2009. júl.

Most elhagylak, helyem, most innen elindulok,
S maradtok, házak, álmok, mikbe beleszőttem életem.
Szabad a lábam, mégis szárnyamra rászorult a hurok,
És nem bírok moccanni, nézd, mivé lettem!

De menni kell, hiába ragaszt szék, s asztal maraszt,
Bontja révbe ért nyugalmam virágos varázsát,
S bezárja verses ifjúságom delébe ért tavaszt:
Az ajtó előtt szigorú bárdos Kerub áll őrstrázsát.

Végre ért a hosszú-hosszú éjjel- és nappalok sora,
Ahogy mély kútba tekintve, az elsőre visszakémlel.
Elmulasztani oly sok tennivalóm voltam ostoba,
Hagytam időm peregni, szertelen, dús szenvedéllyel.

Most mégis elhagylak, hűtlen, néma szeretőm,
S nem is kiáltasz utánam, hogy hová mégy, kedvesem?
Az ablakba, mikor reggel besugároz a Nap kelőn,
Majd az üres szoba-méh sóhajt vágyón, szerelmesen.

Picurka-versek XIV. -- Már készülök

Már készülök, nehéz várással, szív-szorongó türelmetlenül,
Ahogyan a megszáradt levélárnyak készülnek elhullani
Tápláló anyjuk-fájáról, megmérgezetten, kitaszított-megcsalatva,
És mégis visszaálmodva azt az elmúlt, csodálatos tavaszt belül!

Már készülök a szóhoz, ártó és szép virányait ölelve magamhoz,
Mely ott függ néma talányban a felhő rojtján kimondhatatlanul,
Leszakítani mézédes szirmait, s betakarózni vélük súlyos csendbe,
Mígnem eloszlik fekete köde mindannak, mi bajt hoz.

Már készülök hozzád, Te soha nem lett, csillagporba visszatűnt,
S csak hiába váró ábrándjainkba merült villanásnyi szenvedély,
Hogy elhulló gyümölcsöd után kapjon vétve a sikoltó két kéz,
A nemlét határára ismét visszaűzve, aranyfürtű, csöppnyi gyermekünk.

Már készülök indulni, s csak vélem tudni, merre, az utat nem lelem,
Baba cipőcskéid fakó-sárgultan pihennek már rég egy dobozban,
Ruhádat magamon próbálva állok a tükörnél hosszú révületben,
S az idő félszegen áll az elkezdett, de félbehagyott perceken …

Versfolyam - Parti tűnődés

Előbb mohos part ölén ringó gyermeknek hittelek,
Hol örök tavasz van, s szélbe virágport hintenek
Csintalan, vén, barázdált arcú fűz-kolóniák.

Tűnődő arcom veres sugárban füröszti alkony,
Megállva hosszan bámulom korongját a parton,
Mint egy régmúltból itt felejtett, felnőtté lett diák.

Est közelg, álmaim a víz kagyló-barázdáin törnek széjjel,
Mélyedre süllyedve, kezdetét, s végét őrzi két jel,
Sodrásba írva a vándor tűnő, talányos történetét.

S az idő most is úgy kanyarog, ahogy párában feletted
Köddé gomolyul sóvárogva visszavágyó lelked,
Ívedre tekintve nem tudok mást, mint mondani: be szép!

2009-05-05

Mikor én először…

Mikor én először verset írtam,

Papírra szántani csuda jól esett!
Szók nem fogantak nehéz kínban,
Bár soraiknál lett azóta szebb,

S mégis reájuk gondol vissza,
Mikor esetlenül csetlik, keres,
Hogy, hogy is lehetett oly tiszta,
Mily tündéri volt és mily szellemes

Ősz ábrázat mögül kitekintve
A ma is írni vágyó balga lélek,
S csak fáradt mozdulattal int le,
Ha mellé mást is felidézget.

Mikor én először verset írtam,
Talán tavasz és földrajzóra volt,
Betelni az élettel alig-alig bírtam,
Künn, bomló rügyeken madárka dalolt

A padból elkalandozgatva
Míg írtam, az osztályterem felett
Szálló léggömb látszott az ablakba,
És kék ég előtt hófehér fellegek.

Felelni nem tudtam aznap szépen,
Bár az elégtelent bántam nagyon,
Elkészült az első tüneményem,
S angyalok vártak az udvaron.

Mikor én először verset írtam,
Hóvirág volt számban minden mondat
Üdén, fesletten, s félig kinyíltan,
De nem mutattam meg a lányoknak.

Még nem dúltak vad évek bensőmbe,
Még kék tinta futott a szűz lapon,
Egyszerű, s érthető elsőre,
Mint megkötött masni a szalagon.

Csupa nagybetűkkel írtam le, hogy: ÉLET
Lelkesülve, szentelt boldog lendülettel.
Hittem álmaimban, miből sok semmivé lett
Valamikor később, egy keserű reggel.


2009.04.17.

Versfolyam - Drága folyóm

Oly sok alakban képzeltelek immár,
Hűvös mélyed mennem tovább erőt adott.
Áttetsző lett előttem medred, és a hídnál.
Zsombék zöldje vetett fekhelynek pamlagot.

Óh, voltál nekem drága, ezerszínű gyémánt,
Délibábban remélt, hiún szőtt varázslat,
Mi üdítőn és hűen, csókos asszonyként várt,
Míg méltósággal folyón átszelted a tájat.

És voltál gyöngyöző minden a semmiben,
Hajót termő fűzfás út, két part közt végtelen,
Hol a juhát őrző pásztor fáradtan megpihen,
Mint melleken álomba merülő kisded értelem.

Áradva elsodortál kimondhatatlanul,
Képek, és szavak dúló erejétől győzve,
Hogy úszni, s játszadozni kezem egyszerre tanult,
S rávethettem szemem a partról ivó őzre.

Időzvén ringó, lassú hullámjátékokon,
Víz-fodraidat terelgette ügyetlen kezem,
S a távolba tűnő sárgás harangtorony
Emléke kísér, mikor nem vagy, csendesen.

Szomjas lelkem messziből is hozzád szökne:
Nem fogja béklyó lehúzva kapálózó lábam,
Utam, mint csapongó pillangó csalóka röpte,
Csak erőt adj, hogy áradásod felkészülve várjam!

2009-04-16

Nem tudhatom

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el."

Nem tudhatom, hogy másnak, ki magyar szót hall,
édesen csendül-e, ismerős-e dallam,
csak azt, hogy szólni mindig így akartam,
s ha az idő felettem vészjóslón is átrobog,
nem nyelhettek el sírok, s pusztító táborok!

Nem tudhatom, hogy másnak, ki írni nem restell,
mit jelent egy kedves szó, s a mondat
széljegyzet marad-e, vagy féltőn idézve mond’nak,
mikor a nyelvet gyalázzák majd kevélyen?
Én szelíden ott leszek, s azt mondom: éljen!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e gépe, szállni,
s felülről miféléket lehet látni onnan,
csak azt tudom, hogy utcát járva meg-megdobban,
ha rátalál egy-egy feledett emlékre a szív,
vonzani kezd a múlt, s a jövő úgy taszít!

Nem tudhatom, hogy másnak van-e a kezében
oly lencsés látcső, melyet nékem adtak,
hogy észrevenné, ki mellette bajban baktat,
s messzebb sem homályosul el a néző tekintet,
s megőrzi a mézes csókok ízét, mindet.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
kankalinos mezőt, vágatlan sudár berket
dédelget-e az új kor embere magában,
s vannak-e, kik költőként írni mernek bátran,
kik tovább élik majd utánam a féltő szerelmet.



Az első vsz., valamint a vsz.-ok első sorai Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve 
Ajánlással a költő közelgő 100. születésnapjára, valamint, a költészet napjára.

Néma monológ

Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé

Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Hogy lerúgjam lidércálomban átizzadt bőr-ruhám,
Meg-megállva tíz emelet peremén, inogva málló kövön,
És elborzad repülni vágyó lelkem, mert alant sincs kiút!

A hangok egyre inkább unszolnak, hogy lelépjek-
Mikor visító kerék csattan sin acélhoz - a villamos elé,
De ma még gyáván elengedem, hadd menjen a körúton tovább:
Hiszen délután van, az idő langyos és kellemes.
Eljátszani báját, s megjavulni a holnapnak - viszont dőreség!

Követnek, érzem, s hiába szedném sebesebben ólmos lábam,
A percek falkában, éhesen loholnak utánam,
Fiúk, s leányok integetnek túlnan a furcsa bácsinak,
Szegény ördög, hibbant lehet kis mértékben talán,
S önfeledt nevetés közbe szénsavas szörp löttyen a földre.

E világ tébolyult meg? Vagy, ki elindult szépet keresni,
Csak eltévedt valahol e kifordult álom-valóságban?
Hát nem csodálom, ha reklám-porokat szippantó
Gyermekek kipirultan, csak kábán lézengenek,
És utcára borított kukákban turkál a jövő nemzedék!

Levert vagyok, minek tagadjam? Szétfeszít a tehetetlen várás.
Kétségek közt, immár negyven éve a vég felé
Megyek, folyton szorongva, szorongatva ettől-attól,
Talán mindvégig nevetségesen és oktalanul élve,
De enyém e fájdalom. S csillapíthatatlanul szívembe tör.

2009-04-09

Akit megtaláltak

Először hallgattam csak vad lélegzeted:

Hogy jár ki-, s be e riadtan partra ért lélek,
Mint ár-apályra várva rád találva homok fövényén,
Végveszélyben ziháló kis tested kéklett.

’ Sellő lány!’ - gondoltam, s rögtön: ’nem lehet!- tengerek
Nem vetnek efféle lényt ma már e világra,
Omló hajzuhataga sem valódi ezüst!’-méláztam-
’ Mesék elmúltak, zord hajnalba fúltak, minden hiába!

Aztán mozdultál, farok csappantással szóltál: élek,
S hogy ne féljek, beszélni kezdtél halkan,
Minden szavaddal szivárványosabbra festve éjjelem,
Elénekelve, ki vagy és miért lettél, gyönyörű szép dalban.

Tudom már, miért lesz vizek végtelen mély-setétje
Hazája a gyermekszívekből kivetett oly sokaknak,
Hol ablakhomályba’ véget érnek bárányfelhős évek
S holt vágányra elhagyott, roncs szerelvényt hogy tolatnak…

Már megszárítkozva gyöngéd mosolyomban,
Itt fekszel. Vigyázó, szőrös férfi-két-karomban tartlak,
Csillámló szürke pikkelyedre álomcsókot hintek,
S kik látva a vaknak sem hittek, mondom: én akarlak!


2009-03-20

Picurka-versek XIII. -- Négy és fél év

Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!

Mert lehull a levél a fáról,
S befutja repkény a házfalat,
De a macska vemhe újra nyivákol:
Emléked soha nem múlik el!

Az udvarra már más szöszke fut,
Nevetésük is kész csínytevés,
S köztük téged látlak, a fiút,
Kivel szívem sokat álmodott…

Pedig anya lányruhát gondolt neked,
Vett két kis lábadra illő cipőt,
Pillantása fátyolos, ha emleget,
Azután hosszan néz rám és hallgat.

Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!

Számvetések

Kinek kocsmába húz a kedve, hogy számolni egyre

Ne kelljen gyűlő keservvel mérgező éveket,
S elmúlt tavaszra ne gondoljon halk emlékezéssel.

Inkább vasszarvat ragad, s szánt a kemény földbe
Jelnek, mintsem magvat bújtatni csecsen következőknek.
Szakálla bozont immár, abba őszidő fészkel sziszegve
Ágat tör figyelmetlen, ha elé került útra téved,
Azon megy céltalan, ahogy tanulta mind e máig.
És nem vigyáz már a szép, formált kincs-szavakra.
Az indulat hamar kitör, de felejtő, édes habokba fúlva
Azon mód mindjárt elcsitul.

Kinek otthonra száll álma, hol kedvesét találva
Mosollyal ringhat el csókban, s térdre ültethet gyermeket.
Tavaszt is felejt ő hő nyárért cserébe, éke háza népe,
Borozgatva konyhában múlat el késő éji időt,
És a szó borfolyam gyanánt szerelméből csordul,
Mikor kedveséhez fordul újra gyönyör-kútból inni.
Gazdag ő, s hogy tudja kortyolni a perc kövér cseppeit!
Az ilyennek álma észrevétlenül ér boldog valóságba,
Ahogy birtokát, az édes mustú szőlőt, barackost bejárja,
Versre gyúl kedve, s szökkenve rímpárban jegyzetel,
Fáradtan tér meg, ölben fekve el.

Kinek meg nem jutott ez, sem az, mert dobzódva,
Tékozlón hitványságra töltve megszámolt élet-napjait,
Munkájába görnyedt nap, mind nap hiába,
Másnak némán húzott krajcáros, igás hasznot,
Sohasem szakított kertből hamvas rózsaszálat,
Sohasem csatangolt fényt keresve sötét éjszakába,
Csak volt jeltelen magának, sírgödörnek élve,
Miért jött e világra…? Ha kérded, úgysem tudja.
Csak dúlja egyre a hiányból táplált ostoba harag,
Mely mellé lefeküdve megmar, és megmarad,
Hogy hajnalra kelve űzve újra kezdje.

2009-02-07

Január hava

Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.

Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.

Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.

Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek

A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.

A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet

Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva

A jel

Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,

Forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
Csodát gyűjteni e veszendő világról,
Zümmögve, míg virágpor száll szerte,
Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.

Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
A néma papírról is felétek kiáltok:
Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
Súgjátok két csók közt önfeledten:
Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
Világnak bolondjául állok itt előtted,
Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.

Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
De csak veled, reggelente álmos párom,
Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
De álmában is téged gondol, s nem felejt:
Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.

2009-01-28

Kamrák, pitvarok

Vannak eltéve, elvétve, véletlen suttogott,

Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyeket az emlékezés magának megfogott,
Míg a komor idő ballagván továbbhaladt.

Olyanok, mint kamra polcán álló szilvalekvár:
Celofán alatt dunszttal őrzött romlatlan múlt,
Nem kérdez oktalan, dolgára nem siet, megvár,
De előbukkan kínálni egyszer csak hívatlanul,

S édes íze, szerelem-méz lesz újra a szájban,
Mikor hűvös télelőre reszketnek a csontok:
Elhiteti még egyszer, hogy ugyanaz a nyár van,
Amikor egymásnak daloltunk, mi, bolondok.

Dadog és beszélni kezd gyorsan valami másról,
Késő visszabújni már magány-félhomályba,
Csendes mérge szívre cseppen, s elvarázsol,
Szivárványfénnyel nyílik ki a pillangós láda.

Eloldódó szálon - akár sárkány - égre röppen,
Szabadon szárnyal, az hiszi, bár szél viszi előre,
S nézik-nézik, alágyűlve egyre többen,
Míg ismét csupán távoli pont marad belőle…

Lásd, vannak eltéve, elvétve, véletlen súgott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyek testvérre lelnek hívva bátyát, húgot,
Megállva, míg az idő mellettünk elhalad.

2008-10-21

Kézen fogva

Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.

Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.

Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:

Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,

Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.

Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.

Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!

Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.

Még mielőtt…- Árnyak VI.

Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve biztató félszavak.

Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.

Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.

A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!

Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.

Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.

Temetetlen holtak

Vajúdásban elvetélt, csontkemény napjaim
Temetetlen sorakoznak, kéken, kiterítve:
Átléptem mindet; némák, halottak velem,
Holdas hajnalra vár a kés, lehem hideg.

Felemelt karomban reménytelenség,
S sötétség van tűnő villanás gyanánt.
Kicsim rettenve néz, ujjat szopni felejt.
Nehéz csönd kúszik fölöttünk, lassan.

Te is, miért is lettél fájdalomra nekem…?
Hogy hiánytól jajgatva üvölts álomig?
Egy idegen világra születve, egyedül,
Hol csöcsöt keresnél, s újabb éhet találsz!

Megszánlak, s felvéve megringatom fejed,
Olyan vagy, akárcsak tegnap-testvéreid!
Zsíros tejfolyamra bukó telt ajkkal reggel
Ott rugództál álmokkal színes ágyamon.

Annyi mindent akartam mondani neked:
Hogy gyönyörű a kelő korong pírja,
S színeivel a holnapot felhőszélre írja,
Apró harmat lep be fűszálat, s levelet.

Nem érdekelt. Elfordítottad rívó arcod.
Enni akartál belőlem bőséggel, mohón.
Nem értetted: anyád helyett nem lehetek
Én óvó dadádnak, perceid pajkos-csókolón.

S jött a délután, játékkal dühödve vertél,
Pedig mosolyod hogy kellett volna nekem!
Drága negyedóráimat adtam elődbe, hogy
Megállj pillanatra, gyönyörködnöm benned.

Elszaladt véled az Idő, betelnem nem engedett,
Sebtében kötött batyujából árván néztél vissza,
Eltűntél előlem, kit enyémnek hittelek már,
Mintha megraboltak volna orvul, hirtelen.

S utánad vetettem magam, látni fogyó arcod,
Az enyém vagy, óráid el nem engedem!
S véled éj-sűrűbe úszott keresve túlsó partot,
Hátra vigyorodván kacsintott szemtelen.

Azután tőrbe csaltam, kiáltva ’holnap’ ot,
Ölembe ejtett rideg, nyíló vasmarkából, futva.
Még akkor is vigyorgott, mintha mondaná, hogy tudta,
Láthatatlan oldott el egy égszínkék csónakot.

Itt maradtál, hát nem szűnő fájdalomra,
Hogy lásd, jelképes késem magamra emelem,
Mert egy nappal rövidebb lesz az élet,
S hajnal árnyai közt az Idő ismét rám köröz.

Szeretlek, kicsiny, örök éjjelcsöndű perc!
Még neved hosszán elringatlak egyszer.
Hogy fáj látni, amint testvérid mellé heversz,
S nem tudom, a holnap mivel keresztel.

Irrezolúció

Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,

Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.

Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?

S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…

Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!

S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?

Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.

Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram

Lager

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?

Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!

De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?

Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?


2008.09.19.


dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

Kérsz-e még…?

Porcukorral hintett, fahéjillatú volt, tudod,

És belül hízlalt mazsolával dús a sütemény.
Villára szúrt falatját kérdő mosolyoddal kísérve
Még forrón, fújva ízlelgettem, ölelve téged

Ropogós-barnára pirult fényes hulláma,
Mint incselkedve arcomba hulló hajzatod
Szájamban olvadt el selymes, kívánatos mézzé
Hogy melleidre szédüljek gyermekedként

Aztán a konyha padlója reszketve felborult
Véle sok edény zuhant, s csörömpölt a merőkanál
Csokoládéval és eper-ízzel öntve le a falat
Tejszínhabos csók közt kérdve: kérsz-e még?

Kérsz-e még a tegnap kitöltött ó-borából,
Mely torkodat részeg, tüzes dallal töltötte meg
Szín-milliók lobbanását tükrözve bogárszemedbe,
Mikor öröknek hitted azt a múló pillanatot?

Mert megvannak az edények, s a sütőformák,
Konyhában felszítani való lángocska hunyorog.
Kérsz-e porcukorral hintett fahéjas tortát:
Olyan mazsolával dúsan rakott finomat, tudod?

2008.08.30.

Köszöntő

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!


Ray D. Bradbury közelgő 88. születésnapjára (aug.22)

Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán

Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!

Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:

Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!

2008.08.01.

Eszmélet

Megittasulva, mikor kinyúlnak az ég felé,

Mely rideg, embert nem tűrő, idegen,
Bolond és reszketeg, nyúzott ujjú kezek
Kitárulkozva mutatják, milyen idebenn,
S a jövőről addig megfeledkezem.

Némán szemlél, könnybe úsztat csillagködöt,
A kézgörcs oldódik, s a kötél engedi,
Szűnik a vakon kapáló, rángó rugdalás.
Egy arcot látok, mely egészen emberi,
Amit érezni bírok, nem tudhatja más.

Együtt indultunk el, hogy a szelíd és a vad
Meglelje hazáját, mielőtt a vég eltemet,
Mielőtt puszta anyaggá porladna a szív,
Eggyé lesz az emlék, időtlen idő, veled,
S öntudatlan csókkal a mélységbe taszít.

Itt várok rád, büszke sorsom, lét peremén,
Szemembe halott csillagködök néznek.
Megittasulva tör rám a szédítő eszmélet:
Hogy én vagyok! S értelme, célja mind e fénynek,
Ma még megérthetlek, bennem él az élet!


2008.07.10.